Az Élőszékelyföld.info oldal archivuma

Blog

  • IZMUSOK DISZKRÉT BÁJA

    IZMUSOK DISZKRÉT BÁJA

    IZMUSOK DISZKRÉT BÁJA

    Az izmusok megmerevedett ideológiák. Ám képesek szétroncsolni a tudatot. Egyesek harsányan, erőszakosan, mások alattomosabban, rafináltan, de elültetik a mételyt a szívünkben.

    Az áteredő bűn miatt széttöredezett emberségünk tüzére olajat öntenek. Szítják a rendetlen, perverz vágyainkat, álságos, hagymázas szirupokkal tálalják szellemi kotyvalékaikat, melyek emészthetetlenek. De lehet, hogy ezt csak egy elviselhetetlen gyomorgörcs, vagy egy kezdődő gyomorrák kapcsán fedezzük fel.

    Ferenc pápa magyarországi látogatása után is munkába lendült a hitetlen-hiteltelen szabadelvű média, de még a kereszténynek mondott írások is próbálták széttrollkodni a kongresszust, és hőbörögtek egy nagyot. Ezzel az is kiderült, milyen szellemi, gondolkodásbeli, értékrendbeli különbségek vannak a katolikus hívő és a csak az evilági boldogságra vágyók között.

    Médiavakság Budapesten

    Amennyiben nem indul a videó, akkor ITT keresse!

    Ha a szellemtörténet bizonyos korszakait nézzük, ott is folyamatosan látszik, mennyire megalapozatlan az a felhevült filozófiai korszakváltás, amelyet például Karl Marx próbált meghonosítani. Hegel filozófiájából már idealista, de radikális, ateista következtetéseket vont le. Ő mélyen megvetette apját, s alig várta, hogy szabaduljon a szülői nyomástól. Közömbös volt számára az apjánál nem látott protestáns hit. Dialektikus materializmusa abból indult ki, hogy nincs szükség Istenre, mint létadó okra. A világot, az embert a gyakorlatból igyekezett megmagyarázni. A vallás így nem egyéb számára, mint kivetítés. Szerinte hamarosan eljön az idő, amikor a társadalmi viszonyok kiegyenlítődnek, a tőke a burzsujok, a kulákok kezéből a munkásosztályéba kerül, a javakat egyformán osztják el, s akkor majd kommunizmus lesz. Körülbelül így lehetne leegyszerűsíteni.

    Az eljövendő kommunista társadalmat jövendölte meg, s ezzel, gondolta, hogy a vallásnak is vége lesz. Nincs szükség tehát ilyen kábítószerre, mert az kényszerképzet, hogy az elnyomott rétegeknek legyen, akihez fohászkodjanak. Miközben az egyházat, a kereszténységet, a vallást túlságosan leegyszerűsítette és az uralkodó osztály szövetségeseként azonosította be, elidegenedésről, meghasonlásról beszélt, de ebben szerinte épp a vallás a bűnbak, sőt az elidegenedés is a vallás terméke.

    Marx nem a Bibliában, nem az egyház, a kereszténység önértelmezésében, a hagyományban kereste a gyökereket, hanem az akkori társadalmi gyakorlatban. Biztos, hogy tükröt tartott az akkori egyháznak, de tény hogy filozófiai próféciája azért nem vált be, mert megalapozatlan. S a kiindulópont is hamis. Ugyanakkor észrevétlenül a kapitalizmusnak is megvetette az ágyát. Hiszen neki a vallás csak ideológia, az elidegenedett gyakorlat misztifikációja. Azt igyekszik bizonyítani, hogy a pénz általi elidegenedés pont olyan, mint a vallás általi. Csak az egyik dologi, a másik hitbéli. Filozófiájában a kereszténység és a kapitalizmus egy tőről fakad, ezért megfelelnek egymásnak, így aztán ezért kell eltüntetni az egyházat az uralkodó osztállyal együtt. Abban bízott, hogy majd a kommunizmusban megszűnik az elidegenedés, megszűnik az egyház, nem lesz irigység, konkurencia, csalás, hazugság, versengés. Csak a szeretet.

    De vajon melyik?

    Marx úgy gondolta, a kapitalista kollektivizmust megszünteti a kommunista egyén és társadalom dialektikája, így aztán az emberek ősi vágya a szabadság és a szeretet után érvényesülni fog.  Marx úgy vélte, hogy elszakadtunk a valóságtól, ezért idegenedtünk el egymástól, a természettől. Ámde elfelejtette boncolgatni azt eredet kérdését. A marxizmusban nincs szükség arra, hogy Isten léte után kérdezzünk. Marx az embert az emberből vezeti le. De közben nem beszél a halál problémájáról, az élet céljáról és eredetéről, nem oldja meg filozofikusan a magány, a szenvedés, a kiábrándultság, az erkölcsi rossz problémáját. Sőt egyáltalán nem érdekli őt a kinyilatkoztatás.


    Karl Marx (1875) – Forrás: Wikipédia

    Marx egész filozófiájának az a szépséghibája, hogy egy olyan praxisra hivatkozik, ami nem valósult meg. És a vallás sem szűnt meg.

    Mi itt, Kelet-Európában azt is tudjuk, hogy az Istentől elidegenedett, önmagát imádó ember bármely paradicsomi állapotot szeretne megvalósítani, mindig pokollá teszi az életét. Pedig voltak előzmények már a francia forradalom idején is, de úgy látszik az emberiség nem akart tanulni saját baklövéseiből. Amikor Marx meghirdette az osztályharcot a Kommunista Kiáltványban (1848), benne meghirdette azt is, hogy önmagunkat kell megváltani. Nincs szükség ópiumra, mely eltereli ettől a figyelmet. Közben eszméi fertőzőkké váltak.

    A zsidó nagyapától származó, ortodoxból evangélikussá lett Lenin hatéves volt, amikor apja meghalt. Egy év múlva bátyját felakasztották, őt a cári rendőrség megfigyelte, aztán az egyetemről is kitiltották, így magánúton tanult ügyvédnek. Neki a valóság egyenlő az anyaggal. Ezért továbbviszi még Marx tanítását is, mert szerinte a magántulajdon miatt vannak a társadalmi osztályok, amelyeket el kell törölni. Ezért a legmagasabb rendű osztályharc, a proletárforradalalom. Így már nem az eszmék irányítják a korszakokat, hanem az adott gazdasági viszonyok az eszméket… Már 1893-tól a szentpétervári marxisták vezetője. Ő a filozófiát a forradalom eszközének tekintette. Forradalmárokkal barátkozott, ezért Szibériába száműzték, innen visszatérve Európában bujkált.
     


    V. I. Lenin (1905) – Forrás: Wikipédia
    1917-ben svéd és német területen keresztül egy lepecsételt vagonban szökött vissza hazájába, szervezkedni kezdett, aztán a forradalom győzelme után csodálatosan megmenekült. Pedig merényletet is követtek el ellene.  A golyó a nyakában maradt. Ekkor rendelte el a vörös terrort, a kényszermunkatáborokat. Több agyvérzése után se járni se beszélni nem tudott már. Halála után az őt kezelő huszonhét orvos közül csak nyolc merte aláírni a boncolási jegyzőkönyvet. A kommunizmus százmilliós áldozattal járó rémtetteit ismerjük. A saját bőrünkön is. Sztálin pesti szobra nyolc méter magas volt, hatvanöt mázsát nyomott, öt évig állt, nyolcvanezren avatták, százezren döntötték le a magyar forradalom kitörése estéjén. A nyugati keresztények és nem keresztények a háború után csak a kapitalizmust élték meg, s ezért mintha most azt istenítenék a megbukott kommunizmus alternatívájaként. Holott most már látszik, hogy a marxi szellemiségből nőtt ki mindkettő, ebből lett a nihilizmus és a liberalizmus is, amely a mai elidegenedésünket eredményezte.
     

     
    (1921 február-márciusában a petrográdi munkások és a kronstadti erőd tengerészei a lázadás útjára léptek. Az őket ösztönző vágyak nagyon hasonlóak voltak a mahnovista forradalmár parasztokéihoz. A városi munkások anyagi körülményei az élelmiszer, az üzemanyag és a szállítás terén bekövetkezett hiány következtében tűrhetetlenné váltak, és az elégedetlenség bármely megnyilvánulását egy mind diktatórikusabb és totalitáriusabb rezsim zúzta széjjel. Kronstadt arcátlansága túl sok volt ahhoz, amit egy Lenin vagy egy Trockij elbírt volna. A bolsevik vezetők a forradalmat egyszer és mindenkorra a Kommunista Párttal azonosították, és bármi, ami szembement ezzel a mítosszal, szemükben óhatatlanul „ellenforradalminak” tűnt. Az egész marxista-leninista ortodoxiát veszélyben érezték… Tovább) 

    A megoldás csak krisztusi lehet

    Egy evangéliumon alapuló társadalmat kell kiépítenünk, amely a teremtettségünkre, életünk örök céljára alapoz, s amely tekintetbe veszi a rosszra hajló természetünket, bűnre való hajlamunkat is. A kapzsiság, az irigység, a hét főbűn gyökerei ott lappangnak bennünk, s azokat nem írtja ki sem a jólét, sem a technológia, sem a baloldali szabadságjogok. Zuckerbergék nemrég azt nyilatkozták: azért nem törölték és nem szüntették meg az álhíreket, bosszúpornót, félretájékoztatást, zaklatást, erőszakot lehetővé tevő alkalmazásokat a fészbukon s egyéb közösségi hálózatokon, mert azok sokkal több lájkot, hozzászólást, botrányt gerjesztenek, tehát elesnének az extra jövedelmektől…

     
    De említhetnénk egy Freund Tamás agykutató által jegyzett példát is [1], aki Neumann János matematikus és társai által kitalált egyik játékról ír. Két játékos játssza. Mindegyiknek van egy együttműködő és egy önző kártyája, és ebből az egyiket kell egyszerre betenni. A pontozás úgy néz ki: ha mindketten az önző kártyát tették, kapnak 1-1 pontot. Ha mindketten az együttműködőt teszik, kapnak 3-3 pontot.  De ha az egyik az önző, a másik az együttműködő kártyát teszi, az önző kap 5 pontot, az együttműködő pedig nullát. Ez a büntetése a naivitásáért… Hogyan gondolkodik az egyik? Ha a másik az önzőt teszi, nekem jobb, ha én is az önzőt teszem, mert legalább 1 pontot kapok, és nem nullát. Ha a másik az együttműködő kártyáját teszi, nekem akkor is az a jobb, ha az önzőt teszem, hiszen én 5 pontot kapok, ő meg nullát.  Tehát bármit tesz a másik, nekem az a jobb, ha az önző kártyát teszem be. Mivel a másik ugyanígy gondolkodik, mind a ketten az önző kártyát fogják betenni, és 1-1 pontot kapnak.
     

    Neumann János – Forrás: Wikipédia
     
    Hogyan gondolkodik Jézus?

    Nem az evolúciós folyamatokat követi, nem forgatja hip-hop DJ módjára az ideológiai divatlemezeket, nem a gyűlölködésre, az irigységre és kapzsiságra, még csak nem is a hatalomra épít, hanem az odafordulásra, önmagunk szeretetből történő odaadására. Ezt bízta az egyházra. Ez a küldetésünk. Ezért nem vehető meg az egyház kilóra, ettől nem NGO, nem egy civilszervezet a sok közül, és nem négyéves kampányciklusokban gondolkodik, hanem az örök üdvösséget és a megváltást hirdeti. S ez nem globalizmus, nem kirekesztés, nem internacionalizmus, nem konzervativizmus és liberalizmus, hanem evangélium.

    Csak ez szüntetheti meg az elidegenedést, semmi más.

    SEBESTYÉN PÉTER

    Jegyzetek
     

       Balás Béla: Kis idő. Szent Jeromos Bibliatársulat, Bp. 2009
       Bevezetés a filozófiába. Tankönyv, szerk. Szeiger Kornél. Holnap kiadó, Bp. 1995
       Bolberitz Pál: Isten ember, vallás. Ecclesia, Bp. 1984
       John F. Kavanaugh: Krisztus követése a fogyasztói társadalomban. Ursus Libris, Bp. 2003
       Nyíri Tamás: Filozófiatörténet. Jegyzet. Bp. 1983

    Idézetek
     

     „Az osztályellenség gyűlölete azért fontos, mert nem lehetséges népednek és a kommunizmusnak jó harcosává válnod, ha nem tudod, hogyan küzdj az ellenségek ellen.” In: Pravda, 1963. június 29, N. Sz. Hruscsov: „A marxizmus-leninizmus, mint a jelképünk és a fegyverünk”.
    „A bolsevizmus nem menekülhet annak a felelőssége alól, hogy olyan diktatúrát alapított, mely az egyén elleni gyűlöletre épült. Bűnös tevékenysége eredményeként több mint 60 millió embert megsemmisítettek. A bolsevizmus, mint fajtársa és előfutára a fasizmusnak, a főszereplőjévé vált a saját népei elleni emberirtásnak.”(236.old.) In: Alexander N. Yakovlev, A Century of Violence in Soviet Russia (Az erőszak évszázada Szovjet-Oroszországban), Yale University Press, 2002
     
    [1] Heti Válasz, 2003/06/27



















  • A SZAVAK KITEKERT NYAKA

    A SZAVAK KITEKERT NYAKA

    A SZAVAK KITEKERT NYAKA

    Figyelem, hogy milyen svunggal, lejtmenetben haladunk a posztmodernség útján. Az még csak hagyján, hogy a kilencvenes évek elején végre kiszabadultunk a kommunista bezártságból és nyakunkba vettük a világot, hogy tanuljunk valami jót, szépet a nyitott társadalmaktól, amelyektől itthon eltiltottak, vagy amit tabuként kezeltek. Az angol világnyelvvel egyszerre mindenütt megértethettük magunkat, és szélesedett a látókörünk.

    Azt is észrevettük, hogy bizony az angolszász meg egyéb kultúrkörökben másként gondolkoznak, mást jelent ugyanaz a szó, másképpen fogalmazzuk meg érzéseinket és gondolatainkat magyarul. Egy idő után aztán rájöttünk, hogy a számítógépes világnyelv teljesen idegen a mi felfogásunktól. Persze a nagy igyekezetben ezt inkább szégyelltük, nehogy valamiről lemaradjunk. Így hát, ha nyögvenyelősen is, de tudomásul kellett vennünk, hogy ezt a bikkfanyelvet meg kell tanulni, mert ez hozza nekünk a pénzt. A fogyasztás, a verseny kényszere pedig diktálta az iramot, és könnyebb volt feladnunk saját nyelvünk képi világát, filozófiáját, csakhogy a nyugatiakkal egyenrangúként mozoghassunk a brandek és applikációk, a tenderek és a ménsztrím piaci porondján.

    Lassan már nem is zavart, hogy a számítógépünk „süteményeket” használ, adatvédelem céljából, az amerikaiak a tévét, az angolok a metrót nevezik tub-nak, s így az ingyenes videómegosztó a te dobozod (You Tube) lesz, amelynek biztonságában az egész világot nézheted és az is nézhet téged. A puskázásra nincs angol szó, ezért inkább csalásnak (cheating) nevezik, nekünk azonban a fair play játék elve katasztrófát jelentett volna. Lopni nem, de kijelölni és kimásolni, azaz copy pastelni lehet… Azt is nehezen szoktuk meg, hogy egy-egy szó más nemzeteknél mást jelent: kiss – angolul csók, svédül vizelés gift – angolul ajándék németül méreg, air – angolul levegő, indonézül víz, no – angolul nem, lengyelül pedig igent jelent, fika – svédül kávé, a kaka pedig sütemény…

    A nagyobb gond azonban ott kezdődik – s ez már valósággal jelenséggé vált, hogy nyelvünk kifejezőereje gyengül, hanyatlik, satnyul, megbicsaklik, amikor minden helyzetre az angolszász, globális média szajkózta szavakat kezdjük ráerőltetni. Eltűnnek a helyi nyelvjárások, az eredetiség, az íz, a hangsúly, s marad az egy kaptafára, a városi menő divatra alapuló közbeszéd, írás. A mindenáron megfelelni akarás szellemi immunrendszerünket is ripityára töri.  Nem teszünk már erőfeszítést, hogy igényesek legyünk beszédünkben, nem olvasunk; sms-stílusban írunk, nyökögünk, ö-zünk, és egy bővített mondatot sem vagyunk képesek kisebb-nagyobb közösségeink előtt elmondani, megfogalmazni. Nemhogy még le is írni.

    Olyan szomorú, amikor az újságírók csak hűvös, tárgyiasított, személytelen műmondatokat képesek összerakni, amikor a rádió- és tévébemondók felszínes klisékkel elnevetgélik vagy elhadarják mondandójukat – tisztelet a kivételnek. De az is szomorú tapasztalat, amikor a riportalany minden második mondata úgy kezdődik, hogy igazából… Ööö…

    Érdemes szemügyre venni a szabadelvű világ gyökértelenné tevő, érzékenyítő abszurditásait is, amikor nem szabad nevén neveznünk a dolgokat, a személyeket, a valóságot. Olyannyira megszállta ez a felfogás a verbális teret, hogy szinte foglyai lettünk. Már nem mondhatjuk ki valamire azt, ami. Amikor nem beszélhetünk családról, férfiról, nőről, amikor a kismama helyett terhes embert kell mondani, s az iskolai bukás helyett késleltetett sikert, amikor valakinek a népcsoportját, származását nevén nevezed, akkor rasszista vagy. A történelemhamisításig fajuló nyelvi és szellemi „mítosztalanítás” már attól sem riad vissza, hogy átfesse a festményeket, átírja a klasszikus verseket, regényeket, zenei műveket, nehogy valakik érzékenységét sértsék.

    Nemrég a flamand turisztikai hivatal nem is hagyta ezt szó nélkül, hiszen az NGO-k már Rubens Krisztus levétele a keresztről c. festményt is el akarták távolítani, mert az úgymond szexista és túl meztelen. Erre aztán a turisztikai hivatal munkatársai készítettek egy zseniális videót, amelyben a „közösségi média rendőrei” kizavarták a kiállító teremből a „meztelenség nézőket”. Ott tartunk, hogy feketekávé helyett tej nélküli kávét kérhetünk, és a Miatyánkot is Anyánkkal kell kicserélnünk, mert így elnyomó, paternalista szellemet tükröz…

    Egész listát lehetne készíteni azokról a szavakról, kifejezésekről, amelyeket hovatovább nem használhatunk, vagy kicsavart logikával egész mást jelentenek, a mai elvárásoknak megfelelően. Ami eddig pozitívum volt, most elátkozott, megbélyegző. Ami eddig szégyen volt, arra most büszkék.

    A teljesség igénye nélkül, íme néhány: hazafias: most náci. Ha szereted hazádat, kirekesztő vagy. A kozmopolita persze nem az…
    szabadság: – e „vezérgondolatokat” szándékosan írjuk itt kisbetűkkel! – most törvény és Isten nélküli szabadosság. Nem függök senkitől és semmitől. S ha igen, azt párbeszéddel „lekommunikálom”. Érdekes, hogy levegőt venni senki sem kényszerít…

    tolerancia: részesítsd előnyben a perverzitást, az aberrációt, a bűnt. S ha meg nem vagyok toleráns, rögtön hátrányba kerültem?
    progresszív: törj össze mindent, ami eddig volt, hallgass az érzéseidre, ne törődj senkivel.
    egyenlőség, egyenjogúság: nehogy már a szellemi mélység, a lelkiélet, a hitbeli tudás, a bölcsesség vigye előre a közjót, inkább a csőcselék, a tömeg, a média hergelte proli határozza meg mi a helyes, és mi a követendő.
    jogállam: a jogokat mi szavazzuk meg, s a törvényeket a szerint változtatjuk, ahogy jólesik, mert a politika mindig felülírhatja a jogot és az erkölcsöt.
    diszkrimináció: mint a  nyuszika és a sapkája. Ha a köztörvényes bűnözőt jogsérelem éri a zárkában, mert az ő levese hígabb, bíróért kiált, ha meg egy csoporthoz tartozó emberek együtt élhetnek és tanulhatnak, akkor az a baj, hogy ez szegregáció, vagyis elkülönülés…
    erőszak: úgy kitágult, úgy elértéktelenedett a tartalma, hogy bárhol, bármire ráfogható úgyis, mint megbélyegzés, családon belül és kívül egyaránt. De érdekes, az ún. erőszakszervezetek (katonaság, katasztrófavédelem, rendőrség stb.) szolgálatáért tüstént sírni kezdünk, ha nincsenek ott azonnal, hogy segítsenek, amikor a saját fejünk után mentünk, és bajba kerültünk. Atyai pofon helyett pedig évekig pszichológushoz és „lelki tanácsadó tréningekre” járatjuk a gyereket, mert gyónást sem tanultunk, és egymástól sem kértünk bocsánatot.
    elitizmus: ne parancsoljon nekünk a szűk elit, mi majd demokratikusan eldöntjük életvitelünket. Közben egyre magasabbak az elvárások a tanárokkal, papokkal, politikusokkal, különféle „szakemberekkel” szemben, és minden cégnél oldalakra rúg az etikai kódex.
    projektek: nem az élet nagy ívében, nemzedékekben gondolkodunk, hanem projektekben és pályázati pénzekben. Rövid távú sikerek, azonnali haszon, minimális önrész és befektetés. Csak semmi áldozat, türelem, hiszen nekem ez kijár, hiszen néhány hónap és letelik a határidő. A tőke mozgat. Nem azért dolgozunk, hogy alkossunk valami maradandót, hanem pénzért pályázunk, aztán az a gond, hogy hamar el kell költeni. A különféle divatos témák – környezetvédelem, zöldek, stb. – arra jók, hogy még nagyobb pénzeket mozgassanak meg, még gazdagabbá téve keveseket, így a társadalmi, a szociális olló még inkább szétnyílik.

    A pénzt, a bankokat, a tőzsdeindexet személyiségi jogokkal ruháztuk fel – és ez a nyelvezetünkből is kitűnik. Úgy beszélünk róla, mint valami érzékeny nagy istenről, aki megköveteli tőlünk, hogy figyeljük a kamatlábait, akit az infláció érzékenyen érint, akit egy kormánybukás megvisel, aki az olajválság után már ébredezik. A pénznek hangulata van, érzései, a betétesek helyzete őt sem hagyja közömbösen… De a liberális média szereti a szavakat úgy is használni, hogy azok az ellenkezőjét jelentsék, vagy legalábbis sugallják. Annyira betegesen, szolgalelkűen meg akar felelni a posztmodern politikai korrektségnek, hogy az embert a hányinger környékezi.

    Ha valaki az államtól vásárol vagyont és privatizál, akkor: befektet. Akinek nem jutott, vagy nem ért oda idejében, annak a szemében ez szabad rablás. Ha az állam teszi ugyanezt: centralizál, monopóliumot akar.

    Ugyanígy korrupció, ha lefizetsz vagy megvásárolsz valakit, hogy elintézzen neked egy ügyet, stb. De figyelmesség, ha csak bizonyos érték alatt teszed ezt. Ha kihasználod a kapcsolataidat, előremeneteled érdekében, akkor az már protekcionizmus.

    Elkenés, félremagyarázás, a szavak kiüresítése, nyelvünk elárulása történik minden nap. Ugyanígy Istent nem hiszi, nem imádja: de imádja a fagyit, a tengerpartot, a piros Ferrarit, a másik ember kék szemét, a gügyögő gyermeket vagy éppen a pénzcsörgést a zsebében. A média tálalásában észrevétlenül felerősödnek az ellenszenvek és a rokonszenvek, legyen szó a bűnözésről, a csalásról, a hazugságról, csak „jól” kell tudni adagolni és megjeleníteni. Sokszor és folyamatosan.

    Így mossák ki a fogyasztó agyát, hogy a legkisebb ellenállást is megtörjék benne.

    Az egyház is éppen ezért szálka a szemükben, sőt mondhatjuk gerendának is.  Akár megrontás, akár pénzügyek, akár Ferenc pápa, akár a többi egyházfő legyen kiszemelve. Vagy azért, mert nem határolódik el valamitől, vagy azért mert kiáll valamiért. Holott már százszor nyilatkoztak a pápák a homoszexualitás és az abortusz ellen is. Meg ott a tíz parancs, ott a katekizmus.

    Jellemző eset volt XVI. Benedek pápa idején,[1] amikor egy német fórumon történelmi tényeket említett, amelyek rossz fényt vetettek a muszlim világra. A sajtó azonnal felhördült, perrel fenyegetőzött. Pedig tudhatták volna, hogy a Szentatyának volt igaza.  Aztán eltelt fél év, s a tényt az arabok elismerték. Igaz, csak egyetemi szinten, de azt legmagasabb fokon (al-Azar, Kairó).

    Ezért mondja a mi Urunk: Beszédetek legyen: Igen, Igen, Nem, Nem!

    SEBESTYÉN PÉTER
     

    [1] Bakos Zoltán: Szemben a társadalommal. Kárpátia Stúdió, Köröstárkány-Balatonfőkajár, 2020.










  • FÉNYKÉPTÁRLAT JÖTT A SÓVIDÉKRŐL

    FÉNYKÉPTÁRLAT JÖTT A SÓVIDÉKRŐL

    FÉNYKÉPTÁRLAT JÖTT A SÓVIDÉKRŐL

    Június 30-án Kápolnásfaluba érkezett az „Archív képek Alsósófalváról” című kiállítássorozat. Érdekes kezdeményezés, hisz így nyer betekintést egy-egy település egy másik életébe, ami ráadásul 40-50 kilométerre van tőlünk, s nem a mai, hanem a múlt század elejétől a negyvenes évek derekáig, majd ugorva a hetvenes-nyolcvanas évekbe, egészen a kilencvenes évek végéig.

    Családok, csoportok, fiatalok és idősek láthatók ezeken a fényképeken, jellemzően népviseletbe öltözve, otthon a faluban, udvaron, házban, s nem mellékesen a cselédsorban messzi városokban dolgozó leányok, legények, akik nem restellték magukkal vinni népviseleti ruhadarabjaikat, hogy vasárnaponként magukra véve elmenjenek az Isten házába, s utána elmeséljék egymásnak az elmúló hét eseményeit. Harminchárom fényképből áll a tárlat, az alsósófalvi családok birtokában lévő fotográfiákból készült válogatás, nagyon ötletesen a templom kerítésére rögzítve, hogy mindenki láthassa, bármikor megnézhesse….Ez immár a harmadik állomása a tárlatnak, Alsósófalva és Szentegyháza után.

    Elnéztem az arcokat a fényképekről…  nehéz falusi munkában edzett emberek néznek vissza, s a mosoly is, ami alig csillan meg imitt-amott a szemekben tükrözi az első világháború gyötrelmes időszakát, a két háború közötti rémálmot, a második világháborút,s az utána következő borzalmakat. Még a gyermekek arcán is valami koravén, bölcs, távolbanéző aggodalom ütközik ki, nem az igazi  boldog gyermekkor…


    Farsangtemetés (1982) – Bálint Zsigmond felvételei

    Fonóban (1983)

    Teljesen mások a hetvenes években és utána készült felvételeken látható arcok. Aztán ott vannak a megörökített népszokások, mint a Farsangtemetés, a Fonó, a Hesspávázás (Pünkösdi királyné választás kislányoknak), a Hajnalozás, a Szüreti bál (ezek már a fiataloknak), a Konfirmálás a 40-es évekből, a színjátszócsoport. Valahol így volt bíztosítva az életbenmaradás, a mindennapok küzdelmének túlélése, s az, hogy ma is virágzó élet folyik Alsósófalván, amire nagyszerű „belátás” nyílik a Székelyudvarhelytől a Marosvásárhely felé vezető úton Felsősófalváról, s amit többször volt szerencsém látni útjaim során.


    Hajnalozók (1991)


    Hesspávázók (1987)

    Egy fénykép nagyon megfogott, s engedjék meg, hogy a fénykép alján olvasható szöveget úgy, ahogy eredetileg van, megosszam a kedves olvasókkal: „1915 év Junius emlékül Özvegy Cseke Sándorné 64 éves. Ífj.Cseke Sándorné 26 éves. Gyermekeim Cseke Erzsébet 6 éves, Cseke Juliána 5 éves,Cseke Sándor 1 ½ éves. Fájó szivel Cseke Sándor családapáért kitaz háboru szélvésze meszi sodort mi tölünk. Isten vezérelye visza közénk. Ugy legyen!” … Szívszorító!

    Nagyszerű ötletnek tartom ezt a kezdeményezést, megköszönve a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontnak, hogy rendelkezésre bocsátotta a Forrásközpont fotográfusa, Balázs Ödön által igényesen kiválogatott képsorozatot, P. Buzogány Árpád művelődésszervező úrnak a megnyító beszédét, a kápolnásfalusi polgármester úr és a helzi művelődési ház igazgatójának tárlatszervezését, s nem utolsó sorban a „Csiripelők” gitár-és furulyacsoportjának közreműködését, színesítve a megnyítót!

    A címkép 1960 k. készült amatőr-felvétel, az akkori gyermekzenekart ábrázolja. Bálint Zsigmond fotói a Sóvidék Népviseletben IV. találkozó alkalmával létrehozott és az alsósófalvi közösségnek átadott kiállítás részét képezik. Ezek a programok a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (Budapest) támogatásával valósultak meg.

    Kápolnásfalu, 2021. július 4.

    Benedek M. Elek

     

  • IMA VAGY OLTÁS?

    IMA VAGY OLTÁS?

    IMA VAGY OLTÁS?
    Ezt a címet is adhattam volna: „amikor ég a ház,” „a tudomány csődje,” vagy „antivaxerek kíméljenek!” Mert amikor ég a ház, akkor nem elég filozofálni, bűnbakot keresni, hanem menteni kell a menthetőt. Már nem bizalmi kérdés ez, hanem közegészségügyi.

    Olthatod magad ötször is, ha a többség nem hajlandó. Mert a vírus pimasz. Csak azért is támad, pláne ott, ahol rést talál.  És te oltva is továbbadod, ha van kinek. Mert a szervezeted elkényelmesedett. A tápos városi életmódban nagy a nyüzsgés, sok az interakció, jobban terjednek a mérgek, a mérgezők is.

     
    A falusi csendes idill esetleg hétvégére jó, de már zavar a harangszó, a kakaskukorékolás, a trágyaszag, a poros mellékutca, a kinti vécé, a csorda kolompja. Persze marha se lesz mihamarabb, mert már nem éri meg. De sebaj, majd lesz importból.  És majd a futár hozza a petrezselymet, mert se friss nincs a kertben, se szárított a kamrában. Kinek, s minek? Úgyis kapsz étrendkiegészítőt a patikában.
     
    Mondják: bűnbak az egyház is, mert tudatlanságban tartja híveit. Bűnbakok az oltatlanok, mert ellehetetlenítik az „egészségesek” mozgását, jogait. Hibásak az oltottak, mert nem voltak eléggé meggyőzőek a kommunikációban.
     
    De a tudomány nem kér bocsánatot. S a gyógyszerbiznisz sem. Olvasom, hogy a mai felnőtt nemzedék megszületésének éveiben, úgy kb. 60 évvel ezelőtt történt meg az orvostudomány legmegrázóbb tévedése. 1958 és 1962 között egy németországi gyógyszergyártó mintegy 15 tonna gyógyszert adott el, hogy csökkentsék a várandós édesanyák émelygés-tüneteit. Ennek eredményeképpen több mint 10 ezer torzszülött látott napvilágot és mind a mai napig szenvednek tőle. A Contergan tablettát a gyártó mégsem vonta ki forgalomból csak átkeresztelte, és pozitív hatásait a lepra illetve a rákkezelésben hasznosítják. A gyártó  a botrány miatt ugyan nem tudta törzskönyveztetni a gyógyszert, de később, más néven, Amerikában azóta is gyártják. Sem bírósági döntés nem született, sem bocsánatot nem kért senki. A cég is csupán csak – holmi filantróp szándékkal – egy közös alapba csurgatott néhány millió dollárt. Az Egészségügyi Világszervezet meg finoman felhívta az Európai Gyógyszerügynökség figyelmét, hogy alkalmazáskor majd jól olvassák el az apróbetűs részeket a mellékhatásokról…
     
    Az egyház többször bocsánatot kért a bűneiért, a „civil” társadalom, a politika soha. A „hivatalos” média úgy semleges, hogy mikor egyik, mikor másik álláspontot szajkózza. Mert nincs egyetértés. Nincs összhang, nincs konszenzus. Minek is – hiszen demokrácia van. Egyébként is mindenki azt olvas, amit akar. Majd eldönti, mi az igaz. A nyolc osztályos szakmunkás szavazata is annyit ér, mint a frissen doktorált filozófusé.
     
    Közben ekkora nyomás alatt az egészségügyi rendszer a szemünk láttára omlik össze. Nyilván, ez fáj a hatalomnak, nem az egyén élete, helyettesíthetetlen méltósága, örök értéke.
     
    Talán az utóbbi hetek legszimpatikusabb érve: azért nem oltatják magukat az emberek, mert előbb imádkoznak, mint orvoshoz menjenek. Pedig hát az orvosok is Isten gyermekei. Feladatuk, hivatásuk a gyógyítás. A baj az, ha ők is megbetegszenek. Főként, ha nincs annyi kórház, hogy a lakosságnak legalább a fele elférjen benne, ha a szükség úgy hozza. És pénz sincs erre, mert a biztosító sem fizeti ki a teljes autót, akármekkora a kár a balesetnél.
     
    Vagyis eljutottunk a pénzhez.
     
    Hogy mindent ki lehet számítani pénzben: megéri, vagy nem? Ráfizetős vagy nyereséges? Az élet pedig… Háát, ennyi volt. Meghaltál, eltemetnek, három napig tart a csoda. Ha nem támadtál fel, jön a következő hír, ember, esemény, cunami, járvány, kormány, mozgalom, s megy az élet tovább, nélküled.
     
    Te mennyit érsz? Mert annyit biztosan nem, mint amennyit a nagy focisták a nagy kluboknál. Mert nincs annyi nyereség utánad. Még az adód sem fedezi az egészséged, életed értékét.
     
    Pénz vagy élet?
     
    Úgy tűnik, inkább a pénz?! Hiszen azt lehet csak számszerűsíteni. A halálod, csak a pénzzel való rossz gazdálkodás mellékterméke. Sima biológia, így aztán simán mész a süllyesztőbe, csak majd talán a rokonaid, barátaid emlékeznek rád, amíg élnek, hiszen te is úgy vagy velük, mint ők veled.
     
    Igen, az ember testbe zárt halhatatlan lélek. De ez az Isten Lelke által átlelkesített test is üdvösségre van teremtve. Felruházva értelemmel és szabad akarattal. S most kiderült, hogy a tudományt, civilizációt, gazdaságot istenítettük, és mégis milyen törékeny. Múlandó. Mert a testet elszakította a spiritualitástól. Elidegenítette az embert önmagától. Így aztán könnyebben lerongyolódott és sebezhetővé vált. A legjobb „szakit”, a sátánt kérte fel, hogy segítsen belerondítani Isten tervébe, segítsen meghekkelni a jó szándékot, segíteni akarást, hiszen csatolt áruként kapta vele a kapzsiságot, a hataloméhséget, a becsvágyat is.
     
    Az evilág elért a saját határaihoz.
     
    Ha kiölte az emberből a halhatatlan isteni csírát, már istenként viselkedne, de megállítja őt saját keze alkotása. A torzszülött fattyú, amit a tudás gőgjével produkált.
     
    És akkor keresi a bűnbakot. Hirtelen áldozati pózban kezdi sajnáltatni magát, s mindenütt tolvajt kiált. Pedig egyszerűen csak hisztizik, mert saját magát fojtotta meg, levágta magáról az isteni lélegeztetést.
     
    Önállóan akart lélegezni, s kiderült, hogy Isten lehelete nélkül csak remeg, s aztán összerogyik. Jó lenne, ha az Istenbe vetett személyes és közösségi hitünk-vallásosságunk segítene megtartani józan eszünket, hívő szívünket.
     
    Jó lenne, ha az embernek, ebben a végső kapkodásban, még lenne ereje legalább az imában Isten után nyúlni és mélyet szippantani Belőle.

    SEBESTYÉN PÉTER

     

  • BRASSÓ – MAGYAR SZÍNHÁZFESZTIVÁL

    BRASSÓ – MAGYAR SZÍNHÁZFESZTIVÁL

    BRASSÓ - MAGYAR SZÍNHÁZFESZTIVÁL

    Hat napon keresztül négy nagyszínpadi, három stúdióelőadást és egy zenés produkciót  láthatnak a színházkedvelők. Javában zajlanak a 2017-től minden évben megrendezésre kerülő Magyar Színházfesztivál előkészületei Brassóban. Az október 20. és 25. között sorra kerülő rendezvénysorozaton a megszokott színvonalat képviselve, idén is változatos előadás-felhozatallal és különböző kísérőrendezvényekkel készülnek a szervezők.

    A brassói színházkedvelők hat egymást követő napon négy nagyszínpadi előadást, három stúdióelőadást és egy zenés produkciót tekinthetnek meg. A fesztivál fellépői többek között Szabadkáról, Temesvárról, Marosvásárhelyről és Csíkszeredából érkeznek a városba. 

     
    Az V. Magyar Színházfesztivált október 20-án 19 órától a Szabadkai Népszínház magyar társulatának előadása nyitja Csehov Három Nővér című drámájával, Sebestyén Aba rendezésében. Csütörtökön, október 21-én két előadásra kerül sor. Délután 5 órától Bódi Attila Lázadni veletek akartam című kamaraelőadást élvezheti a közönség a Yorick Stúdió társulatának előadásában a Drámai Színház kamaratermében. Szintén csütörtökön, 19:30-tól Szabó Enikő színművész zenés-verses előadóestjére kerül sor A Gondolatnak ősze rám köszönt címmel.
     
    A hétvége is izgalmas produkciókat tartogat az érdeklődők számára. Pénteken, október 22-én Darvasi László: Karády zárkája című zenés monodrámát tekinthetik meg a nézők Bartha Boróka előadásában a Drámai Színház kamaratermében. Szombaton szintén a kamarateremben Laczkó Vass Róbert és Szép András szerzői előadó estjére kerül sor Radnóti rekvizítumok régi verseimből címmel. Ezt követően, a nagyteremben Tamási Áron: Tündöklő Jeromos című közös produkciójukat adja elő a Maros Művészegyüttes és a Spectrum Színház. Vasárnap a Temesvári Állami Csiky Gergely Színház társulata lép a nagyszínpadra, Andrzej Saramonowicz: Tesztoszteron című előadást mutatják be a brassói közönségnek. A színházfesztivált október 25-én, hétfőn Radványi Géza: Valahol Európában című musicalje zárja a Csíki Játékszín előadásában.
     
    Az előadásoknak a Drámai Színház ad helyet. Jegyeket online a bilete.ro oldalon az alábbi linken keresztül: https://www.bilete.ro/v-magyar-szinhazfesztival/ , illetve az RMDSZ brassói irodájában lehet vásárolni (Alecu Russo utca 4. szám – telefon: 0721 297 631 ) hivatali időben. A nagyszínpadi előadásokra a jegyek ára 40 lej, míg a stúdióelőadásokra 20 lej. A darabok egy része román feliratozással lesz látható.
     
    A fesztivál során minden egészségügyi előírást kötelezően betartanak, így a termekben ötven százalékos telítettséggel játszák az előadásokat. A nézők kizárólag oltottságot igazoló tanúsítvánnyal látogathatják az előadásokat. Kötelező a védőmaszk helyes viselése az előadások teljes ideje alatt. 

    A Brassó Városi RMDSZ közlése nyomán

    ÉSZM

  • HÁROM ALKOTÓ AZ EMŰK GALÉRIÁBAN

    HÁROM ALKOTÓ AZ EMŰK GALÉRIÁBAN

    HÁROM ALKOTÓ AZ EMŰK GALÉRIÁBAN

    Az Erdélyi Művészeti Központ (Sepsiszentgyörgy, Olt utca 2. szám) harmadik emeleti kiállítóterében, október 22-én, pénteken, 18.00 órától kerül sor az ÖSZTÖN című, fiatal erdélyi vagy erdélyi kötődésű képzőművészeket bemutató kiállítás záróeseményére.  

     
    A rendezvény keretében Incze Mózes (1975, Barót) és Bodoni Zsolt (1975, Élesd) kiállító festőművészek vetített képes előadás keretében bemutatják alkotásaikat és az erdélyi indulástól a külföldi elismertségig vezető utat.

    A két vetített képes előadás közt Rizmayer Péter (1977) budapesti születésű, jelenleg Árkoson élő és alkotó, a kiállításon három mozgóképes művészeti alkotással résztvevő vizuális művész portréfilmje is megtekinthető lesz.

     
    A rendezvényen kötelező az érvényben lévő járványügyi szabályozások betartása.
     
    Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várnak!
     
    A KIÁLLÍTÓ MŰVÉSZEKRŐL


    Bodoni Zsolt festőművész (Élesd, 1975)


    Bodoni Zsolt: Nightmare study 

     
    1990–1994 között a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum tanulója. 1995–2000 között a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakos hallgatója. 1997-től alapító tagja az Élesdi Művésztelepnek. Jelenleg Nagyváradon él és alkot.
     
     
     
    Incze Mózes festőművész (Barót, 1975)


    Imcze Mózes: Együtt
     
    1986–1994 között a marosvásárhelyi Művészeti Líceum diákja. 1995–2000 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem festészet szakos hallgatója. 1997–2014 közt részt vesz az Élesdi Művésztelepen. 2017-től a szörényordasi Gărâna Kortárs Művészeti Szimpózium visszatérő alkotója. Rendszeresen állít ki a Volta Basel (CH), Volta New York (USA), Scope Miami (USA) és az Art Market Budapest kortárs képzőművészeti vásárokon. Többszörös díjazottja a Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlatnak. Jelenleg Isaszegen él és alkot. Díjak, ösztöndíj: 2010 – HM-MMKI mecenatúra, fődíj; 2011 – Koller-díj; 2018: a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíja.


    Rizmayer Péter vizuális művész (Budapest, 1977)



    Rizmayer Péter_ Paralel patak (videó)
     

    2003–2008 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem festészet szakos hallgatója. 2004-től rendszeres résztvevője a szentendrei Performance Fesztiválnak. Érdeklődése a videóművészet és az earth art határai felé terelődnek, többek között erdélyi természet-élményeinek köszönhetően. Elsősorban videóinstallációkat és videóperformanszokat készít, de installációkkal és objektekkel is foglakozik, és mindezek mellett restaurátorként dolgozik. Jelenleg a Kovászna megyei Árkoson él és alkot.

    Az EMűK közlése nyomán

    ÉLŐ SZÉKELYFÖLD MUNKACSOPORT

  • A SÓVIDÉKI SZÉKELY HARISNYA

    A SÓVIDÉKI SZÉKELY HARISNYA

     

    A SÓVIDÉKI SZÉKELY HARISNYA

    Bár a Sóvidék egészére túlzó az a közszájon forgó vélemény, hogy a két világháború közötti időben mindenki harisnyában járt, visszaemlékezésekkel és fényképekkel igazolható, hogy a népviselet leggyakoribb hétköznapi és ünnepi nadrágféléje volt.

    A felnőttek egyszerre általában három rend harisnyát tartottak. Első a hófehér új, az ünneplő, ezt csak vasárnapokon és ünnepnapokon vették fel. Úgy vigyáztak rá, mint a szemük fényére. Ha megkopott, akkor befogták viselni. A két rend viselő, viseltes közül a jobbik, a folt nélküli, még ember elejébe való, kapun kívülre. Ebben mentek hétköznap a faluba ügyes-bajos dolgaikat intézni, és könnyebb munkákra is felvették. Mikor a használatban kigyérült, megfoldozták. Leggyakrabban a térdét vagy ületjét. Kívülről megborították vagy belülről kibélelték. Ebben a harmadik rend harisnyában szántottak- vetettek, erdöltek, fazekaltak. Viselték télen-nyáron, tűző napon, fagyban, esőben. Nem eresztett bé se hideget, se meleget.

    Úgy tartották, hogy a harisnya megborítva, foltosan, kibélelve többet kell, hogy tartson, mint folt nélküli állapotban. Mindenik harisnya átmehetett a fenti három fokozaton, de akinek mindig tiszta volt a harisnyája és fényes a csizmája, vagy aki mindig megborított harisnyában és bocskorban járt, messziről elárulta hovatartozását. A korondi fazekasok viselő harisnyájuk szárát feltűrték vagy szárközéptől levágták, hogy ne akadályozza őket a korongolásban. Így lettek a fazekasok kurtaharisnyások. A jobb földű, polgárosultabb Sóváradon, a szintén posztóból készülő priccses nadrág már a 20. század  elején kezdte  háttérbe szorítani a harisnyát. Itt különben nemcsak fehér, hanem szürke posztóból is csináltatták, ellenben Parajddal, ahol csak a cigánykovácsok dolgoztak szürke harisnyában.

    Készül a sima harisnya Gáspár József asztalán
    (Siklód, 1985) – Bálint Zsigmond felvétele

    A székely harisnya szerkezetében, szabásában több ponton is különbözik más vidékek hasonló nadrágféléjétől. Szűkebb, lábszárra, combra feszülő. Fenékrészét betoldások alkotják, illetve kötik össze a szárakkal. Elől elmaradhatatlan a két hasíték az ellenzővel. A szárakat a külső oldalukon varrják össze, s a varratba posztó- vagy szövetcsíkot illesztenek, ezzel szegik be a hasítékot is. Méternyi hosszú posztócsíkkal, kengyellel tekerik a szárakat szorosan a lábra. A harisnyának ez a formája hosszas fejlődés eredménye. Alakulásának történetét dr. Nagy Jenő kutatásai alapján ismerjük. A legrégibb okleveles adatok szerint a harisnya szó jelentése: posztó lábszárvédő. Nadrág értelemben csak a 18. századtól használatos. A posztó lábszárvédő a középkorban Európa szerte elterjedt ruhadarab volt. Combtőig ért, szárait nem varrták össze. A 15. század végéig a magyar harisnya szárait sem varrták össze, vagyis nem volt fenékrésze, ületje.  A harisnyának ezt a régebbi, bővebb, lazább típusát viselték a kalotaszegi, szilágysági, mezőségi magyarok, az erdélyi szászok és románok, és ilyen lehetett a székelyek harisnyája is a 18. század végéig.

    A Mária Terézia osztrák császárnő által véres erőszakkal felállított székely határőrség, a katonai szolgálat az addig viselt harisnyát lényegesen módosította. A határőrség rendelkezéseiben olvasható, hogy a székely határőrök egyenruhája a népi öltözethez minél inkább alkalmazkodjék, és minél olcsóbb legyen, vagyis tartsák meg a viselni szokott fehér harisnyát (ti. nadrágot) , a zekét (rövid posztókabát) stb. Az addig bő és eléggé nyitott felső részű harisnya viszont az ing betűrésével, illetőleg a rövidebb és szűkebb ing viselésével célszerűtlenné vált. Így a székely határőrök harisnyája szabásában mindinkább a huszárságnál régóta viselt szűkebb, testhezállóbb, menetelésre és lovaglásra alkalmasabb nadrág formájához igazodott. Ennek mintájára a harisnya szűkebbé, far- és combrészi betoldásokkal teljesen zárttá, és csak egyféleképpen viselhetővé vált. Kiegészült szártekerővel és talpallóval.


    Duka József az utolsókat ölti a zsebes-vitézkötéses sóvidéki harisnyán
    (Parajd, 1982) – Bálint Zsigmond felvétele

    Ekkortól kezdve vált megkülönböztető jellegűvé a szárak külső összevarrásába illesztett posztóbetét, a sinór is. Ez eredetileg az összevarrás tartósítására szolgált és ugyanolyan posztó, mint a harisnya anyaga. A határőrség felállításakor a posztócsík az ezredi hovatartozás kifejezője lett. Színe a katonakabát (zeke) gallérhajtókájára varrt posztó színével egyezett meg és mutatta, hogy a harisnya viselője melyik határőri ezredben szolgál. Legalábbis ennek nyomait vélik felfedezni a néprajzkutatók abban, hogy vidékenként változott az oldalbetoldáshoz használt posztócsík vagy zsinór színe. Így Felcsíkban és Gyergyóban a piros, vagy fekete-piros-fekete, illetve fekete-zöld-fekete, Középcsíkban a zöld-fehér-piros, Udvarhelyszéken a széles fekete, Kászonban és Háromszéken a keskeny fekete oldalzsinórozás járta. Mára mindenütt a fekete posztóbetoldás vált általánossá, Felcsík kivételével, ahol megmaradt a piros.  De hangsúlyozzuk: Udvarhelyszék és Marosszék határa, Sóvidék is kivétel. Alsó- és Felsősófalván, valamint Parajdon és Sóváradon kék az oldalvarrat szegőjének színe.

    A katonai egyenruha hatására módosult harisnyán nem volt sem zseb, sem zsinórdíszítés-vitézkötés. Ez a sima harisnya. Ennek változataival találkozhatunk napjainkban is a marosszéki falvak székely népviseletében. A harisnya itt is  szűkebbé, testhezállóbbá vált, bár nem olyan mértékben,  mint a keleti székelységben. A nyugati, marosszéki székelyeket ugyanis nem sorozták be az állandó határőrszolgálatba. A harisnya szerkezetének módosulása a katonai életmód kényszere nélkül itt lassabban, félmegoldásokkal ment végbe.


    Alsósófalvi család (1937)

    A napjainkbeli zsebes és zsinórdíszes- vitézkötéses székely harisnya jóval későbbi fejlemény, de valószínűleg ugyancsak a katonáskodás korának emléke. A katonaságnál elsősorban a rangot viselő nemesi ivadék egyenruháját illette meg a zsinórdísz. Rangjelző szerepe volt kezdettől fogva. Ennek példájára zsebes, vitézkötéses harisnyát – rangjelzést – , a székely társadalomban csak a lófők viseltek. Az idők során veszített rangjelző funkciójából, illetve nem kötötték ennyire szigorú szabályok a zseb- és zsinórdísz megjelenését. Ámbár egy-egy falu öltözködési szokásrendjében sokáig megmaradhatott eredeti, rangjelző szerepkörében is. Így például Parajdon fennmaradt az emlékezete, hogy az első zsebes- zsinóros harisnyát a falu legmódosabb gazdája csináltatta. A zsebes-vitézkötéses változat keletről, a Székelyföld belsejéből terjedt nyugat felé, és a 20. század elején ért el Sóvidékre, általánossá viszont nem vált. Némely faluban, így Síklódon megmaradt a sima, zseb nélküli harisnya, Sóváradon és Szovátán is inkább ezt viselték. Korabeli parajdi fényképeken nyomon lehet követni, hogyan jelent meg először csak a zseb, a jobb oldalon, aztán kettő, először kisebb zsinórdísz – például a katonalegények harisnyáján –, aztán mind nagyobb.

    A zsebes-zsinóros harisnyának a Sóvidéken két szín- és formaváltozata alakult ki. Az egyik a korondi. Zsinórja és szegője fekete, a zseb karimáján gépvarrás fut, a zsebdíszek szilvamag alakú szövet rátétek. A zseb közepe alatt áll a kicsi vitézkötés, a hasítékok alatt a nagy vitézkötés. A másik a parajdi-sófalvi: oldalszegője kék és ugyanilyen színű a zseb szövet rátétje és a zsinór is. A zseb alsó peremét borító szövetrátétet fehér cérnájú gépvarrás díszíti. A zseb és a hasítékok alatti zsinórkötéseket virágozásnak, virágmintának is nevezik. A korondi típus a szomszédos nyikómenti harisnyához áll közel, és a Székelyföld belseje felé mutat. A parajdi-sófalvi típus a bekecsalji kékrátétes és zsinórdíszítéssel mutat rokonságot.


    A lakodalomban a násznagy székely harisnyában vezeti a menyasszonyt
    az esküvőre (Pálpataka, 1983) – Bálint Zsigmond felvétele

    A zsebes és zsinórdíszes változatok megjelenésében és elterjedésében a harisnyakészítő kismesterek tudásának növekedésével is számolnunk kell. Míg Siklódon a 20. század végéig házilag szabták-varrták a harisnyát, varrógép nélkül, Parajdon már az 1920-as években varrógépet kezdtek használni. Cseresznyés Dénes szűrszabó készítette ekkor a harisnyákat, egy vagy két zsebbel, de még nem zsinórozott. Tanítványai Horváth Dénes és Duka József kezdtek először zsinórozni, vitézkötést mintázni. Ez utóbbi Farkas András alsósófalvi szabótól vette át az újítást. Először házi, lapos zsinórral, aztán rátért a gyári kerek gombolyagzsinórra.

    Az újítás – mint általában a divat – elsősorban a fiatalok, a legények viseletében hódított teret. A zsebek és vitézkötések az ő harisnyájukon váltak kötelezővé és mind nagyobbakká, sokat tekergővé. Nekik kellett, így vagy úgy, cifrázni a harisnyát. Parajdon jobbára csak őket illette vitézkötés. Felsősófalván a zsinór színének alakult ki korjelző szerepe: a fiataloknak zöld, középkorúaknak kék, az idősebbeknek fekete zsinór járt. Később vegyítették ugyanazon a harisnyán a kék és zöld zsinórt. Sóváradon a legényharisnyákon sem terjedt el általánosan a vitézkötés, itt a legények harisnyáját az oldalvarratba illesztett háromszínű, fekete –kék-zöld csík különböztette meg az idősebbekétől, amelybe csak egy (kék vagy fekete) csík járt. A katonáskodó székelyek harisnyájának egykori, az ezredi hovatartozást jelölő oldalcsíkja a 20.század harmincas éveiben a sóváradi legények harisnyáján tehát korcsoportjelölő és esztétikai funkciójú díszítés.

    Az egész vidékre érvényes, hogy hét-nyolcéves korában kapott először harisnyát a gyermek. A gyermekharisnya nem követte a divatot, a két világháború között nem zsebes- zsinóros, az öregekéhez hasonlóan nem olyan dufla, hanem ráncos-trottyos, hadd nőjön belé a gyermek. Az elmúlt évtizedekben viszont minden faluban zsebessé és zsinórossá vált. Megkülönböztető jele a parajdi-sófalvi típusban a vékonyabb zsinór, a korondiban pedig az, hogy a zsebdísz rátétje piros színű szövet. Az idős emberek harisnyája egyszerű. Parajdon úgy tartják, hogy a zsinórozás az öregembert nem találja, az a legényeknek való. Ezzel ellentétben Alsósófalván és Korondon az öregekét is zsinórozzák.


    Nyágrus László Parajd község polgármestere
    – „kortalan” sóvidéki harisnyát viselt az alsósófalvi
    Sóvidék Népviseletben IV. találkozón –
    Szabó Károly felvétele

    A 20. század első felében a Sóvidéken tehát kiteljesedett a népművészet szabályszerűségeihez és a helyi közösségek igényeihez igazodó, a társadalmi hovatartozást, de jobbára korcsoportot jelölő és esztétikai funkciójú harisnyadíszítési és viselési szokás. Késői kivirágzásának nevezhető, mert ezzel párhuzamosan történt a harisnya elhagyása, illetve felcserélése más nadrágfélékkel, városi-polgári ruhadarabokkal és öltözködési móddal. A kényszerű életformaváltás nyomában a posztóharisnya kikopott, eltűnt, vagy eltűnő félben van ekkor a sóvidékiek hétköznapi viseletéből.

    Legutoljára az idősek vetik le a harisnyát vagy viszik magukkal sírba. A harisnyaviselők viszont jobban ragaszkodnak harisnyájukhoz, mint bármilyen más személyes holmijukhoz. Aki egész életében harisnyát hordott, abban temetik el. Az egyik idős felsősófalvi ember betegsége idejére levetette, majd kórházba került. Egy napon üzent a hozzátartozóinak, hogy vigyék a harisnyát, mert ütött az óra. Harisnyában szeretne megpihenni, meghalni. Parajdi feleség pedig így jellemezte férje harisnyáját: Ha ezt húzza fel az uram, egész más ember benne, ügyel arra, nehogy sokat igyék, nehogy lődörögjön az úton.

    A viselési hullámvölgyet az 1960-as 1970-es évek jelentették. Úgy látszott végleg elbúcsúzunk a harisnyától, és könnyen válunk meg tőle.

    Hesspávázó gyermekek Parajdon (2014) – a szerző felvétele
    De nem telt el egy emberöltőnyi idő sem, és az 1980-as évektől egyre többen kezdték újból felvenni mint ünnepi, alkalmi, sőt rituális öltözetdarabot. A legények és gyermekek ünnepi viseletében jelent meg elsőáldozáskor, konfirmációkor, a pünkösdi hesspávázáskor, lakodalmakon, színpadi szerepléskor. A harisnya reneszánszában az értelmiségieknek, papoknak, tanároknak is ösztönző szerepe volt. A siklódi, parajdi, alsósófalvi és korondi legények napjainkban általában akkor készítettnek harisnyát, amikor szüreti bálra vagy húsvéti hajnalozásra készülnek. Láttuk: mindig is övék a legszebb harisnya. Körükben így a nagylegény státus egyik jelzése.

    A harisnyaviselést nagyban befolyásolják egyéni stílusukkal a készítő kismesterek.  Az 1980-as években négyen-öten varrtak harisnyát, Parajdon Duka József, Korondon Fábián Imre és Tófalvi Ágoston, Siklódon Gáspár József, és mind  hetvenen felüliek voltak. Ők készítették több városi tánccsoport harisnyáit Székelyudvarhelyre, Marosvásárhelyre, Szovátára. A mesterség továbbhagyományozódása nagy gond, mert az úriszabók nem tanulták meg a harisnyavarrást és zsinórozást.


    A harisnya viselésének kiváló alkalma volt a Sóvidék Népviseletben IV. találkozó is –
    Szabó Károly felvétele
    Viselő harisnyánktól talán végérvényesen elbúcsúztunk, mint száz évvel ezelőtt a szomszédban a farkaslaki gimnazista Tamási Áron, és a sorban később magam is. Az ünnepit féltő gonddal a szekrények mélyére zárták anyáink, onnan veszik elő mostanában mintának a fiatalok. Újból szépnek látják és hozzájuk tartozónak. A középkori eredetű, sok változáson és szabályozáson átment harisnyánk úgyszólván végigkísért ittlétünkben. Összeköt bennünket a környező vidékekkel és népekkel, ugyanakkor érezzük, tudjuk: ez a miénk. Ezredfordulói reneszánszában nyilvánvaló: székely harisnyánk a magyar etnikus szimbólumaink közé tartozik. Szemmel láthatóan és gazdagon kifejezi székely identitásunkat. Nem búcsúzunk, nem búcsúzhatunk el tőle.

    Címképen: idős férfi hétköznapi, viseltes harisnyában (Énlaka, 1985)

    Az itt szereplő archív képek az Őseink viseletben c. kiállítás anyagát képezik, amelyet az Élő Székelyföld Egyesület és Munkacsoport a Nemzetstratégiai Intézet (NSKI) támogatásával hozott létre és összesen 80 felnagyított fotográfiát – 50 x 70 cm – juttatott vissza az alsósófalvi közösségnek. A képeket a helyi kultúrház nagytermének falain, állandó kiállítás formájában helyeztük el.

    DR. BARABÁS LÁSZLÓ
    Irodalom
    NAGY Jenő
    1957 Adatok a székely posztóharisnya fejlődéstörténetéhez. In: Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Bolyai Tudományegyetem kiadványai. I. Tanulmányok. Kolozsvár. 479-485.

    TAMÁSI Áron

    1976 A bölcső és környéke. Szülőföldem. Bölcső és bagoly. Vadrózsa ága. Bukarest.
  • EGY VISELETKUTATÓ DILEMMÁI

    EGY VISELETKUTATÓ DILEMMÁI

    EGY VISELETKUTATÓ DILEMMÁI

    Hosszú évek óta próbálnám saját kutatási területem, a barcasági csángó falvak viseletkultúráját feltérképezni. A rengeteg fennmaradt fénykép ellenére is nehéz képet alkotni a viseletalakulás lépéseiről, mikéntjeiről. Leírásaink esetlegesek, ám kiindulópontunk mindenképp Orbán Balázs munkája, amelyben a Barcaság is megjelenik, még ha a 19. század közepi viselet leírása itt sem teljes. 

    Ha már van hétfalusi meg krizbai adat Orbán Balázsnál, mit is gondol a naiv kutató, aki éppen a Sóvidékről kíván képet alkotni? Hogy minden bizonnyal talál a vidék falvaihoz is kiindulópontot, ha fellapozza a köteteket. Milyen kézenfekvő is lenne! Hiszen a 19. század dereka, a forradalom utáni időszak számtalan változás tanúja.

    Ám a nagy székely néprajzkutató és a fotográfia úttörője a történelemre figyelt, a települések múltjára, iparára, ritkábban a szokásokra és a viseletekre, mint tette ezt igencsak részletesen a VI. kötetben, azaz a Barcaság leírásánál.

    Felvetődik a kérdés ily módon, hogy az egyes településekre vonatkozó történeti szakirodalom, de akár egyszer falutörténetek, képesalbumok, óriási fotóhagyatékok hiányában mennyire rajzolható meg a Sóvidék viseleti térképe, ráadásul történelmi mérföldkövekkel kirakott korszakokra bontva? E rövid írásomban is inkább esettanulmányok sorát fűzhetem egybe, kérdésekkel teletűzdelve, mintegy figyelemfelhívásként.
     


    Ifjú pár 1910 körül
    – Páll Lidia gyűjteményéből
    Biztos vagyok benne, hogy ha a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára éppen nem költözne, és nem lenne a milliónyi dokumentum épp különböző dobozokban, könnyebb lenne e kérdést megvilágítani, hiszen minden korban akadtak önkéntes gyűjtők, akik felfigyeltek jelenségekre, vagy fontosnak tartották saját településük leírását. A dokumentumok fizikai megtekintése helyett marad az, hogy megnézzük a Néprajzi Múzeum digitális adatbázisát, miután egyébként a hazai Kriza János Néprajzi Társaság digitális gyűjteményében semmilyen releváns adat nem bukkant elő. A Néprajzi Múzeum portálja is hosszú órákra adott feladatot, hiszen nem volt egyszerű megtalálni azt a néhány (egyébként minden bizonnyal több van) nyomatot, azaz képeslapot, rajzot vagy fényképet. Most ebből az adatbázisból emelek ki néhányat.
     

     
    Székely leányt ábrázoló képeslap – a lenti kép bal szélén, Horváth Jenő 1923-as rajza
    alapján. Orbis Pictus Magyar Népviseletek sorozat 11. lapja.
    A készítés ideje 1923 és 1940 közé tehető, a készítés helye pedig Siklód. A vízhordó lány bokáig érő ruhájának színe inkább tüdőszínnek mondható, a valóságban ezt nehéz elképzelni. A mellény azonban elől zsinórozással díszített. A szoknyán egyszerű fehér kötény. Az ing hosszúujjú és csuklón gombolódó, az ing gallérja pedig magasnak és fodrosnak tűnik. Szintén siklódi lányt látunk Haáz Ferenc Rezső, a székelyudvarhelyi református kollégiumi rajztanárának füzetéből. A két nyomaton talán csak a mellény zsinórozása közös. Haáz 1932-ben készült rajzán a szoknya már rövidebb, piros színű és körben két fekete csík fut rajta. A mellény fekete alapon, piros-zöld virágozású, elől zöld a zsinórozása. A lány lábán piros csizma, köténye pedig két sarkában virággal hímzett. A lány haja feltűzve, nem kivehető, hogy befont-e.

    Szintén Haáz Ferenc Rezső rajzai között van még „fiatal lány ünnepi viseletben, szemből és háttal ábrázolva.” Készült 1932-ben Parajdon. A lányon sötétpiros-zöld csíkos rakott szoknya, amelyen két végül fekete csík fut körbe, virágosan hímzett fehér kötény, piros mellény. Az egy ágba fonva hajában zöld szalag. A szolokmai lány szoknyája piros, zöld, fekete csíkozású, két körbe futó fekete csíkkal. A mellény színe piros, fekete szegélyezéssel. Az egy ágba font hajában a szoknya színével megegyező szalagok vannak. A kötény virágosan hímzett, a lány lábán pedig félcipő. A rajzot szintén Haáz készítette 1932-ben. 
     


    Siklódi leány (2019) – Dávid Botond felvétele
    A Lézerpont Látványtár online adatbázisában képet nem látunk, de a siklódi leányviselet viselet leírása a következőképpen jelenik meg: „Haja egy ágban hátravezetve. Egyszerű gyolcs székely inget, felette barna mellényt visel fekete bársony rátéttel. A szoknya a mellény anyagával egyező, derékban húzott. Köténye hímzett. Lábán ezerráncú csizma.” Az adattár ezt a viseletet az 1930-as évekre teszi, tehát összhatásában hasonlít az 1923-ban megjelent nyomatra. Ugyanitt Kibédet tévesen a Mezőséghez sorolva, még egy adat található az 1940-es évekre vonatkozóan: a lány „haja kettéválasztva és kétágú copfba fonva, áganként színes selyemszalaggal díszítve. Fehér gyolcsból készült hosszú ujjú, hímzett székely inget, piros és fekete színnel tagolt szövött gyapjúszoknyát és mellényt visel. A szoknya és a mellény fekete bársonnyal díszített. Köténye egyirányba rakott fehér gyolcs, két sor csipkebetéttel. Lábán fekete csizma.”
     

    A kép jobb szélén álló lány – a Tamási Áron Gimnáziumban működő Gereben Néptánccsoport 
    tagja „rekonstruált” siklódi viseletben (2021) – Laczkó György felvétele

     

     
    A Székelyudvarhelyen élő Nagy-Imecs Zsuzsa siklódi ruhája 1938-ban készült -, akinek édesanyja
    Haáz F. Rezső tanítványa volt (2021) – Simó Márton felvétele
    Az adatbázisok áttekintésű után, második körben arra voltam kíváncsi, hogy akár a Néprajzi Értesítőben, akár az Etnográphiában milyen mértékben jelentek meg írások a Sóvidékről, esetleg ezen belül a viseletekről. Az eredmény – úgyszólván – meglepő: igen csekély címszó található a településekről, azok szokásairól vagy kézművességeiről.  A folyóiratok lapozása közben eszembe jutott az Ifjú Erdély, amelyben Haáz F. Rezsőnek több viseletleírása is megjelent. (A közelmúltban a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont elegáns kivitelben újra megjelentette a jeles néprajzi gyűjtő és múzeumalapító rajzait!)

    Haáz F. Rezső (1883-1958)
    Az 1932-ben írt cikkből érdemes idézni, már csak azért is, hogy összevethessük Haáz akkori ajánlatát a viseletek készítését illetően a mai törekvésekkel és gyakorlatokkal. 1932 áprilisában indult a Leányaink nemzeti viselete című sorozat, amelyben Haáz Ferenc Rezső arról ír, hogy mily örvendetes, hogy „divatja indult a nemzeti viseletnek. Különösen a Székelyföldön terjed ez a gyönyörűséges igyekezet, és ma már olyan arányban, hogy főkép Csík városaiban megoldottnak tekinthető, mert ott alig találkozik leány, akinek ne volna ünneplő nemzeti ruhája.” Mint kiderült, a Református Nőszövetség, valamint a Bibliakörösök munkájának eredményeként Maros- és Háromszéken is szaporodni kezdtek a viseletek. Ennek érdekében kínál Haáz F. Rezső is „ruhatervet”, hogy ha „megbízható, igazán stílusos minták hiányában nem tudják milyen is legyen ruhájuk szabása-díszítése”, akkor ihletet merítsenek. Hozzáteszi azonban, hogy „ahol még megvan az eredeti népviselet, ott természetesen a begyökerezett helyi stílust kell megtartani; de ahol teljesen kiveszett, ott választani kell a megmaradottakból. A közlendő minták elég változatosak ahhoz, hogy mindenki kiválaszthassa közülük az egyéniségének és ízlésének legmegfelelőbbet. Minden minta egy-egy vidék vagy falu viseletét adja, kihangsúlyozva annak sajátos jellegét, de egyúttal megjelöli leírásában azokat a változtatásokat is, melyek a városi leány kedvéért indokoltak s nem veszélyeztetik a ruha karakterét.” Haáz Rezső ezen mondatai igen fontosak olyan szempontból, hogy rávilágítanak a két világháború közötti mozgalom jellegére és működésére, és részben magyarázza a kialakult viseletek színeire rakodott jelentéseket. A továbbiakban néhány típust település viseletét írja le, rajzot mellékelve hozzá. Egyébként a Néprajzi Múzeum adattárában lévő rajzok körvonalait tökéletesen kiegészítik a folyóiratban megjelentek, így a siklódi viseletét.
     

    Alsósófaévi leány Budapesten (1941)
    „Inge négyszegletes nyakkivágású, mely elől-hátul u. n. darázsfészkes, vagyis sűrű ráncba húzott. Ujja hosszú, kézelős. (A székely leány sohasem hordott könyökön felülérő rövid ujju inget!! ) A lájbi alapanyaga piros-tarkánkockás vagy sima piros szőttes. Alant széles (12-15 cm) fekete bársonyszegés, kar és nyakkivágás szintén bársonyszegélyes, de csak 2 cm szélesen. Elől a bársonyra alkalmasra 1/2 cm-es élénkzöld u. n. szőrszinór sujtás, nagyság szerint 5-7 rendben piros gombbal. A széles alsó szegéssel párhuzamosan két keskeny (1 cm) bársonyszalag fut a derék körül, 3 cm távolságban egymástól; a felső nyakkivágást is megkerüli. Ezeknek a közét kitölti egy sujtásdísz; egymást metsző piros-kék, a nyak körüli körön: piros-zöld hullámvonal 2 mm-es sujtászsinórból. A hátrészen tarajszerü fekete bársonyrátét, zöld sujtászsinórral szegve, a cakkenek hegye mentén I cm-es bársonyszalag, íveléssel. A rokolyapiros alapon 1/2cm-es fekete csíkos szőttes, fekete bársony díszítéssel. Kötény: fehér, két sarkában piros-kék vagy csak piros régi varrottas minta lapos hímzéssel. Anyaga – úgyszintén az ingé is lehet az igen nehéz házi gyolcs helyett chifonbatiszt. Fejdísz: 3 cm széles fekete bársonyszalag, apró fehér gyönggyel szegve. Hosszú haj: fonatba leeresztve piros és zöld szalag belefonva. Rövid hajnál: fejrevaló bársonyszalag, tarkón hozzá kötve széles piros szalagcsokor, melynek 2 vége lelóg a térdhajlásig. Lábbeli: piros csizma vagy fekete harisnya (semmi esetre testszínü) és fekete cipő.
     
    A szolokmai viselet
     
    Lájbi: derékban és nyakkivágásban 3 ujjnyi széles fekete bársony szegés, mely elöl a gombolásnál tenyérnyi szélességben a piros szőttes alapanyagot láttatja. A bársony rátét belső szélei s a hátrész varratait egyujjnyi széles búzavirágkék u. n. szőrszalag követi, melyet 2 mm széles fekete sujtás diszit. Sajátságos disze még ennek a lájbinak a piros gombok alatt alkalmazott világos kék selyem kokárda. Rokolya: vagy sima piros, vagy piros-fekete, kék csíkos szőttes. Disze lent és középen fekete bársony rátét. Kötény: fehér lent csipkével szegett és írásos székely mintával szegett. Ing: galléros, mandzsettás csipkével díszített. A fejdísz fekete bársony, a bajfonat dísze piros kék hosszan lelógó selyemszalag.
     
    Parajdi ruha 
     
    Mellény: anyaga piros, zöld vagy tarkakockás szőttes. Dísze fekete bársonyszegés, mely derékban legalább 10 cm széles. A szegések belső kontúrjával párhuzamosan fent 1 cm. Széles bársonyszalag s a közt kitölti egy hullámvonalas sujtásdísz, mely „dísz-pertlí“ név alatt készen kapható. A hátrészen a keskeny bársonyszalag belső oldala mentén egy ilyen halad. ‘Rokolya: piros, zöld vagy tarkacsíkos szőttes, a rendes bársony rátét disszel. Kötény: fehér vagy más, de halovány színű kreton vagy batisztból, egyszínű írásos kivarrással. Ing: nyakas vagy lövétei. Hajfonatban tarka szalagok.
    Ünnepi díszruha. Mellény: felsőrákosi „küsbunda“ motívumaiból kombinálva. Szegése virágos, hímzett minta derékban és válIon zöld-bíbor, egyebütt csak kétféle zöld. Elő rész és hátrész virágdísszel ékes szintén csak e két színnel hímezve. Az elő részen fehér gomb 3 rendben, fehér selyemzsinór, gomboló hurokkal. Nyakkivágás szegése: fehér selyemcsipke. A szoknya a mellény anyagával azonos fehér selyem; díszítése nincs. Az ing: fehér crep de chine; nyakatlan, elől-hátul „darázsolt” kézelő-csipkés. A kötény anyaga azonos az ingével. Fehér csipkével körített. A mellény virág- és levélfüzér motívumaiból tervezett díszítéssel ékes, természetesen ez is zöld-bíbor színben tartva. A kötője elől csokorba kötött, bojtban végződő fehér selyemzsinór. Fejdisz: zöld bársonyszalag, tarkóhoz hozzákötve tenyérnyi széles fehér selyemszalag-csokorból indul ki és térdhajlásig ér.”

    A cikksorozatból csak a Sóvidékre vonatkozó viseletleírásokat emeltem ki. A folyóiratban közölt rajzok az elmúlt időszakban több helyen is megtekinthetőek voltak, nyomtatásban is megjelentek. Haáz Rezső a cikksorozat végén közli azt is, hogy az eredeti rajzokat hol lehet megvásárolni, illetve még további hasznos tanáccsal is ellátja az olvasókat. „A közölt tizenkét ruharajz kézzel színezve is megrendelhető Dr. Gyárfás Pálné Cristur -Székelykeresztúr (Jud. Odorheiu) címnél. Teljes sorozat ára 100 lei, egyes lap 10 lei. Ugyanott rendelhető bármely ruha szőttesanyaga méterenként 50 l. árban. Egy rokolyához szükséges 3, egy mellényhez 1 méter szőttes. A szövést az udvarhely megyeí Nőszövetség irányításával a keresetre nagyon reászorult falusi székelyasszonyok végzik, jót tesz velük, aki itt szerzi be a ruha anyagát. Az itt készült szőttes, bár színben és mintában teljesen azonos azeredetivel, csak fél olyan nehéz, mint a falun készült szőttes, a könnyebb ruhaanyaghoz szokott városiaknak tehát mindenképp megfelelőbb.”

     
    A fentiek tükrében nézzük meg, hogy az elmúlt években milyen viseleteket talált a székelyudvarhelyi Dávid Botond, akinek viseletfotói szintén több kiállításon is megtekinthetőek voltak már.
     

    Siklódi leányok (2019)


    Siklódi fiatal pár (2019)

    Kibédi leány (2019) 
     

    Alsósófalvi leány
     
    Végül nézzük meg, hogy mire következtethetünk egy település fényképalbumából. Cseresnyés Attila Annakidején – Parajd múlt százada képekben című kötete 2009-ben jelent meg. Bár külön viseletekről szóló fejezet is, a ruházatot az egyes eseményekhez kapcsolódóan is megfigyelhetjük. A fényképek készítési idejét néhol pontosan tudjuk, máshol csak elnagyolt az információ, így az 1900-es évek elejétől szinte napjainkig terjed a válogatás.

    A század eleji képeken sok helyen nem szerepel dátum, de a szoknya hossza eligazít abban, hogy I. világháború előtti fotókról van szó, amelyeken a kép igen vegyes. Bár a népviseletnek nevezett ruházat elsősorban az ünnepi viseletet jelenti, ebben az időszakban már nagyon kevert a kép. Az ún. polgári viselet része a rékli vagy szorítós firiskó (egy-egy vidék más-más szóhasználattal élhet), a szoknya és a kötény. Nyilván ennek is megvannak az ünnepibb változatai is, azonban ezek a fényképekről alig állapíthatóak meg. Hogy ebben az időben hogyan nézhetett ki Parajdon a népviselet, az nem állapítható meg a fényképekről. Azonban azt igen fontos megjegyezni, hogy miközben a lányokon és asszonyokon már a polgáribb öltözeti darabok figyelhetőek meg, addig a férfiak még mindig a teljesen hagyományos, harisnyás, lobogó ujjú inges és mellényes viseletben jelennek meg a képeken, legyen az hétköznapi vagy ünnepi viselet.

    A következő időszak már a két világháború közötti. Az 1934-es képen a női ing kihajtott gallérú, szélén madeira cakkozással, a kötény kerekített, fodros. Mivel a fényképek nem színesek, így nem állapítható meg semmiféle szín, így van olyan sötétnek tűnő szoknya, amelyen egy világosabb szövött csík látható, de egyszínű világosabb szoknya is Ebben az időszakban már keverednek a viseleti darabok, így nem véletlen, hogy a „székely ruha” szoknyájához réklit vett fel a viselője.
     


    Konfirmációs csoportkép az 1940-1944 közötti időszakból
    A II. világháború utáni évtizedekben több változata is megjelenik az ünnepi viseletnek, amely lassan funkcióval is párosul, pl. konfirmáció vagy bérmálkozás viselete is lesz, felváltva a korábbi (esetleg) fehér ruhát. Egy-egy képen a következő női összeállítás látható: fekete mellény, fehér blúz, amelynek talán fodros a nyaka, kendővel hátra kötve a haj, kötény világos, de inkább szövetnek tűnik az anyaga.
     
    Alsósófalvi fiatal pár (1950 körül)
    – Szász Erzsébet gyűjteményéből
    A kötény lehet kerekített, fodros is, illetve megjelenik a könyékig érő ingujj is. Ami a keveredést illeti, egy 1941-es konfirmációs fényképen a lányokon olyan típusú zsinóros mellény látható, amely egyébként az ún. magyarruha kelléke. A fehér színű szoknyából, piros mellényből, többnyire piros vagy zöld kötényből és pártából álló magyarruha szinte kizárólag színpadi viselet vagy a szüreti bálok csőszleányok ruházata.
     
     

     

    Szüreti bálozók viselezte az 1930-as. az 1950-es és az 1980-as években
    Az 1950-es években igen gyakran közösségi eseményeken (pl. kórustalálkozók) vettek részt a parajdi leányok és asszonyok, amelyekre minden bizonnyal viszonylag egységes viseleti darabok készültek, ezáltal azok szinte egyenruha jelleget kaptak. Ekkor már a ruhához tartozó kötény egyenesen szabott és egyformán hímzett. Az egyéni fényképeken az idősebb asszonyokon sötét színű, rakott kötény is megfigyelhető, akkor még általános viselet volt a fejkendő is. Ekkor a kislányoknak már egyszerűbb, világosabb színű a viseletük. 
     

    Alsósófalvi iskolások (1960-as éves második fele)
    – Pál Lídia gyűjteményéből 
    1990 után a szoknya és a mellény színe is piros, a kötény hímzett, ez a ma általánossá vált viselet a könyv tanúsága szerint.
    Nyilván a fentiekben leírtak csak kiragadott példák az adott könyv tükrében, és további hagyatékok tükrében mutathatnánk be a parajdi viselet 20. századi változásait. Az azonban minden településre elmondható, hogy a 19. század végén, illetve a 20. század elején egy-egy település hagyományosnak mondható viselete eltűnik vagy átalakul, hiszen a divat hatása alól senki nem tudja magát kivonni. A Trianon utáni időkben a viselet már többletértelmet kap, ahogy Haáz Rezső is írta, nemzeti viseletté válik. Ahol már nincs hagyományos, ott kölcsönöznek máshonnan, megteremtve a falura vonatkozó egyedi vonásokat, amelyeket aztán magyarázattal is ellátnak, pl. a csíkok színe és szélessége a tulajdont jelöli.

     


    Farsangtemetés (1987) – Bálint Zsigmond felvétele
    A II. világháború utáni évtizedekben mindenféleképp megfigyelhető a viseletek egyszerűsödése, egységes kialakulása, sőt, a kereskedelem meghatározta piros-fekete csíkos anyagból készült szoknya lesz a „székelyruha”. A rendszerváltás után újabb útkeresésnek vagyunk tanúi: egy-egy közösség igyekszik feltárni múltját, az esetleges régi darabok alapján igyekszik visszatérni a század eleji viselethez, de legalább a két világháború közöttihez. Bár olykor egy-egy mellény a kereskedelemben kapható anyagból készült, ma már örömteli az a tény, hogy egyre több népi szővő kínál minőségi anyagokat az adott falura jellemző színekben. Viszont miközben a női viseletben igyekeznek feloldani az egyenruha-jelleget, addig a férfiviseletben azt láttuk a rendszerváltás után, hogy az egyenszabású, zsinóros mellény egyfajta magyarság-jelképpé vált, amelyet a férfiak és legények éppúgy felvettek a székelyharisnyához, mint a hétköznapi, városi viselethez, ráadásul a Kárpát-medence igen sok térségében. Ezen a téren is nagy a viseletkészítők felelőssége, hogy az adott település, régió sajátos, más településétől jól megkülönböztethető darabjait készítsék el.
     
    A Sóvidék Népviseletben IV. találkozó részvevői 2021. október 2-án
    – Szabó Károly felvétele
    A címképen: középkorú siklódi pár (2019) – Dávid Botond felvétele

    Az itt szereplő archív képek az Őseink viseletben c. kiállítás anyagát képezik, amelyet az Élő Székelyföld Egyesület és Munkacsoport a Nemzetstratégiai Intézet (NSKI) támogatásával hozott létre és összesen 80 felnagyított fotográfiát – 50 x 70 cm – juttatott vissza az alsósófalvi közösségnek. A képeket a helyi kultúrház nagytermének falain, állandó kiállítás formájában helyeztük el.

    VERES EMESE GYÖNGYVÉR

     

  • A FALAS BÁCSI

    A FALAS BÁCSI

    A FALAS BÁCSI

    Tegnap taxival érkeztem haza. Alig ülök be a hátsó ülésre, hátranéz a gépkocsivezető fiatalember, és mosolyogva üdvözöl. Mintha ezer éve ismernénk egymást. Örvendek a fogadtatásnak. A legtöbb taxisról jó véleményem van, igyekeznek udvariasnak lenni, és még egy két kedves szavuk is van az utashoz. Araszolgatunk Szombatfalva irányába, váltunk néhány szót a közlekedésről, az időjárásról. Eltelik néhány perc, és megérkeztünk a portámhoz.

    Lehet, hogy maga nem ismer, de én igen, mondja a taxis a kapuban. Tudja honnan, az A Fal című tévés vetélkedőből. Most már én is értem. Volt A Fal játék, a néhai Ati-Beta Televízióban, amit maga vezetett, s én minden este megnéztem. Amikor  kezdődött A Fal, hagytuk abba az udvaron a játékot, és mentünk tévét nézni… Rég volt, teszem hozzá, vagy harminc három éve. Azóta már tévé sincs Udvarhelyen. Pedig valamikor kettő is volt, aztán valakiket nagyon zavart. Milyen lelkes indulás volt, és milyen csapat. Helyi műsorok… S mennyi minden. Nem is jó emlegetni, mert az embernek elcsavarodik a szíve, hogy valakik miként verték szét a munkánkat.

    Vissza A Falhoz! Nem féltem az élő telefonos játéktól, hiszen volt valamelyes népszínházas rutinom. Volt a csütörtöki Telekirakó, és a vasárnap esti Mozi, vagyis két élő telefonos játék a helyi vidéki stúdióban.. Az első adást Zenglitzky Zoltán barátom irányította, több főpróbát is tartottunk. Nagy örömömre Imecs Zsuzsa a napokban egy eddig ismeretlen fényképet ajándékozott, amit nem ismertem. Nem is tudtam róla.

    Szóval A Fal a mai napig él az akkori gyermekek emlékezetében, mert hazai volt, saját termék. Sokan emlegetik ma is a falat, és lám nem feledtek el engem sem. Így lettem én az évek során Kábel Árpi, amikor a kábelekkel behálóztuk a lakótelepeket és helyi műsort készítettünk tiszta ingyen mindannyiunk örömére Bálint Jóska barátom nagyszobájából. Aztán „falas bácsi” az Ati Beta tévénél. Istenem, hogy szalad az idő velünk!

    BALÁZS ÁRPÁD

  • TALÁLKOZÁSOM PONGRÁTZ GERGELLYEL

    TALÁLKOZÁSOM PONGRÁTZ GERGELLYEL

    TALÁLKOZÁSOM PONGRÁTZ GERGELLYEL

    Mindjárt a marosvásárhelyi véres márciusi magyar-román összecsapást követő második napon indultunk Budapestre egy udvarhelyi barátommal. Szegény édesanyám megpróbált lebeszélni, de mi nem tágítottunk. Azt mondták a határok le vannak zárva, fejszés emberekkel és traktorral vannak eltorlaszolva az utak, de minket semmi nem tudott visszatartani.

    Most mondom el először a nagy nyilvánosságnak, hogy különleges megbízatásunk volt. Levelet vittünk az amerikai, és az angol nagykövetségnek, illetve a  Szabad Európa Rádió budapesti szerkesztőségének.

    Beültünk a Dacia személygépkocsiba, magunk mellé rakva két laskasirítőt, és mendegéltünk. Nem volt nagy forgalom, csak Ákosfalvánál állítottak meg, megnézték az alkalmi ellenőrök a csomagtartót. Elszántak voltunk, sosem felejtem el, hogy Kalotaszegen, amikor meglátták a Hargita megyei rendszámot, integettek nekünk az emberek. A vámnál egy kicsit liftezett a gyomrom, de szerencsésen átjutottunk. Késő délután érkeztünk meg a Független Kisgazdapárt (FKGP) egyik székházába, ahol Lányi Zsolt – később parlamenti képviselő – és párttársai fogadtak, vártak ránk. Nagy volt az öröm, mindenki arra volt kíváncsi, hogy mi történik itthon. Mi csak meséltünk, egyszer valaki megkérdezte, hogy féltünk-e? Elmondtuk, hogy hoztuk magunkkal a laskasirítőket. Nagy volt a nevetés, mert aki nem értette, hogy milyen ütőfegyver, azoknak Lányi Zsolt, aki maga is udvarhelyi születésű, mindjárt lefordította, hogy az nem más mint a sodrófa. Ekkor tudtuk meg, hogy két neve is van a „fatestápolónak”. Időközben gyorsan falnivalót hoztak, s míg a két székely legény uzsonnázott, addig záporoztak a kérdésekkel. Estére  Zsolthoz mentünk vendégségbe, ahol az édesanyja finom vacsorával fogadott, és neki is meséltünk a történtekről, az udvarhelyi emberekről, hiszen a Lányi családnak egykor  drogériája volt a városban, s csak a második világháborút követően telepedtek ki Magyarországra. Megnéztük a tévében a választási műsort. Zsolt mindjárt intézkedett, hogy én is tudjak kérdezni élőben a szocialistáktól a marosvásárhelyi eseményekkel kapcsolatosan. Úgy is történt. Utána ágyba bújtunk, mert korán reggel fontos feladat várt ránk. Találkánk volt, de hogy kivel, azt mi sem tudtuk.

    Még ébredezett a főváros, amikor megérkeztünk a Veress Pálné utcába, és bementünk egy épületbe. Beülünk a liftbe és a második emeletig meg sem álltunk. Voltak még egy páran abban a szobában, ahová beléptünk, amikor Zsolt bemutatott minket, mint frissen érkezett székelyeket, egy nagy bajszú, barna szemüveges úrnak. Kézfogás után magához ölelt és sírni kezdett. Pongrácz Gergely volt, a Corvin közi felkelőcsoport második és utolsó főparancsnoka az 1956-os forradalom idején. Budapesten megjelent könyvének – Corvin köz – 1956-bemutatójára érkezett, először1956 után, és benne volt a pakliban, hogy az akkori kormány bármikor letartóztathatja. Ezért barátai gondoskodtak a biztonságáról, a repülőtérről egy titkos helyre vitték. Itt találkoztunk mi is vele, nyilatkoztunk a Szittyakürt lapnak, és kaptunk egy dedikált példányt a könyvéből. Amikor elbúcsúztunk lekísért a liften és háromezer forintot adott mindkettőnknek. Hogy milyen apai tanácsokat adott azt megőrzöm örökre.


     
    Szívinfarktus következtében hunyt el, az általa önerőből létrehozott marispusztai (Kiskunmajsa) ’56-os Múzeum udvarán. Saját halottjának nyilvánította az 56-os Magyarok Világtanácsa és az 56-os Magyarok Világszövetsége, a Pesti Srác Alapítvány és az 56-os Történelmi Alapítvány. Temetése előtt, 2005. május 28-án a Corvin közben ravatalozták fel. Előtte a Bazilikában búcsúztatták örmény katolikus szertartás szerint. Sírja az 1956-os hősök emlékkápolnájában található.
     

    Az ’56-os hősök emlékére 2006-ban állított kopjafa 

    A kápolna hátulsó nézete – az archí fotókat a Minde-ami-magya.hu portálról vettük

    Mi tagadás mikor hazajöttünk mindketten utána kellett olvasunk, hogy kivel is találkoztunk, mert őszintén, nem sokat tudtunk róla. Amikor meghalt, erdélyi földet vittem és átadtam Ernő testvérének.

    Amíg élek, soha nem felejtem el ezt a találkozást. Már csak az is kötelez emlékezni az1956-os hősökre, mert október 23-án születtem.

    BALÁZS ÁRPÁD