Blog

Ismerőseim közül többen rám kérdeztek az elmúlt napokban: miért nem írsz, elfogytak a betűk? Nem jön az ihlet? Kifogytál a témából? Lemerült az akku?… Van némi valóságtartalom, részigazság, de megnyugtatom őket: nem a ceruza hegye törött ki, nem a billyentyűk betűi fogytak el. Inkább amolyan ünnepek utáni regenerálódás, a „való világ” hétköznapi feladatainak elintézése, no meg a lelkipásztori kötelezettségek töltik ki mostanság napjaimat. Bár kétségtelen, jólesik az érdeklődés.

Azt jelzi, fontos az olvasóknak, követik lelki/szellemi rezdüléseimet, már hiányzik a  friss eligazítás, az evangélium mai üzenete. Mi tagadás, a tragumúrák és akasztásos elszólások, a migránsok, valamint a jeruzsálemi, meg washingtoni események éppúgy foglalkoztatnak most is, mint szűkebb hazám és egyházam gondjai/örömei, sőt, néha szét is feszítik lelkemet, gondolkodásomat egyaránt. Csak legyen elég időm az elcsendesedésre, az erjedésre, hogy a világ külső történéseiből, vagy a bennem zajló folyamatokból másokat is megpöccintő írások szülessenek…

Látom a diagnózist társadalmunkban, érzékelem a sok panaszt, betegséget, fájdalmat, letargiát és beletörődést, közönyt, de az óvatos optimizmust is. A házsszentelések is jó alkalom volt arra, hogy érzékeljem, mi foglalkoztatja a híveket, mik az örömeik, hol apadt a lelkesedés, milyen kérdések gyötrik őket valójában. Házak épülnek, új autókkal, beltelkekkel gyarapodnakk, többen engedhetnek meg – évente kétszer is – külföldi kirándulást maguknak, nőnek a gyerekek, érdekli az embereket a saját sorsuk. Gyarapszik a zarándokok száma Rómába, Lourdes-be, Máriazellbe, autóbusszal és gyalogosan egyaránt. Élni akarunk: dolgozni, alkotni, jobb-szebb világot teremteni magunk körül, táplálni lelkünket, gazdagítani személyes ismereteinket, ápolni kultúránkat.

Látom a remény, a boldogság jeleit, a hit szikrájának tovaharapódzását is, ami ugyan nem látványos, de néha kitör, fellángol, megperzsel sokakat, máskor meg szelíden, diszkréten, csendesen adja az éltető erőt, és általa buzog, fejlődik az élet, mint a magzaté, az anyaméhben. Egyéni és közösségi kezdeményezések, kreatív ötletek, lelkiségi gyümölcsök érnek be, válnak sikerekké, lesznek mindenki javára fordítható, elérhető közös kincstárrá. Milyen jó erről hallani. Sok helyen várják-vállalják harmadik, negyedik gyermeküket, magasztosabb, nemesebb célokat tűznek ki maguk elé, és többet tesznek a közösbe, valósággá válik a közteherviselés.

Látom fiataljainkat, amint keresnek, kísérleteznek, aztán eltűnnek a jobb jövő reményében, hátha „odakinn”, ahol szerencsét próbálnak, többet fizetnek egy beteg megmosdatásáért, mint itthon maradt szüleik gondozásáért. Közben sokat elvesznek, lemorzsolódnak, meghúzódnak vagy leállnak félúton és begubóznak, várva a külső segítséget. Látom, ahogy szakadozik a társadalmi háló, a 4 kereszteléshez hogyan viszonyul a 27 temetés és az 5 esküvő, hogyan tűnnek el az ismerős arcok a templomból Karácsony harmadnapjára, hogyan veszik át az uralmat a kütyük és az elektromos-onlájn média eszköztára, mit sem ér a szülői szigor, nevelés, értékrend és elvhűség. A középnemzedéknek lassan az írmagja is kivesz a templomból. Aki húz, dolgozik, annak nincs ideje vallásosnak lenni, s így végleg leszakad a hitélettől, a nagy rohanásban stresszessé válik, kimerül, és már semmi sem boldogítja, csak a munkamánia, a pénz, a szerzés mohósága mindenáron…

Látom, hogyan nyílik ki a „csipája” a világnak a sok információtól, hogyan akar leválni, szabadulni, önállósulni az egyháztól, az anyától, az ún. civil társadalom példájára, ahol magunk között eldöntjük mi a jó. A kényelemindex, a komfortzóna mindenek fölött. Ez határozza meg az ingerküszöböt… Mi etikus, helyes, üdvözítő, mi erény és mi nem bűn, e szerint szavazzuk meg, demokratikus többséggel. Közben meg a kisebbségek kisebbségei is újabb jogkövetelésekkel állnak elő, és törtetnek, egyenrangúak szeretnének lenni a többséggel. Legtöbbször csak azért, hogy devianciájuk normalitásnak tűnjék.

Szekuláris világunkban már kormányokat is döntünk, miért ne lehetne egyházat is, vagy legalábbis a saját fejünk, ízlésünk szerint alakítani, mintegy dirigálva Jézusnak, itt segíts, itt ne segíts! Itt jó, ha velünk vagy, ebbe meg ne szólj bele, mi jobban tudjuk, ez a 21. század! A te igéid már elavultak. Újra kell fordítani, mit fordítani: egyenesen újrafogalmazni kell a Bibliát!… Legyen nőiesebb, alkalmazkodjék a jelen kihívásaihoz és trendjeihez, ne legyen avítt, áporodott, elavult, tele a férfitársadalomra hajazó csökevényekkel.

Látom, amint a papokat kinézik maguk közül a felvilágosult nemzedékek, már skatulyába sem teszik, inkább úgy veszik, mintha nem is lenne szükség rájuk, hiszen a tudomány, a pszichológia, a pénz mindent megold. Nemrég, az izlandi fiatalok közül már senki sem hitte, hogy Isten teremtette a világot…

De azért, ha baj van, csak eljutunk a paphoz, csak kérünk lelki segélyt, vagy temetést. És mekkora botrány, ha nem dicséri fel a halottat temetéskor. Hálás szerep, igaz?

A Kossuth rádió múlt vasárnapi adásában (2018. január 14. – a Szerk.) megszólaltatták Székelyhídi László matematikust, az idei Leibnitz-díjas magyar professzort, aki úgy fogalmazott, hogy az emberek a mai világban azt tartják fontosnak a tudományban is, ami azonnal  hasznosítható a gyakorlatban, vagyis pénzben kifejezhető haszonnal kecsegtet. A  matematika nem ilyen. A teológia sem. Mondanám én. De nélküle elvész életünk alapképlete. Megszűnik indítéka és célja.

Az lenne jó, ha minden fenntartható fejlődésünk közepette, újra és újra visszatérnünk életünk ősforrásához. A létet adó Istenhez. S ezt nemcsak olvasóimnak, keresztényeknek ajánlom figyelmébe, így a víg farsangi napok közepette, hanem a kultúránk, értékrendünk, felfogásunk és köztudatunk alakítóinak, a média elkötelezett szakembereinek is. Ennek legyen hírértéke, ami ma is érvényes, igazi szenzáció. Ehhez viszonyítsanak minden hírt. Ehhez képest ne legyenek semlegesek, ők sem…

Mert a rossz, a bűn, a gonoszság joboldalról is az, és baloldalról is… Istennek pedig nincsenek  politikai oldalai. Ő „csak” szeret. Van-e Rá érzékünk, még?

Ha jól emlékszem, s azt hiszem, ez idő tájt még nem vagyok annyira meszes, hogy ne tudnám, amióta itt vagyok, járok-kelek ezen a földön, mindig valami új küszöbén járunk. Nyilvánvaló, hogy újabb és újabb kihívásokkal kérkedik az idő, s benne az örök megújulás és a változás. 

Így becéztük magunk között, szeredai káplánokul Pénzes Józsefet. Korban, s bölcsességben, tudásban és tapasztalatban előttünk járt. Ő volt a rangidős. Néha főnök-helyettes. Ő volt, aki tartotta „a frontot”, ha kellett, a hátát is, ha a fiatalok néha „kiszabadultak” a plébániaépület falai közül, s ide-oda „elbogároztak”. Pedáns volt. Adott magára megjelenésben, öltözékben. Papi mivolta megmutatkozott abban, ahogy a papi ruhát viselte. Mindig papi civilben járt. Otthon is, a városban is. Katonás rend, fegyelmezettség, pontosság jellemezte életmódját, napi programját. Az imádság, az írás, a prédikációra való lelkiismeretes készület közepette, mindennek megvolt a maga ideje, helye, rendje. Kartotékok, dossziék, mappák szerint lehetett tudni: melyik prédikáció, melyik téma, melyik névsor, szilvarérum, melyik füzet, könyv hol van. Napközben mindig friss, tettre kész volt, mindig elfoglalta magát. Nem ült hiába.

Szenvedéllyel megélt hivatástudata a többi kollégát is lelkesítette. Íróasztalán mindig patikai tisztaság és rendezettség. Bárki tanácsért, segítségért jött, készséggel fogadta. Volt hozzá egy-két humoros, megértő szava, jótanácsa. Hálás volt annak, aki barátságos, emberi hangot ütött meg nála. Azt értékelte és viszonozta is. Melegszívű ember, megértő jóbarát, irgalmas bíró volt. Nála megoldhatóak voltak a problémásabb ügyek is. Ő mindig talált lelkipásztori megoldást olyan esetekre, amelyek nem szerepelnek a kánonban.

Segítőkészsége párját ritkította. Nem volt olyan helyzet, ügy, amelyben nem talált volna megoldást. Kiterjedt baráti kapcsolatain, ismerősein, jószándékú híveken keresztül minden hivatalos, kényes kérdést, papírt egycsapásra, könnyedén elintézett. Intézkedett, telefonált, két-három hívás, és az ügy kipipálva. Mi alig tudtuk követni ezt a menedzser típusú ügyintézést. Csak csodálkoztunk és hálálkodtunk. Hozzá mindig bátran fordulhattunk, amikor a polgári hatóságokkal vagy hivatalokkal volt bajunk.

Nagyon vágott az esze. Kifinomultan tudott disztingválni, megkülönböztetni az árnyalatokat, a jelentéstartalmakat, hangsúlyokat. Színészi tehetségre hajazó képességeit a hívekkel való kapcsolatában is kamatoztattta. Prédikációi mindig tele voltak magvas történetekkel, nagyhatású példákkal. Az érzelmi skála húrjait is könnyen megpengette. Ahogyan Borbély esperes úr hozzánőtt Csíkhoz, Pénzes József három évtizedes szolgálata is örökre beleírta magát Csíkszereda lelkébe.

„Meghalt már a vén Dobai./ Nem is volt ő már korai” – szól a rigmus a tél elűzésének ünnepén Alsósófalván. Már hosszú évek, évtizedek óta nagy ceremónia közepette ünnepelik meg a farsangi időszak lezárását, amikor a tél a végéhez közeledik, és a gonoszt is elűzik a faluból. Hamvazószerdán – amely idén február 13-ra esett – tartották a farsangtemetést. Szabó Károly kollégánk fényképezőgéppel követte a menetet.

Idén mintha népesebb lett volna az érdeklődők tömege, hiszen a szomszédos településekről és Székelyudvarhelyről is érkeztek általános iskolások szervezett kirándulás keretében.

Turisták is voltak, és az elszármazottak közül is jópáran hazatértek erre a napra.

ÍRÁSUNK A TOVÁBBIAKBAN FRISSÜL!

 

Szabó Károly felvételei

Simó Márton/ Élő Székelylföld Munkacsoport

Amint azt az előzetes hírekből is megtudhattuk, a kétszeres Kossuth-díjas és Corvin-lánccal kitüntetett jeles néprajz- és népzenekutatót, a Nemzet Művészét szombaton válaszúti otthonának udvarán búcsúztatták, majd ezt követően Kolozsváron, a Házsongárdi-temetőben helyezték örök nyugalomra.

A szertartáson jelen voltak az erdélyi kultúra és politikum közismert vezető személyiségei, Magyarország kormánya is miniszterelnök-helyettesi szinten képviseltette magát, illetve azon tanítványok, zenészek, néprajzkutatók, táncházasok is, akik életben tartják és munkájuk során hasznosítják és művészetükkel népszerűsítik a Kallós Zoltán által felhalmozott értékeket.

Mivel alig egy hete kigyulladt és jelentős károkat szenvedett a pillanatnyilag is felújítás alatt levő válaszúti református templom, a koszorúmegváltásból összegyűlt adományokat a Kallós Alapítvány a károk enyhítése végett ajánlotta fel az egyház javára.

 

Válaszúton mintegy ötszázan vettek részt a búcsúztatási szertartáson.Kolozsváron a gyászmenethez még csatlakozott legalább ugyanennyi végtisztesség-tevő barát és tisztelő.

Élő Székelyföld Munkacsoport/ Szabó Károly felvételei

Átvette Lövétei Lázár László csíkszeredai költő, esszéista és Marin Georgiev bolgár műfordító a Balassi Bálint-emlékkardot szerdán este Budapesten, a Gellért szállodában.

A díjat, amelyet idén huszonkettedik alkalommal ítéltek oda, minden évben egy magyar költő és egy külföldi műfordító kapja meg. A grémium azért ítélte Lövéteinek a díjat, mivel az ő költészetét tartja a XVI. századi költőóriás műveihez méltónak. Marin Georgiev, magyar költők – köztük korábbi Balassi-kardosok – verseinek sikeres fordítója.

Azon az éjszakán, amikor a belügyisek (vagy kik) rátörték az ajtót, minden a jól ismert forgatókönyv szerint zajlott. Kirángatták az ágyból s még úgy pizsamában megmotozták, mintha az ember hatlövetűvel bújna esténként a paplan alá. Amint a pribék motozás közben lehajolt, jól látszott a zubbonya alól előtüremkedő golyóálló mellény, s arra gondolt, ha volna pisztolya, most itt lenne a jó alkalom, hogy hősként essen el, fegyverrel a kezében, mint a nagy előd… S talán valamikor iskola viselhetné az ő nevét is, örök mementóként. Igen, ilyen pillanatokban dől el, hogy valakiből csupán sokadik név lesz-e egy márványtáblán, vagy fotóval illusztrált tananyag. Milyen szép is lenne… Megkoronázná eddigi küzdelmét. S lám, mégis milyen kutya nehéz megtenni. Pedig csak annyi kellene, hogy most lesújtson a katona tarkójára, aztán mentükre hagyni a dolgokat. Nem volt ereje hozzá.

Amikor lezajlott a „pizsamavizit”, egyikőjük (talán a főnök), aki az ajtóban állt és folyamatosan pásztázta tekintetével a könyvekkel zsúfolt szerény lakás belsejét, rámordult, hogy két perce van felöltözni. „Elmehetek a mosdóba?” – dadogta zavartan. „Ne finomkodj! A vécére akarsz menni?!” „Igen” – pirult el a tegeződős rendreutasítástól. „15-ös, menjen vele!” „Na de…” – horkant fel. „Mi na de?!” „Jogom van…” „Ezt a szót egy időre elfelejtheted. Jobb, ha lehúzod a vécén!” „Evvel mit akar mondani?” – jött elő belőle a partizán, de a 15-ös olyan durván meglökte, hogy majd’ elesett.

A fürdőben kivont gumibottal nézte végig a pisilését. Közben az asszonyt is kihozták a másik szobából. Jó ideje már, hogy külön aludtak. Azt hitte, jajveszékelni fog, térden állva rimánkodik a férje életéért, de semmi ilyesmi nem történt. Sőt egykedvűen álldogált az egyik kommandós mellett. Most a szemébe vághatta volna, hogy: „Látod?! Na, látod?! Megmondtam, leírtam százszor-ezerszer, s nem akartatok hinni nekem… Tessék, íme a bizonyíték!”, de ez nem illett volna hozzá.Kezével ősz hajába túrt. Kísérője ezt ellenállási kísérletként értelmezte s gumibotjával a hátába bökött. Ez bizony fájt. „Csak semmi hősködés, öltözz!”

Miután magára kapkodta ruháit, a főnökhöz fordult. „Magammal vihetek egy könyvet?” „Arra már nem lesz szükséged.” Érezte, hogy kimegy az erő a lábából, de mire észbe kaphatott volna, megbilincselték s rabszíjon kivezették a lakásból.

Miközben a rabomobillal suhantak Budapest utcáin furcsa mód valamiféle ujjongás vett erőt rajta. „Tudtam, tudtam! S most már az egész világtudni fogja! Még holnap reggel!” S már a nyilatkozatot fogalmazta magában. Nagy csodálkozására azonban a fogház sötét udvara kihalt volt, seegy riporter, se egy kamera, semmi. Ellenben alig lépett ki a járműből, farkaskutya rontott rá acsarogva, gazdájának alig sikerült visszarántania. Ezt már nem bírta az idegzete, a nadrágján forró lé szaladt végig. A fogdmegek hóna alá nyúlva vitték a celláig, majd belökték a padlóra. Amikor pár perc múlva kinyitotta a szemét és egy tömött bajszú, ketrecharcos alkatú fickót pillantott meg maga fölött, felordított: „Ne, nem követtem el semmit!” A másik azonban elmosolyodott, megragadta és felültette a priccsre. „Ne ordítozz, Filozófus, ez már a Kánaán. Vagy a kánai menyegző, mit tudom én…”

Akkor ismert rá benne a Postásra. Körülnézett s döbbenten látta, hogy mindenki itt van. Barack (imádott fütyülni, innen kapta a nevét), a Közmunkás, a Korszakváltó, Paks2, a Tanár Úr, a Kvízmester és mind a többiek, akikkel évek óta együtt harcolt a barikádokon a diktatúra ellen.

„Igaza van a Postásnak – szólalt meg a Tanár Úr s a maga cinikus módján tüntetőleg befogta az orrát – csakhogy te nem borrá változtattad a vizet. Nem nagy ár a miniszterelnökségért.” Erre kitört a hangzavar. Bár mindenki fájlalta valamijét, a cellát tulajdonképpen általános jókedv uralta. Csillogó szemekkel gratuláltak egymásnak s hosszasan vitatkoztak azon, hogy ki melyik tárcát kapja. Merthogy a Szörnyeteg, a Bitorló ezek után bukni fog, az tiszta sor.  Reggel marcona smasszer lépett a cellába. „Ítélethirdetésre sorakozz!” Dermedten néztek egymásra. Mi ez, statárium?! A foglár durván belökdöste a vonakodókat a sorba. „Na végre, egy nem joviális karhatalmista…” – morogta maga elé a Közmunkás. 

Alig sorakoztak fel, nyílt az ajtó és bevonult a bíróság. A fekete talárba öltözött elnök kísértetiesen emlékeztette a Filozófust egy ismert színészre. Amikor megszólalt, azon tűnődött, kinek lehet a szinkronhangja.

„Uraim – szólalt meg a férfi – önök rendszerellenes összeesküvés vádjával állnak ma előttünk…” „A békaembereket én vállalom…” – szólt közbe gúnyosan a Tanár Úr. Szavait egy gumibot rövid csattanása követte. „Kérem megadni a tiszteletet – folytatta az elnök -, különben nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket és gumibotot.Önök közül az idősebbek hosszú évtizedekig éltek diktatúrában, amit negyedszázada nélkülözni kénytelenek. Ilyenkor az elvonási tünetek szükségszerűen jelentkeznek. Mint az erős dohányosnál, aki cigaretta híján végül száraz falevelekre is rágyújt. A szakirodalom Stockholm-szindróma néven ismeri a jelenséget. A fiatalabbak viszont a nosztalgia paradoxon nevű kór tüneteit mutatják:egy olyan korba vágyódnak vissza, amelyben nem éltek. Önök valójában pszichésen terhelt emberek, akik diktatúrát álmodnak, hogy hősként ébredhessenek. Ám a kór gyógyítható. A gyógyszer neve: élményterápia. Ez adta a show alapötletét. Merthogy önök, kedves uraim, a Diktatúra Valóságshow szereplői, akiket gondos előtanulmányok és családjaik beleegyezésével (a Filozófus itt felkapta a fejét) válogattunk ki a játékra. Elismerem, a beszállítás nem volt túl barátságos, de majd annak ítélik a továbbiak fényében. Stábunk önöket rövidesen a játék színhelyére, egy egzotikus távol-keleti országba szállítja, ahol egy szakértők által berendezett láger lesz a lakásuk. A műsor folyamán – nagyobb fejadag reményében – különféle izgalmas küldetéseket teljesíthetnek, mint például: a kedves vezetőt szidalmazó plakátok kihelyezése a város utcáin, a kormányzó párt székházának megdobálása, festékkel leöntése, a kedves vezető ünnepi beszédének szétfütyülése, a fejét mintázó hungarocell rugdosása a főtéren, lázító cikkek közlése az egyetlen helyi újságban, a vezetést kifigurázó, hátradőlős műsorok vezetése a tévében stb., önök ezt nálam jobban tudják. Ne feledjék, mindezt önökkel tesszük, de önökért. Hazatérésük az itthoni tévénézők szavazataitól függ, ergo: nem biztos, hogy még találkozunk.

„Megvan! Robert de Niro!” – csapott a fejére a Filozófus, miközben elvezették.

Megjelent a Magyar Idők 2017. szept. 30-i számában.

Lakatos Mihály

Kelemen Hunor szerint 2018 az igazságosság éve kell, hogy legyen az erdélyi magyarság számára. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke Marosvásárhelyen beszélt erről a napokban, a szövetség kisparlamentjének tekintett Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) ülésén.