Az Élőszékelyföld.info oldal archivuma

Blog

  • ELCSESZETT KÖZKÚTJAINK

    ELCSESZETT KÖZKÚTJAINK

    ELCSESZETT KÖZKÚTJAINK

    Nem tudom, hogy hány közkútja van ma a székely anyavárosnak, de száz évvel ezelőtt sem dicsekedhetett sokkal. Ha vízszűke van ma a városban, akkor a Bethlen-negyediek a közismert Csorgót keresik fel, a Tábor-negyediek a Lorántffy Zsuzsanna utcai kút forrásához mennek, továbbá a Szejkei főkúthoz, vagy az ülkei eltérőnél lévő forráshoz.

    Nem nagy ez a választék a harmincötezer lelkes városban. Már az előttünk járók is azon keseregtek a múlt század végén, hogy városunk olyan szerencsétlen fekvésű ivóvíznek dolgában, hogy alig van pár olyan kútja, melynek vízét a városi emberek élvezhetik. „A kutak siralmas állapotban vannak” – írja a Székely Udvarhely című lap 1896-ban. Ezt a maiakról is megállapíthatjuk.

    Volt egy kiváló szakembere a városnak dr. Solymossy Lajos személyében, aki már 1878-ban elvégzi Székelyudvarhely város vizeinek vegyi vizsgálatát. Mint írja, amit ma is tudunk, hogy a vizet nem lehet nélkülözni, víz nélkül nincs élet. Arra volt kíváncsi, hogy milyen állapotban vannak a város kútjai. A jó víznek, tisztának, átlátszónak és szagtalannak kell lennie.


    A múlt század elején készült képeslapon jól látszik a Mihály-udvar előtti kút, amelyre
    az idősebb udvarhelyiek közül még sokan emlékezhetnek

    Ma alig van közkút a városban, vagy már nyoma sincs. Lássuk milyen kútjai voltak a városnak 1878-ban. Elsőnek a Barátok temploma előtti téren lévő kút vízét vizsgálta meg. Az öt méter mély kút vize ekkor 10° C hőmérsékletű volt, szín- és szag nélküli, az íze azonban nem kielégítő, írta feljegyzésében.. A kút a tér közepén helyezkedett el, közvetlen közelében emésztőgödör, vagy valamely hasonló szennyező „műtárgy” nem volt.  Ennek ellenére nem ajánlotta ívásra. A kút ettől függetlenül még sokáig szolgálta a szomjazó embereket, s nem kizárt, hogy a továbbiakban tettek ennek tisztaságáért. Ma már a templom előtti kútnak nyoma sincs. A továbbikban tizenkét másik kút vízét vizsgálta meg, és rendezte táblázatba Solymossy tanár úr, ám végül a legjobb vizet a Szent István királyunk nevét őrző utcában találta meg a Királykútnál – ez ma József Attila utca.

    Még emlékszem rá, ott állt a díszes, karos öntvényből készült kút az emelkedőnél, ahol elágazik az utca. Ki tudja melyik ócskavas telepen lelte halálát a vízkiemelő szerkezet mert em tud róla senki.

    A Nagyküküllő vízét is vizsgálta és nagyon jónak találta, bár megjegyezte, hogy „a város malmától kezdve, amint tudjuk, tele van a Küküllő nyers bőrökkel rakva, hogy megázzanak, partjain folyt le a tímár mesterség legnagyobb része, s így a víz tele van állati hulladékokkal, és ennek következtében ammóniákkal” – ezért ívásra nem tartotta alkalmasnak.

    A fontos kutak közé tartozott akkoriban a Csere utcai kút is, melynek az vize messze híres volt az emberek körében. Jómagam is sokszor oltottam szomjamat vele. A belvárosban, a Kossuth utcában két ismert kút volt, egyik a „Csillag“ nevű fogadó előtt, a másik fennébb a főispán háza előtt. A szakember véleménye az volt, hogy csak öntözésre alkalmasak, mert eléggé magas volt az ammónia-tartalom mind a kettőben.


    A Kossuth Lajos utca alsó felében levő közkút

    A „Szentimrének“ nevezett városrészben négy kutat is vizsgált, még pedig a szentimrei kettős kutat, a „Sándor- és a Kovács-kutat, illetve a Királyi kutat. „A kettős kút vize több védelmet érdemelne ahhoz, hogy vize iható legyen” – jegyzi meg,  a Sándor- és a Kovács-kutak is sok ammóniákot tartalmaztak, ezek vizét leginkább tűzoltásra ajánlotta. Sajnos, ezeknek is  üthetjük a nyomát bottal.

    A Szent Imre utca lakói a kettős kút vizét használják, illetve már csak használták; mert az utcában folyó építkezések miatt a vizet annyira kimerítik, hogy délután csak piszkos, iszapos víz van azokban, olvasható 1896-ban.

    Neves volt még a „Jézus-kút“, amely azon a kis, ahol a Bethlen Gábor és a volt Vár utca találkozott egykor. Vize meglehetős bő volt, naponta igen nagy mennyiséget hordtak el belőle ivásra s más háztartási célokra.

    A vezetékes vízhálózat kiépítése fontos szempont volt a város peremén is, főleg aszályos időkben segített nagyon a gazdákon. A Székely Közélet írja 1923-ban, hogy a szombatfalvi gazdák közül többen is adakoztak az új vízvezetékre, amely teljesen kész, s „már ontja a vizet” a vízben szűkölködő gazdák nagy örömére és ez a városrész  tűzbiztonsága szempontjából is felbecsülhetetlen.1935-ben a Brassói Lapok is megkongatja a harangot ivóvíz ügyben. Azt írja, hogy Székelyudvarhelynek nincs jó ivóvize! A kutak vize meszes, ivásra nem alkalmas. Tagadhatatlan, hogy a házhoz szállított,”borvíz“  aránylag nagyon olcsóba, naponként és korsónként kettő lejbe kerül. Ez azonban havonként hatvan lej és nincs minden család abban a helyzetben,hogy csak vízre ennyit kiadjon. Addig, amíg a kórház vízvezetéke rendelkezésére állott a közönségnek, a szegényebb néposztály is kitűnő ivóvízhez jutott, most azonban a kórház vezetősége vízhiányra hivatkozva, lezáratta a kutat. Sürgős és elsőrendű feladata lenne a városi tanácsnak, hogy a helyzeten változtasson, ami a kórház vízvezetékbe való bekapcsolódás által nem is jelentene előteremthetetlen összeget. – Vizet, vizet! –  követeli a város, egyelőre még elég halkan, írja a Cenk alatt kiadott lap.

    Ha a régi képeslapokat megnézzük, akkor a Felső-piac téren, a mostani Márton Áron téren is volt közkút, de a Mihály udvar előtt is. Sajnos még egy sem maradt legalább mutatványnak e régi díszes kutak közül. Az elődeink itt hagyták nekünk örökségül, mi pedig egyenesen az ócskavasba vittük. Unokáink már nem látják nem is tudják, hogy milyen egy közkút.  

    Gyermekkoromban sokszor kaptam házi feladatba szüleimtől, nagyszüleimtől, hogy töltsem meg a korsókat, borvízzel vagy forrásvízzel azon a kaszálón ahol éppen munka volt. Míg nagytata megverte a kasza élét, én rohantam friss vizet vinni a legközelebbi kúttól vagy forrástól. Olyan nem volt, hogy nem! Jó nagyot kortyolt belőle és mindig megköszönte, majd árnyékos helyre tette. Mindenütt volt  egy tiszta ívízű forrás. Ezek a nevek még élnek emlékezetemben. Remélem még meg vannak, és az emberek vigyáznak rá, mert nagyapáinktól kaptuk kölcsön, hogy adjuk tovább!

    BALÁZS ÁRPÁD













  • KOLOZSVÁR – RETROSPEKTÍV KIÁLLÍTÁS NAGY ALBERT MUNKÁIBÓL

    KOLOZSVÁR – RETROSPEKTÍV KIÁLLÍTÁS NAGY ALBERT MUNKÁIBÓL

    KOLOZSVÁR - RETROSPEKTÍV KIÁLLÍTÁS NAGY ALBERT MUNKÁIBÓL

    A Kolozs Megyei Tanács alárendeltségébe tartozó Kolozsvári Művészeti Múzeum és a kolozsvári Quadro Galéria szervezésében került sor Nagy Albert retrospektív kiállításának megnyitójára 2021. július 29-én, csütörtökön, 18 órától a Kolozsvári Művészeti Múzeum emeleti dísztermeiben.

    Nagy Albert (1902–1970) a romániai modern művészet meghatározó alakja volt, életműve mégsem eléggé széles körben ismert. Jelen tárlat Nagy Albert halálának ötvenedik évfordulója alkalmából, több intézmény és magángyűjtő erőfeszítését egybefogva valósult meg. A több mint 100 festményt és három szobrászati alkotást felvonultató kiállítás a szakértők és a nagyközönség számára egyaránt premier, hiszen ennyi munkáját még a festő életében sem állították ki egyszerre. A legtöbb hazai, Nagy Albert műveket őrző közgyűjtemény, valamint romániai, magyarországi és németországi magángyűjtemények agyagából válogattsk, ezek „kincseinek” jelentős része eddig láthatatlan volt a szélesebb közönség számára. A válogatás során arra törekedtek, hogy az egész életműből ragadják ki jelentős műveket, így az 1930-as években készült, „útkereső” munkák mellett egyaránt szerepelnek az 1940-es évek elejének főművei és az ’50-es évek remek, erőteljes kompozíciói, de a kiállítás gerincét a ’60-as évek (a művész életének utolsó évtizedének)  művei képezik.


    Nagy Albert (1902-1970) festőművész

    A Kolozsvári Művészeti Múzeum dísztermeiben egy klasszikusabb szemléletű bemutatásban, kronológiai és tematikus csoportosítások mentén bontakoznak ki a festői életmű különböző szakaszai.

    E kiállítás második része, egy elemző jellegű tárlat, mely a Nagy Albert alkotásait és eddig közöletlen írásait egyenértékű művekként kezeli és helyezi összefüggésbe, Boros Judit és Székely Sebestyén rendezésében 2021. augusztus 19-én nyílik a kolozsvári Quadro Galériában. A Bánffy-palotában található kiállítás 2021. augusztus 12-ig tekinthető meg.


    Fotó: Szabadsag.ro

    Az eddigi legteljesebb Nagy Albert retrospektív kiállítást az Unitárius Egyház kezdeményezését felkarolva, a Kolozsvári Művészeti Múzeum és a Quadro Galéria hozta létre. A köz- és magánintézményi együttműködés keretében, a Művészeti Múzeum intézményi hálózatának, illetve a Quadro Galéria anyagi hozzájárulásának köszönhetően sikerült a különböző közgyűjteményekben őrzött alkotások kölcsönzése. Szintén a Quadro Galéria tette lehetővé a magángyűjteményekben lévő művek kölcsönzését is. A kiállítás főpartnere a Székely Nemzeti Múzeum, amely 42 művet kölcsönzött a kiállításra. A tárlaton szerepel 13 festmény a Magyar Unitárius Egyház, 11 alkotás pedig a Kolozsvári Művészeti Múzeum gyűjteményéből. További kölcsönző intézmények: Magyar Unitárius Egyház, Kolozsvár; Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely; Vizuális Művészetek Múzeuma, Galac; Szilágy Megyei Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah; Körösvidéki Múzeum, Nagyvárad; Románia Nemzeti Művészeti Múzeuma, Bukarest, Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely; Gheorghe Dima Zeneakadémia, Kolozsvár. Köszönetet mondunk a partner intézményeknek és gyűjtőknek.

    Jelen kiállítás kurátorai: dr. Bordás Beáta (Kolozsvári Művészeti Múzeum / Erdélyi Művészeti Központ) és Székely Sebestyén (Quadro Galéria).


    Fotó: Szabadsag.ro


    A kurátorok nyilatkozatai

    „Nagy Albert festészete csodával határos módon született meg. Ő azon művészek közül való volt, akik ellenséges környezetben, csökönyös öntörvényűséggel bontakoztatják ki világukat és nem pazarolják el figyelmüket az elfogadás keresésére. Egyedülálló realizmusa abból ered, hogy az életet testközelből szemlélte. Szeretettel és átérzéssel, szókimondóan figyelte meg a MA emberének változását az IDŐ nyomása alatt.” –

    Székely Sebestyén
    „A monumentálisra felnagyított és kimerevített, a képmezőt szinte teljesen kitöltő expresszív emberalakjai vagy szimbolikus állatfigurái elemi erővel hatnak a szemlélőre. Nagy Albert mindvégig kitartott a figuratív, néhol naivnak ható realista ábrázolásmód mellett. A modern ember főbb problémáit kutató, mély gondolatiságra alapozott műveinek témái között megjelenik a család és az anyaság kérdésköre, számos kortárs embertípust és foglalkozást vagy korabeli sporttevékenységeket örökített meg, de képein a kor főbb világpolitikai eseményeire és problémáira adott reakciói is megelevenednek. A szocreál témák mellett sok esetben merített ihletet a mitológiából, a magyar és a román balladák világából, de a modern tömbházak közé transzponálta a szereplőket. Emberközpontú művészete még mindig kínál meglepetéseket, ezért is reméljük, hogy e kiállítás új utakat nyit Nagy Albert életművének értelmezésében.” 
    Bordás Beáta
    A megnyitón felszólalt dr. Lucian Nastasă-Kovács, a Kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója, Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke, Ft. Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház leköszönő püspöke és a kiállítás védnöke, valamint a kiállítás kurátorai, Bordás Beáta és Székely Sebestyén.

    Az Erdélyi Művészet közlése nyomán





  • MIT EVETT TAMÁSI? MI VOLT A KEDVENCE? MI AZ A CSIGARÉTES?

    MIT EVETT TAMÁSI? MI VOLT A KEDVENCE? MI AZ A CSIGARÉTES?

    MIT EVETT TAMÁSI? MI VOLT A KEDVENCE? MI AZ A CSIGARÉTES?

    Csak türelem, minden asztalra kerül ma, vagyis terítékre. Amikor Székely Csillagok címmel könyvet írtam öt kiváló birkózóról, kiderült, hogy Tamási Áron és Ambrus Pál közeli barátok voltak, és gyakran jártak együtt egy budapesti vendéglőbe. Erre még visszatérek.

    Önéletrajzi jellegű írásaiban is gyakran tűnnek fel a kulináris élmények. Kortársai közül is többen emlegetik a közös étkezéseket, az együttléteket. Többek között a jóval fiatalabb Karinthy Ferenc (1921-1992) is megörökítette a Tamási Áronnal való találkozásait, Tasnádi Gábor pedig gimnazistaként, földrajzilag közel lakó olvasójaként került kapcsolatba az íróval, akinek gyakran segített a bevásárlásban.

    A nagy író,  amikor Székelyudvarhelyen járt gyakran megfordult dr. Bakk Elekék otthonában a Bethlen Gábor utcában, ahol  Sára asszony finom ordás palacsintával várta. Farkaslakán gyakran betért Birton István plébános úrhoz, akinek a testvére, Rózsika valóságos szakácsművész volt! Parázson sütötte az illatos-omlós kürtös kalácsot.

    A lucskos káposzta is a kedvencei közé tartozott az írónak, de csak ahogy ő szerette, egyik barátjával még a készítési fortélyokat is megosztotta.

    A Tamási Áron-féle lucskos káposzta receptje

    Két fej negyedekbe vágott nyári káposztát felteszünk főni. A vízbe – éppen csak, hogy ellepje a káposztát – kevés kaprot és csombort teszünk, megsózzuk. Egy másik, nagyobb lábasba 80 deka marhadagadót és 20 deka kisebb darabokra vágott füstölt disznóhúst teszünk, és gyenge sózás után lassú tűzön puhára főzzük. Majd zsíron barnára pirított és megpaprikázott kevés rántást keverünk a húslébe. Azután ehhez hozzáöntjük levével együtt a káposztát, és az egészet jól összeforraljuk. Végül kissé megecetezzük, és tejföl hozzáadásával tálaljuk.

     

    Tamási Áron (1897-1966)
    Tamási Áron imádta a gyenge fuszulykahüvelytől zamatos  bablevest farkaslaki módra. Másik kedvence a  tárkonnyal ízesített csirketokány volt, de szívesen fogyasztotta a frankfurti rostélyost, vagy a rostonsült balatoni süllőt egészben, vajas krumplival és tartármártással.

    Budapesten a  Borostyán  vendéglő erdélyi szobájában gyakran találkozott barátaival – Palló Imre operaénekes, Ambrus Pál birkózó, kiváló szentegyházasfalvi ügyvéd, János Áron Firtosváraljai származású ügyvéd -, mindhárman földijei, és ilyenkor persze a főfogás tárkonyos berbécstokány volt, puliszkával. Nem vetette meg a flekkeneket sem.

    Az író és a pénteki vacsora

    „Tamási Áront, akkor még Kolozsváron élt, meghívta a gyulafehérvári irodalmi társaság egy előadás tartására. Megérkezvén Gyulafehérvárra, még az előadás előtt fölhívta Márton Áront a püspöki palotában. – Halló, itt Márton Áron! – Itt Tamási Áron. Hát te mit csinálsz? Itt vagyok, és egy előadást tartok. Utána mit csinálsz ? – kérdi Márton Áron. Nincs különösebb dolgom –  feleli Tamási. – Akkor gyere hozzám vacsorára. – Köszönöm, ott leszek!… De alighogy letette a kagylót, az írónak eszébe jutott, hogy épp péntek van, és püspök barátja neki tejet és puliszkát ad majd vacsorára. Gyorsan betért egy vendéglőbe, és ott jól beflekkenezett, úgy indult a püspöki palotába. Megérkezvén oda, az inas már hozta is a terített asztalhoz a lábasban párolgó tejet és egy lapítón a meleg puliszkát. Asztalhoz érve előbb állva elmondták az asztali áldást, és utána leültek vacsorázni. A házigazda kínálni kezdte a vendéget, mire Áronunk, mármint az író, azt válaszolta, hogy köszöni, de ő már vacsorázott- Erre Márton Áron azt mondta, hogy én téged vacsorára hívtalak, miért vacsorázol más helyen ? Erre Tamási Áron becsületesen elmondta, hogy  a telefonálás után jött rá arra, hogy péntek van, és mert tudta, hogy itt tejet és puliszkát kap vacsorára, s mert ő azt nem szereti, hát ezért vacsorázott meg egy vendéglőben. Márton Áron gyanút fogva kérdi, hogy ugyan bizony mit vacsoráztál, mire Tamási Áron őszintén bevallotta, hogy berbécsflekkent evett. Márton Áron erre nem kis megütközéssel azt mondta, hogy Áron, Áron, hiszen ma péntek van, és te húst ettél? Mire Tamási nagy lelki nyugalommal azt válaszolta, hogy  azért van egy püspök barátom,hogy az helyettem leimádkozza. Mire Márton Áron csak annyit mondott: – Tudod, ha az Isten is székely volna!…”
     


    1960 körül a Magyar Rádióban – Fotó: Szalay Zoltán/ Fortepan
    Élete utolsó évtizedében Tamási Áron – városi, későn fekvő életmódjának megfelelően – meglehetősen későn reggelizett. Többnyire csak kávét ivott, amelyet a legutolsó éveiben, gyakran teázás előzött meg. Ebédre legtöbbször csak gyümölcsöt fogyasztott (az almát szerette a legjobban), kekszfélék kíséretében. A fő étkezése a vacsora volt; afféle estebéd, amikor a leves sem maradt el.

    Újraolvastam a Szülőföldem című könyvét,mert úgy emlékszem volt abban valami csigarétes . És jól emlékeztem: Az  első este Ágnesék házában jön össze a szűkebb család. „Ágnes boldogan illan bé a másik szobába, hogy valami vacsorát készítsen. Anyám is sietve készül utána…. Ágnes olyan vacsora mellé ültet, ami nemcsak a legjobb, hanem ritka is így tavasszal s falun. Illatos tavalyi kolbász serceg a kék lábasban, mellette ecetes uborka, ami kemény és olyan zöld, mint a májusi fű. S a végére csigarétes sütemény: barnapiros és olyan egyforma mindegyik, mint a mesebeli éhes legény négy kereke. Tudom, hogy anyám volt ebben a mester, s oda is fordulok feléje, hogy szóljak erről valamit, ami neki is jólessék s nekem is. Mint a madarat azonban, mielőtt még szólhatott volna, úgy fogja el anyám a pillantásomat. Gyöngéden és óvatosan próbálgatja, hogy a háztól elszokott nagy férfiút gyermekévé szelídítse ismét. A kórházat emlegeti, melyben nyolc hetet töltöttem kilencéves koromban; s majd a kezdődő és nehezen haladó diákságot fűzi hozzá. Azokban az időkben is ilyen csigaréteseket sütött nekem, mert a világi élvezet tetejét abban láttam és ízleltem én. – Emlékszel-e? – kérdi. – De jól! – mondom. …Mint valami szertartás előtt, a tarka asztalkendővel megtörölgetem a kezemet, s úgy nyúlok az üveg után, hogy töltsék. Áhítatból és örömből való most bennem az érzés. S mint nagy pillanatokban, amikor rejtelmes dolgok egyszerre tudatossá válnak, úgy tudom ebben a percben is, hogy az áhítatot nemzetségünk ősi vallásából veszem,a katolikusból. Mélyről és bőségesen,mintha óriási tojásnak vennék a sárgájából. De hozzá az örömet e fajtának még ősibb emléke keveri, a vérnek és idegeknek titkos járatain keresztül, valahonnét keleti pusztákról, melyeknek tüzei átsütnek ezer éven…Úgy emelem a poharamat, mint pihenő harcos a tulipánt.”

     
    Tamási ​az utolsó békeévben Kolozsvárról hazalátogat szülőfalujába fölkeresni édesanyját, testvéreit, övéinek körét. Utazásának és otthoni élményeinek aprólékos, már-már szociografikus pontosságú, ugyanakkor anekdotikus hangolású leírásába beleszövi azt a sajátos – olykor mitikus elemekkel, máskor népmesei és balladai színekkel árnyalt – sajátos tónusú elbeszélő modort, amely valamennyi művének sajátja. Már útja első megállóján, Segesvárott a vonat érkezését váró időben éri egy megdöbbentő tapasztalat: a magyar szabadságharc gyászos emléke ellenére dicső székhelyén a húsz esztendei román fönnhatóság után titkolni valóvá lett a magyar nyelv. Ettől a tapasztalattól indítva, ám európai gondolkodóhoz méltó higgadtsággal arra is figyel, hogyan s miképp szorul háttérbe, minősített kisebbsége a magyarság a saját szülőföldjén. A szociográfiai és szépprózai eszközök egymásra épüléséből született vallomása látszólag szűkebb környezetéről szól , valójában azonban koncentrikus körök módján szélesül az ábrázolás a közvetlen tapasztalatok leírásán túl az író reflexióiban, gondolatfutamaiban, néha frappáns megjegyzéseiben. A Tamási család 1938-as jelenében a székelység sorsának jelképét adja, miközben a leírt jelenetek, helyzetek, a kedves vagy riasztó tapasztalatok mögött ott van az éber figyelem, amely azokat az erővonalakat kutatja, amely az erdélyi népek összetartozását, szükségszerű békés egymás mellett élését sejtetik egy boldogabbnak remélt jövőben.
     
    Kicsit zavarban vagyok, mert én nem ismerem a csigarétest… Hívom Hunor fiamat, hadd világosítson fel, miféle sütemény, hogy én nem tudok róla. Már csináltam – nyugtatott meg -, s még készítek, ha időm lesz egy tepsivel, csak mi darázsfészeknek mondjuk odahaza.

    Most kívánom, de amíg el készül, ide másolom a receptjét.
     
    Csigarétes

    A rendesen kinyújtott vékony rétestésztát hajtogassuk négy rétbe, s minden rétegét egy kicsit zsírozzuk meg. Az abroszon lévő összehajtott tésztának legszélére, félujjnyi szélesen, igen vékonyan, késsel kenjünk szilvaízt. A szilvaízes, szalagforma tésztát olyan keskenyen hajtsuk föl az üres tésztára, és vágjuk el késsel, hogy ujjnyi széles, szilvaízzel töltött tésztaszalagokat szabdalhassunk az egész nagy rétestésztából. Ha ezzel megvagyunk, a hosszú szilvaízzel töltött tésztaszalagokat vagdaljuk fel arasz hosszúságúra, és formáljunk belőlük S alakú szép kis csigaréteseket. Tegyünk egy lapos edénybe egy kanál zsírt, ha a zsír forró, tegyük tele az edényt csigarétesekkel. Ügyeljünk a sütésre, mert ez a finom száraz tészta igen gyorsan pirul; rakjuk lapos tálba, és tálaljuk cukor nélkül; akinek kell, az maga hintsen reá cukrot. Jó étvágyat!

    BALÁZS ÁRPÁD



















  • AZ ELRETTENTŐ PÉLDA

    AZ ELRETTENTŐ PÉLDA

    AZ ELRETTENTŐ PÉLDA

    Jól emlékszem, hogy amikor médiaismereteket tanultunk az egyetemen, úton-útfélen előhozakodtak tanáraink a BBC-vel, a BBC etikájával, amely példaértékű, és etalonnak számít a világ bármely pontján, ha a médiában dolgozunk, s ha célunk az elfogulatlan közszolgálatiság és a hiteles tájékoztatás.

    Mindez azonban így volt, igaz volt, de régen hangzott el, bő három évtizeddel ezelőtt. Azóta sok víz lefolyt a Temzén. Nagy-Britannia, bár anno alapítója és egyik fő oszlopa volt, ma már nem tagja az Európai Uniónak. A nép zöme – nem túl nagy többséggel – 51,9%-os támogatottsággal szavazta meg az Eudórpai Unióból való kilépést.

    Érdekes módon azonban tanúja voltunk annak a közelmúltban, amikor a BBC HARDtalk című műsorát néztük, amelyben Stephen Sackur (1964) – a műsorhoz illően – igen kellemetlen kérdéseket tett fel Szíjjártó Péter magyar külügyminiszternek. Nyilvánvaló, hogy a beszélgetőműsor vendégének fel kellett vennie a kesztyűt.

    Ha nem indul a videó, próbálkozzon ITT.

    Még szerencse, hogy jól felkészült politikusról van szó, aki kiválóan beszéli az angol nyelvet és kellően gyors észjárású. Szíjjáró vette is a lapot. Végül jól sült el minden – úgy tűnt kívülről, mintha két úriember beszélgetett volna -, de ez nem egy baráti csevely volt. Sackur olyanformán kérdezett, mintha a Gestapo, mintha a KGB, mintha az ÁVÓ, mintha a szekuritáte ügynöke lenne, akinek az a célja, hogy érvényesítsen egy bizonyos előfeltételezést, egy olyan koncepciót, amelyet logikai csűrés-csavarásokkal aztán rá tud kényszeríteni „áldozatára”, hogy vállalja, hogy vallja be. Nem sikerült. Szíjjártó „szabadon távozhatott”.

    Viszont az inkvizitiori hozzáállás a BBC riportere részérről azt jelzi, hogy ez a médium, a maga hatalmas apparátusával, már nem a régi. Mivel a nagyvilágnak készített műsorról van szó, a gyártók igyekeznek úgy viselkedni, hogy kiszolgálhassanak bizonyos érdekeket. Egyáltalán nem biztos, hogy a BBC ezzel a módszerével most a jó oldalon áll. Több mint bizonyos, hogy egyáltalán nem segíti a médiafelhasználó (kis)embert abban, hogy tisztán lásson. Mintha Nagy Britannia bent lenne abban a klubban, ahonnan lelépett, s amelyben Magyarország (még) bent van, de eléggé kritikus véleményeket fogalmaz meg, és próbálkozik – saját érdekében – a különutas politikával.

    Ne feledjük, hogy a HARDTalk „csak” egy műsor. Itt szerepelni kell. Mert nagyon fontos jelen lenni a média forgószínpadán. Mert az igazi show alapja vagy hátmöge maga az élet: oda és visszahat egymásra az irgalmatlan média játéka és a kegyetlensége által valóságos világ. Jó észnél lenni.

    A műsor elrettentő példának is kiváló. Annak ábrázolására való, ahogyan komoly médium nem állhat hozzá egy-egy fontos témához. Vagy így is lehet? Ahogy egyébként nem szabadna? Fel lehet tenni most magunkban és nyilvánosan bizonyos kérdéseket. Próbálkozni lehet az erkölcs – mint olyan – megközelítésével…

    Egyébként a BBC nem járult hozzá, hogy az MTVA sugározza a beszélgetést. A magyar feliratos változat „feketén”, videómegosztókon terjed. Reméljük, hogy a későbbiekben is elérhető marad. És bízzunk benne, hogy azt fogják majd véle szemléltetni a médiaszakos tanárok, ahogyan nem ildomos egy felelős és nagy nézettségű, jórészt az adófizetók pénzén fenntartott stúdiónak viselkednie. Valószínű, hogy ennek a fordítottja is megtörténhet: Sackur stílusát „üdvösségszerző” módszerként fogják majd bizonyos tanszékeken prezentálni és képkockáról-képkockára, szavankét elemezni.

    Korábban is voltak olyan szakemberek, akik a pénzért és a szakmai hatalomért átültek egyik oldalról a másikra. Voltak, s bizonyára ma is vannak kettős- és többes-ügynökök, akiknek ars poéticájában ott van, folyamatosan benne munkál a jövedelem- és hírnévszerzés által motivált professzionális félreveztés teljes technikai apparátusa. Most azonban nem olyan időket élünk…

    SIMÓ MÁRTON

















  • NEOKOPPÁNYOK KORA?

    NEOKOPPÁNYOK KORA?

    NEOKOPPÁNYOK KORA?

    Jól megvoltunk a kereszténység nélkül is Tengrivel, a magyarok Öregistenével, és a Földanyával, a Fehérlófiával, minek kellett Koppányt kivégezni? Milyen más lett volna a Duna-menti Köztársaság? Ehhez hasonló nyegle és félművelt gumicsontok újra és újra előkerülnek Szent István ünnepe környékén. Az újpogányság ma is hódít. Minden nemzedékben fellángol. Mert az osztályellenség (az ördög) nem alszik. Ezért karikásak a szemei…

     
    Pedig az 1938-as Eukarisztikus Kongresszus idején is érezte az egyház, és megkongatta a harangot, hogy a baloldali kommunizmusnak és a feltörekvő nácizmusnak nem lesz jó vége. Nem is lett. Jött a második világégés. A német nép azóta is issza a levét. A zsidóság úgyszintén.
     
    Az ember amióta „két lábra állt”, háziasította az állatok egy részét, vadságukat befogta az élet, az emberi közösség szolgálatába, a gyümölcsöket megnemesítette, a természet erejének gátat szabott, és hasznosította a kultúra és civilizáció javára. Az elhomályosodott értelem és rosszra hajló szabadakarat ellenében (és ellenére), vagy épp segítségére érkezett a megváltás Krisztus Urunktól. Ahol, a kegyelem erejében, erőterében képesek vagyunk felülmúlni rosszaságunkat, vad ösztöneinket, gondolatainkat, elfajzott fantáziánkat, és az emberi közösség építő elemeivé alakítani. Mert Krisztus minden népet megváltott és meghívott az örök életbe, hogy már ezt a jó hírt, evangéliumot hirdesse itt a földi tájakon, elkezdve ezáltal Isten országát építeni. Ezt ismerte fel szent királyunk, és ezért kapott koronát a pápától. Ezért hajtotta népünk kemény nyakát a kereszténység jármába. Ezáltal csatlakozott a magyarság is a többi keresztény nép felismeréséhez. Ez jelentett biztonságot, túlélést, távlatot, új feladatot a népvándorlás után. A magyarság megtalálta karizmáját és hivatását. Igen, testvérem. Szíved joga koppánykodni, de azzal már ki is húztad magad alól a szőnyeget…

    Történelmietlen a kérdés is: mi lett volna ha?

    Nem lettek volna szentjeink, szent tudósaink, szent királyi sarjaink, keresztény kultúránk, műveltségünk. Nem lett volna, aki megvédje Európát a külső és belső támadásoktól, egyáltalán mi se lennénk. A gondviselés csodája: milyen szervesen beépült, hogy rárímelt a nyugati egyház gregorián zenéje a magyar ötfokú, ereszkedő dallamvilágra, megnemesítve egyházi és népzenénket egyaránt. Nem beszélve első nyelvemlékeinkről, melyek egyszerre tudósítanak hitünk tartalmáról és nyelvünk ősiségéről. Ez is a kereszténységnek köszönhető… Szent István „hittérítő” munkája, országfelajánlása szakrális cselekedet volt. Hogy népét kiemelje a nemzeti, vérségi, ösztönös önzésből. Mert felismerte, hogy Krisztus vére az egész Földet átitatta.

    A kereszténység nem megszüntette a nemzeti hagyományokat, hanem beépítette, megnemesítette, átjárta, magasabb rangot adott neki, működőképessé tette. Alárendelte Isten üdvösségtervének, és felvitte a Golgota és a Tábor-hegy szintjére, hogy láthatóvá váljék a teremtő Isten terve az emberrel. Mert Szent István királyunknak köszönhetően Krisztus Jézusban ezt ismertük fel. Áthatotta szellemével és becsatornázta értékeinket, sajátosságainkat, egyediségünket az örök üdvösség szolgálatába. Hogy a számadás napján majd erről adjunk számot: hogyan sáfárkodtunk népünk talentumával…

    Szent István királyunk ünnepén tehát nem az a kérdés, mi lett volna nélküle, hanem mi lesz akkor, ha ezt a hagyatékot a liberalizmus kukájába dobjuk?

    A szolgálatos koppányok, ellenkezők és lábatlankodók ma is a kereszténységgel áthatott kultúránkból élnek, azon élősködve mérgezik ma is a levegőt.

    Jobbat tenne a nemzet érdekének, ha alázattal beismernék, hogy ők ezt még fel sem fogják, s hagynák, hogy a Szentlélek által vezetett egyház tartson össze minden nemzetet ma is Krisztus útján, mert magyarságunk jövőjének is csak ez lehet a záloga.

    SEBESTYÉN PÉTER



  • MIKOR ÍRJUK MEG AZ UTOLSÓ KÖNYVET?

    MIKOR ÍRJUK MEG AZ UTOLSÓ KÖNYVET?

    MIKOR ÍRJUK MEG AZ UTOLSÓ KÖNYVET?

    A hagyományos kiadványra gondolok, arra, amelyet Gutenberg óta ismerünk és sokszorosítunk. Mi, akik a most élő emberek idősebb korosztályaihoz és a maiak derékhadához tartozunk, még megérhettük a klasszikus hordozón terjedő alkotások fénykorát.

    Jól emlékszem a régi tanévzárók hangulatára, hiszen – lehetséges jelöltekként – izgatottan vártuk az ünnepségeket, amikor jutalomkönyveket is osztottak. Talán hatodik, vagy hetedik után kaptam kézhez egy ilyen alkalommal a Nagy Albert (1902-1970) festőművész leveleit és feljegyzéseit tartalmazó posztumusz kötetet: Rózsikaédes!… Őszintén bevallom, kicsit meglepődtem, mert valami „hasznos” olvasmányt vártam, Mikszáth-, Móricz-, vagy éppenséggel Szabó Gyula-könyvet, amellyel el lehet tölteni még a nyári hőségben is két-három napot. Csalódásom azonban amilyen hirtelen jelentkezett, épp olyan gyorsan tovatűnt. Hamar rájöttem, hogy a kötet olvasható, meglehetősen izgalmas is, hiszen a szerző több levelét külföldről – történetesen Olaszországból és Magyarországról – keltezte. Akkor minden üzenet izgatott, ha valamilyen „egzotikus” helyszínen fogalmazták, hiszen alig-alig utaztunk, és nagy szükségünk volt a „kinti” világ hangulataira. Igazán a könyvek által mehettünk távolabbra. Pótolt és kárpótolt. Volt a könyvben néhány reprodukció is. Nem voltam képes mindjárt értelmezni a festő stílusát, nem igazán értettem, hogy miért olyan amilyen… Lehetett volna akár realista alkotó is, de mégis megragadott az egyénisége. Annyira, hogy a továbbiakban is számon tartottam, ifjúként, felnőttként is kerestem a lehetőségét annak, hogy képtárákban is megtekinthessem a Nagy Albert-képeket. Kolozsváron láttam néhányat, aztán Székelyudvarhelyen is. Amikor nagy ritkán „leporolták” az életművet, mindig felkészülten mehettem el a kiállításokra. Tavaly Sepsiszentgyörgyön – a művész halála után ötven esztendővel -, idén Kolozsváron pótolták a hiányt, feledtették a muzeológusok és a művészettörténészek azt a mulasztást, amelyet e jelentős képzőművész hagyatékéval elkövettek…

    Úgyszintén emlékezetes jutalomkönyv volt nyolcadik után Móricz egyik késői regénye, az A boldog ember. Abban az életkorban igencsak alkalmas olvasmány. A középiskolában aztán már „komolyabb” könyvekkel ajándékoztak meg tanáraim, Apácai Magyar Encyclopaediáját – a Kriterion fehér-sorozatából –, aztán Ajtmatovtól Az évszázadnál hosszabb ez a nap című remeket vehettem át nagy örömmel.

    A könyvek irányították a műveltségemet a  hazai és a világszintű pászmákra. Annyira elkötelezett könyvgyűjtővé váltam, hogy máig sem tudtam egybeterelni a három részre szakadt magánkönyvtáramat. Egy ideig bőröndökkel kellett hurcolni, aztán dugig tömött csomagtartót igényelt, ma már talán egy kisteherautó sem lenne elég, ha egybe kívánnám őket hordani. A három „telephely” azonban megnyugtat, hogy itt is, ott is, amott is otthon tudok lenni a könyveim között.

    Különösen jó érzés uralkodik el rajtam, ha valakit meglátogatok, és felfedezem – csak úgy kívülről – az ismerős kötetgerinceket. Megszemlélem a sorozatokat, s mindjárt tudom, hogy egyívású emberrel találkoztam. Még magyarországi magánkönyvtárakban is látszik ez a rokonság, hiszen idehaza, meg ott is hasonlítanak ezek a szép könyvsorok. Úgyhogy én immár soha nem leszek olyan ember, aki bankkártyával a zsebében és egy szál okostelefonnal, esetleg laptoppal lelem meg állandó vagy ideiglenes (munka)helyemet. A biztonságtudatomhoz kellenek a könyvek. Már tucatnyi válogatott kiadvány képes megteremteni az otthon illúzióját.

    Mostanában megesik, hogy nem bizonyos műfajba sorolható írásokat kérnek tőlem, hanem „tartalmakat”. Megírom ezeket a penzumokat, viszont is látom egyiket-másikat a világhálón bizonyos helyeken, de korántsem nyugtat meg az ilyenfajta megjelenés. Mintha csak előjáték lenne. Olyan, mint a test nélküli lélek. Vagy inkább: lélektelen információsorok az interneten. Azt mondják a sokat tudók, hogy ez már a jövő. Az irodalom, a kultúra, az üzenet ma már így hat. A digitalizált nemzedékek ilyenek, így szocializálódtak: a kibertér jelenti számukra a tiszta és a biztos forrást. Az is elképzelhető, hogy a hagyományos könyv ma már nem egyéb, mint az „igazi” alkotás promóciós eszköze, amely inkább a figyelem felkeltése miatt jön létre. Ma már minden más. Minden más módon hat és működik.

    Vajon megírjuk-e, kiadják még a mi életünkben az utolsó hagyományos hordozón levő könyvet? Vajon lezárul-e a fizikai értelemben vett kézzel is fogható könyvek kora? Nem tudom. Egyébként vígan használom a Gutenberg-galaxist a számítógép jóvoltából is, de nem szeretném azt megérni, hogy megírjuk és megjelentessék az utolsó könyvet. Attól a tárgytól, amely egyik legkedvesebb kísérőnk, nem vehetünk búcsút már e földi vége előtt. Még utánunk sem jöhetne el a sima vízözön és kiber-könyvek ideje! Mert mit ért akkor „ez az egész” felhajtás?! Mert a könyv örök nosztalgia. A tudás megtestesült vágya és forrása, amelyből kézbevétel során születik meg a fehér lapokról kiolvasható üzenet.

    SIMÓ MÁRTON        

     



  • KERESZTELŐ JÁNOS VÉRTANÚSÁGA

    KERESZTELŐ JÁNOS VÉRTANÚSÁGA

    KERESZTELŐ JÁNOS VÉRTANÚSÁGA
    Keresztelő János vértanúságának ünnepén kérdések motoszkálnak bennünk. Vajon nem kerülhette volna el a sorsát, ha egy kicsit óvatosabb lett volna? Vajon Isten nem védhette volna meg prófétáját?  Vajon a próféta elébe ment szerencsétlen végzetének azzal, hogy kihívta, kiprovokálta maga ellen az erőszakos halált? Nem kellett volna tekintettel lennie az aránytalan erőviszonyokra?
     
    Szoktuk mondani, hogy mondd meg az igazat s betörik a fejed…, mondd meg az igazságot, s visszahull a fejedre… Azzal, hogy Keresztelő János figyelmeztette Heródest erkölcstelenségére, túl nagy kockázatot vállalt. Kényelmetlen ellenfél lett, akit el kell tüntetni az útból. A bűn, a bűnös kapcsolat is természetessé válik, és „zavartalanul” lehet élni benne egy darabig. Szinte önfeledten élnek ma is sokan így, anélkül, hogy bűnnek tartanák. Hiszen szabadok, joguk van hozzá.  Nem szerencsés valakinek a bűnét nyilvánosan a fejére olvasni. Még a keresztények is szeretik idézni Jézust, a saját megnyugtatásukra: „inkább húzd ki először szemedből a gerendát, és csak utána vedd észre máséban a szálkát”… 

    De vajon Keresztelő Jánosnak milyen gerendája volt, Heródes „szálkájához” képest? Ma sem szeretik, ha az egyház erkölcscsősz, és gyertyát akar tartani a hálószobák ablaka alatt…bőven van, amit söpreni neki is a kapu előtt: lásd pedofília, pénzsóvárság, triumfalizmus, hatalmi visszaélések, bűnpártolás és egyebek… Érdekes módon nem is Heródest nyugtalanította a bűn súlya, hanem rokon-feleségét, aki törvénytelenül lett az élettársa. Őt zavarták János szavai… A Szentírás szerint Heródes egyenesen csodálta Jánost és szívesen hallgatta. Talán elkápráztatta a prófétai karizma, mintegy hatása alá került…

    Ugyanakkor mi is hajlamosak vagyunk mentegetni magunkat, elkenni a felelősséget. Inkább akarunk megfelelni a társadalmi elvárásoknak, ahol polkorrektséget, a divatot, a szabadosságot többre értékelik, mint az igazságot. Sokkal fontosabb a nyugodt élet, a felszínes béke, és passzívan hagyjuk, hogy a dolgok csak úgy történjenek, beleszólásunk nélkül… A „másságért”, az állatok és a medvék jogaiért felemeljük szavunkat, de Krisztusért nem… Pedig óriási a felelősségünk. Miközben évszázadokig az egyházat vádolták azzal, hogy tabuként kezeli a nemiséget, bűnnek tartja, – manapság már hencegnek a természetellenes megnyilvánulásokkal: az abortusz, a hűtlenség, a fajtalankodás, a szexuális aberrációk, a szélsőségek normálisnak számítanak. 

    Ez lenne a Nyugaton annyit ajnározott, mainstream „újnormalitás”? 

    A szeretet és a szabadság címén már nem férünk a bőrünkben… Bálványimádásunk már olyan méreteket öltött, hogy nem látjuk a fától az erdőt. Naponta megtapasztalhatjuk, hogy micsoda botrányokat tud kelteni vagy épp elhallgatni a média, ha érdekei úgy kívánják. Egyfelől érzékenyíteni akar minket a bűnös másság elfogadására és terjesztésére, másfelől viszont egy hamis erkölcsiség nevében azt kiáltja ki bűnnek, ami épp a hívő ember kötelessége volna: hogy kiálljon az abszolút igazság és az Isten által adott erkölcsi rend mellett. Azt is megfigyelhetjük, milyen kellemetlenné válik egy barátunk szava, megjegyzése, egy világhálóra feltöltött írás, amelyben hívő emberek síkra szállnak az igazságért, vagy szóvá teszik a nemi eltévelyedéseket, az eltorzult morális magatartásokat. 

    Micsoda kritika- és kommentözön zúdul ilyenkor az „áldozatra”… Mit szólsz bele? Mi közöd hozzá? És épp az igazság lesz terhelő bizonyíték a kimondója ellen. Közben mennyire élvezzük a pletykákat, a bulvár-híreket, s titokban egyet is értünk velük… Kimagyarázzuk, relativizáljuk, „árnyaljuk”, bagatellizáljuk a bűnt, hogy ne kelljen annyira viselni a miatta való felelősség súlyát. Könnyebb tehát belesimulni az „aktuális tájba”, sodródni sunyi módon, szolgalelkűen, talpnyalással, elhallgatással, kényelmi szempontjainkat figyelembe véve, csakhogy túléljünk. Csak nehogy támadási felületet kapjunk. Az irgalmasság és a megbocsátás jegyében szeressük egymást, és inkább hallgassuk el az igazságot. Így mi sem leszünk zsarolhatóak… 

    Vajon erre jó példa Keresztelő János vértanúsága? Vagy valami egészen másra?

    Keresztelő János rámutatott Krisztusra. Hű volt hozzá. Még a börtönben is, amikor elbizonytalanodott és rákérdezett: „Te vagy-e a Messiás, vagy mást várjunk?”

    Ő nem menekült el sorsa elől. Mert kockáztatni, erkölcsi ereje, hitbeli meggyőződése elűzte félelmét. Noha tudta, hogy Heródesnek hatalma van arra, hogy életét, fizikai szabadságát megszüntesse. Szent Péter apostol mondja a nagytanács előtt: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.”

    Mindannyiunknak prófétai hivatásunk van. 

    Mi, hívő ember létünkre tudjuk azt, amit sokan mások nem is sejtenek. És erről nem hallgathatunk. Ezért nem szabad mindenáron sodródnunk az árral, az erkölcstelen divatokkal. Elsősorban a magunk személyes életében, családi körben kell élnünk és példánkkal hirdetnünk az erkölcsi tisztaságot, a hűséget, Isten szeretetének rendjét. Ez adja a belső szabadságot, amely miatt nem félünk attól, aki a testet megöli, vagy börtönbe zárja. Ez érvényes hitbeli és nemzeti kérdésekre egyaránt.

    Bűnösöket meginteni, tanácstalanoknak jó tanácsot adni – az irgalmasság lelki cselekedetei közé tartozik. Ezek is annyira fontosak, mintha az éhezőknek kenyeret adnánk, vagy betegeket látogatnánk. Szóban, írásban, tettben és közösségként egyaránt ki kell állnunk egyházunk, hitünk erkölcsi értékei, alapigazságai mellett. Nem szabad maszatolni, kerülgetni a forró kását. Nevén kell nevezni a gyermeket, mint Keresztelő János tette. Nem azt kell mondanunk, amit elvárnak a tévében, vagy egy interjúban, nem azt kell nyilatkoznunk, amit szívesen vesz mindenki és senki nem sértődik meg. Nem egy jólfésült, divatos, „posztmodern ízlésekhez” szabott evangéliumot kell hirdetnünk, hanem azt, amit Krisztus Urunktól kaptunk. 

    A prófétai szó nyugtalanít, nem hagyja békén a lelkiismeretet, mert szembesít az igazsággal. A Próféta iránytűje pontos. Sosem téveszti el az irányt, mert a Szentlélek világosságánál ismeri fel az igazságot, még a többiek előtt. Ezért van mersze ki is mondani azt. 

    G. K. Chesterton Eretnekek című könyvében van egy frappáns allegória, mely szerint egy este, egy lámpaoszlop miatt összevitatkozik az utca népe. Van, akiknek fényesebben kellene égnie, mások szerint túl erős a fénye. Egy szerzetes arról kezdett beszélni, hogy mielőtt hozzányúlnának a lámpához, tisztázni kéne, mi is a Világosság. Persze a metafizikára kevésbé érzékeny közönség rövid úton megszabadult a szerzetestől. Egyszerűen leütötték. Aztán hamarosan kiderült, hogy abban sem értenek egyet, miért is kellett ledönteni az oszlopot, sem abban, mit is kéne most csinálni. Már ott tartottak, hogy egyeseknek jó lesz a vas, másokat meg amúgy is zavart a fény, mert tetteik gonoszak voltak. És a sötétben egymást kezdték püfölni. Lassan beérett a közös felismerés: a szerzetesnek végeredményben igaza volt, – előbb valóban a Világosságot kellett volna megismerni. „Csakhogy – fejezi be Chesterton – amit megvitathattunk volna a gázlámpa alatt, azt most sötétségben kell megvitatnunk…” 

    Keresztelő János még nem tudta azt, amit az apostolok és az első keresztények már megtapasztaltak: Krisztus valóban Isten Fia. Ő a Világ Világossága. Feltámaszt minket is az utolsó napon. Isten nem úgy véd meg minket, hogy semmi bajunk nem lesz, hanem még a halált is szolgálatába állítja.  

    Sorsunkat mi is úgy teljesíthetjük be, ha nem megfutamodunk előle, hanem mint Keresztelő János, vállaljuk érte, ha kell még a vértanúságot is. Ne attól féljünk, aki a testet elpusztítja, hanem aki arra képes, hogy a lelket a kárhozatba taszítsa. 

    De ennél a félelemnél is legyen nagyobb és erősebb az istenfélelem, és ugyanakkor az istenszeretet is bennünk, mert akik Istent szeretik, minden a javukra válik. 

    Még a halál is.

    (Sóváradi remeteség, 2021. augusztus 28.)
     

    SEBESTYÉN PÉTER

     













  • SZÁLASY FERENCRE EMLÉKEZVE

    SZÁLASY FERENCRE EMLÉKEZVE

    SZÁLASY FERENCRE EMLÉKEZVE

    Feri bácsit még  gyermekként ismertem meg,mint „bankár”, akkoriban Györffy Pali sógorom volt a „bankigazgató” a városban, a Román Nemzeti Banknál, sokszor  találtam őket egy társaságban. Mindig megkérdezte, hogy vagy kicsi korondi, tudod-e, hogy én is az vagyok? Nem tudtam, de megjegyeztem az arcát és az érdekes hangját magamnak.  Sok idő el telt amíg tudatosult bennem, hogy Ő kicsoda.

    Valóban korondi volt, erről papírja is volt, nem is egy, hanem több. Ez utóbbit a faluközösség nevében, mint díszpolgárnak a polgármester adta és erre nagyon büszke volt. Méltán megérdemelte, hisz imádta szülőfaluját és mindent meg tett érte.

    Amikor könyvekbe foglalta a faluban megélt történeteit, akkor értettem meg igazából, hogy Feri bátyám (így szólítottam, engedelmével) az utolsó ízéig, porcikájáig ismerte faluját, falus társait és minden tudott róluk. Nem szívesen jöttek el a faluból, de akkor olyan volt a világ, kegyetlen. Valósággal faltam a könyveit, amolyan hazajáró volt nekem minden történet.

    Nagyon tudott mesélni. Igazi úriember volt, akinek mindenre kiterjedt a figyelme. Jó örmény és jó magyar, megfért benne mind a kettő.

    Amikor megjelent a Hadiárvából kulákfióka, mindjárt megtisztelt egy példánnyal, a Töröl metszett székely világról, a Székely havasok kincséről sem maradtam le. Időközben jól össze barátkoztunk, és sokat beszélgettünk, mindenről. 2013-at írtunk, amikor  azzal a jó hírrel jött Feri bátyám, hogy nyomdában a legújabb könyve, az Anikó, és mint korondi mondjak majd véleményt a regényről. Megígértem, ám látva az oldalak számát kissé meglepődtem, de nem bántam meg, mert a regény magával sodort, kimondottan jól szórakoztam, és bevallom még könnyeket is csalt a szemembe.

    Igen, 2013-ban azt mondtam a könyvbemutatón, hogy a világ elrohant mellettünk, de nagyon. Az üresség szemmel látható. Mindenki szenved valamiben, főleg a szeretet hiányában. Itt van egy könyv, egy regény, mely időt kér az olvasásra.  Kinek futja idejéből ma könyvet olvasni?  Amikor mindenki szalad, hajt, a pénz után, amelyből egyesek számára egyre kevesebb, másoknak viszont nagyon sok van. Ferenc bátyám olyan regényt írt, amelyben mindvégig muzsikál a szeretet és figyelmeztet. Igen, jól lenne néha megállni, elgondolkodni az élet értelmén.

    Szeretett élni, ez derül ki egyik leveléből is, melyet 80. születésnapja alkalmával olvasott fel szeretteinek. Ebben azt írja: „Mindenek előtt szeretném megköszönni mindannyiatoknak, hogy meghívásomat elfogadtátok és eljöttetek, hogy együtt ünnepeljük meg születésem 80. évfordulóját. Számomra ez a nap azért bír jelentőséggel, mert Szálasy néven még ez idáig férfiember nem érte meg a 80 évet. Azt kérdezte tőlem valaki, hogy minek ez a nagy felhajtás?  A válaszom az volt, hogy ez nem felhajtás, hanem egy családi találkozó. Igen ez egy családi találkozó, az én nagy családomnak a találkozója. Tudom és érzem, hogy Ti is mindannyian szerettek engem és ragaszkodtok hozzám, éppen úgy, ahogy én is szeretlek  és ragaszkodom hozzátok, a kölcsönös tisztelet és megbecsülés magasztos elvének alapján. Nem mindenkinek adatik meg az életben, hogy megérje és meg ünnepelhesse 80. születésnapját, még hozzá épen és egészségesen, s viszonylag ép elmével.”

    Ezt követően két évet adott még neki a Teremtő, ez volt neki megírva a nagykönyvben.

    Majdnem elfeledkeztem a kitűnő örmény bálokról, ahová minket is beszervezett, és ahol nagyon jól éreztük magunkat. Hat éve nincs köztünk és bevallom, hiányzik, sok mindent tudott, amire ma senkitől nem kapok választ. Azokat csak ő tudta, id. Szálasy Ferenc (1933-2015), aki olyan szépen megőrizte emlékezetében a szülőfalut, és a sikaszói levegőtől kapta az alkotói kedvet.

    BALÁZS ÁRPÁD






  • DZSEMBORI LENNE AZ 52. NEMZETKÖZI EUKARISZTIKUS KONGRESSZUS?

    DZSEMBORI LENNE AZ 52. NEMZETKÖZI EUKARISZTIKUS KONGRESSZUS?

    DZSEMBORI LENNE AZ 52. NEMZETKÖZI EUKARISZTIKUS KONGRESSZUS?

    Cserkész világtábor, dzsembori. Így jellemzi a magyar baloldal médiája az 52. Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszust. Gúnyolódott egyet rajta, mert bele akar kötni Istenbe. Persze mégse Istenbe, mert őt nem ismeri, nem is érdekli. Csak zavarja a politikai kereszténység, zavarja őt Orbán Viktor, meg Ferenc pápa, aki a szlovákokhoz menet tesz egy kanyart Pestre. Zavarja a kiutalt 30 milliárdos támogatás, melyet a szervezők kaptak.

    Közben lelkendezik – az erdélyi média is –, hogy 17 ezren buliztak a vásárhelyi várban. Több ezren Csíkszentsimonban és Kolozsváron rázták magukat, mert kell a cirkusz és a kenyér. Fogy a drog és a sör, főleg így kovid után és alatt… Másképp nem tudjuk elviselni a feszültséget…

    Arról meg hallgat a média, hogy ez az egyhetes rendezvénysorozat a nemzet hitvallása, a magyarok „Úrfelmutatása”.

     
    Nemcsak felmutatunk valamit nemzetünk kincseiből, amelyeket a történelem folyamán – hála az Úrnak – áthatott a keresztény hit, szellemiség. Amely a kultúránkat is megszentelte és magasabb rangra emelte. Amely most már Európában is klasszikusnak számít.  De felmutatjuk magát az isteni erőforrást, az Eukarisztikus Jézust, aki köztünk maradt az Oltáriszentségben. Azért megyünk ki Krisztussal az utcára, mert most rajtunk a sor, hogy megmutassuk, mit gondolunk róla, ki Ő nekünk. Igen, ezt is lehet társadalmi, össznépi szinten. Méltósággal evangelizálva. Missziós kezet nyújtva a másik felé, a jó szándékú embernek. Hittestvéreinknek, honfitársainknak. A gyűlölködőknek is, az ateistáknak is, a másképp gondolkodóknak is. Ez nem az a fajta hiúság, amellyel unos-untalan, menten kiposztolunk egy szelfit vagy a legújabb süteményt, valahányszor nem bírjuk visszafogni magamutogató egónkat. Nem a tetkónkkal, a találmányainkkal, a projektjeinkkel vagy a megvalósításainkkal dicsekszünk, hanem Krisztussal, aki minket éltet, s akiből életerőnk forrásozik.
     
     
    Több mint 80 országból jönnek előadók, tanúságtevő katolikusok, hogy ezen a világméretű lelki olimpián részt vegyenek. Mert itt a Lélek sűríti a lelki esszenciákat. Itt már az ő „palackjából” kapunk „dúsított” oxigént. Hogy a csúcson érezhessük a panoráma lélegzetelállító fönségét, Tábor-hegyi élményét.
     
    Arról is hallgat a világi média, hogy már a nyitó szentmisére több mint kétszázezren regisztráltak, és jövő vasárnap akár félmillióan is lesznek. Akárcsak a csíksomlyói nyeregben. Hogy megosszák egymással örömüket, hittapasztalataikat. Hogy megerősítsék egymást hitükben. Hogy vegyék az isteni jelzést, amely az Eukarisztia erejéből árad. Hogy felmutassák ennek a hitében fáradt, kereszténységében vérszegénnyé váló Európának egyházunk aranytartalékát, Krisztus szent Testét és Vérét. Pedig tudhatná az ellentábor, hogy egy nemzet lelki egészségének mutatói legalább annyira fontosak, mint a GDP. Tudhatná, hogy a lengyelek után a legkeresztényibb nemzet épp a szlovákok. És Romániába is azért jött, mert arányaiban, Európa-szerte a romániai katolikusság adja a legtöbb kispapot az egyháznak. És tudhatná, hogy az erdélyi magyar keresztények is a magyar nemzethez tartoznak. És hol van még olyan nép, amely három országba szakadva, kétszer is találkozhat a Szentatyával?
     
    Mert ennek a „lelki” fesztiválnak nem szórakoztatás a célja, hanem a tiszta öröm. A tanúságtevő hála és bátorság. Büszkén kiállni a hitben Krisztusért. Kimozdulni az önsajnáló, számítógép mögé megbújó, elkényelmesedett, elidegenítő, onlájn-fészbukos magatartásból, és utcára vinni örömünket. Ahogy a flashmobbal, az érzékenyítő tüntetésekkel, felvonulásokkal az Isten nélküli világ is hatni akar a közvéleményre. Csakhogy a mi esetünkben, ennek a világ előtti „magamutogatásnak” más a célja, a módja, a hangulata, a kisugárzása. Mert itt a hívő közösség mutatkozik meg. Megjelenítve a világot szeretetével átölelő Eukarisztikus Krisztus magasztosságát, fönségét, emelkedettségét. Az áhítat és buzgóság manapság lekezelendő. Nem praktikus. Nincs haszon belőle. De sem a szórakozás, sem a száraz ráció nem elégíti ki az ember boldogság utáni vágyát, s nem tölti be reménységét. A zsigeri élmények pedig inkább becsapnak és még nagyobb lesz az üresség utánuk.

    Milyen más érzés egy ilyen liturgián részt venni. Nem tehető vele egy kalap alá sem egy olimpiai megnyitó, sem egy gépzenés, dübörgő fesztivál. Emlékszem, amikor a taizéi közösség nyári találkozóján részt vettem, még a 90-es évek elején, az fogott meg, hogy a protestáns testvérek hitkülönbségének dacára, minden nap többórás csendes imát tartottunk, több ezren az Oltáriszentség előtt. Ekkor születtek az azóta is világhírű taizéi énekek, melyek minden ember lelkét befelé fordulásra, imádásra késztetik.

    „Ha ti nem szólaltok meg, a kövek szólalnak meg.” „Amit suttogva mondotok, háztetőkről hirdetik.” „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet.” „Ha nem eszitek az emberfia testét, nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. Én vagyok az élet kenyere.” – mondja a mi Urunk. (Lk 19; Mt 28, 19; Lk 10; Jn 6, 48-50)

     
    Az első keresztények is ezt tették, néha félve, titokban, máskor kinn, szemben a világgal, vállalva a vértanúságot. Ezt teszi mai magyar egyházunk is. Elvinni Krisztust a másik embernek. Jere, testvér, megmutatom, hol lakik az Úr! Gyere, nézd meg, időzz el nála, vedd észre, hogy itt van, veled van. Sőt az Eukarisztiában eggyé válik veled.
     
    Ne csak szavát hallgasd. Neked is asztalt terít. S ahogy a pap szavára a kenyérből Krisztus teste lesz, úgy változik, lényegül át lassan az is, aki engem eszik.
     
    Így kapcsol össze minden népet, s nemzetet.
     
    SEBESTYÉN PÉTER
















  • ENNI VETTÜNK A GATYÁNAK!

    ENNI VETTÜNK A GATYÁNAK!

    ENNI VETTÜNK A GATYÁNAK!

    Igencsak meggyűlt a bajom a minap, mikor egy kedves magyarországi ismerősömnek és baráti körének le kellett fordítsam a saját viccemet. 

    Bizonyára ismerős az eset a székellyel, amikor bucskázik a helikopterrel. Azt találtam mondani, hogy egy ilyen furcsa kör után az öreg enni vetett a gatyának. Láttam az arcokon, hogy már a bucskázást sem értik, hát az utóbbit. Szóval rosszul sült el az egész. Végül megmagyaráztam, de az már nem volt igazi…

    Így jártam azzal a viccel is, amikor az öreg bogot köt a f…a, de ott gyorsan javítottam csomóra. Tanulság: nem kell ilyen zsíros dolgokkal foglalkozni vagy joban kell ismerni a „közép-magyar” nyelvet.

    Maradjunk még egy kicsit egy zsírosnak számító témánál. Azt kérdi egyik nőismerősöm unokája Korondon: – Mama. hogy készül az angyalbügyürü?… Az úgy-e nem más, mint a bakafütyürü, vágja rá a nagymama.

    Gondba estem, de hamar rendszereztem a dolgokat. Ne tessék semmi rosszra gondolni kedves fiatal olvasó, mert mi, akik korábban születtünk, tisztában vagyunk azzal, hogy az angyabügyürü ennivaló, míg a bakafütyürü az katonapuska. A nagymamánk nekünk is gyakran készített angyalbügyürüt, mi, gyermekek pedig imádtuk, s ha jól belakmároztunk belőle, tatától kaptunk egy barackot a fejünkre. Boldogok voltunk és nem gondoltunk semmi pikáns dologra. Igaz előfordult kisgyermekkorunkban, hogy enni vettünk a gatyának, vagyis a pelenkának!

    Nézzük csak meg, hogy akkor mi is az angyalbügyürű?

    Változatai: billemácsik, gyurkamonya, angyalpicili, pucu, pöcsmácsik, angyalbügyürű, vagy -bögyörő stb. Másik közismert neve: nudli. Főtt krumpli, liszt és só keverékéből álló, apró hengerekre formált tésztából mindenfelé készül kifőtt tészta. Azonos analógiára épülő változatos elnevezései ellenére ez az étel a kifőtt tészták sorában jelentéktelen szerepű.
     


    Készül az angyalbügyürű – Fotó: Katoca.wordpress.com
    Recept 
    Főtt krumplival, liszttel, sóval tojással tésztát gyúrunk, melyből kb. ujjnyi vastagságú rudakat sodrunk. Ezt 1-2 cm-es kis korongocskákra szétdaraboljuk. Ezeket a kis darabokat tenyerünkben hegyesre sodorjuk, majd sós vízben kifőzzük. Zsemlemorzsát pirítunk, ebbe forgatjuk az angyalbögyörőket. Sósan is, édesen is fogyaszthatjuk.


    BALÁZS ÁRPÁD