Blog

Egy régi fényképen a Duna-partján sétáló kecseti táncosokat örökítette meg a fővárosi fényképész, háttérben a Budai várral.

Rég volt, de igaz, hogy a kicsi falu táncosai a két világháború között felmentek Budapestre és egy szempillantás alatt meghódították a magyar fővárost.

Valami olyant produkáltak, mai szóval, hogy miután hazajöttek, kénytelenek voltak erdélyi körútra indulni, akkora volt az érdeklődés a műsoruk iránt.

Tulajdonképpen semmi mást nem csináltak csak énekeltek és táncoltak, úgy szívből. Emlékszem, még gyermekkoromban is emlegették Korondon, az öregek, hogy az a híres Kecseti Kaláka-tánccsoport…

Kecseti Kaláka (1936) – Balázsi Dénes gyűjteményéből
(a kép készítésének helye ismeretlen)

Igen,1935-ben a budapesti Zeneakadémián és a vidéki színházakban, valamint a magyar rádióban emlékezetes sikert arattak táncaikkal és dalaikkal. Csak később tudtam meg, hogy Kiss Ferenc tiszteletes úr volt a kovász, akkoriban ő állt a mozgalom élére.

Szólt a zene, ropták a táncot, s ilyeneket énekeltek a gólyatánc alkalmával: Sárgalábú, hosszú csőrű gólya/ Rég megmondtam, ne menj ki a tóra!/ Ott fürödnek a kecseti lányok./ Ha lehet, hát ne hozz szégyent rájuk…

De szép idők voltak,édes Istenem!

Amennyiben nem működik a fenti videó, próbálja ITT indítani!

Balázs Árpád

Tizenéves voltam, amikor Babucz Endre bácsi, akivel egy udvaron laktunk a Rákóczi úton, egy alkalommal szóba hozta a Fecskei utcai hétkéményes házat. ‘Babuc bá’, mert így hívtuk az öreget, egész nap egy rozoga faesztergapadon a reszelőnyeleket gyártotta. Miközben nagy zajt csapott az esztergapad, az öreg egyfolytában dudorászott és áriákat énekelt egymagában. Vidám fickó volt. Ha meglátott, mindjárt beintett és mesélni kezdte, hogy melyik fia járt nála, mert sok fogadott fia volt, akik nála találtak menedéket, vagy pontosabban búvóhelyet, ha félre akartak egy kicsit lépni. Babucz bá volt akkoriban a kerítőjük.

Jártak is elég sokan oda. Egyszer rákérdeztem, s akkor mondta, de szigorúan kikötötte, hogy senkinek se mondjam el, hogy amióta felszámolták a Fecske utcai bordélyházat, szívességből ad helyet az ágyrajáróknak, akik tojással, sajttal, szalonnával hálálták meg az öreg „jóindulatát”.

Volt tehát egy különleges ház hét kéménnyel, ahol sokáig űzték az ősi mesterséget a lányok. Csillogó szemmel mesélte, hogy volt ott egy madám, ha jól emlékszem Gálffy Annát mondott, akinek nem volt párja a környéken. Sok híres ember fordult meg a zárt udvarban és keresték Annácska kegyeit. A kicsi magyar világban még működött, s aztán annyi. Mivel a Fecske utca tíz lépésre volt a házunktól elmentem megnézni a hétkéményest kíváncsiságból, de csalódtam, mert csak három kémény volt és kételkedni kezdtem a történet hitelességében. Még egy párszor hallottam a hétkéményesről, de miután lebontották a házakat és tömbházak kerültek a helyükbe, meg is feledkeztem a történetről. Elköltöztünk mi is, nem igazán jártunk arra.

Örömlány az 1930-as évekből (részlet)

Minap egy kedves ismerőssel futottam össze a Kossuth utcában, és mondja, hogy a Keskeny (Fecske) utcába siet. Én is rákérdeztem: oda, ahol volt a kupleráj? Igen. Válaszolta mosolyogva, még megvan az épület.

És láss csodát, a híres bordélyház, ma is áll, kiállta a történelem viharait, ma a város tulajdonát képezi és öt családnak ad otthont. A tömbházak árnyékában, a Nagyküküllő partján egy félreeső utcában. Mert kéjnő-telepek csak félreeső utcában lehettek. Ezt erősíti meg Székelyudvarhely rendezett tanácsú város 1893 március 15-én hozott bordélyügyi szabályrendelete is: „Oly utczában, hol templom vagy iskola van, kéjnő telep nem létezhetik, a mennyiben oly utczában, hol ily telep en­gedélyeztetett, a nyert engedély után templom vagy is­kola létesíttetnék, a kéjnő-telep megszüntetendő, illető­leg áthelyezendő. (…) 17 évesnél ifjabb, nemkülönben oly nőt, ki türelmi bárczával nem bir, bordélyházban tartani tilos. Szigo­rúan tiltatik továbbá valamely nőt arra csábítani, hogy kéjnővé legyen, vagy a kéjnőt az egyik bordélyházból a másikba átköltözésre kényszeríteni.”

Cirkuszkocsiból kialakított, tiszteknek szánt  mozgó bordély 
az első világháborúban – Fotó: Nagy Háború Blog

Utánanéztem, hogy valóban létezett-e Gálffy Anna, és meglepetésemre a Romániai Magyar Szó hasábjain mást is találtam, Bán Péter 2002-ben arról cikkez, hogy nem is egy Tamási Áron levélben bukkan fel a hölgy neve. Például egy 1925 január 15-én fogalmazott levelében Molnár Jenőnek ezt írja: „A fejérnépek is reámuntak, nemigen akad, akinek írhatnék, Legtöbbjit erősen nem is sajnálom, tán legjobban Gálffy Annát. Még az elején írtam volt neki, de nem jött válasz, s így elszakadt ez a kapocs is. Sokszor nyugtalanít a dolog, mert eljövésem előtt egy hozzám csempészett levelében nagyon misztikusan írta, hogy «nagy baj van». Nemzőképességemben nem erősen hiszek, s így tág tere volt a találgatásoknak. Ha valamit hallanál róla, ne felejtsd el megírni, s ha alkalmas emberrel jössz össze, érdeklődj: mégis könnyebben megy, mint innen.” Egy másik levelében: „Mindezeket azzal zárom be, hogy ha most volna egy illatos, selyem- fogású hölgyem, azt hiszem megenném egészen, amilyen erőben érzem magamat. De hát ezt már Rád bízom, mert itt nem jár neki az idő. Kicsi Indig Erzsi nagyon drága lehet ruha nélkül, de hát Gálffy Anna? Hej, Istenem, csak egy csepp kellene belőle. Ha Rá visszagondolok, elönt a forróság. – Egyébként hosszú leveledet várom, melyben magadró,l s mindenről írni fogsz, s csatolok egy amerikai küsded képet.”

Ha igaz, akkor az sem kizárt, hogy Gálffy Anna nevét prózai írás is őrzi. Talán valaki olvasta, én még nem találtam rá.

A címkép illusztráció!

Balázs Árpád

Igen, hiányzik két katona és a címer a vármegyeháza építését megörökítő márvány emléktábláról, hiszen eredetileg nem így nézett ki, mint amilyennek látjuk ma a városháza falán.

Ez a szomorú valóság számomra is a napokban derült ki. Ennek is mint sok értékes emléktárgynak az impérium változást követően pecsételődött meg a sorsa. Bizonyára a Kő- és Agyagipari Szakiskolában készült Hargita Nándor igazgató irányítása mellett a címer és a két székely darabont.

Jelenleg a megcsonkított márványtábla a főbejárati kaput követően a jobb oldali emeleti feljárónál látható. Hosszú évtizedekig a városháza fűtőházában várta sorsa jobbra fordulását, mivel 1923-ban az akkori hatalom elrendelte a levételét és a levéltárban helyezték el.

Ez akkor derült ki, mikor 1924-ben Szabó Gábor alprefektustól dr.Mezei Ödön a vármegyeház falába beillesztett, régi emléktábla, legutóbb történt, eltávolítása miatt érdeklődött, amivel szerinte kegyeletsértést követtek el, lévén a tábla a megyeház építését megörökítő, kedves és ártalmatlan történelmi emlék.

Az alprefektus szerint, a tábla, mint emlék, épségben került a levéltárba, különben ez ügyben a prefektus adhatott bővebb felvilágosítást. No, de nem adott, mert nem volt kedve, a táblaügy lekerült napirendről.

Két évet lépjünk hátra az időben, alig került a város román kézre a Székely Közélet helyi napilap 1921 június 26-i számában azt írja: „Megrongálták a vármegyeházán levő emléktáblát. A főlépcsőn járónak szemébe szokott tűnni a vármegyeház épületében levő — az építés adatait feltüntető emléktábla, melynek tetejét a vármegye címere díszíti. E dombormű-szerű címer, két szélső címertartó székely alakját ma délelőtt valaki megcsonkította, az alakoknak letörték a lábait.”

A lap munkatársa ez ügyben felkereste a felfüggesztett alispánt helyettesítő, Biró Dénes főjegyzőt, aki bár tudott a dologról, úgy látszik, többet nem mondhatott. Állítólag nyomoztak, de a tettes nem került elő. Ezen nem kell csodálkozni, mert a márványtábla rövidesen bekerül a levéltárba, majd ismeretlen udvarhelyi jó szándékú tisztviselők jóvoltából a pincében találnak menedéket neki.

Bátran ki lehet mondani, hogy a tábla megcsonkítása előre kitervelt volt és az is, ami ezek után következett.

A Városháza homlokzata napjainkban

A Kolozsváron megjelenő Magyar Nép képes hetilapban (1929) bukkantam a történet folytatására, ahol a következőket írják: „Most közölte a hivatalos lap Udvarhely megye új címerének leírását. Az új rendelet megváltoztatta a régi címert és — sajnos — a székelységre legjellemzőbb részeit eltüntette. Elmaradt a címer tetejéről a korona, és a címerpajzs mellől a két székely vitéz. Így talán érthető, hogy miért a két katona megcsonkításával kezdődött a márványtábla kálváriája.

Az eredeti (1920 előtti felvételen)

A most látható tábla 1989 decemberében került elő a polgármesteri hivatal pincéjéből, ahol évtizedeken keresztül a hőközpont kazánja mögött rejtegették a fűtők. Hasonló sors jutott a városháza homlokzatán lévő címernek is, először a két darabontot távolították el a koronával, majd a címert is levetette a kommunista városvezetés 1945 után.

Balázs Árpád/ Élő Székelyföld Munkacsoport

Kónya Sándornak(1864-1907) saját népi zenekara volt, amelyet családtagjaiból verbuvált egybe. Ő volt a székely anyaváros első köztiszteletnek örvendő cigányprímása és zeneszerzője.

Hírnevet és sok dicsőséget hozott a városnak.

A Kolozsváron megjelenő Magyar Polgár 1892-ben arról ad hírt, hogy a központi szállodában hegedű párbaj lesz, melyet Kóczé kolozsvári prímás és Kónya Sándor székelyudvarhelyi prímás vívnak, de a küzdelem színhelyén a kihívott fél Kóczé, nem jelent meg. Később arra hivatkozott, hogy nem volt ideje felkészülni. Sándorunk, nem jött zavarba, s hogy a közönség ne unatkozzon, hegedűjén magyar nótákat játszott, majd végül a Rákóczi-indulót.

Megbecsült embere volt ő a városnak. Cigányprímást álmodott a fiából. 1900-ban Székelyudvarhely város képviselő testülete őszi közgyűlésében – Kónya Sándor prímás kérésére – fiának, Jánosnak a konzervatóriumba való taníttatására 303 korona segélyt szavazott meg: ”A kicsi Jancsi gyereket, aki 10 éves, a konzervatóriumba ugyanis teljesen tandíjmentesen vették föl, s így a képviselő testület igen nemesen cselekedett, a midőn ez áldozattal nem akadályozta meg a tehetséges gyermek kiképeztetését” – írja az Udvarhelyi Híradó.

Sándorka, mielőtt kis fiát Budapestre felvitte volna egy zenei hangversenyt rendezett a Kossuth utcai Budapest szálló éttermében, ahol a 10 éves Jancsika a következő repertoárral lépett fel: 1. Pocsé induló. (Szathmári). 2. Opera négyes. (S. Kamiló). 3. Bihari kesergő szóló. (Kvintet). 4. Utolsó cseppek, keringő. (Kratzel). 5. Troubador egyveleg. (Verdi). 6. Magyar egyveleg. 7. New-York szépe.

A terem zsúfolásig telt.

Jancsi (1890-1952) azonban nem tudta befejezni tanulmányait, kénytelen volt hazajöjjön Budapestről, amikor édesapja, a tanítómester meghalt, hiszen családfenntartó lett. A nyolctagú zenekart tizenkettőre bővítette. A fiatal prímásra büszke volt a város. Egymást követték a meghívások vendégszereplésre: Budapest, Bécs, Nagyvárad, Brassó, Kolozsvár, Arad, Temesvár. Mindenütt ismerték és kedvelték a zenekart. Itthon nem volt olyan fontos rendezvény, ahol nem szólalt volna fel, legyen az labdarúgó-mérkőzés szünete, dalegyleti rendezvény. Naponta tartott hangversenyt a Budapest szálló étterem és kávéházban.

Schuster Márton tulajdonos büszkén hirdette: Tisztelettel értesítem Székelyudvarhely és vidéke n. é. közönségét, hogy a ,,Bucuresti”-szálloda éttermét és kávéházát f. évi április hó 2-án, szombaton átvettem, és Kónya Jancsi hírneves zenekara közreműködésével megnyitottam. Gyakran lehetett látni Ferenczy Jenőnél is, a A Koronához címzett vendéglőben is, egyik kedvenc helye volt.

Sokat vendégszerepeltek, mindig nagy szeretettel várták haza, ilyenkor nagy számú rajongó tábor jelent meg, függetlenül, hogy melyik vendéglőben léptek fel. Szívesen csatlakozott hozzájuk Bodrogi Balázs nótaénekes is.

Muzsikált ő Londonban, Párizsban, királynak, hercegnek, munkásnak, de a szíve mindig haza húzta. Utóljára a Vármegyeháza nagytermében hegedült, másnap arra ébredt, hogy nem tudja mozgatni újait, itt a vég – mondta testvérének.

Rá három napra már az égiekkel muzsikált. A város gyászolta nagy halottját. 1952-öt írtak, a cigányprímás hegedűje elnémult örökre.

Balázs Árpád

Hatvan éves azt épület. Korát aligha mutatja. Nehéz lenne elmagyarázni a mai fiataloknak, hogy a székelyudvarhelyi kultúra meghatározó intézményét, az ötvenes években nagyrészt önkéntes, ha úgy tetszik akkori szóhasználattal, közmunkával építették.

Apáink és anyáink, minden nap ott lapátoltak, talicskáztak, téglát hordtak és így nőtt ki a semmiből a régi görög templomokat idéző pompás épület a Nagyküküllő közvetlen szomszédságában, mely évtizedek óta a környék kultúrális és művészeti központja.

Az a fontos, hogy áll és működik. Ha a nagyteremben járok, mindig felnézek a mennyezetre, van ott egy bűvös évszám, 1957, de igazából az avatóünnepség 1959 május 2-án volt.

A hálátlan utókor azonban gondoskodott arról, hogy szűszavúan tájékoztassa a felnövekvő generációkat arról, hogy ki volt ennek a szép épületnek a díszítőszobrásza.

Orbán József a múlt század húszas-harmincas éveiben a román királyi udvar szobrásza volt, de ott hagyta keze nyomát sok romániai középületen is. Többek között a székelyudvarhelyi művelődési ház is őrzi tulipános díszítő munkáit, amely nagyban meghatározza az épület szépségét és hangulatát. Orbán József 1895-en született Bágyban, majd édesanyjával Jásfalvára került, ahol nevelőapja György Lőrinc lett, aki tisztességesen viselte gondját. Már kisgyerekkorában nagyon szeretett agyagból különböző figurákat formálni. A szomszéd Jakab Albert ezt meglátta, és rögtön Hargita Nándor a Kő- és Agyagipari Szakiskola igazgatója figyelmébe ajánlotta, aki azonnal felvette az iskolába. Mindvégig ösztöndíjas tanuló volt. A Kő- és Agyagipari Szakiskola elvégzése után (1912) minden vágya az volt, hogy szobrász legyen belőle, és Budapesten folytassa tanulmányait.

„Régi vágyunk teljesül – írja a Dolgozó Nő 1957 májusában -, helyi és állami forrásból épül a rajoni művelődési Ház Székelyudvarhelyen” (fent). Az alsó képeken már kész (1959) és mai állapotában látható (2019)   

ORBÁN JÓZSEF, A KIRÁLYI SZOBRÁSZ

Gyerekkoromban, ha beültem a Művelődési Ház nagytermébe, elsőnek a színpad feletti figurákat csodáltam meg, nem tudom miért, de érdekesnek találtam. Csak később egy botrányosra sikeredett esemény kapcsán tudtam meg az alkotó nevét dr. Bakk Sára asszony jóvoltából – már felnőttként, a nyolcvanas években -, aki nem volt rajta a felszólalók listáján, de azért felállt, és méltatni kezdte a színpad fölötti alkotás készítőit. Ekkor jegyeztem meg magamnak, nagyon és azóta sem feledtem el.

Ott értettem meg, hogy Razvan vagy Rezan elvtárs, miért vicsorgatta a fogát és vörösödött ki, amikor Sára asszony felkéretlenül beszélni kezdett. Mondták neki, hogy üljön le, de nem vette figyelembe. A kicsi kontyos asszonyságot nem olyan fából faragták. Szóval, a mi kultúrházunk attól olyan hangulatosan szép és emlékezetes belülről, mert domborművét és a termek mennyezetének tulipános díszítőcsipkés fonalát Haáz Rezső tanár úr tervezte és Orbán József épületszobrász vitelezte ki. Így került fel a székely népművészet formavilága a város egyik meghatározó intézményére.

A múzeumalapító neve közismert, de a szobrászról nem igen beszéltek, mert valamikor régen Jóska bácsi a román királyi udvar szobrásza volt, de ott hagyta keze nyomát sok romániai középületen is. Hiába állt be a pártba, valahogy nem volt a kommunisták kedvence.

GYERMEKKOR ÉS ISKOLA

Orbán József 1895 december 21-én született Bágyban, egy darabig a nagyszülők nevelték, hat éves volt, amikor édesanyjával Jásfalvára költözik, ahol nevelőapja György Lőrinc lett, aki tisztességesen viselte gondját a fogadott fiának.

Ifjúkori portré (1910 k.)

Tehetsége korán kitűnt, hisz már kisgyerekkorában nagyon szeretett agyagból különböző figurákat formálni. Azt mesélték kvoortársai, hogy az agyag nagyon formálódott az újai között. Először állatfigurákkal próbálkozott, jól sikerültek, sok dicséretet kapott érte. A szomszéd Jakab Albert, aki iskolaszolga volt egy udvarhelyi szakiskolában, amikor meglátta rögtön Hargita Nándor a Kő- és Agyagipari Iskola igazgatója figyelmébe ajánlotta a tehetséges gyermeket. Fel is vették, és mindvégig ösztöndíjas tanuló, aki meghálálta tanárai bizalmát.

Az olasz fronton (1917)

Az ifjú József igen nagy tisztelője volt Hargita Nándor tanár úrnak, aki a díszítőszobrászatnak volt kiváló mestere, ezért örömmel vette, amikor kötelező mintákat végeztetett vele. Tehetségével ki is tűnt a többiek közül, szívesen szállt versenybe a felsőbb osztályokban tanuló nagyobb diákokkal.

SZOBRÁSZ ÉS GAZDÁLKODÓ

A Kő- és Agyagipari Szakiskola elvégzése után (1912) minden vágya az volt, hogy szobrász legyen belőle, és Budapesten folytassa tanulmányait. Szüleinek sajnos erre nem volt lehetősége, nem tudják tovább taníttatni, így maga próbált pénzt keresni a boldoguláshoz. Mivel tagja volt a helyi ipartestületnek, az akkori szabályok szerint, engedélyt kér, hogy külföldre utazhasson. Magyar útlevéllel a zsebében először Brailára megy, de nemsokára Bukarestben köt ki, mivel meghallotta, hogy a román királyi udvarban mintázó szobrászokat keresnek. Itt Wilhelm Dietz keze alatt dolgozott több külföldi szobrásszal együtt. Bukarestben marasztalják ekkor, és lebeszélik, hogy beiratkozzon a Budapesti Iparművészeti egyetemre. Keresetéből szüleit is támogatja.

Az első világháború őt is hazasodorja a Kárpát-medencébe, előbb Budapesten próbál szerencsét, nem sok sikerrel, később, de rövid ideig a MÁV-nál lett alkalmazott. Besorozzák katonának 1915 nyarán, ám hamarosan fogságba esik Doberdónál és Olaszországba folytathatja a kőfaragást, mint hadifogoly. Öt év után tér haza, de már nem érvényes a magyar útlevél, itthon újra akaratlabul is a román világba csöppen.

1921-ben megint Bukarestet választja, ahol örömmel alkalmazzák mintázónak az ismerős székely fiatalembert. Akkoriban kész építőtelep volt a román főváros, míg idehaza nem volt kézhez való munka. Magával viszi feleségét is.

Családi kirányduláson (1930 k.)

A székelyföldi mesteremberek közül szép számban a Dambovica partján találtak munkalehetőséget. 1928 nyarán újból hazatér szülőföldjére, ahol saját kontójára Kányádban iskolát és Székelyszentlászlón templomot épít, mivel azokat az előző vállalkozó nem tudta azt befejezni. Banki adóssággal építi mindkettőt saját tervei szerint. Kányádnak elkészíti az első világháborúban elesettek emlékművét, szintén a saját költségén. Kénytelen újra visszamenni Bukarestbe, hogy a 200 ezer lejes banki kölcsönét törleszteni tudja. Szerencséje volt, mert Cotroceniben egy ezredes őt kéri fel villájának díszítésére, ebből fedezni tudja az itthoni adósságot. 1931-ben meghívást kap a királyi palota dekorálására, a Prager cég alkalmazottjaként.

Készül a királyi címer (1935 k.)

KICSI MAGYAR VILÁG ÉS KULÁKSÁG

A bécsi döntést követően hazajön, birtokot vásárol, házat épít, és gazdálkodni kezd. Hívják Budapestre, Berlinbe, de ő marad Kányádban. Újra változnak a határok, újra román kézre kerül Erdély. Belép a román kommunista pártba, gazdasági elöljáró lesz, ennek ellenére felkerül a kuláklistára és kiveszi részét a meghurcoltatásokból. Maradhatna bármelyik nagyvárosban, de inkább vállalja az ingázást. Ott van a bukaresti Román Opera épületének díszítésénél is (1952), ahol harminc ember dolgozik a keze alatt, bár előterjesztik, de kitüntetést nem kaphat, mert szerepelt a kuláklistán. 1953-ban már a Scanteia Ház dekorálásával bízzák meg, majd az országos pártmúzeum díszítését vezeti. Közben dolgozik a brassói Hadsereg Háza szépítésénél, Buzauban a Brancoveanu palota restaurálásánál.

Székelyudvarhelyen (1957)

Orbán Balázs nem járt éttermekbe ebédelni, többnyire szalonnán és kenyéren élt. Egyes napokon maga főzött székelyes ételeket pesti lakásában, s ilyenkor a fővárosban tanuló szegény székely diákokat is gyakran megvendégelt. Bort nem ivott. Ugyanakkor kortesutakon egymást érték a közebédek, kész csoda, hogy gyomra közel két évtizeden át elviselte ezt a rendetlen életmódot. 

Egyszer , amikor meglátogatta Erdővidéket, Vargyason Daniel Gábor vendége volt és felmentek az almási barlanghoz. Miközben a többiek jóízűen lakmároztak, Orbán Balázs, a ‘csontbáró’ alig falt valamit, elővette fényképező gépét, tett a zsebébe kenyeret és szalámit, s útnak indult keresni a felvételre alkalmas pontokat, írja feljegyzéseiben a kastély korabeli ura.

Orbán Oroszhegyen jegyezte fel a kövön sült vagy pirított túrót, amiről vers is szól:

Jó is igazán a túró, 

A székelykeresztúri Molnár István Múzeumban 2020. szeptember 19-én, Kossuth Lajos születésnapján került sor arra az eseményre, melynek során maradandó emléket állítottak annak a történelmi ténynek, hogy 1889-ben a nagy hazafit a város díszpolgárává választották.

Kossuth Lajost, miután elveszítette állampolgárságát (1889) tiltakozásként, illetve erősítve a ragaszkodást és azt a kultuszt, amely az egykori kormányzó alakját kötüllengte, városok és községek hosszú sora díszpolgárrá választotta. Ez az aktus valóságos divattá vált az akkori Magyarország területén, nyilvánvaló, hogy Székelykeresztúr is igyekezett csatlakozni ehhez a csoporthoz. Egyébként Kossuth Lajos tisztelete számos helyen túlélte a különböző rendszereket, a mai napig neki van a legtöbb szobra és emléktáblája Kárpát-medence szerte, illetve róla neveztek számos közterületet is. 

 

Erről az emeletes házról, amit a képen látunk, nem sokan tudják, hogy egykor főispáni lakás volt, a Barkóczy (Fényes) vendéglő közvetlen közelében áll, sokat tudna mesélni gazdáiról és a falai közt elhangzottakról. Könnyű felismerni, a Kossuth Lajos utca közepén van, ma magántulajdon. Jobb oldalán a volt Barkóczy vendéglő bejárata, baloldalt a Dávid fényképészet épülete.

Jó tudni, hogy a Dávidék házában született  Örösi Pál Zoltán Kossuth-díjas magyar biológus. A főispáni épületben az idők folyamán volt  városi rendőrség, az építkezési vállalat székhelye, majd az Orbán család lakása. A kilencvenes években Takács János vásárolta meg az egyik felét és újította fel a belső részét, miközben igyekezett korhű bútorokkal berendezni és visszaadni egykori arculatát és hangulatát.

Kezdetben emelet nélküli háznak épült, majd ezt bővítették és lett belőle főispáni lakás. Az épület első részében lakott a főispán és családja,  a hátsó udvarban a kiszolgáló személyzet és azok családtagjai. A kert hátsó felében szépen berendezett filagóriás pihenő várta a pihenni vágyó főispánt, családtagjait, illetve a vendégeit. Ma is ott van, de elhanyagoltan.  

Minden reggel megnyílt a kapu és a méltóságos úr ló vontatta fiákere kigördült a macskaköves utcára. Az első képen, a főispán ott ül az épület teraszán és komolyan néz Kováts István fényképész irányába. Ugyanis ő örökítette meg a pillanatot.

Mint látjuk, nem volt olyan széles járda akkor, mint mostanában. Tekintsünk be a lakásba. Az ebédlő csodálatos faragott bútorokkal van berendezve, a mennyezeten keresztül a természetes fény beszűrődik a lakrészbe. Ez így van a mai napig. A másik képen a főispán ott ül a kanapén a nappali szobában, olvas, de mi inkább a lakást nézzük. A szoba jobb sarkában Bonaparte Napoleon szobra tűnik fel, a könyves szekrény fölötti falon kislányokat ábrázoló festmények díszítik a falat. Ízlésesen berendezett szobát látunk.

Kovács István fényképész két tucat képet készített a rezidenciáról, apró fontos részleteket is megörökítve. Ebből mi csak hármat látunk.

Szép emlékek kapcsolódnak az épülethez. Amikor Mikó Árpád volt a főispánnak, 1895-ben szerenádot adott a helybeli dalegylet neve napja alkalmával, a népszerű főispán Kossuth utcai lakása előtt néhány szép dalt énekeltek, melyet az időközben összegyűlt nagy közönség is végig hallgatott. Ezután fölment a dalegylet a főispán lakására, hol a dalárda nevében Bedő alelnök üdvözölte, mire a főispán kedves modorával s szokott ékesszólásával köszönte meg a meglepetést.

Szentkirályi Árpád indítványára 1896-ban egy népes társaság elhatározta, hogy volt főispánunk arcképét megfestetik a megyeház ülésterme számára. El is készült, de vajon hol lehet? Igy kívántak búcsúzni a szeretve tisztelt főispánunktól, Mikó Árpádtól, a város értelmisége fáklyás zenével vonult a lakása elé, hol Embery Árpád tanár tartott igen sikerült beszédet, melyre a főispán meghatva válaszolt.

Hogy mikor épült a főispáni lakás még nem sikerült kiderítenem. Szerencsére jól viselte a történelmi idők viharait és jó lábakon áll ma is. A történelmi városközpont egyik fontos épülete, ha sikerül a főhomlokzatot felújítani igen csak szép látványa lesz a Kossuth utcának.

Balázs Árpád

Az ember a maga fizikai állapotában húsz éve nincs köztünk. Majdhogynem hihetetlen. Ha elgondolkodom, hogy mindössze 41 esztendőt élt 1959 és 2000 között, azon csodálkozom, minek köszönhető, hogy mégis azt érzem: igencsak sok minden fért bele a szűkre szabott földi pályába…?

Már középiskolás korában – ahol három évvel járt fölöttem – kitűnt sokoldalúságával és érettségével. Az csak egy keskeny pászma volt, ami akkor látszott kiváló képességei közül, a matematika tudása és szeretete. Ilyen szakirányban tanult aztán tovább Kolozsváron, de mindenben benne volt, ami akkortájt meghatározta az életünk kereteit, kezdve a táncház-mozgalommal, s befejezve azzal a polgári engedetlenséggel, amelyet – a múlt század nyolcvanas évei elején – titokban gyakorolhattunk. Mindig olyan barátai kerültek – írók, zenészek, történészek –, akikkel meggyűlt a rendszer baja. Mivel képtelen volt elviselni a sötétséget, ami az itteni fénykorszakot uralta, 1984-ben Magyarországra telepedett. Akkor sokan vágytak oda, és távolabbi országokba is, de teljesen természetes módon ő a közelben érezte jól magát. Befogadta, elfogadta élőhelyéül Budapestet. És Budapest is befogadta. A maradék Magyarország meg úgyszintén.

A Házsongárdban (1987 k.)

Nem volt csonka-magyar, ott is úgy élt, hogy belakja/ belássa az egész Kárpát-medencét. Mivel hivatalos úton távozott, nem szakadtak meg kapcsolatai az itthoniakkal. Talán ki sem csomagolta a konténerét, amikor már bekapcsolódott a Kádár-éra végén szárba szökő ellenzéki csatározásokba. Ott volt a Katalizátor Iroda munkacsoportjában, amely földalatti és félhivatalos mozgalmat indított az 1956-os elítéltek rehabilitálásáért, a demokratikus nyitásért. Ami még nagyobb merészség volt, néhány barátjával 1987 és 1989 között működtette, szerkesztette, terjesztette a Határ/ Idő/ Napló – erdélyi figyelő szamizdat-folyóiratot, amely hírt adott a falurombolásról és a minket ért megaláztatásokról. A lap körül olyan szerkesztőgárda csoportosult, akik közül később mindannyian könyves emberek voltak, jelentős életművet hoztak létre: Nóvé Béla történész, író, műfordító, Kulcsár Árpád történész, egyetemi oktató, Szűcs György művészettörténész, Mátay Mónika történész, szociológus, egyetemi oktató, Nagy Zsolt szociológus, egyetemi oktató és Tóth István Gábor könyvtáros.

Már a rendszerváltozás előtt részt vett segélyakciókban, amelyekkel honfitársaink gyógyítását, továbbtanulását, munkavállalását, kinti beilleszkedését támogatták. A fordulat után pedig ugyancsak tevékeny szerepet vállalt a kétoldalú kapcsolatépítésben, írókat, kiadói csoportokat, könyvkiadókat, nyomdákat támogatott jó tanácsokkal, és olyan megvalósítható célkitűzésekkel biztatott mindenkit, amelyekről egyedül maga is csak álmodni mert. Kapcsolatrendszere a magyar glóbusz minden rétegére kiterjedt. És érdekes módon a kapocs-emberek hatására szívesen keresték egymás társaságát. Ilyen ma már gyakorlatilag elképzelhetetlen.

Az egykori holdudvar jórészt ma is él és működik. Ezért sugárzik át példája, rokonszenves integrátori alakja a mába. Távozása óta húsz év telt el. Amikor veszekszünk, amikor nem értjük egymást, gondoljunk barátságos mosolyára, mindenen átütő érveire. És akkor nem lesznek szellemi lövészárkok magyar és magyar között. Sem itt. Sem ott.

Simó Márton       

Portálunk a www.eszm.ro címen a következő napokban szünetel. A webhely néhány hétig nem lesz elérhető.

Ez nem azt jelenti, hogy lemondunk a Székelyföld vidéki közösségeivel, a népi építészettel foglalkozó munkáról, az általunk felvállalt értékőrző- és értékteremtő tevékenységről, csupán annyiról van szó, hogy igyekszünk gazdaságosabbá és még hatékonyabbá tenni az online tevékenységet.

Az arhívumunk ez idő alatt is hozzáférhető lesz ezen a helyen, ahol most olvasnak bennünket, illetve az ingyenes wordpress-felületen úgyszintén.

Jól tudjuk, hogy naponta többszáz érdeklődő olvasta írásainkat, olyan emberek, olyan szervezetek, akikkel azonos értékrendet vallunk.

Csakhogy az történt, hogy visszaesett a hirdetési és a támogatási kedv. Néhány hagyományos szponzorunk meg kivárásra biztatott, mások pedig egyszerűen elhallgattak.

Olyan rendezvényeken dolgoztunk, olyan találkozásokat szerveztünk, amelyek bonyolítását békeidőben szoktuk megejteni. Mostanság azonban a többszáz, vagy többezer főt vonzó események kivitelezése teljességgel reménytelen.

Viszont tiszteletben tartjuk azt az igényt, azt az elképzelést, hogy minden körülmény közepette élnünk és reménykednünk kell!

Úgyhogy: a visszatérés biztos. A grafikai küllem azonban még várat magára.

Meg vagyunk győződve arról, hogy minden feltámadás szebb eredményeket, akár üdvösséget is hozhat a türelmeseknek.

Köszönjük a követést!

A miharabbi viszontlátás, a folytonosság reményében veszünk fájó, de nem végleges búcsút!

SIMÓ MÁRTON