A budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet gondozásában egy szép kivitelű kötet jelent meg a közelmúltban, amely a két Homoród-mentén lezajlott népviseleti találkozók alkalmával összegyűjtött fotóanyag egy részét hivatott bemutatni. A kiadványhoz történeti és néprajztudományi bevezetőtanulmányokat is mellékeltek Mihály János történész és Fülöp Hajnalka néprajzkutató jóvoltából.
Mihály János Fotógyűjteményünk bevezetéseként című tanulmánya röviden bemutatja ezt a kistájat, a két Homoród mentét. Utal múltjára, gazdaságára, adatokkal jellemzi lakosságát. Majd azokat a hatásokat is vázolja, amelyek ezt a vidéket a Szászföld részéről érték az idők során. Ez azért sem mellékes, mert a gazdálkodáson, építészeten kívül a népviseletben is kifejtették hatásukat. Mivel a szerző helyismereti munkássága, kutatásai ehhez a kistájhoz kapcsolódnak, Mihály János avatott ismerője ennek a témának is.
Szerényen fogalmaz, amikor azt írja, hogy viselettörténeti adalékokat tár az olvasó elé, amelyek a vidék ruházkodási szokásaira, egykori öltözetére, „fényképezkedő” kedvére rávilágítanak. Az ismertetőt az alapanyagok előállításával kezdi. Századok óta ványolták itt a posztót, egészen az ötvenes évekig, amikor az államosítás után leállították a ványolókat5, dürückölőket. Mára az épületek is eltűntek, romosakká váltak, újakat pedig nem építettek. A felhasználható vászon és bőr előállítására vonatkozóan is vannak a szerzőnek múltbeli adatai, és azt is számba vette, milyen mesteremberek dolgoztak a vidék falvaiban ezzel: csizmadiák, szabók, harisnyaszabók, szűcsök, gombkötők, cipészek, férfiszabók. Ezeknek a mesterségeknek jórészt nincsen már képviselője ezen a vidéken. És említeni kell persze a sok hozzáértő asszonyt, akik a családtagok számára fonták a gyapjút, kendert, szőtték a vásznakt, varrták a ruhadarabokat a családtagok számára. Majd a sajtóban megjelent tudósításokat veszi számba. Kőváry László történész, Jánosfalvi Sándor István lelkész, Orbán Balázs részletesen leírta a környékbeli viseletet.
.jpg)
A ma emberre számára kevésbé hozzáférhető iratokból, például hagyatéklevelekből, perefernumokból vagy hozománylevelekből, szerződésnek nevezhető bérlevelekből idézi Mihály János a ruhadarabok régi neveit: szoknyák, kurtik, karincák, lajbik, fejrevalók, csizmák, ingek, ingaljak, ruhák, ujjasok, zekék, harisnyák, lábravalók, kalapok, nyakravalók, bundák, harisnyaszíjak, bocskorszíjak, lajbibundák, bőrmellények, kozsókok, csepeszek. Az idézett forrásokból kiderül, hogy legtöbbjét akár többféle anyagból is készíthették, és hogy milyen volt a formájuk, alakjuk és színük.
A történelmi helyzet változásával, 1920 után erőteljes jelképpé vált a népviselet, állapítja meg a szerző, mivel a nemzeti szimbólumok: zászlók, címerek használatát betiltotta az új hatalom. Erős mozgalmakat indítottak a viseletek felújítása érdekében, és a dokumentálás, a kutatás is eredményeket hozott.
A közelmúltra vonatkozva Mihály János megállapítja, hogy: „A székely népviselet átalakult és szinte teljesen elszakadt a mindennapi élettől. Illetve: a „helyi világi és egyházi ünnepélyeken (nagykorúsítás, kortárstalálkozók, szüreti bál, elsőáldozás, bérmálkozás, konfirmálás, ballagás stb.) részt vevők ünnepi egyenruhájává vált”.
Az utóbbi három évtizedben azonban jelentős változás következett be ezen a téren, a szerző megfogalmazása szerint: „manapság közösségeink számára magától értetődő, hogy ünnepeinken a népviselet a legszebb öltözet”. Majd a Homoród mente népviseletben rendezvény céljáról esik szó és arról, hogy a régi fényképek összegyűjtése miért is fontos. Erről ezt olvashatjuk: „A helyiek segítségével több száz, magánszemélyeknél őrzött, dokumentumértékű (nemcsak népviseleteket ábrázoló) fényképet sikerült összegyűjteni, elsősorban azon községekben vagy a közigazgatásilag hozzájuk tartozó falvakban, ahol a szóban forgó rendezvény már megrendezésre került (Lövéte, Oklánd, Homoródkarácsonyfalva, Homoródújfalu, Kápolnásfalu, Homoródszentmárton, Bágy, Homoródszentpál, Homoródszentpéter, Városfalva és Petek).” Majd így érvel: „A családoknál generációkon át őrzött, szebbnél szebb képek fontos és értékes információt hordoznak a néprajzosok, a népviseletet kutató szakemberek számára.”
Nekünk, olvasónknak az sem mellékes, hogy „…az archív fotók segítségével kirakható egy olyan
ösvény, amely a jelenből visszavezet nagyapáink, dédapáink mára már szinte nyomtalanul eltűnt világába.” Ezért is volt cél a régi fényképek nyomtatásban való kiadása, és szánt rá időt Mihály János, hogy lelkes segítőivel komoly gyűjteményt állítson össze. A fotógyűjteményből 220 oldalnyi válogatott felvételt látunk a könyvben. Egy ilyen átfogó vállalkozás remélhetőleg nem marad követők nélkül, múltunk ismeretéhez nagyban hozzájárulna minden kisrégióban.
Fülöp Hajnalka tanulmánya csupán a vidék népviseletével foglalkozik, mivel ez önmagában is nagy, szerteágazó példatéma. , ezért a vidék bemutatására, természetföldrajzi ismertetésére, néprajzi jellemzésére nem tért ki a szerző. Tanulmányának címében arra is utalást találunk, hogy ennek a kiadványnak a megjelentetése kapcsolatban van a mai nappal, a mai ünnepséggel. A címe így hangzik: Inspiráló hagyomány, jelenkori ünnep. A székely ruha és előzményei a Homoród-mentén
A tanulmányban arra vállalkozik, hogy a fényképeken megörökített emberek öltözetérőlt elemezze beszéljen viselettörténeti szempontból, magyarázza a néprajzi, divattörténeti irodalom és az élő emlékezet segítségével. A szerző nem csupán a fényképek alapján foglalta össze az elérhető ismereteket vagy éppen kikövetkeztethető megállapításokat, hanem terepmunkát is végzett.
Anélkül, hogy részletesen beszámolnánk kutatásainak eredményéről, rövid összefoglalásként idézem a szerző megállapítását: „kirajzolódik az az évtizedeken át hullámzó folyamat, ahogyan a hagyományos ünnepi öltözet és eredeti funkciója – részben módosulva – megtalálja helyét a kistáj közösségeinek életében. Azért láthatjuk hullámzónak ezt a folyamatot, mert voltak időszakok, amikor a helyi értelmiség kitartó munkájának köszönhető, hogy ez az ünnepi öltözet nem tűnt el a családi ruhatárakból, használata korlátozott mértékben ugyan, de fennmaradt. Később az értelmiség szándéka sem bizonyult elégségesnek ehhez”
Arra utal, hogy csupán színpadon, uniformizálódott jelmezként, és a nagykorúsítással összefüggő nyilvános ünnepeken viselték. Illetve úgy fogalmaz, hogy az utóbbi évtizedekben újabb divatjának vagyunk tanúi. Tegyük hozzá, a mai rendezvény is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ez az irányvonal megerősödjön. Vizsgálja a szerző azt is, hogy ezen a vidéken milyen szabályok vonatkoztak a hétköznapi alkalmak és az ünnepnapok ruhaviseletére, és hogy milyen alkalmakkor került sor a felvételek elkészítésére. Több nemzedékkel ezelőtt készített varrt ruhadarabokat is kézbe vehetett, annak ellenére, hogy az ünneplő ruhát, ha kopni kezdett, mindennapi használatba vették.
Fülöp Hajnalka tanulmánya abban is megerősít, amit ezen a vidéken élve mi magunk is megtapasztalhattunk: hogy a viselet folyamatosan változik. Okai a társadalmi-gazdasági helyzettel, a közösség normáival és természetesen a divattal is összefüggnek, mint egyik fejezetcímből is láthatjuk. A viselet, a népviselet fogalma azt az öltözetet jelenti, amely egy közösségnek a közös szabályok szerinti öltözködésére ad példát. A szerző azt is kiemeli, hogy az öltözet bonyolult jelrendszer, korábbi időszakokban inkább érvényesült a többséghez való tartozás jelzése és kevésbé a divathoz való igazodás meg a közösségtől való elkülönülés vágya. Mi még ismerjük ennek a jelrendszernek az alapelemeit: azt, hogy korosztályok és nemek szerinti változatai vannak az öltözetnek, ugyanakkor jelzi a személy, család státusát, illetve alkalmazkodik az alkalmakhoz.
A képanyaggal kapcsolatban így fogalmaz: „A fotóválogatás segítségével a Homoród-menti falvak öltözködésének utóbbi százhúsz évét követhetjük, azt a folyamatot, amely során az időnként nosztalgiával emlegetett hagyományos viselet fokozatosan átalakult, elmúlt, majd korlátozott mértékben újból használatba került.” A polgári divat elsősorban a szolgálatba szegődött fiatalokon át került be egy-egy településre.
A két Homoród mentéről származó képanyaggal kapcsolatosan a szerző figyelmét nem kerüli el, hogy a kép pillanatnyi állapotot tükröz, tehát a felvétel készítésének időbeli behatárolása nem hagyható figyelmen kívül. Mivel ez a vidék, földrajzi fekvése miatt, hamarabb polgárosodott, mint például az udvarhelyszéki Nyikó, Gagy mente, Havasalja, a ruhatárra jellemzőek még a régies ruhadarabok, de például a fiatal pároknál figyelhetőek meg leginkább az újítások. A következőkben korszakonként elemzi a fényképeken látható ruhadarabokat a kápolnásfalusi csepesztől a lövétei, almási bundalájbiig, a fejkendőtől a díszzsebkendőn át a lábbeliig. Ez a részletező leírás a közlés legfontosabb része a Homoród menti és általában az udvarhelyszéki olvasó számára. Visszavezet a dédszülők idejébe, onnan közelít a jelen felé.
A hagyományos ünnepi öltözet kialakulása kapcsán a székely szőttes mozgalom hatását is vázolja, akárcsak a hatvanas évek közművelődési eseményeinek hatását a népviseletre: jelmezként került a színpadra. 1990 után ünnepi viseletként öltjük magunkra. Az új évezredet ekképpen jellemzi: „Előtérbe került a modern hagyományőrzés kérdése, a lokális és regionális, valamint a nemzeti identitás jelzésének, a kisközösségek megerősítésének szándéka”.
A Homoród menti gyűjtésének, az emlékezések rögzítésének tulajdoníthatóan értékes részletekkel gazdagodhatunk a viseletet illetően. Érdekes megfigyelése a szerzőnek, hogy maga a székely ruha kifejezés, megnevezés is az ünnepi viselettől való eltávolodást, elidegenedést jelzi, hiszen korábban inkább szőttes ruhaként nevezték meg. Bár az összetartozás jelképes kifejezője, mai viselői aránylag ritkán öltik magukra.
„A székely ruha a hagyományos ünnepi viselet változatos lokális és regionális készletéből kiemelt, az idők során sokrétű jelfunkcióit elveszítve uniformizálódott öltözet, amelynek napjainkban új funkciót adva – amely elsősorban a magyar/székely identitás és a saját kultúra, a hazafiság kifejezője – helye van a vidék lakosságának életében és tárgyi világában. Kiemelkedő ünnepi alkalmakra korlátozódó revitalizációja napjainkban történik.” Aztán szó esik a megrendelőkről és a viselet Homoród menti készítőiről is.
Az ünnepi viselet nemek és életkor szerinti differenciáltsága legteljesebben Lövétén maradt meg, ez nem csupán az öltözet darabjaira vonatkozott, hogy például milyen alkalomra mit öltöttek magukra, hanem a színárnyalatokra is. A szerző szerint kialakultak az utóbbi időszakban a székely ruha viselésének újabb alkalmai: az ünnepekről és a fényképezkedésről van szó. Arra is felfigyelt, hogy a néha felvett ruhával szemben viselője elidegenedett, bár ugyanakkor jelképesen az önazonosság kifejezését szolgálja.
ÖSSZEGZÉSKÉNT
Egy olyan kiadvány kerül az érdeklődő olvasó asztalára, amelyet sok-sok család könyvespolcán fognak őrizgetni a következő évtizedekben. Bár a képanyag gyűjtése és a könyv előkészítése nem kevés időbe került, most egy elegáns külsejű, kivitelezésű és tartalmas kiadványnak örülhetnek az érdeklődők. A kísérő tanulmányok pedig új részletekkel gazdagítják a szakirodalmat is.
Jelen írás a 2019. szeptember 21-én szervezett kötetbemutatón, a VI. Hormoródmente Népviseletben találkozó programsorozata keretében elhangzott szöveg némiképp módosított és szerkesztett változata.
P. Buzogány Árpád
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)