Az Élőszékelyföld.info oldal archivuma

Blog

  • Teák, kenőcsök, kozmetikumok, családi patika

    Teák, kenőcsök, kozmetikumok, családi patika

    Teák, kenőcsök, kozmetikumok, családi patika

    A farkaslaki Életminőségért Alapítvány egy 50 órás tanfolyamot szervezett Udvarhelyszéken 2017. augusztus-október hónapokban.

    A „Minden burján jó valamitől” projekt kedvezményezettjeinek lehetőségük volt megismerni a környékünkön megtalálható gyógynövényeket és azok feldolgozási módozatait házi körülmények között.

    Mivel nem elégséges az elméleti megközelítés, a program ötletgazdája és menedzsere igyekezett a gyakorlati oldalát is átfogni ebben az időszakban a kérdéskörnek, hogy a résztvevőknek legyen megfelelő rálátásuk és a szerezzék be a szükséges tapasztalatot más forrásokból, a gyűjtés és a konzerválás, feldolgozás idején tájékozódni tudjanak a vonatkozó szakirodalomban és ismerjék meg a másutt működő hasonló kezdeményezéseket is.

    Ily módon az előadássorozat a következő temetikák köré szerveződött: 1. Gyógynövényismeret, gyógynövénygyűjtés; 2. Elsődleges és másodlagos feldolgozási folyamatok; 3. Gyógynövények évszakonként; 4. Vizes, alkoholos, olajos kivonatok; 7. Ecetek; 8. Szirupok, mézes kivonatok, cukorkák; 9. Gyógynövényfürdők; 10. Szépségápolás gyógynövényekkel; 11. Festés gyógynövényekkel; 12. Gyógynövények a konyhában; 13. Házi patika; 14. Gyógynövény illatok; 15. Helyi termékek marketingje, kommunikációs készségek. 

    Első lépésként nagyon nagy hangsúlyt fektettünk a helyes gyógynövény-felismerésre, a természetbarát gyűjtésre, majd ezt követően a feldolgozásra – nyilatkozta a projektvezető.

    Pakot Mónika gyógynövényszakértő nyitottsága és a résztvevők érdeklődése egy jó hangulatú és családias együttlétet eredményezett.

    A csoport tagjai megismerték a teakeverés sajátosságait, illetve az olajok, ecetek, tinktúrák, házi gyógykenőcsök és természetesen a kozmetikumok készítését. Volt érdeklődő, aki a teák helyes használatára és keverésére kereste a válaszokat, volt aki a gyógykenőcsök készítésére lett kíváncsi, mások pedig a kozmetikumok, mint például a fürdősók, fürdőgolyók és testápoló krémek készítését sajátította el.

    A megszerzett tudást és tapasztalatot mindenki maga kamatoztathatja otthon. Kérdés esetén pedig a tréner továbbra is a csoporttagok rendelkezésére áll.

    A közeljövőben az Alapítvány, más források bevonásával, új elképzelések mentén szerveződő programokkal fogja várni az érdeklődőket.

    Ez a tanfolyam a Magyar Kormány, a Miniszterelnöki Államtitkárság és a Bethlen Gábor Alap támogatásával valósulhatott meg.





    Az Életminőségért Alapítvány közlése nyomán.

  • Innováció és Inkubáció Udvarhelyszéken

    Innováció és Inkubáció Udvarhelyszéken

    Innováció és Inkubáció Udvarhelyszéken

    Nyitókonferenciát tart Hargita megye egyetlen, Székelyudvarhelyen működő vállalkozói inkubátorháza.

    A 31 kezdő vállalkozásnak kreatív környezetet biztosító Harghita Business Center, november 3–5. között megszervezi az Innováció&Inkubáció Udvarhelyszéken című konferenciát.

    Az esemény kiemelt célja megismertetni a fiatalokkal a startupok világát. Az érdeklődők szakmai előadásokon, kerekasztal beszélgetéseken vehetnek részt, ahol hazai, valamint magyarországi jó példákat is láthatnak.

     
    A konferencia kiváló lehetőség arra, hogy a szakmai beszélgetések és plenáris előadások során kapcsolati háló épüljön ki a nemzetközi piacokon működő IT vállalkozások, szakemberek, oktatók valamint a politikum között, de ugyanakkor az mégis kötetlen fórumként is szolgálhasson.

    A részvétel nyilvános és ingyenes, regisztrációhoz kötött. Részletes program és jelentkezés ITT.

    Élő Székelyföld Munkacsoport

  • Csehó, Bábel, mámor

    Csehó, Bábel, mámor

    Csehó, Bábel, mámor

    Legutóbb a napjainkra dogmává szilárdult integrációt kárhoztattuk, mely egyfajta ideológiai úthengerként szürke masszává akarja silányítja az amúgy pompázatos színekben tündöklő világunkat. A dogma pedig, mint tudjuk, kötelező jellegű, nem ad lehetőséget a mérlegelésre. Jól fizetett propagálói (politikusok, „véleményformálók”) ,hívei (vö. „hasznos idióták”, amúgy gyakran áldozatai is), s a mindenre kapható sajtó, mint az ókori görög tragédiában a kar, refrénként szajkózza, sulykolja nap mint nap az emberek agyába: integrálódjatok, olvadjatok be, mert az jó, mert nincs szörnyűbb a különállásnál, a szegregációnál.

    Hogy miért jó ez minden esetben, ne kérdezd. Vagy kérdezd, de akkor úgy jársz, mint a Rejtő-regénybéli bennszülött Nalaya királlyal. Nalaya „valamikor egy angol teherhajón fűtőként dolgozott, ezért tisztelte is a kis csoport vad maláj, akiket egy napon azzal a meglepő hírrel keresett fel, hogy ő a királyuk. Csak egy bennszülött kérdezte, hogy mire alapítja ezt a feltevést, de annyira megverte az illetőt, hogy a többi készséggel elfogadta a fait accompli-t.” Bizony, a kérdezősködésnek mindenkor ára van. Ezért hát ne kérdezd, hogy az integráció manapság miért univerzális gyógyszer, mint Ábel gyermekkorában a penicillin. Tátsd ki szád, csukd be szemed! Ezzel kezelik az oktatás, a különféle társadalmi rétegek, a kisebbségek, uniós szinten pedig a nemzetállamok problémáit is. Akkor is, ha némelyik rugdalózik ellene, mondván: de hiszen egészséges vagyok…

    Nem különös, hogy Ion Iliescu, a Ceauşescu örökébe lépő román államfő, már az új kor hajnalán azzal vádolta az erdélyi magyarságot, hogy szegregációra törekszik. Holott milyen szépen integrálódhatna a többségi társadalomba, mely tárt karokkal várja, ételt, italt, gúnyát, sőt nyelvet és szokásokat is adna neki! Miféle dolog, hogy kisebbség akar maradni, amikor többség is lehetne?! (Na persze, nem úgy…) Pedig hol voltak akkor még a globalizáció eszméi és az azokat hirdető nagy integrátorok? S hol lenne ma az erdélyi magyarság, ha akkor felsorakozik a hamelni furulyás kései utódja mögé, s nem a különállást választja?

    Ábel egyik szépreményű gondolkodóként indult, de végül íróvá lett honfitársa tollából olvasott a minap egy érdekes és idevágó eszmefuttatást, egyfajta mini-rekviemet a szerző által különösen kedvelt, de ideiglenesen bezárt vendéglátóhelyért. Ezt csak azért hoztuk szóba, mert az írásból kiderül, hogy miként is néz ki az ideálisan integrált hely, ahol a dogma hívei jobban érzik magukat, mint otthon. (Mert az otthon tudvalevőleg kirekesztő hely – kirekeszti azokat, akiknek nincs bejárati kulcsa). Idézzük: „Olyan helyeken (…) nem kell körülnézni, hogy föltűnnek-e valakinek a meleg és leszbikus párok meg a fölismerhetően zsidó vagy roma arcok, vagy a berlini és hamburgi és amszterdami és barcelonai és manchesteri marxista könyvesboltokból származó, föliratos vászonszütyők, ahol senki se neszel föl, ha valaki megszólal arabul, kurdul, perzsául vagy oroszul.” Ezt követően futólag azt is megtudjuk, hogy milyen egy szívet-lelket melengető európai külváros: „a Köztársaság téren pingpongoznak és fociznak különféle színű családok meg gördeszkáznak a srácok. Kőbányai világos meg egy kis fű meg szamárfüles zsebkönyvek.” Ó, Istenem – hatódott meg egy pillanatra Ábel -, hát ennyi? Tényleg csak ennyi kell a nirvánához? Mondjuk, ha a fű elmaradhatatlan „kellék”, nem csoda, hogy senki nem neszel föl a kurd vagy a perzsa szavakra… Nem neszelne fel akkor sem, ha maga E.T. térne be egy felesre…

    Ábel azon nem csodálkozott, hogy a többi nyugat-európai városban vannak még marxista könyvesboltok, de azon kissé fennakadt, hogy még Berlinben is… Mert míg az előbbiek ostoba hidegháborús amerikai filmeken nőttek föl, melyekben a vérprofi, érzéketlen imperialista hadsereg mindig felülkerekedett szegény kommunistákon (ergo: cheguevarás szütyőkkel kell kimutatnunk a „je suis”-t), Berlinben azért némi tapasztalat leszivároghatott volna a bölcsészkarosok közé arról, hogy mifélék is ezek a vulgármarxisták. (Lehet, így is volt, csak hát a fű…) És hát ez az olthatatlan vágyakozás a bábeli zűrzavarra. Mintha a szerző folytatni szeretné a bibliai történetet. Bábel 2. A nagy sikerre való tekintettel. És azért is, mert hát lássuk be, az eredeti nem az ő szája íze szerint végződött. Ugyanis az Úr végül megelégelte, hogy az emberek határtalan hübriszükben égig érő tornyot akarnak rakni – a mennyországba való idő előtti integrálódás céljából. „És monda az Úr: ímé, e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban. Nosza, szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére; és megszűnének építeni a várost.” Ebből mindjárt két kellemetlen következtetés is adódik a szerző számára: 1. ha az emberek egy nyelvet beszélnek, egészen nagy dolgokra képesek (a „nagy” persze ettől még nem erkölcsi kategória) 2. az Úr azért „szórta meg” nyelvekkel az embereket, hogy elszéledjenek s tegyék a dolgukat. Tehát aki újra össze akarja gyűjteni őket, egyrészt az Úr akarata ellen cselekszik (igaz: a marxizmus „fanjainak” ez nem létező probléma), másrészt elvonja őket a valóban teremtő munkától, aminek nem része a fű, s a Kőbányai is csak módjával. A szamárfüles zsebkönyv maradhat, csak éppen el kéne magyarázni az ifjaknak, hogy az mi. Nem a szamárfül, a könyv.

    A legszomorúbb az egészben pedig az, hogy Ábel, aki valóban könyveken nőtt föl, azt tanulta belőlük, hogy az idősek bölcsességét nem nélkülözheti a közösség. Hogy nagy baj esetén az indiánok is a Vének Tanácsához fordulnak segítségért, és az öregek véleménye megfellebbezhetetlen tekintélynek számít. És egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy vajon a nagyapja, ha élne, osztaná-e az idézett, nagyapa korú szerző véleményét? Hogy vajon ő is tücsköt-bogarat összehordana-e? Szóban és szó szerint is. Hogy abból építsen bábeli jövőt az unokájának. Akár az Úr akarata ellenére is. Megrázta a fejét: nem, ez lehetetlen. Nagyapja, az egyszerű, istenfélő parasztember, aki a kommunizmus idején vasárnaponként – akkori szokás szerint – székely népviseletben ment a misére, két dologra tanította: a hitet és a magyarságot meg kell őrizni. És ő ezért önkéntelenül is tisztelte. Igaz: az öreg nem olvasott zsebkönyveket, sör helyett a fröccsöt kedvelte, a füvet pedig kaszálta.

     
    Lakatos Mihály
     
    Megjelent a Magyar Idők 2017. július 8-i számában.
     

  • Hagyomány és modernitás

    Hagyomány és modernitás

    Hagyomány és modernitás

    Több néprajzi vonatkozású bemutatót tartalmaz a november 10–11-én Homoródfürdőn, a Homoród Hotelben tartandó Hagyomány és modernitás című székelyföldi nők konferenciájának programja.

    A kétnapos rendezvényen a székelyudvarhelyi Artera Alapítvány népművészeti kiállításának megnyitója lesz pénteken 17.50-től, a kiállított népművészeti termékeket Lőrincz Zsuzsanna, az Artera Alapítvány elnöke méltatja.

    Az érdeklődők a két nap során több előadást hallhatnak a népies viseletek készítéséről, és lesz csapatösszerázó kézműves foglalkozás is. Az itt elhangzó előadások számos lehetőséget kínálnak majd a közösségépítés más lehetőségeiről is, ugyanakkor betekintést nyújtanak osrszágos szinten is a nők helyzetébe, a nemzetiségi szinteken zajló politikai boszorkánykonyhákba, ahol úgyszintén rengeteg szerep hárul a női nemre.

    A rendezvényt az RMDSZ Nőszervezete, az Artera Alapítvány, a Pallas Athene Udvarhelyszéki Nőszervezet, valamint az Európai Néppárt képviselőcsoportja szervezi, partnerségben Hargita Megye Tanácsával és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközponttal.
     
    A Homoród Szálló
     
    A konferencia részletes programja


    PÉNTEK, 2017. november 10.
    17:30–17:50 Köszöntők (Arros Orsolya, az RMDSZ Udvarhelyszéki Nőszervezetének elnöke, Ájgel Ágnes, az RMDSZ Háromszéki Nőszervezetének elnöke, Lőrincz Csilla, az RMDSZ Csík Területi Nőszervezetének elnöke, Portik Edit, az RMDSZ Gyergyó Területi Nőszervezetének elnöke)
    17:50–18:00 Az Artera Alapítvány népművészeti kiállításának bemutatása – Lőrincz Zsuzsanna, az Artera Alapítvány elnöke
    18:00–18:30 Rokka vagy IPhone? Az erdélyi magyar nő a 21. században – Hegedüs Csilla, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, a Nőszervezet Közép-Erdélyért felelős alelnöke
    18:30–19:00 Így viseltem – Simó Júlia ruhakészítő, a sepsiillyefalvi Rustica Alkotóműhely vezetője
    19:00–20:00 Vacsora a Homoród Hotelben
    20:00 Csapatösszerázó kézműves foglalkozásokkal az Artera Alapítvány szervezésében, Helyszín: Lobogó Panzió;
     

    SZOMBAT, 2017. november 11.
    8:00–9:00 Reggeli a Lobogó Panzióban
    9:00–9:30 Megnyitó – az Országos Nőszervezet beszámolója 
    Helyszín: Homoród Hotel, előadók: Bíró Barna Botond, Hargita Megye Tanácsának alelnöke, Csép Éva Andrea parlamenti képviselő, az RMDSZ Marosszéki Nőszervezetének elnöke, a Nőszervezet szociális és családügyekért felelős alelnöke, Horváth Anna, az RMDSZ Nőszervezetének önkormányzatokért felelős alelnöke
    9:30–10:30 Van esély az esélyegyenlőségre? – Nőjogi kérdések az Európai Parlamentben – Sógor Csaba európai parlamenti képviselő (RMDSZ, EPP-képviselőcsoport)
    10:45–11:45 Nők a fedélzeten, az üvegplafonon túl – Demeter Annamária, a Cetate Production ügyvezető igazgatója, Zeteváralja, Szabó Klára, az Elka International ügyvezető igazgatója, Székelykeresztúr
    12:00–14:30 Időrablók a mindennapokban – workshop – Filer Lóránd, a Prisma Egyesület vezetője
    14:30 Ebéd
    15:30 Búcsú, hazautazás.

    Címképen a Lobogó Panzió.

    A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont közlése nyomán.

  • Komolytalan a katalán függetlenedési szándék?

    Komolytalan a katalán függetlenedési szándék?

    Komolytalan a katalán függetlenedési szándék?
    Sok szempont szerint vizsgálják és kommentálják Európa-szerte a Katalóniában zajló folyamatokat.

    Akik ezidáig sem tudtak sokat erről az országról, amely van is, nincs is, hirtelen szakértőkké lépnek elő, s nem riadnak vissza a véleménynyilvánítástól, amelynek tudvalevőleg aztán következményei is lesznek, hiszen véleményformáló erőként jelentkezhet a későbbiekben minden kijelentés, hogyha tényekként hivatkoznak ezekre a korántsem szakértői megnyilatkozásokra. 

    A hazai román sajtó – még annak a mérsékeltebb része is – túlzottnak tartja a frissen feloszlatott parlament követeléseit, azt a hozzáállást, amelyet a lemondatott vagy feloszlatott Puigdemont-kormány tagjai tanúsítottak. A publicisták holmi területi integritást, az egy és oszthatatlan Spanyolország koncepcióját szajkózzák, amelynek védelmében léptették ott életbe a spanyol alkotmány 155. cikkelyét. És a lépés jogosságát egy percig sem vitatják. Ez egyáltalán nem véletlen, a friss és erőteljes román nacionalizmus ma is él és virul, és olyan ország képe körvonalazódik az agyakban, amelyben helye van ugyan a kisebbségeknek, de csak olyanformán, hogy legyenek itt ilyen meg olyan, esetleg amolyan származású állampolgárok, de azok ne alkossanak önálló véleményt saját magukról és önnön státuszukról, s ne is nagyon akarjanak soha tényezőkké válni a nagyromán tengerben. Ilyen vonatkozásban a Ceauşescu-éra állami fasizmusa látensen virul. Mintha nem történt volna meg a csatlakozás immár tíz éve az Európai Unióhoz.

    Sok szempontból naivak voltuk. Azt reméltük, hogy szép lassan rendeződik minden és kialakul a kisebbségek szövete ebben a hatalmas államszövetségben, amely egyfajta Kánaánként körvonalazódott lelki szemeink előtt, túl Schengenen, túl az 1201-es ajánláson, amelyre úgy hivatkoztak, de mi is, mint a Szentírásra. Aztán kiderült, hogy Európa nem nőtt fel arra a szintre, ahonnan gazdája, igazi hazája lehetne a maga népeinek. Vagy már továbbhajszolta magát az események és a saját történelme utáni időkbe, amikor rozsdás vasdarabokból és cserepekből sem lehet összerakni az összképet, s nincs az a társadalomkutató, történész, filozófus, aki meg tudná mondani, hogy kik, mit és hol rontottak el, hogy mikor történt a végzetes félresiklás. Manapság a bomlás szálláscsinálóinak mindennél sokkal fontosabb, hogy sikerül-e kiiktatniuk a bajor, a vallon, vagy a breton tájból kiiktatniuk egy-egy keresztet.

    Azt mondják – a botcsinálta szakemberek –, hogy Puigdemond egy felelőtlen kisvárosi gyerek, aki annyira makacs, hogy se lát, se hall, amikor légvárakért küzd. Még azt is leírják sok helyütt, hogy a katalánok nem szeretnek konfrontálódni, puhányok lettek a kisebbségi sorban – a sok autonómiától! –, és képtelenek arra, hogy külön államban éljenek. Valami olyant akar egy nacionalista társaság ráerőltetni a népre, ami annak nem is kell – teszik hozzá az elemzők.

    Én a magam részéről innen csak kibicként veszek részt mindebben. A Székelyföld maximum egy partvonal, ahonnan a média ködén át belátni Ibériába. Mi az autonómia helyett mindössze a rendezvényszervezéshez és tűzgyújtáshoz értünk. Minket már maguk alá gyűrtek a medvék is, és teljesen autonóm, önkénnyel igénybe vett önállósággal grasszálnak a kukákkal és paragrafusokkal teleszórt tájban, rajtunk, s mindazon, ami tegykor a saját kultúránk és a gazda(g)ságunk révén a magunkénak tudtunk. Rajtunk kívül tizenkilenc helyen van az európai államszövetségben medve nélkül is gond az emberi és a közösségi jogokkal, de ez csak a jéghegy csúcsa, mert itt tulajdonképpen ötvenöt az őshonos nemzetiségek száma. Kiterjedésében ez a terület nagyobb Lengyelországnál, akár ötvenmilliós népességgel. Nem ártana tudni, hogy együtt ez a kisebbség nagyhatalom (lehetne).

    Simó Márton

     

  • Románia diszkriminálja a magyar értékeket

    Románia diszkriminálja a magyar értékeket

    Románia diszkriminálja a magyar értékeket

    Romániának fel kell hagynia az erdélyi magyarok épített és kulturális örökségének diszkriminációjával. A magyarság több százados erdélyi múltja okán gazdag szellemi és épített kulturális örökséggel rendelkezik, értékeink közül számos méltán megérdemelné, hogy felkerüljön az UNESCO örökségi listáira.

    „Az elmúlt időszakban sajnos azt tapasztaltuk, hogy Románia nem ismeri el kellőképpen kulturális örökségünket, ezt igazolja az is, hogy tavaly a kulturális minisztérium államtitkára megakadályozta, hogy a csíksomlyói búcsút  felvegyék az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára. Ezért akkor Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a szakértői kormány kulturális miniszterének azonnali lemondását kérte. A parlamenti UNESCO bizottság, amelynek tagja vagyok, országos stratégia kidolgozását kezdeményezi a szellemi és épített kulturális örökség népszerűsítése céljából. A munkálatokba a tervek szerint bevonnak minden, az UNESCO-ügyben érintett hazai intézményt és civil szervezetet. A parlamenti testület tagjaként szorgalmazni fogom, hogy az erdélyi magyar szakemberek képviselőinek is biztosítsanak helyet a munkacsoportban. Továbbá kérni fogom, hogy a román állam ne tekintsen többé mostohagyerekként az erdélyi magyarság kulturális örökségére, legyen szó kastélyainkról, templomainkról, a székelykapukról vagy szellemi örökségünkről” – nyilatkozta Novák Csaba Zoltán szenátor, a parlament UNESCO bizottságának alelnöke annak kapcsán, hogy a felsőház plénuma kedden megemlékezett az UNESCO 1945. november 16-i létrehozásáról.

     
    Az esemény apropóján Novák Csaba Zoltán kedden felszólalt a szenátus plénuma előtt. Beszédében kiemelte, az UNESCO a második világháborút követő megalapítása óta fő céljának tekinti a kultúra, környezetvédelem, oktatás és tudomány révén erősíteni a nemzetek együttműködését és a világbékét.

    „1945-ben, közvetlenül létrejötte után, az UNESCO rövid távú prioritása a háború által tönkretett iskolák, könyvtárak, múzeumok újjáépítésének segítése volt. Lehetséges, hogy 70 év elteltével hasonló célok kellene vezéreljenek, nem szószerinti újraépítkezésre van szükség, hanem mentalitásváltásra, új értékrend kiépítésére az oktatás és kutatás területén. Az oktatás, a tudományok, illetve a kultúra képezik a fenntartható fejlődés és a kiegyensúlyozott társadalmak alapját” – fogalmazott felszólalásában Novák Csaba Zoltán.

    Az RMDSZ felsőházi politikusa felhívta a figyelmet továbbá az UNESCO jelentőségére a világ- és helyi szintű örökségvédelem szempontjából.„Tekintettel arra, hogy a terrorista szervezetek világörökségi védettségű értékeket pusztítanak el az általuk uralt területeken, feltétlenül szükséges lenne az UNESCO kulturális pluralizmus népszerűsítésében és kulturális örökség védelmében játszott szerepének megerősítésére” – hangsúlyozta a szenátor.

    Forrás: RMDSZ-ro

    Élő Székelyföld Munkacsoport

  • VADÖLŐ

    VADÖLŐ

    VADÖLŐ

    Ábel a szokásos hétvégi nagybevásárlásra indult két kisebbik fiával.

    A legnagyobbik egy ideje el-elmaradozik ezekről a közösségi alkalmakról, nehogy a telefonjának nélkülöznie kelljen őt arra a másfél órára. Ábel évek óta hasztalan magyarázza neki, hogy a telefon olyan, mint a duda: csak akkor kell nyomogatni, ha tényleg szükség van rá.

    A kicsik, akik még többé-kevésbé „függetlenek”, ezt az alkalmat rendszerint arra használják fel, hogy egy apaszív-lágyító mosoly kíséretében előadott „ugye választhatok magamnak három dolgot?” (inkább kijelentő, mint kérdő) mondat elrebegését követően négy-öt olyan árucikket tegyenek a kosárba, amelyek következményeiket tekintve szigorúan az FBI-körbe tartoznak. (FBI = Fogászati Beavatkozást Igényel.)

    Beültek hát az autóba, és elindultak a mintegy negyedórányi autóútra lévő bevásárlóközpont felé. Útközben a középső, Misó, felfigyelt a „Ti dolgoztok – ők lopnak” című közgépopera egyik útszéli darabjára, s elképedve nézett Ábelre: „Apa, ez mi?!” Szemmel láthatóan mellbe vágta a dolog. Ábel kedvetlenül bámult kifelé a szélvédőn. „Ez az, aminek látszik – egy plakát” – mondta kitérve a lényeg elől s talán, hogy időt is nyerjen a helyes válasz megtalálására. De a gyerek, aki tizenkét éves kora ellenére élénk érdeklődést mutat a politika iránt (Ábelen ilyenkor végigfut a borzongás: úristen, csak nem a korai elhivatottság jele?!), láthatólag nem örült, hogy atyja elsasszézott a kérdés elől. „Azt látom, de ki tette ki?” – folytatta könyörtelenül. „Egy ellenzéki párt.” „A sípolós?” – moccant meg a gyermekben egy kellemetlen márciusi emlék. „Nem, de bizonyára neki sincs ellenére a dolog.” „És igaz?” „Nem!” – villant rá Ábel szeme. „Akkor hogy tehet ilyet?!” Ábel már-már azt válaszolta, hogy demokrácia van, de érezte, hogy ez nevetségesen hangzana, ezért visszaszívta a konzerv-választ és a kollektív csodálkozást választotta: „Hát, ez az… Hogy?!” Időközben szerencsére megérkeztek a bolthoz, így Ábel lelkiekben visszahúzódhatott a szorító sarkába pihegni. Mert mit is mondhatna a felnőttek világával lelkesen, jóhiszeműen és tiszta lélekkel ismerkedni próbáló fiúcskának? Hogy olyan világban élünk, amikor az ország első emberéről óriásplakátokon, jogerős, bírósági ítélet nélkül büntetlenül ki lehet jelenteni, hogy bűncselekményt követett el? És ha ezt az elsővel meg lehet tenni (aki mögött a legrosszabb esetben is kétmillió választó áll – ami azért nem kis teljesítmény, hogy egyebekről már ne is beszéljünk…), akkor mire számíthat a legutolsó?! Úristen, mit mondjak neki?! – vívódott magában Ábel.

    Óriásplakát Magyarországon – az Index.hu felvétele
    2017 augusztusában készült

    A két kicsi éppen az utóbbi időben „harapott rá” a Cooper-történetekre, a „Nagy indiánkönyv” az esti felolvasások elmaradhatatlan kellékévé vált. Ábel élvezettel figyelte a megdöbbenésüket, amikor kedvenc hősük, Vadölő, barátai könyörgését elhárítva, egy huszonnégy órás „kimenő” után önként visszatér az irokézek fogságába, annak tudatában is, hogy ott a biztos halál vár rá. Miért? Mert a becsületszavát adta, hogy visszatér. És ez fontos, ez olyan érték, amit nem lehet feladni – az életért cserében sem. És Vadölőt ettől kezdve már nemcsak Csingacsguk és az összes indián törzs, hanem Ábel két fia is mélységesen tiszteli. A fogékony gyermeki lélek ösztönösen ráérez és a magáévá teszi az igazi értéket. Most már csak az kellene, hogy a társadalom is ráerősítsen erre a döntésre s máris elégedetten dőlhetnénk hátra – a nevelés eredményes volt. De vajon a könyv világa és napjaink empirikus valósága tükörképei-e egymásnak? Megerősítik, vagy inkább kioltják egymást? A becsület és becsületszó még tényezők-e az életünkben? Ha Ábel kedélyét e gondolatokra „ködképek” ülték meg, nem alaptalanul. A helyzet ugyanis az, hogy a becsületszó mára egy hangsúlytalan töltelékszóvá (vö. „becsszó”) degenerálódott, a becsület pedig nem több, mint egy virtuális Cooper-panoptikum nehezen értelmezhető kelléke. Korunk Vadölője könnyesre röhögné magát egy romkocsmában a haverokkal az ostoba indiánok hiszékenységén. Még hogy visszamenni?! Na, ne akasszá’ má’ ki, Csingacsguk!

    James Fenimore Cooper szobra New Yorkban

    Vegyük például korunk emblematikus sportját, a futballt. Mit lát a gyerek, hogyan viselkednek bálványozott sztárjai a pályán? Ha két játékos összecsap és a labda kimegy az oldalvonalon túlra, mindketten emelik a karjuk: nem róluk ment ki. És várják, hogy döntsön a bíró. Pedig egyikük pontosan tudja, hogy róla ment ki, és a bedobás a másik felet illetné. De nem: döntsön a bíró. Ha becsületesen járna el, talán meg is róná a vezetőség, hogy a klub „érdekei” ellen cselekszik. Vagy: két játékos egymáshoz ér, mire egyikük haláltusába kezd a földön, hogy megütötték. (A visszajátszásból látszik, hogy szó sincs róla.) Az ellenfelet piros lappal leküldik, a „színész” pedig elégedetten kacsint ki övéinek a kispadra. Vagy: az ellenfél legjobb játékosának szándékosan sérülést okoznak, hogy kiiktassák a játékból.

    Fotó: Jean Catuffe/ Getty Images Hungary

    Mire is tanítja hát a legnépszerűbb sport a kicsiket?

    De nézzük a játékok játékát, a demokráciát. Az emberazt hinné, úgy működik, hogy miután demokratikus választáson a nép megválasztotta azt a csapatot, mely jobb programmal állt elő, amelyikben jobban megbízik, minden képviselő (kormányon  vagy ellenzékben) beáll a sorba és az újabb megmérettetésig (mérkőzésig) csendben a haza üdvéért dolgozik, merthogy ez lenne a lényeg: közösen munkálkodni a köz javáért. O, sancta simplicitas! Hát dehogy! Ezt csak a jámbor választó hiszi. A vesztes a választás éjszakáján a sokk hatása alatt (talán) még elismeri a vereségét, de már másnap reggel csalást kiált, s a bosszúvágytól lihegve már csak egy dolog érdekli: a jobbnak bizonyultellenfél ellehetetlenítése, kiiktatása („lerúgása”). Az eszköztár gazdag: akormányzó csapat otromba becsmérlése,kezdeményezéseinek gáncsolása, munkájának akadályozása, sikereinek cinikus kigúnyolása, elfeledve, hogy mindez egyúttal a választópolgárok többségének megalázása is. Itt már nincs „haza üdve” (sőt haza sincs), nincs „közjó” (sőt az a jó, ha mindenkinek rossz), csak vak bosszúés becstelenség. Ez utóbbi jelentésmezejébe simán belefér a nemzet ünnepeinek meggyalázása, az ország lejáratása, elárulása, a nemzeti kudarcokért való szorítás. Mint a B-közép, mely a pályán elveszített meccsért az utcán próbál elégtételt venni magának.

    És a gyerekeink egy ilyen világban nőnek fel, ezt látják maguk körül úton-útszélen.Csoda-e, ha egy napon nekifognak aláírásokat gyűjteni az aluljárókban a nemzet jövője ellen? A közrosszért. És Vadölő nézi őket az örök vadászmezőkről. Nézi és szégyelli magát.

    Megjelent a Magyar Idők 2017. július 29-i számában.

    A címképen Rolf Rümer (1935-2000) Vadölő szerepében (1967).

    A Vadölő hangoskönyvként ITT meghallgatható! 


    Lakatos Mihály
     
     
     

  • Balassi-kardot kap Lövétei Lázár László

    Balassi-kardot kap Lövétei Lázár László

    Balassi-kardot kap Lövétei Lázár László

    Lövétei Lázár László székelyföldi költő kapja a Balassi Bálint-emlékkardot 2018-ban az irodalmi díj testületének csütörtöki döntése alapján. A grémium Lövétei Lázár László költő, esszéista, folyóirat-főszerkesztő költészetét tartja a XVI. századi költőóriás műveihez méltónak – tájékoztatta a díj alapírója, Molnár Pál, a Balassi Kard Művészeti Alapítvány elnöke az MTI-t.

     
    Lövétei Lázár László örömmel értesült a döntésről, és nagy megtiszteltetésnek tartja a Balassi nevével fémjelzett elismerést.
     
    A Balassi Bálint-emlékkardot jövőre a huszonkettedik alkalommal nyújtják át Bálint napján – február 14-én – Budán.
     
    Már korábban döntés született arról, hogy a műfordítónak járó Balassi Bálint-emlékkardot a bolgár Marin Georgiev, magyar költők – köztük korábbi Balassi-kardosok – verseinek sikeres fordítója veheti át 2018-ban.
     
    A 16. századi magyar költőóriásának emléket állító elismerés a magyar irodalmi életben évtizedek óta széles körben elismert költőket, valamint a magyar irodalmat és benne Balassi költészetét fordító európai szellemiségű külföldieket jutalmazza. A Balassi-kard egy végvári szablya, amelyet a bonyhádi Fazekas József fegyvermester kovácsol, a díszokleveleket Vincze László szentendrei nyomdász készíti.
     
    Lövétei Lázár László 1990-1992 között a kolozsvári műszaki egyetemen tanult, 1993-1998 között a Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar-román szakos hallgatója volt. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld folyóirat szerkesztője, 2010 óta főszerkesztője.
     
    Főbb művei A névadás öröme (1997), Távolságtartás (2000), Két szék  között (2005), Árkádia-féle (2009), Arany versek. Széljegyzetek Arany Jánoshoz (2010), Lázár-kert (2012).
     
    1997-ben megkapta a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díját, 2011-ben Faludy György-díjas, 2008-ban Radnóti-díjat kapott.

    Címlép: E-irodalom.ro
     
    MTI
     

  • Soros-érvek hadilábon

    Soros-érvek hadilábon

    Soros-érvek hadilábon
    Gyuri bácsi most úgy járt, mint ama gyerek, akit szülei arra tanítottak, hogy, ha hazudik, egy piros  pötty jelenik meg a homlokán. És azóta mindig tudták, mikor hazudik, mert olyankor  eltakarta a kezével a homlokát…

    A spekuláns most magyarázkodni kezdett*, s még inkább lábon lőtte magát. Bár hallgatott volna, úgy még gyanakodhattunk volna. De ezek után immár biztosak lehetünk. Ugyanis „érvei” még inkább leleplezik szándékait, kinyilvánítják a világ előtt, miben áll az általa elképzelt „nyílt társadalom”.

    Saját magával került önellentmondásba, hisz azt igyekszik cáfolni, amiért él s hal, amire nagyon is felvág. Hiszen most, amikor meszólalt magyarul is, és „pontól pontra” igyekezett „megcáfolni” a konzultációban közzétett tervet (amit egyébként ő maga közölt egy angol nyelvű újságban, 2015-ben, még saját aláírásával. (Lásd/halld Lovas István jegyzetét a Kossuth Rádió, Vasárnapi újság 2017. november 26-i adásában) Csak megerősítette amúgy is ismert álláspontját. Saját magának mondott ellent, amikor hebegett-habogott, hogy hát ő már 2016-ban csak 300 ezer migránsról beszélt (persze, mert 2015-ben már átcsörtetett Európán egy millió), meg hát nem akarta lebontani a kerítést (miközben a csempészek és civil szervezetek az ő  útikalauzával  vezényelték az embertömeget az olasz partoktól Svédországig), és nem is akar kötelező elosztást sem fejkvótát rákényszeríteni senkire, de közben fejenként 15 ezer eurós letelepedési, lakhatási segélyt  irányozna elő minden bevándorlóra, s vagyonából még ős is belepótolna… Hazugság, hazugság! – hörgi fogvicsorgatva, és közben ő maga a hazug, aki azt hiszi pénzért mindent lehet. És amit kifejezetten ő nem mondott, évtizedes tetteiből könnyedén kikövetkeztethető, hisz azokban, implicite ott rejtőzik álláspontja, felfogása mindazzal kapcsolatban, amit képvisel.
     

    Ha nem indul a videó, inditsa ITT.

    Emlékszem, tájainkon is  milyen tárt karokkal fogadták oly sokan „önzetlen” segítségét: akár egyetem alapításánál, akár nyelvkurzusok, ösztöndíjak  lehetőségeinél. Meglett a  mézesmadzag eredménye. Mostanra kiderült, hogy a nagy stróman kinek az oldalán áll. Kiderült, hogy neki a  nyílt társadalom, az ún. szólás- meg egyéb „szabadságok” nem a keresztény, nemzeti, valós értékeket jelentik, hanem a nyakló nélküli szabadelvűséget, az el nem köteleződést, a pénz uralmát mindenek  felett. 

    Mert Gyuri bácsinak,úgy tűnik, nincsen hite, értékrendje, nemzettudata. Neki csak pénze van. A saját vérei is nemkívánatos személyként kezelik Izraelben. És okkal. Mert számára az európai egyesült államok szétmaszatolt, öntudat nélküli  olvasztótégelye a  cél, és nem az öntudatos keresztény nemzetek Európája. Nos ezért kell  állítólagos érveit úgy tekinteni, mint ama mesében, ahol a hazug ember farkast kiált, akkor is, amikor tényleg  az jön.

    Nem hiszünk önnek Soros úr! Rég kilóg a lóláb, és ne etessen minket holmi sátáni fogásokkal, mert mostani érvelése még inkább kiderítette, milyen követ fúj. Egyáltalán ki Ön, hogy dirigál egy egész kontinensnek, vagy véleményére egyáltalán adnunk kellene?

    Jézus Krisztus maga pirít rá a farizeusok logikai bukfencére, amikor azt mondja: „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és egyetlen város vagy ház sem maradhat fenn, amely meghasonlik önmagával (…) Ha pedig a Sátán a Sátánt űzi ki, meghasonlott önmagával, és akkor hogyan maradhat fenn az országa? És ha én Belzebubbal űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok kivel űzik ki? Ezért ők lesznek a ti bíráitok! Ha viszont én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa.” (Mt 12, 25-28)

    Azt hiszem, úgy kell bánni Sorossal, mint a jereváni rádióval. Kellő fenntartással, s a helyén  kezelve: – Igen, a hír igaz, csak nem Moszkvában, hanem Vlagyivosztokban, nem Trabantokat, hanem Moszkvicsokat, s nem osztogatnak, hanem fosztogatnak…

    Sebestyén Péter
     

  • Királyok és a házasság-diplomácia

    Királyok és a házasság-diplomácia

    Királyok és a házasság-diplomácia

    Nem volt egyszerű hajdanában királynak vagy királyi csemetének lenni.

    Nem úgy zajlott a dolog, mint a mesében, hogy a királyfi útra kelt, s amikor megtetszett neki egy közeli vagy távoli király leánya, egyszerűen csak megmentette a sárkány, vagy valamilyen fenevad, esetleg boszorkány karmai közül, vagy átvezette a sötét erdőn, s máris megvolt a szerelem, a királykisasszony keze és a fele királyság.

    Egészen fura „házasságdiplomáciai” szabályok voltak érvényben.

    Induljunk Mátyástól, a majdani igazságos nagy királyunktól.

    Neki már 12 évesen volt eljegyzett menyasszonya: apja, a törökverő kormányzó, Hunyadi János megegyezett Cillei Ulrikkal, hogy Mátyás feleségül veszi majd leányát, Cillei Erzsébetet. Igenám, de a menyasszony 1455-ben hirtelen meghalt, így a frigy elmaradt. Innentől egészen fura frigyek kísérték Mátyás, majd fia életét.

    Ám hamarosan került másik menyecskejelölt is!
     
    Gróf Horogszegi Szilágyi Mihály (1400-1460)
    Mátyás nagybátyja, Szilágyi Mihály három év múlva arról egyezett meg Garai Lászlóval, hogy Mátyás az ő lányát veszi feleségül, ha kiszabadul a fogságból. Csakhogy ez az ígéret érvényét vesztette, mihelyst kiderült, hogy Mátyás Prágában házassági szerződést kötött az őt fogva tartó Podjebrád Györggyel, hogy inkább az ő Katalin lányát veszi el – cserében a szabadságáért.

    Podjebrád Katalint Mátyás 1463-ban valóban feleségül vette, de sajnálatosan az asszony rövidesen meghalt, miután rövid életű fiúgyermeket hozott a világra…
     

    Mátyás alacsony, zömök ember volt,
    jellegzetesen nagy orral – viszont
    műveltsége révén kiemelkedett
    kora ariztokratái közül
    Ezt követően Mátyás, az 1470. évi bécsi látogatásakor ismerkedett meg egy steini polgárleánnyal, Edelpeck Borbálával, akit magával hozott Budára. Szerelmükből született Corvin János (1473–1504), aki utóbb horvát–szlavón bán lett. (Edelpeck Borbála a Mátyással való kapcsolata után férjhez ment – de abból a frigyből már nem született gyermek.)

    Tisztesség ne essék szólván – én a magam részéről inkább a Szépjuhásznénak szurkoltam volna egy királyfi összehozásáért, de a legenda szerint a budaszentlőrinci pálos kolostor mellett szövődött liezonnak a Szépjuhászné ura, maga a juhász véget vetett, mert valahogy nem volt ínyére, hogy míg ő a juhokat terelgeti, addig Mátyás – még ha király is – az asszonyának csapja a szelet.

    Ezt követően jött Beatrix…

    Az özvegy Mátyás 1476-ban ismét megnősült, I. Ferdinánd nápolyi király 19 éves leányát, Aragóniai Beatrixot (1457–1508) vette feleségül, aki többek szerint méltatlan volt erre – nem is szólva arról, hogy a feltételezések szerint ő gyilkolta meg az urát.

    Az azonban tény, hogy a királyi párnak nem született gyermeke. Ezért aztán Mátyás úgymond törvényesítette fiát, grófi és hercegi rangra emelte, adománylevélben így említvén őt: “méltóságos János, liptai herceg és hunyadi gróf, a mi egyetlen szülöttünk”.
     

    Mátyás és Beatrix
    De nemcsak erről óhajtok ma beszélni, hanem Sforza Bianka Mária (1472-1510) milánói hercegnőről, pontosabban arról, hogy 1487-ben éppen ezen a novemberi napon (november 26-án) házasságot kötött a mi Corvin János hercegünkkel, jelesül I. Mátyás magyar királynak az Edelpeck Borbála boroszlói úrnővel folytatott viszonyából született, törvénytelen, de törvényesített és apja utódjául szánt fattyú fiával… Merthogy akkorra már tudnivaló volt, hogy Mátyásnak aligha lesz másik fia. Igaz, Sforza Bianka Mária és Corvin János csak „per procuram”, azaz nem személyesen, hanem képviselői útján házasodott. (Ezzel persze önmagában nem lenne baj, hisz később például még Napóleon is így vette feleségül I. Ferenc osztrák császár és Mária Terézia gyermekét, Mária Lujzát.) A vőlegényt, Corvin Jánost a szertartáson Filipec János váradi püspök és titkos kancellár képviselte, ő mondta ki a királyfi helyett a boldogító(?) igent. Ám a nem éppen makulátlan felmenőkkel bíró Sforza Bianka Mária „per procuram” esküvőjében, volt még más is, ami mai szemmel nézve furcsaság.
    Az esketést Bianka nagybátyja, Ascanio Sforza bíboros, apjának házasságon kívül született féltestvére végezte, s Biankát egy másik másik nagybácsi, apjának édestestvére, kísérte, merthogy a papát egy korábbi karácsonyon meggyilkolták… A házasság „per verba de presenti” jellegű volt, ami nagyon leegyszerűsítve csak élettársi kapcsolatnak minősül, tényleges létrejöttének szerződési feltételei voltak, alighanem erre utalt az is, hogy Bianka bátyja, a Bibliára esküdött meg, míg Filipec püspök mellre tett kézzel tette ugyanezt. Végül az egészből nem is lett semmi, hiába van egy Mátyás-codexben megörökítve a tény.

    Amikor Mátyás meghalt, kiderült, hogy Corvin Jánost nem választották meg magyar királynak, így “visszakérték a babaruhát”, s ezért VI. Sándor pápa a házasságot 1493-ban érvénytelenítette. Bianka végül1494-ben érvényesen hozzáment I. Miksa német-római császárhoz, de 1510-ben gyermektelenül halt meg.
     


    Corvin János Philostratus krónika egyik iniciáléja ábrázolásában,
    középen, a fekete sereg zászlajának első ismert ábrázolásával
    (a rajz 1487-1490 között készülhetett)

    Corvin János „igazi” felesége Frangepán Beatrix lett, aki egyébként közeli rokonságban állott Mátyás feleségével, Aragóniai Beatrixszel. Két gyermekük született: Erzsébet és Kristóf – haláluk után a mama lett a Hunyadi-vagyon örököse, majd 1509 januárjában II. Ulászló király közbenjárására feleségül ment Brandenburgi Györgyhöz.

    Nos, így járt Mátyás király és fia az asszonyokkal. 

    Higgyék el, a történetet megírni nem volt könnyű – megérteni sem egyszerű, de szavamra sok-sok mindent kihagytam, hogy legalább nagyvonalakban érthető legyen a királyunk és fia néhány párkapcsolata, amelyben látható: a párok olykor még a csókig sem jutnak el, nemhogy a nászágyig…

    A címkép illusztráció korabeli krónikából.
     

     

    Mászáros Sándor Sunyó
    író, újságíró,
    az Újszínház nyugalmazott
    sajtófőnöke,
    (Budapest)