Blog

Egy idős néni látogatott el minap az irodánkba, hogy aláirja az Minority SafePack kezdeményezést. Nagyon örült, hogy minket nyitva talált. A másik szervezet irodája zárva volt, ő pedig mindenképp alá akarta irni mert úgy tudta holnap van a határidő.

A 94 éves hölgy meglepő szellemi frisességgel mesélte el, hogy Aranyosbányán született, a bécsi döntés után került Kolozsvárra, itt nevelkedett, és ma is itt él.

Az idős néni édesapja az aranyosbányai bányaigazgató volt a két világháború között, javaikat a kommunisták szépen sorra elvették, csak néhai házuk egy része maradt meg, azt javitgatja lehetősége szerint.

Gyakran jár haza, mert nagyon szeretei azt a vidéket. Nem sok embert hallottam ekkora szeretettel szólni szülőföldjéről. Évtizedek óta pereskedik, hogy visszaszerezze jussát, de idős kora és a körülmények sem segitik a harcban. Az önkormányzat és mindenféle hivatal, de még a helyi román lakosok is hátráltatják, távollétében meglopják.

Ma a városkának kevesebb mint 10 római katolikus magyar lakója van, mind öregek, a plébános is csak havonta egyszer jár misézni, ha egyáltalán kimegy. A harangozó egy többségi ember, aki nem végzi el rendesen a feladatát, azt várja, hogy feladata okafogyottá váljon. Az idős néni azonban számára fontos a templom sorsa, levelet is irt a püspöknek, hogy figyeljenek rá. A harang kötelét saját pénzen cserélte ki, hogy ne legyen indok a harangszó elmaradására, a harang automatizálására inditott gyűjtést, hogy ne kelljen egy pontatlan emberre bizni a kis közösség megmaradását szimbolizáló harangozást. Ahogy mondta, a nyugdiját mindenestől a templomra költené, ha nem kellene az ügyvédi költségekre kuporgatnia.

Mária néni 94 évesen is harcol a birtokait visszaszerzéséért, a templomért, és még a nagy közösségéért, az erdélyi magyarokért is aggódva ir alá.

Jelenlegi ügyvédje egy exképviselő, hát sok jót nem hallottam róla a klienseitől. Gondolkozzon el mindenki, aki azt mondja, hogy neki milyen nehéz, hogy másoknak könyebb.

Álljon eme példa mindannyiunk előtt, amikor a holnap Erdélyére gondolunk.

Fancsali Ernő

A kormányfő nem érti, a szövetségi elnök igenis érti, az államelnök meg rossz viccnek tartja, amit a szocialista pártelnök, Dragnea nagyon is komolyan emleget mostanában. Tudni illik, a hatalmi kiegyensúlyozatlanság miatt az ügyészség holmi párhuzamos államként tünteti fel magát az országban… És ez törvénytelen. Alkotmányossági szempontból őrültség. S mégis…

De görgessük tovább a gondolatot: meglepően sok átfedés, kapcsolódás mutatkozik e témában életünk szinte minden területén. Ugyanis Romániában több nép, népcsoport él Trianon óta, párhuzamosan. Egy ország adófizetői, állampolgárai vagyunk, ugyanazon nyelvet is beszélünk néha, de máshonnan jövünk. Más a kultúránk, történelmünk, életérzékelésünk, ízlésünk, igényszintünk, felfogásunk, gondolkodásunk. Másak a vágyaink, képességeink, talentumaink. Hiszen mmásak a génjeink is. Vajon a jövőt illetően is másak az elképzeléseink?…

Párhuzamosan élünk egymással, egymás között, elbeszélünk egymás mellett. Még a vegyes házasságok is  inkább arra valók, hogy valamelyik beolvadjon, mintsem egymást gazdagítsák, öntudatuk erősödjék. Nincs kölcsönösség, nincs átjárás. Sem irodalomban, sem művészetben. Évtizedek óta egyetlen egyszer hallottam egy Bikini-számot a vásárhelyi Víkend-telepen, egy nyári napon a hangszóróból. Egyházi berkekben sem tudok olyanról, hogy egy görögkeleti püspök kezdeményezett volna egy megbékélési vagy ökumenikus  akciót hívei, politikusai között. Netán keresztény szeretetből csitította volna a nyers, magyarellenes erőszakot példájával, beolyásolásával, egészen a parlamenti szintig.

De párhuzamosan élünk egymás mellett protestánsok és katolikusok, hívők és hitetlenek. Párhuzamosan él bennünk a vágy a jóra és a kísértés a rosszra. Párhuzamosan létezik egy tudattalan, elfojtott énünk, és egy nyilvánosan viselkedni tudó személyiségünk, párhuzamosan létezik az istenképiség, és a rosszra való hajlam, párhuzamosan akarjuk a jót, az igazat, a szépet, de kváncsiak vagyunk arra is ami megmérgez, beszűkít, becsap vagy tönkretesz minket. Párhuzamosan vagyunk egyazon országnak lakói, de más nemzet részei, párhuzamosan vagyunk egy néphez tartozók, de az emberiség nagy családjának is tagjai.Párhuzamosan létezik állam és egyház, civil és politikai szféra, mennyei és földi valóság. Igen, ezek a keretek, melyben földi életünk, egyéni és társadalmi  működésünk zajlik.

Párhuzamosan akarunk szabadok lenni, de mégis rabjai vagyunk ösztöneinknek, mások ítéletének, a pénzközpontú világnak és az egó hatalmának, erejének.

S ebben a párhuzamosságban/kettősségben a józan ész mellett mégiscsak az Isten és embertárs szeretetére irányuló tízparancs és a jézusi parancs lelkiismeretünk mozgatórugója. Ez segít eldönteni, miként valósítsuk meg életünk Istentől rendelt célját.

Ezért jogosít fel minket a Karácsonykor közénk születő Istenfia a reménységre, hogy nemcsak geometriai síkon, de a kegyelmi üdverendben is: ezek a párhuzamosságok a Végtelenben találkozni fognak.

Lehangoló! Elővették ismét a 2004 decemberi eszement ideológiát, és minket, székelyeket is minősíthetetlen módon rágalmaznak.

Bosszantó! Az embernek van tartása, a fizikai tartásunkat józan és éber állapotunkban a gravitáció a vertikális felé igazítja, de van emberi tartásunk, kellene legyen a vertikum felé igyekvő magatartásunk is, amit már nem a tömegvonzás fizikája igazít, hanem mi, magunk.

A megszólaló, minket gyalázó atyafiak felé volna megkeresésem.

Emberek! Az egyenes tartás felé való igyekezetetekben (ha van ilyen) segítünk.

Megfogjuk a kezeteket (vagy nem). és meghívunk egy oroszhegyi sétára.

A kétezer lelket számláló település itt van Erdélyben, a Görgényi-havasok lábánál, egy párszáz hektárnyi erdőkaréj alatt, egy kicsi dombon. Sok száz évvel ezelőtt az elődeink beakasztották a gyeplőszárat a gyertyánfa ágába, leástak öt-hat métert, s azt mondták „víz van”, és itt maradtak. Hétszáz évvel ezelőtt a pápai dézsmaszedők a tizedlistába már 53 kapuval regisztrálták. Kicsi falu, zsáktelepülés, szinte semmi a nemzet arányaihoz képest. De van tartása.

Meghívunk, tapasztaljátok, tekintsétek meg értékeinket, pillantsatok be a mi életünkbe!

 

A templomkertben kezdjük a sétát. Annak az ötszáz férőhelyes templomnak a kertjében, ahol a mai napig vasárnap és ünnepnapokon napi háromszor megtelnek a padok. Mert nagy dolog a hit, ami belőletek hiányzik. Az udvaron emlékek vannak, emlékművek, szobrok, a falakon táblák, emléktáblák. A Rákóczi szabadságharcban elesetteké, az ezernyolcszáznegyvennyolcasok, a Don-kanyarból vissza nem térők névsora. Csak az Isonzó mocsaraiban és a doberdói sziklákon maradtakból száz név van a táblán. Száz név. Sok. A kétezres faluból odamaradt minden ötödik férfiember, a többiek is megtörve jöttek haza: talpra állni. Mindez miért ? Egyszerű a válasz : mert tartás volt bennünk, és ezt tettük, kiálltunk, az életünk árán is, ha ezt kívánta a haza becsülete.

És ha a kedves vendégeim megvádolnának azzal, hogy megfakult emlékekből festegetem fel a megmaradás eme kicsi, de nagyszerű katedrálisát, hát behívom őket az önkormányzathoz. hogy megnézzük az adatokat: tavaly 29 születést jegyeztünk és 16 elhalálozást, az első osztályban most 28 kíváncsi tekintetű gyermek figyeli a tanítót. Teszünk egy kört a községben, benyitunk 627 kapun és ránk köszönnek, azok akik éppen otthon vannak. Ennyi ház épült az utóbbi húsz évben! Hazajöttek, itthon vannak. Élhető feltételeket teremtenek, egészséges közösséget formálnak. A kultúrházban több száz fiatal és gyermek székelygúnyában ropja a táncot, hagyományt ápol és művel.

Dolgoznak az emberek és mosolyognak. Nagyjából tudják, hogy mi lesz holnap, holnapután, van jövőképük. Kigondolják, megépítik és vállalják, tartással.

Jóemberek! Jöjjenek el! Vegyenek magukba ebből a jó friss levegőből, pohár pálinkából, kürtőskalácsból, közhangulatból, hátha használ.

A szerző felvételei.

Bálint Elemér Imre
Oroszhegy község
polgármestere

Ábel a HÉV-en utazott és a térdén szétnyitott könyvét olvasta. Másfél évtizede annak, hogy rájött: a napi kétszeri negyvenperces utazás a munkahelyére és vissza kitűnő alkalom arra, hogy kivonva magát a nagyvárosi tömeg zsibongásából szenvedélyének, az olvasásnak hódoljon. Mert hát mikor máskor? Hétköznapokon, amint hazaér a munkából, már rutinná vált program várja: az asszony és a három csemete a maguk halaszthatatlan problémáival, leckekikérdezés, vacsora, fürdés, meseolvasás, majd tizenegy körül betántorgás a hálószobába.

Mindez szép, szó se róla, de az olvasás rendre úgy jár, mint az ügyetlen gyerek az „Ülj le…most!” nevű versenyben: neki nem jut szék, így kiesik a játékból. És hát az embernek nemcsak lelkileg kell feltöltődnie, hanem – ha már rászokott – szellemileg is.

Ábel így csempészte vissza végül a hátsó ajtón gyerekkori szenvedélyét a mindennapokba. Pár éve még voltak követői, sokan bújtak ilyen-olyan könyveket körülötte a buszon, metrón, HÉV-en, de számuk az utóbbi évtizedben alaposan megcsappant. Könnyen kitalálható, miért. Nem kizárt, hogy évtizedek múltán az okostelefon megjelenését egyfajta civilizációs csapásként fogják számon tartani, mely a társadalom mentális állapotát végzetesen megrogyasztotta, gügye játékokkal, ostoba és vég nélküli fecsegésekkel helyettesítve be az értelmes időtöltést. Tömegigény kétségtelenül volt rá. Igény persze – amiként a közismert viccből tudjuk – sok mindenre lenne, de nem biztos, hogy mindnek helyt is kell adni.

Szóval, Ábel éppen Szabó Dezső egyik novelláskötetének nyomasztó bugyraiban kóborolt, amikor hirtelen leszakadt a mennyezet. Egy pillanatig legalábbis azt hitte. Pedig csak annyi történt, hogy a szemközt ülő, éppen telefonon dumcsizó duci hölgyből olyan erővel és váratlansággal tört ki a tüsszentés, miként – a szakemberek szerint – majdan a láva fog a Csomád csúcsán lévő Szent Anna-tóból. Nem volt apelláta. A váladék-cunami egyaránt beterítette a könyvet, az ülést és Ábelt, s talán a neki háttal ülő férfi nyakszirtje sem maradt érintetlen. A nő bíborvörösen szabadkozott, s mivel strandlepedő nem volt nála, papírzsebkendőjével igyekezett az áldozat segítségére lenni a törölközésben. Ábel, miután visszanyerte látását, zavartan vigasztalta: ugyan, szóra sem érdemes. De belül azért érezte: a munkahelyi mosdó beláthatatlan messzeségben van. Allergia – magyarázta a hölgy még mindig vörösen, s valami növényt emlegetett, mely éppen most virágzik. Aha – mondta Ábel -, ha itt lenne, jól belerúgnék. Tulajdonképpen nem érte váratlanul a dolog, érezte, hogy előbb-utóbb be fog következni. Soha, egyetlen alkalommal sem tudott úgy végigutazni a távon, hogy valaki a közelében ne prüszkölje tele ajármű légterét saját gyártmányú bacilusaival. Az ok: tavasztól-őszig a növények virágoznak, telente meg az influenza. Ez azért sokat elmond a fővárosiak immunrendszerének állapotáról, amely a vegyipar két ágának: az élelmiszeriparnak és a gyógyszeriparnak köszönhetően ma már romokban hever. Az allergia igazi népbetegséggé vált, valódi ellenszer nélkül. A valódi ellenszer persze az lenne, hogy jelenlegi életformánkon nyomjuk meg a „reset”-gombot s ragadjuk meg ismét az eke szarvát, de ennél egyszerűbb megoldás egy kis törölközés a papírzsebkendővel. Ábel rezignáltan vette tudomásul, hogy ezzel együtt kell élnie, mint nagyvárosnak a terrorveszéllyel (vö. Sadiq Khan).

Hanem amit sehogy sem tud megemészteni, az a tüsszentésnél is gyakoribb orrfújás. Kisiskolás volt, amikor a tanítónénije elmagyarázta az osztálynak, hogy nyilvánosan nem illik „trombitálni”, hanem illedelmesen félrevonulunk, lehetőleg mások hallótávolságán kívülre, és ott végezzük el a nazális nagytakarítást. Igaz, nem fényes, nagy iskolákban nevelték őket, hanem – fővárosi szemmel nézve – egy távoli, kispolgári jellegét a kommunizmus alatt is megőrző székelyföldi kisvárosban (vö. Mucsa). És az ő tanítónénijük feltehetőleg le volt maradva egy „brossúrával”. Itt ugyanis Ábelnek azt kellett tapasztalnia, hogy a „náj módi” szerint az az illendő, ha az egyén (és mindegy, hogy csinos fiatal lányról, jól öltözött férfiúról, vagy őszöregemberről van-e szó) nekiáll, és lehetőleg 140 decibeles hangerővel (ami már fáj az emberi fülnek) elkezdi üríteni az orrüregében lévő váladékot (vö. takony), olyan alapossággal, hogy a körülállók semmiről se maradjanak le, minden cseppjét élvezhessék a léleküdítő akusztikai produkciónak. Japánban egy ilyen gesztus után csak a harakiri mentene meg a szégyentől, emitt – a jelek szerint – dicsőségszámba megy.(Lehet, hogy a japán turisták európai úticéljai közül ezért vagyunk csak a tizenhatodik helyen?) Nálunk mintha az lenne a természetes, hogy ezt az undorító, gyomorforgató hanghatást kéretlenül megosztják mindenkivel. Ha a kedves olvasó azt hinné, hogy csak a túlzottan finnyás Ábelnek tűnt fel a jelenség, téved. Külföldiek is gyakran teszik szóvá, mint zavaró magyar „szokást” (ma szokás, holnap hagyomány, holnapután hungarikum), és az internet „népe” is fel-felveti, mint vitatémát. Volt, aki kijelentette, hogy az egészség fontosabb, mint a „kreált illemszabályok”. Nos, tisztázzuk: az illemszabályok minden esetben „kreáltak”. Azért kreáltuk őket, hogy civilizált együttéléssel különítsük el magunkat a kondától.És lehet, hogy az orrfújás egészséges, de mivel nem élet-halál kérdése, civilizált ember ezt diszkréten oldja meg. Feszítő hólyaggal utazni sem egészséges, mégsem a buszon könnyítek magamon. 

Megjelent a Magyar Idők 2017. augusztus 19-i számában. 

A tervek szerint fejlesztik és tartalommal, programokkal töltik meg a Hargita megyében haladó öt Mária Út egyikének, a Parajd–Csíksomlyó szakasz utolsó száz kilométerét, amelyet már jövő évben kihasználhatnak a csíksomlyói búcsúra zarándokolók.

A munka már elkezdődött, elkészült 15 információs tábla, amit kihelyeznek az érintett településeken.

Az elképzelés sikeressége érdekében fontos a helyi önkormányzatok segítsége, és hogy magukénak érezzék a projektet, hangzott el azon a december 15-i megbeszélésen, amelyet a csíkszeredai megyeházán tartottak az érintettek.

A találkozón jelen volt Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Barabás Csaba kabinetvezető, Molnár Sándor, az Erdélyi Mária Út koordinátora, Szabó Károly, a Csíkszéki EKE elnöke, Mezey Zsolt a Hargita Megye Tanácsa alintézményeként működő Hargita Közösségi Fejlesztési Társulás képviseletében, illetve az érintett települések elöljárói: Bokor Sándor Parajdról, Geréb Péter Farkaslakáról, Bálint Elemér Imre Oroszhegyről, Kozma Lajos Zetelakáról és Molnár Tibor Szentegyházáról. 

A felújításban prioritást élvez a Parajd–Csíksomlyó közötti útvonal, ismertette Molnár Sándor. Beszámolt: a Mária Út fejlesztésére legutóbb 13 700 lejt utalt ki Hargita Megye Tanácsa, ebből finanszírozták a 15 információs táblát, az új hatnyelvű oklevelet és a szárazpecsétet. A zarándokútleveleket pecsétekkel látják el, ezek a településeken az útvonalon levő üzletekben, vendéglátó egységekben lesznek megtalálhatók.

A további munkálatok során kitábláznak minden fontos útkereszteződést, és tavasszal kiépítik a szóban forgó szakaszt, illetve népszerűsítik azt a külföldi zarándokok körében is.

Az elképzelés szerint a csíksomlyói búcsúra érkezők a Parajd–Csíksomlyó közötti szakaszt gyalog teszik meg. Parajd lesz a kiindulópont, ahol bejelentkeznek és megkapják a zarándokútlevelet, Csíksomlyó pedig a cél, ahol az elismervényt nyújtják át a zarándokoknak.

Barabás Csaba elmondta, az ötlet a spanyolországi Szent Jakab-zarándokút mintájára született, ahova évente zarándokolnak el annyian, mint ahányan a csíksomlyói búcsúra érkeznek. A zarándokútvonalak kiépítése gazdasági előrelépést is jelent, amelyből a helyiek profitálnak. Mint ismertette, számításaik szerint, az útvonal-menti településeken 75 százalékkal nőhet a vendégéjszakák száma. Hozzátette: a fejlesztés mindenképp minőségi ugrást jelent a közel tíz éve meglevő zarándokútvonalon, illetve a hosszútávú terv, hogy meghosszabbítsák azt az időszakot, amit a turisták, zarándokok itt töltenek. A szakember még elmondta, hogy elsősorban jövőre a pünkösdi búcsú időszakát kell népszerűsíteni, a szakasz megtételéhez szükséges tíz napra biztosítani a zavartalan zarándoklatot az érdeklődőknek, ebbe bevonni önkénteseket, magánszemélyeket, illetve érdekeltté kell tenni a lakosságot. Hozzátette: a települések jelöljék ki maguknak azt az útvonalat, amelyen szeretnék, hogy a zarándokok végighaladjanak a helységben.

Borboly Csaba, a Hargita Megyei tanács elnöke is bizakodó a projekt kapcsán, úgy véli, ha jól dolgoznak, sikertörténet lehet az elképzelés. A jelenlevő elöljáróknak azt javasolta, látogassanak meg zarándokszállásokat, és itthon nézzék meg, hogy milyen épületeket lehet felhasználni szálláshelyek kialakítására. Idegenvezetőket kell alkalmazni, illetve a későbbiekben a lovas zarándoklat lehetőségét is ki kell dolgozni, tette hozzá a megyeelnök. Az érintett települések képviselőit az együttműködésre biztatta, a zarándokok érkezése fel fogja dobni a települések hangulatát, vélekedett.

Szabó Károly azt mondta, minél szélesebb körben meg kell ismertetni a Mária Utat. Molnár Sándor hozzátette, hosszú távon a marosvásárhelyi repülőtér közelsége is pozitívan fogja befolyásolni a projektet.

A jelenlevők minden településről kijelölték a kapcsolattartó személyeket, és megegyeztek abban, hogy januárban elkezdik a népszerűsítő munkát. 2017-ben kiemelkedően támogatta a projektet Geréb Péter, Farkaslaka alpolgármestere, akinek munkájáért Nagy Kopeczky Kálmán néhai zarándokról elnevezett díszoklevelet nyújtott át Molnár Sándor. 

A gazdaságra épülő kor helyi médiája büszkén közli a legújabb „lesújtó” statisztikát, amely szerint világszinten is pénzügyi analfabéták vagyunk. Csak a bangladesiek, az afgánok meg az albánok sereghajtók mögöttünk… Bezzeg az északiak, vagy a németek és a franciák… – azok tudják mi fán terem a pénz helyes ismerete. Miközben az olaszok, akik régóta nyugati kapitalisták, mégsem osztják be pénzüket. És tanácsokat is  osztogat az ún. felmérést végző szervezet: adjunk zsebpénzt a gyerekeknek, kezdjük el korán gyerekeink pénzügyi felvilágosítását (valamiért most az erőltetett szexuális felvilágosítás is eszembe jut…), merjünk kockáztatni, fektessünk be bátran, vegyünk fel kölcsönt, ne tartsuk megkuporgatott pénzecskénket a párna alatt.

Mindeközben az anyaország pénzügyminisztere óva inti a lakosságot a meggondolatlan karácsonyi költekezéstől, az át nem gondolt ünnepi hitelfelvételektől, a fölösleges pazarlástól. De olvastam már olyan hírekről is, melyekben a kapitalizmus tarthatatlanságáról írnak-beszélnek komoly közgazdasági elemzők, hiszen a „piac megoldja”-típusú ellenőrizetlen tőkeáramlás, pénzfelhalmozódás nemhogy megszüntetné a társadalmi különbségeket, ellenkezőleg: a neoliberális piacgazdaságokban még jobban szétnyílik az „olló”, még szembetűnőbb lesz a szegények és a gazdagok közti szakadék és életszínvonalbeli távolság.

A lókodi Kiss Rozália ökumenikus öregotthon idén ünnepelte fennállásának negyedszázados évfordulóját. Az évek során bebizonyította, eleget tud tenni kitűzött céljainak, hogy alapellátást nyújtson csendes, nyugodt környezetben az idős, beteg embereknek.

A kuratórium folyamatosan azon dolgozik, hogy a körülmények biztosítva legyenek.

A folyamatos tervezés, bővítés, átalakítás állandó feladatot ad, de mindannyian egy közös célért dolgoznak: korszerű, praktikus megoldásokat találjanak, könnyítsenek a nem könnyű hétköznapi gondokon.

A közeljövőben a konyha felújítása van tervben, hogy a szabványoknak megfelelően tudjanak főzni nemcsak a bentlakóknak, hanem a környéken élő idős embereknek is, és házhoz szállítsák a meleg ebédet.

A Bethlen Gábor Alap támogatásával orvosi, ápolási műszereket sikerült megvásárolni: vérnyomásmérők, farkasfecskendők, motoros váladékszívó, gyógyszeradagoló dobozok, inox tálak, új sterilizáló-doboz áll az ápolók rendelkezésére.

Akár meg is könnyebbülhetnénk a hír hallatán, hogy mindhárom erdélyi magyar párt, így a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a Magyar Polgári Párt (MPP), valamint az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke egyetért a tömbmagyarság területi, valamint a szórvány kulturális autonómiaigényével, és hajlandó támogatni a megvalósítását célzó törekvéseket. Mindezt pedig aláírásával is szentesítette.

Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) mélységesen elítéli a román kormányfő fenyegetését, amely egy újabb lépcsőfoka annak a megfélemlítési hadjáratnak, amelyet a román állam az elmúlt években folytatott a székelységgel szemben.

Az elmúlt napokban Mihai Tudose, Románia miniszterelnökének fenyegetése, nem csak hogy Románia alkotmányát sérti, hanem szöges ellentétben áll a románság száz évvel ezelőtti Gyulafehérváron tett ígéreteivel, melyek centenáriumát idén ünnepli a román állam.

Ez a fenyegetés is arra mutat rá, hogy a jelenlegi pillanatban hatalmon lévő román kormánnyal és odahelyezett miniszterelnökével nem lehetséges az erdélyi magyarságot és székelységet megillető jogokról párbeszédet folytatni.

A jelenleg kormányzó párt és annak magyarellenessége, gyomorforgató korruptsága nem szolgálhatta és szolgálhatja népünk érdekeit!

Felszólítjuk képviselőinket arra, hogy követeljék ezen magyarellenes kormány és kormányfő menesztését!

Felkérünk minden erdélyi magyart és székelyt, hogy ne engedjen az újabb megfélemlítésnek, használja bátran nemzeti jelképeinket ezzel is emlékeztetve a román államot az ünneplése alapjául szolgáló gyulafehérvári kiáltvány ígéreteire!

Akár az elmúlt száz évben és az elkövetkezőkben sem engedhetjük, hogy a román állam megtagadja a székely nép és Székelyföld létét, a minket megillető jogokat.