Blog

 Vagy fogalmazhatnánk így is: mi marad meg? A vírus, az biztos, hogy itt lesz, regnál még rajtunk egy jó ideig. Ha nem ez, akkor egy másik. Sikerült annyira „szétszervezni” az életünket, hogy alig-alig esik szó egyébről. Holott bőven lenne, lehetne más is.

Látom, hogy azért kínlódnak a közösségek. Hol ezzel, hol azzal… Tele voltak a nyári hónapok meghirdetett programokkal. Sokáig reménykedtünk, hogy így vagy úgy, valamilyen formában mégiscsak megtarthatjuk. Hol ezt. Hol azt. Volt, amit „vízzel főzve”. Volt olyan, amit a virtuális térben. Vagy hibrid módon.

Roppant érdekes, hogy adott esetben a „hagyományos” és a „korszerű” szépen kiegészítette egymást. Nézegettem egyik-másik esetben, hogy a nagy óvatosság mellett azért igyekeztek a rendes, a „biológiai” térben is működtetni bizonyos rendezvényeket. Kérték az érdeklődőket, hogy csak módjával, három-négy-öt fős csoportokban képviseljék a közösségeiket. Ez egy kicsit furcsa, mert lelkészek is estek így bele a slamasztikába. Művelődési ház igazgatói. Színházi közönségszervezők úgyszintén. Fesztiválozók.

Azt szerettük ez idáig, ha sokan voltunk egy-egy búcsún, hálaadáson vagy falutalálkozón. Most pedig kedvelik, kedveltetik velünk a szerény tömeget. Izgatottan lesik a segítők, hogy ne legyünk ötvennél, esetleg száznál többen. Valósággal fellélegeznek, ha megáll a regisztrációs lista 47-nél, vagy mondjuk 98 főnél. Igaz ugyan, hogy közben jönnek-mennek az emberek, úgymond páran cserélődnek, mint békeidőben. Vannak késők, vannak időközben tovasietők. És arra kérnek, hogy olyan képeket készítsünk és tegyünk közzé, amelyeken látszik a távolságtartás. Nehogy baj legyen belőle. Itt egy székely. Ott egy másik. Amott egy harmadik. Tovább pedig egy teljes család látható, akik közös háztartásban élnek, úgyhogy mindegy, nekik szabad az egymás mellett való levés. Tanúja voltam annak is, hogy videófelvétel készült az eseményekről, és a közösségi oldalakon, a megosztóhelyeken több ezren is követték az előadásokat. Lényegesen többen, mint a megszokott körülmények közepette. Külön öröm volt látni és tapasztalni, hogy a távolba elszármazottak is velünk tartanak olykor. Írják az üzenetekben, hogy imádkoznak értünk, hogy gratulálnak, s hogy köszönik… Mondják, hogy így, mindennek dacára, velünk lehettek.

Ami manapság nagyon kell, az a találékonyság. Olyan típusú kreativitás igényeltetik, ami talán soha. Mert mégiscsak létezik egyfajta megtalálható szabadság a pandémia évadán is. Sokszor a hagyományos támogatók elhallgatnak. Kivárásra biztatnak olyan helyekről, ahonnan eddig biztattak, irányítottak és segítettek. Nem mondhatjuk, hogy mindenképp megerősít minket a kibertér, de most a javunkra tud lenni. Lám, a helyhatósági választások kampányát is le tudták úgy vezényelni, hogy viszonylag kevesek, s kevesen találkozhattunk a jelöltekkel. Olykor ez kisebb-nagyobb galibákat okozott, de mégiscsak működött. Régi és új arcokat látunk. Remélhetően képesek a vállalt megbízatások teljesítésére. És máris elkezdődött a parlamenti választások kampánya is. A politikum kitalálta önmagát. Megmarad.

Hagyományos élettereink is újfajta virágzásba kezdtek. Nem száll a nóta annyira, nem úgy vigadunk, mint korábban. Lám: voltak szórványos és megkésett ballagási ebédek, konfirmációs, elsőáldozási ünnepségek, és meghittebbek voltak, mint a klasszikusan zajos események, amikor – talán – túllihegtünk egy-egy részletet. Mintha valami klasszikusabb életfelfogás, mintha ember- és természetközelibb „stílus” iránt közelednénk. Mert megmaradt az alkalmazkodási képességünk. Mégiscsak van út egymáshoz, és az nem mindig a fogyasztói társadalom kliséi mentén halad, hanem sokkal emberibb, sokkal barátságosabb módszerekkel „bonyolódik”. Csak ez maradjon elévülhetetlen kincsünk és értékünk. Az ilyen tudás. Akkor nem vagyunk elveszettek. Megmaradunk. Még maradunk.

Simó Márton

1. A negyvenes szám a teljességet jelenti. Majdnem fél évszázad. Az ószövetségi Biblia is tele van 40-es utalásokkal (negyven nap-negyven év; vízözön, pusztai vándorlás, Illés menekülése stb.), de az Úr Jézus életében is fontos szerepet játszik (negyven nap a pusztában készül, majd megkísérti a sátán, még negyven éves sem vagy és láttad az Istent, – kérdik tőle a farizeusok…, feltámadása után a negyvenedik nap jelenik meg utoljára tanítványainak, majd felemelkedik a mennybe…stb.)

A negyven év már a mi életünkben is egyfajta érettséget, felnőttséget jelent. Ilyenkor van ereje teljében az érett férfi már családot alapított, megtalálta számításait a munka mezején, ilyenkor már építkezik, alkot. Történelmi szempontból is fontos távlat. Már van rálátásunk a múltra, az összefüggésekre, még élnek az adatközlők, és kellő tárgyilagossággal lehet megítélni egy-egy eseményt.

Az egykori ferences templomból csak a torony maradt meg…

Október 11-én a kézdiszéki Lemhényben a délelőtti szentmise keretében vándorbölcsők átadásra került sor.

Az egyik bölcső, amelyik Czotter András gyáli asztalosmester adományaként érkezett a Székelyföldre, eddig a csíkmindszenti Esztány család hetedik gyermekét szolgálta. A édesapa, Zsolt faragott és festett állapotban adta tovább a bölcsőt a csíkszeredai unitárius lelkészi család negyedik gyermekének.

A másik, szintén faragott bölcső eddig négy kislányt szolgált, és Esztány István ajánlotta fel a bölcsőprogram részére.

A két gyönyörű bölcső most a lemhényi Zsigmond családhoz vándorolt. Izabella és Miklós már két évvel ezelőtt az ötödik kislányukat is vándorbölcsőben ringatták, s most a hamarosan érkező ikreik részére igényelték a bölcsőket.

Az átadáskor a négy nagyobbik leányuk ministrálást is vállalt.

Isten áldását kérem a plédát mutató családra!

A következő bölcsőátadások Csíkkarcfalván, majd Székelymuzsnán lesznek.

A szerző felvételei

SEPSISZÉKI NAGY BALÁZS

Tavaszi felbuzdulásunk és újfajta félelmeink idején sokkal több kerti veteményt ültettünk, mint máskor. És valahogy olyan volt az esztendő is, hogy jobban figyeltünk. Sokan. Nyilvánvaló, hogy „olyan” volt. Egy kicsit „más”. Pár hétig készültünk a legrosszabbra.

Egyrészt a civilizáció összeomlásától rettegtünk. Másrészt a gyökeres változásoktól féltünk. Aztán kegyelmet kaptunk. Ez a helyzet, amely inkább csak amolyan ítéletvégrehajtás-halasztás volt, semmint feloldozás, nem nyugtatott meg. Mert nem.

Akik nem hagytuk a háztáji ültetvényeinket, hamarosan ráébredhettünk arra – amit eleink évezredeken át tudtak és gyakoroltak –, hogy törődni kell vélük. Mármint a palántákkal. A csemetékkel. A bokrokkal. A tőkékkel. 

Van egy statisztika, amelyet az Egyesült Államok Fegyveres Erői Patológiai Intézete készített az 1918-1919-ben zajló spanyolnátha-járvány lefutásáról. Nézegethettük, s néztük is mostanában eleget. Mintegy tíz hónapon át követi a pandémia megbetegedési, illetve elhalálozási mutatóit, sőt végez egy összehasonlítást New York, Berlin, Párizs és London közt. A grafikon nem a nulláról indul, hanem az ezer lakosra jutó 10 esetszámtól kezd ábrázolni, s valahogy ugyanolyan szinten ér véget, hagyva az akkor élőket, hadd vergődjenek tovább a vírus fogságának végjátéka mezsgyéi közt tovább. Akkor az „elhullás” már nem annyira számottevő, elvegyül a „normális” halálnemek tömegében…

Megdöbbentő, hogy az öreg kontinensen és a tengeren túl is kísértetiesen hasonló mutatók jelentkeznek. Ha a vírus bekerült valahová, akkor attól függetlenül, hogy vesztésre álló, vagy épp a háború megnyerésével „foglalkozó”, tehetős, vagy romokban heverő nemzetekről van-e szó – ezekben a nagyvárosokban, ahol akkor is többmilliós agglomerációkban éltek az emberek –, nagyjából párhuzamosan zajlott minden. Itt is. Meg ott is. Igaz ugyan, hogy a Nagy Háború miatt jelentősen megnőtt a mobilitás, de korántsem volt olyan és annyira magától értetődő, mint napjainkban. A „járvány protokollja” mindenütt hasonló. A baj megjelenését, illetve tudatosítását/ tudomásul vételét követő ötödik és hatodik hónapban tőrt elő aztán a második hullám, amely sokkal súlyosabb volt az elsőnél, majd újabb – nagyjából – fél esztendő múltán jött a harmadik, amely intenzitását, esetszámát tekintve az első és a második közt helyezkedett el. Ennek alapján, ha kellőképpen óvatosan fejezzük ki magunkat, akkor mi valahol a járvány félidejénél járhatunk ezekben a napokban.

Hogyha valami nagyon fáj, akkor az a kényszerű helyzet bánt leginkább mindnyájunkat, akik itt vagyunk, hogy miután a „kegyelmi hónapokban” – július-augusztus folyamán – kitaláltunk ezt-azt, rákényszerültünk ismét a kór harangja alatt élni. Valahogy. Valamelyest. Úgy ahogy. Ha volt kellő kreativitásunk, hiszen az élethez folyton találékonyság kell, akkor olyan módszereket ötöltünk ki, amelyek segítettek túlélni a munka, a hit, a művelődés, illetve a társadalmi együttélés legkülönbözőbb szintjein. Vannak sikertörténeteink. És vannak kudarcaink. Mint ahogyan békeidőben is szoktak lenni. Az egyik legnagyobb hozadéka az áldatlan helyzetnek, hogy megtanultunk élni a kommunikáció lehetőségeivel, és azokat nem marhaságokra használtuk. Vagy nem csak arra. Ami ez idáig jobbára a szórakozást és a konzumidiotizmust szolgálta, az most élni segített. Tanulni, dolgozni, hinni kellett/ lehetett a gépek jóvoltából.

Némi aggodalom is megfogalmazódik. Friss. Mi van akkor, ha úgy megszokjuk ezeket az életben tartó gépezeteket, hogy nélkülük már meg sem tudunk lenni? Mi van akkor, ha teljesen természetesnek vesszük, hogy a kibertérben zajlik az oktatás? Mi van akkor, ha laptopból nyílik a templom ajtaja?

Úgymond a második hullám hátán vagyunk valahol. Annyira nem fognak ezúttal berekeszteni, mint tették a kór első nekiveselkedése idején, bezárjuk mi magunkat a lehető leghatékonyabban, hiszen a központ rájött – miután ellőtte a puskaporát –, hogy a megelőzés, a fennmaradás és a túlélés szubszidiárisan inkább működik, mint a hatóság által irányított maszkurás színjáték révén. Ránk bízza az önnön sorsot idelent. Mondom, hogy valamelyest belejöttünk a dologba. De mi van, ha olyannyira tetszik nekünk az internet intenzívosztályán, hogy az átkot már áldásnak véljük?

Megrökönyödve olvasom, hogy olykor a nyilatkozók majdhogynem fennhéjázva újságolják, hogy a világháló jóvoltából milyen sok helyre eljutottak az általuk kreált jelenségek. Hogy milyen nagy távolságból figyelnek rájuk. Miközben… Mi közben azt sem tudjuk, hogy a szomszéd él-e, hal-e?… Vajon?…   

Lehet, hogy itt-ott páran látták már valahol a fényképét, de az egykor világhírű udvarhelyi cimbalomművész emlékét ma sehol sem őrzik, de nem is említik.  Egykor Liszt Ferencként emlegették, mert jellegzetesen olyan arca volt, mint a híres zeneszerzőé, hajlott sas orr, fehér haj, igy látható Kováts István fényképész által megörökített képen is.

Sokáig itthon volt gyakori ünnepelt vendége a polgári esteknek. Egyszer csak eltűnt. Átmuzsikálta fél Európát, volt  az orosz cár udvarában, akkor amikor a zeneestély meghívott előkelőségei közt a közönségben ott ült a cár mellett jobbról Nikolajevics nagyherceg , balról a szakállas, csuhás, titokzatos Rasputin. Két évet élt a cár udvarában. Cimbalmozott a neubabelbergi stúdiókban. Szerepelt a nagy sikerű „Vasárnap délután” című filmben. Zenekarával járt Budapesten, Kölnben, Düsseldorfban, majd tovább vándorlt Hollandiába, Svájcba, újra Hollandiába ment, Hamburgba, Berlinbe.

Mindenütt szívesen fogadták, szerették könnyekig lelkesedtek a magyar, székely nóták iránt. Sok pénzt keresett, az európai világvárosok neveivel csak úgy dobálózott.

Egyszercsak vonatra ült, és hazáig meg sem állt. A haza neki Székelyudvarhelyt jelentette, ahonnan egykor elindult. Azt mondta, hiányzott a magyar szó, a hegyek, és nem bírta tovább, haza kellet jönni. Közben volt két nagy műtétje, a sok pénz odalett, az asszonyát is elveszítette. És a rég világgá ment muzsikus egyszer csak feltűnt Székelyudvarhely utcáin. Volt egy búcsúhangversenye is, amelyre meghívta a város mindern valamirevaló muzsikusát. Azt mondják, hangversenyét tudatosan hattyúdalnak szánta, ahol még egyszer, utoljára kiömlött a lelkéből a magyar nóta úgy, mint talán soha.

Meghalt „Liszt Ferenc” … – írták az újságok, a híres cimbalom-művész, aki diadalmasan járta be Európát, akit uralkodók tüntettek ki és szülővárosában halt meg 64 éves korában.

Balázs Árpád

Van egy üveges virág ház Sz. Mártonban az Ugron Familiáé , melyből nem tsak rosmarint , kerek ’s rósa muskáta, tzitrus, kláris, vanilia ’s egyéb virágok; hanem elein készülő ugorka, retek, saláta, tzitrom ’s narants almák is szoktak eladatni. De közönségesek sok helységeknek kertjeiben, a sálja , fodormenta, bétsi-fű, boldog asszonylapu, szekfüvek, sárga, színes violák, tulipántok ^ fejér, veres rosák, sárga, fejér tuba-rosák, majoránnák, liliomok , levendula , isóp , ruta. – Láthatni ritkán kásiát, jasmint, jenisztert, gyöngyvirágot, mely az erdőkön bővebben is terem; felfoljót vagy narants színt, nartzissust, mely kerti is, mezei is, úgy a’ játzintoknak sok nemeit; pésmákat, gyászvirágot, őszi rosát, tzukros mákot, délig látót, resedát, mirhát. …

Nemes Udvarhely-Szék Statistikája

Téglát Szombatfalva végiben eleget s jót égetnek.

Minerás vizei a’ Széknek északra a korondi , melynek vizét az ott lakók italra is, de az oda messzünnet menők, kiknek befogadásokra sok hajlékok állanak készen, feredésre használják. — A Szombatfalvi büdös dohottas szejke ugyantsak északra, ez inkább feredésre jó, még-is az ott közellakók , sőt az Udvarhelyiekig jó ízűén isszák. — Délre az Udvarhelyi határon, egy magas kőszikiás hegy aljában a fekete víz, mely a fájós lábak megvontatására való. Napkeletre az Homoródi, Oláhfalu határában, ahol megint elégedendő hajlékok vágynak az oda szállók számára készítve: énnek vize mind innja, mind benne feredni, elég hasznos.— Végre, ugyan napkelet s dél— között a Lövétei határon a Károlyi néhai Statuum Praesidens Lázár János kedves múlató hellye, melynek kiességét ékes deák versekben le is írta; ennek-ís vize, mind italra, mind feredésre erőssen dítsértetik. — Ezen nevezett savanyú vizekre, eljárnak Pünköstől-fogva septemberig, a Vármegyékről, Szász és Székel helyekről sokan, külső, belső nyavaják orvoslására, nem sok költséget téve, ott helyben-is a szükséges eledelekre könnyen szert tehetve, elég időtöllést találva; vissza is hazájokba sokan megujjúlva térnek, kivált ha jó Diaetát tartottak mindenekben.”

Nemzeti Társalkodó, 1831. január-június (1-26. szám)

Kép: Homoródfürdő

Gyűjtötte Balázs Árpád

Egyszer biztos, hogy a vírustól nem szabadulunk meg egyhamar. Visszük. Ha élünk. Túl a kóron azonban akad még cipelnivalónk. Bőven. Itt van az október 25.-e. Valahogy elsikkadt, sok éven át nem is nagyon figyeltünk erre a napra. Úgy látszik azonban, hogy az öt éve indított székelyföldi őrtűzgyújtási-mozgalom mellé most társul egy olyasmi is, ami ballaszt. Mélynacionalista román honfitársaink tavaly elhatározták, hogy az úzvölgyi temetőbe felállított betonkeresztek komoly ürügyet szolgáltatnak ezentúl arra, hogy ők ott emlékezzenek és emlékeztessenek minket is a maguk csököttségére.

Emlékszem, hogy annak idején, boldogult katonakorom alatt egy alkalommal szóba elegyedtem az őrnagyommal. Az illetékes elvtárs a politikai képzésünkért felelt, s gyakran érintett olyan témákat is, amelyek kívül estek az éppen soros pártkongresszus irányelvein. Kisebb alakulatnál, amolyan függetlenített alegységnél szolgáltunk, ahol őrzési feladatokat láttunk el. Kiemelt objektum volt, állítólag, de manapság pár kamerával, egy-két biztonsági őrrel elvégzik az ilyen létesítmények biztosítását – ha egyáltalán működnek még ezek a helyek, a nemzetgazdaságilag, vagy hadászatilag fontosnak vélt üzemek, raktárak erőművek –, akkor sem volt olyan nagy dolog, nem hinném, hogy azok a mocsok kapitalisták különösebben firtatták volna az ottani titkokat. De őriztük azt a valamit folyamatos üzemmódban, ki-ki hatvan éles lőszerrel, silbakoltunk, „magyarosabban” posztoltunk éjjel-nappal… Őrszemek voltunk.

Szóval egy ilyen agytágító alkalmával, amikor lediktálta a kötelező anyagot, s mi jegyzeteltünk, pirossal huzigálva alá a fő-fő titkár és népvezető irányelveit, kicsit lazábbra fogta a dolgot. És minket is. Erdélyi ember lévén, megpedzette, hogy a királyi román haderő tulajdonképpen nem felszabadította Észak-Erdélyt – ugyanis ezen a napon arra illett emlékezni, hogy az utolsó darabka ősi föld is felszabadult a horthysta iga alól –, hanem akkor került be az ország a szovjet érdekszférába, s a nagy és akkor egyetlen kommunista világhatalom bekergetett abba a barakkba, ahol azóta senyvednünk… Köpni-nyelni nem tudtunk. Azt hittük, hogy provokál, hadd lám, milyenek vagyunk, s kikönyököl-e belőlünk az irredentizmus, vagy egyéb nyavalya? Nem mertünk még helyeselni sem páran, akik vettük a lapot, akik értettük…

Az őrnagy erdélyi ember volt. Mindjárt visszakapcsolt az eggyel korábbi háborúra, s elmondta, hogy a nagyapja honvéd volt anno, úgy is esett fogságba, és majd’ otthagyta a fogát valahol a távol-keleti részeken. A Szahalin-félszigetet emlegette, egy fogolytábort, amelynek a nevét képtelen voltam megjegyezni… Azt is elmondta, hogy a falujukból, ahol felnőtt, sokan vesztek oda a közös, az osztrák-magyar, meg a nemzeti seregben. „La honvezi” – így mondta. S hogy azok vajon hősök-e? Én kénytelen-kelletlen azt mondtam, hogy igen. Még azt is kifejtettem, hogy szolgáltak – bizony – sokfélék együtt akkortájt a különböző ezredekben, hiszen az én nagyapám is beszélt olykor a nemzetiségekről, hogy volt ott tót, rác, bunyevác, sváb, zsidó, minden nációból való, aki a Monarchiában élt. Olá’ is. Elmondta, hogy nem számított. Egyformán aratott a halál, s a tetű szerette, ette is őket válogatás nélkül. És sok nyelven szólt a jajszó, de egyformán fájt mindig a sérelem… Ez az – vágta rá egy ilyen megnyilvánulásom után az őrnagy, aki mintha megtagadta volna abban a pillanatban elkötelezett-mivoltát. Megkérdezte, hogy ki olvasta közülünk az Akasztottak erdejét? Hárman jelentkeztünk… Ezeket az apró részleteket kellene szép csendben elrendezni, békeidőben – tette hozzá halkan –, többszázezer elvérzett román porlad az ismeretlen sírokban idehaza és a szomszédoknál… Ekkor elhallgatott, szájára helyezte a mutatóujját – jelezve, hogy erről egy szót sem.

A történelem és a hazugságok súlyát hordozzuk. A végig nem beszélt értelmezéseket. Európa szegényes kisebbségpolitikáját. És bent, itt, egy bonyolult társadalmi és járványügyi helyzetben. Vannak és lesznek a butaságnak következményei. Meg egyébnek is. Áldozatokat szed a nagy hangon kürtölő butaság.