Blog

Az interneten és ezen belül a közösségi oldalakon szörfözve találtam rá erre az írásra. Nem akarok semmilyen pártpolitikába belemenni a belpolitikát mindig is utáltam. Ám a külpolitika mindig is jobban érdekelt. Kerítést építettünk a határunkra, de 5.-ként az unióban, de mégis minket ostoroztak. Azt mondtuk nem kell migráns, fasisztáztak minket, ám mára senki sem akar bevándorlókat befogadni. Mi ez ha nem kettős mérce? Amit manapság látok, hogy mennyire utálnak minket Európában arra kicsit választ ad Cey-Bert Róbert Gyula írása.

Az író nevét viselő és emlékét elevenen ápoló egyesület idén is rendezvénysorozattal emlékezik a község jeles szülöttére.

Tulajdonképpen a két éven át tartó megemlékezés-sorozat csúcspontja ez a négynapos ünnepség (2016-ban volt halálának 40. évfordulója), amellyel igyekeznek körüljárni az életmű különböző szakaszait, illetve kísérletet tesznek arra is, hogy erősítsék az író ismertségét a felnövekvő generációkban.

Újra és újra körülbástyázzák magukat a helyiek Tamási Áron gondolataival és üzenetével, hogy az irodalom őrtornyaiból mutassák fel az örökérvényű üzenetet és azt a székely falut, amelyet örökölt egykor az író, s amelyet a mi gyönyörűségünkre fogalmazott újjá műveiben, csodálatos nyelvezettel és pazar fantáziával.

Nagyszerű feladat ez, amelyet a helyi pedagógusok és a civilek, az önkormányzat és az egyház képviselői egyaránt nagy odafigyeléssel végez. Ilyenkor az egész Kárpát-medence Farkaslakára figyel.

A program

Szeptember 16., szombat
10.00 – Irodalmi vetélkedő;
14.00 – Tamási-emlékhelyek meglátogatása;
16.00 – Irodalmi találkozó és könyvbemutató a Kultúrcsűrben – az MMA Jegtörő írók, az Irodalmi Magazin Tamási.különszáma, a Hitel szeptemberi mellékletében a Mezei próféta című film forgatókönyve; vezeti Falusi Márton, a Tamási Áron Alapítvány elnöke;
19.00 . Kiállításmegnyitó, könyvbemutató a Hittanteremben – Jakab Csaba DLA építőművész – „Munkák 1-3”;

Szeptember 17., vasárnap
10.30 – Ünnepi szentmise Tamási Áron emlékére, koszorúzás a Tamási-sírkertben;
12.00 – Tamási Áron nyomában Farkaslakán – könyvbemutató a Hittanteremben;
20.00 – Dokumentumfilm-vetítés – Tamási Áron nyomában – Novák Lajos alkotása;

Szeptember 18., hétfő
08.00 – Felolvasó-maraton az író műveiből a Tamási Áron Általános Iskolában;
19.00 – Felolvasó-maraton a Kultúrcsűrben; filmvetítés – Mezei próféta;

Szeptember 19., kedd
20.00 – Filmvetítés a Kultúrcsűrben – Tamási Áron testvéreinél – Czigány Zoltán alkotása;

Szeptember 20., szerda
Tamási Áron születésnapja – Székely Kultúra Napja
16.00 – Megemlékezés a szülőház udvarán;
19.00 – Ünnepi műsor a Tamási Áron Művelődési Házban – Szegény ördög – mesejáték – Virgoncz Néptánegyüttes táncelőadása.

A rendezvénysorozat fővédnöke Dr. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke.

Élő Székelyföld Munkacsoport

A minap Ábel egy régi barátjával ebédelt, aki olvasta az általános tekintélyhiányról szóló korábbi eszmefuttatásait, s mintegy feddőleg jegyezte meg a hideg sárgadinnye leves kanalazása közben: „Egyre inkább sodródsz a tekintélyelvűség felé, s ez nem jó…”

Ábel erre egy pillanatig abbahagyta a sodródást, hogy elgondolkodjon a hallottakon. Valóban erről lenne szó?

Ezen és a második fogáson még elrágódott egy darabig, majd a szalvétába törölve az ujjait megrázta a fejét: „Nem, nem hinném. Nem azt kívánom, hogy a tekintélyes embernek legyen igaza, hanem azt, hogy az igaz embernek legyen tekintélye.

Egy egészséges társadalomban ez nem kérdés, hanem válasz. És e válaszok nyomasztó hiányát tapasztalom magunk körül. Pedig fontos lenne, hogy gyermekeink is megadják Istennek, ami az Istené, a császárnak meg, ami a császáré. A teljesítmény nyilvános elismerésének mellőzése elejét veszi egy helyes közösségi értékrend kialakulásának, és jó eséllyel vezet az értékelési és önértékelési képességek elsorvadásához, egy olyan identitászavaros társadalom kialakulásához, amelyben ma élünk. Ha ez a cél (márpedig úgy tűnik: ez), akkor már érthető, hogy az önjelölt ideológiagyárosok és ún. „véleményformálók” miért keverik oly hevült buzgalommal az értékest az értéktelennel, a minőségit a gagyival, a fehéret a feketével, a szezont a fazonnal… Pedig ők is tisztában vannak azzal, hogy ha az önmagukban gyönyörű színeket összekeverjük, a végeredmény nem egy csodálatos új szín, hanem egy szürke, zavaros massza. Hogy ez mégis miért jó? Mert abban könnyebb halászni. Akkor már nem a színek önálló ereje és egyénisége érvényesül, hanem a keverő-kavaró akarata. Világos, nem? Ezért hát keverik, kavarják. Az akció fedőneve az „integráció”. Semmi nem jó úgy, ahogy van, mindent és mindenkit integrálni kell. A tehetségest a tehetségtelennel, az ép elméjűeket az őrültekkel, a szorgalmasokat a lustákkal. Nehogy az előbbiek az egyről a kettőre jussanak, és ezzel sértsékez utóbbiak „érzékenységét”.

Kiváló gyakorlati példája a valamiben jók és ugyanabban gyengék „integrálásának”, amikor a versmondó versenyről kifelé igyekvő tanulók mindegyike oklevelet szorongat a kezében, nehogy valakinek is feltűnjön, kik végeztek a pódiumon. Csak a nyertesek tudják, hogy övék az igazi oklevél, a többieké a valódihoz megtévesztésig hasonló, az utóbbi évtizedekben divatba jött ún. „részvételi oklevél”. Nagy bajban lenne az a néző, aki a nyertesnek gratulálni szeretne, mert nem tudná, kihez forduljon. A „mindenkinek joga van a sikerélményhez”-elv jegyében senki sem veszíthet, mindenki csak első lehet. A második helyezett első az első után, a harmadik első a második után s így tovább. Az ún. „részvételi oklevél” (miért is kell a részvételt oklevéllel jutalmazni?!) célja, hogy összemossa a tehetségest a tehetségtelennel, a reménybeli színészpalántát a csapnivalóan szavalóval.A lényeg, hogy senkinek se legyen tekintélye. Mert a tekintély elismerése az elismerésben részesítettek nárcizmusához vezetne, s az, ugye, már-már nácizmus.

Emlékszem, egyetemi hallgató koromban a „dekonstrukció” divatja tombolt, mindent lelkesen „dekonstruáltunk”, a felismerhetetlenségig. Oktondi módon nem vettük észre, hogy azt az értékrendet is (sőt elsősorban azt!), ami a továbblépést segítené, ami élhetővé és biztonságossá tenné a világunkat. S ma itt állunk egy dekonstruáltvilág romjai között s mint Spartacus a csatatéren: féltérden állva küzdünk, védjük, ami – nem sok – még védhető. Mert a tét már nem is a mi vége felé tartó életünk, hanem a gyerekeinké, unokáinké. Hogy sikerül-e még a jól bevált, hagyományos értékrendet szilánkjaiból újból összerakni, felépíteni számukra és velük, vagy a romokon lassan, de makacsul dübörgő „integráció” nevű úthenger földbe döngöli azt is, ami még megmaradt. Miközben dobhártyánkon táncol fáradhatatlanul korunk új mantrája: az integráció jó, a szegregáció rossz. Árnyalatok nélkül: az egyik fehér, a másik fekete. A végeredmény: szürke. És ezért a szürkéért semmi sem drága. Lásd a szegregáció vádjával, az érintettek elkeseredett tiltakozása ellenére szétvert, egyébként igen jól működő roma iskolát… Hiába, ha kiadták a fatvát, nincs könyörület. Ja,hogy a rómaiak is úgy tartották, hogy: „similissimiligaudet”? Ugyan már. Meg egyébként is: mit adtak nekünk a rómaiak?

Emlékszem, a kilencvenes évek legelején délvidéki barátaink elhűlve kérdezgették tőlünk, erdélyiektől, hogy miért akarjuk mi minden áron szétválasztani a még Ceauşescu által „integrált” (lám, ebben megelőzte a korát!) magyar és román iskolákat? Miért erőltetjük a szegregációt, hát nem jobb együtt? Miért vállaljuk ezért a konfliktusokat is? Ők például kifejezetten örülnek a vegyes intézményeknek, mert a szerb vagy szlovén igazgató könnyebben „elintézi” a hatóságoknál mindazt, amire az iskolának szüksége van… Azért – válaszoltuk – mert mi ettől kezdve olyan világban akarunk élni, ahol mi magunk „intézzük” az ügyeinket, és nem mások. Mert csak így maradhatunk azok, amik és aki vagyunk: magyarok. Mert az integráció csapda. Ma már ők is csak keserűen mosolyognak akkori naivitásukon, hiszen Jugoszlávia példáján keresztül rövidesen maga a történelem illusztrálta számukra, hogy hová vezet az erőltetett integráció. Muravidéki barátaink is a saját bőrükön tanulhatták meg, amit mi már akkor is tudtunk: hogy a vegyes iskolák az asszimiláció melegágyai. Tanulságos történet, de szomorú is, mert lehet: ötven év múlva már az sem lesz ott, aki intelemként tovább adja.

Némely neves kutatók – akiknek az életművéhez egyetemi hallgatóként magam is vallásos tisztelettel közeledtem – úgy tartják, hogy a család, a nemzet, a haza fogalmai ma már elavult kacatok, túllépett rajtuk az idő s az ezzel ellenkező vélemény rövid, gúnyos kacajjal intézendő el. De hogy orvul vissza ne lopakodjanak a történelem színpadára (mert ezektől minden kitelik!), üdvösebb, ha előbb megfosztjuk a tekintélyüktől, majd meg is semmisítjük őket. Ezért a család fogalmába integrálni kell mindenféle devianciát, a nemzet fogalmába mindenféle migránst, a hazáéba pedig az Európai Uniót. Az igazi, megtapasztalható hús-vér tekintélyt felváltani mondvacsinált áltekintélyekkel. És aki ezt nem tartja jónak, jogosan illethető a tekintélyelvűség vádjával?” – kérdezte Ábel. A barátja elgondolkozva nézett maga elé, s úgy tűnt: kissé elbizonytalanították az elhangzottak.

Az ebédidő közben elfogyott, ezért függőben hagyták a vitát. S mivel a rendelkezésünkre álló karakterek is, most mi is azt tesszük.

Megjelent a Magyar Idők 2017. június 17-i számában.

Szeptember 22-24. között tartják Székelyudvarhelyen e hagyományos seregszemlét és termékbemutatót, amelyet kilencedik alkalommal szerveznek meg. A rendezvény házigazdája és bonyolítója a Civitas Alapítvány, amely ezalkalommal szövetkezett a városvezetéssel és programjait egy ugyancsak nagyszabású kezdeményezéssel az Erdélyi Táncháztalálkozóval közösen tartja. A programramok ingyenesek, amelyekre minden érdeklődőt sok szeretettel várnak.

Az immár kilenc éve tartó sorozat folytatódik, a Gyümölcsfesztivál színesedik…

Megszokhattuk, hogy mifelénk, ha beköszönt az ősz, ha szeptember van, akkor itt a Gyümölcsfesztivál. Természetessé vált, hogy szeptember végén három napra beköltözik a Falu a Városba, hogy közösen ünnepeljék a szépet és a jót, közösen örvendjenek természeti és kulturális értékeiknek.

2017. szeptember 22. és 24. között ismét az udvarhelyszéki faluközösségek értékteremtő terévé válik a székelyudvarhelyi Minifocipálya – idén kilencedik alkalommal hívja a Civitas Alapítvány a Polgári Társadalomért találkozóra Udvarhelyszék falvait. Ez évben is több közösség jelezte részvételét, hogy kiállítja gyümölcseit és gyümölcsből készült ínyencségeit: Csekefalva, Farkaslaka, Fenyéd, Fenyőkút, Firtosmartonos, Firtosváralja, Kecset, Kénos, Máréfalva, Oroszhegy, Székelymagyaros, Székelymuzsna, Székekyszenttamás, Zetelaka, Rozsály (HU).

Hazug demokráciánk naponta leleplezi magát… No, nem pusztán úgy, hogy egyet mond s mást cselekszik. Még csak úgy sem – amihez egyébként tájainkon szokva vagyunk –, hogy kétkulacsos módon mást mond kifelé, s mást tapasztalunk bőrünkön. Hanem úgy is, hanem azáltal, hogy alapvetően léthazugságaival rombolja létünket, lelkünket, gyengíti szellemi-pszichés immunrendszerünket, hogy könnyebben befolyásolhasson és rángathasson az ösztönök, a tetszetős ígéretek és kívánságok zsigeri madzagján, amit mi éhes kutyusként hamar bekapunk…

Ott van például a jobb és baloldal esete.

Európa-, sőt világszerte láthatjuk a tendenciákat. Mindent a nácizmusra fog, közben meg retteg a nemzeti érzéstől, a hazafiasságtól, a közösségi lét megnyilvánulásaitól. Hallani sem akar a kurdok, a katalánok, a skótok, az indiánok vagy akár a székelyek önrendelkezéséről. Azt mondja, a pénz majd megold mindent. Csak semmi konfliktus. Legyen jó úgy, ahogy van.

Az olyan, akinek még szent volt a család, a nemzeti közösség, aki nemzetben és egyházban gondolkodik, az már számára szélsőség. Merkel asszony is évtizedek alatt lassan balra vitte a pártját és a német közgondolkodást is. A 68-as nemzedék, amely küzdött a szabadságáért és a kommunizmus ellen, ma szép csendesen világpolgárrá, globalista szabadelvűvé válik. (Pedig Kelet- és Nyugat-Németország között még közel harminc évvel a berlini fal ledöntése után is óriási a különbség…)

Szépen hangzó, szociális-, szegénységpárti ígéreteivel ez tetszetősebb a gazdagok életszínvonaláról lecsúszott proli rétegnek. S mennyire korszerű. Látszik ez azon is, milyen módszerekkel akar a népszerűségét vesztő Macron munkanélküléséget lefaragni. De látszik ez a szellemi alapálláson is, amelyen ez a szocializmust idealizáló, de kommunista diktatúrákat nem tapasztaló Nyugat áll. Hiszen a felvilágosult eszmék, melyek egyenlőségetés demokráciát hirdettek, nem tudnak mit kezdeni az ember ősi, igazi, mély érzéseivel, vágyaival: hit, szeretet, boldogság, szerelem, család. Nem törölték el a szenvedést, a halált, a társadalmi egyenlőtlenségeket. Sőt, ahogyan látjuk, mostanában egyer inkább visszanyal a fagyi. Mert a szellemet kiengedték a palackból, s most nem sikerül visszagyömöszölni. Elszabadult a szabadság. A kisgömböc, a sárkány egyre csak nő, még több vért, szeretetet, életet kér. Cserébe a zsigerekért, a pénzért, a hatalomért. Ahogyan őt eteted, még kapzsibb, még önzőbb, még kegyetlenebb leszel…

Mindenki tudja a Székelyföldön, hogy ezt a családnevet kétféleképpen írják. Ékezettel. És ékezet nélkül. Ha ékezet van az „a” betűn, akkor az „á”, s óhatatlanul felvillan bennünk a Legnagyobb Székely alakja, meg az Orbán Viktoré. Korábban, ha azt mondtuk, hogy Orbán, akkor egyértelmű volt, hogy Lengyelfalva nagy szülöttére gondolunk. Manapság azonban inkább az  Orbán Viktor neve ugrik be, a magyar miniszterelnöké.

Van azonban nekünk itt, ehelyt, saját fejlesztésű Orbanunk is, amely a magyar-román szimbiózis sajátos terméke. Mindjárt kettő. Ha létezik igazi megélhetési politikus, akkor Leonard és Ludovic Orban minden bizonnyal az. Egyébként Lajcsi és Lénárd. Unitárius atyafiak, székelyderzsi pedigrével.

Ha nem csal az emlékezetem, akkor a megboldogult C. V. Tudorról (1949-2015) is az a hír járta, hogy egy darab székely nagymamával rendelkezett, s mégis főállásban bárd és magyarfaló pártvezér volt. Hogy miért? Olyan volt a konjunktúra, s ahhoz, hogy hiteles legyen valaki a brancsban, ahová tartozónak véli vagy álmodja magát, akkor csahosabbnak kell lennie falkatársainál. És még lehetne sorolni, hogy ki, mikor és hol vált árulójává annak a közösségnek „amelyből vétetett”, s amelyért tulajdonképpen véreznie kellett volna.

Az egyik Orban pártvezértként, a másik eurokrataként működik. Furcsa érzés nyomaszt – nyakamba zúdul a viszolygás hidege – , amikor megnyilvánulásaikat látom. Képes ez a Lajcsi vérgőzös nótákat fúni, ha olyan társaságba keveredik. És az is megfordulhat a fejében, hogy keresi majd a kontaktust Hargita alatti véreivel, s akkor a Székely himnuszt veszi elő az emlékezetéből… Érdekes tégellyé lett a proletárdiktatúra és az azt követő vadkeleti kapitalista korszakban Brassó városa, amely akkor volt igazi, amikor nagyjából egyforma arányban lakták szászok, magyarok és románok. Ez a Lénárd, az idősebb pedig egészen furcsa kijelentéseket tett európai főtárgyalóként és uniós biztosként anno, de később is. Nagyon aláveti magát annak az EU-eszmének, amely inkább aláaknázza manapság az államszövetséget, amelyben élünk. Legalább olyan komplex a Lénárd helyzete, mint a Iohannisé, akinek szászként igaz románként viselkednie, holott ezt sokkal elegánsabban is meg lehetne élni.

Talán, ha több magyar gerinc szorulna belénk, mihelyt genetikailag is érintkezünk „azokkal”, akkor sokkal jobb lenne a helyzetünk. Végtére a magyar az a nép, amely leginkább hozzájárult ahhoz, hogy nép és modern nemzet a románból. Hogy megmaradjon.

Az 1918-as nemzetkiteljesítési tárgyalások és nyugati békediktátum évfordulója közeledtén, a nagy ünneplési lázban jó lenne ilyen apróságokra is odafigyelni, hogy az a fránya ékezet visszakerülhessen az „a”-ra. Hogy ismét „á” legyen. Mert ékezettel vagy anélkül, nekünk itt van a hazánk. S nekik is. Márai Sándor is ezt fájlalta, „… csákány koppan, s nevedről lehull az ékezet”, csakhogy ő Amerikába került, amely tudvalevőleg sokkal nagyobb tégelyként működik. És még neki sem lett hazájává, hisz azt kérte, hamvait inkább az óceán ölelje magához.

Megjelent a Hargita Népe 2017. október 17-i számában.

Azt nyilatkozta a közelmúltban Lucian Romascanu román kulturális és nemzeti identitásért felelős miniszter, hogy testvéri gesztust kell tenni a magyarság irányába Nagy-Románia centenáriumán.A romániai nemzeti kisebbségek, főként a magyarság irányában megfogalmazott „testvéri üzenetet” lát szükségesnek Lucian Romascanu román kulturális és nemzeti identitásért felelős miniszter annak érdekében, hogy a többségi nemzettel együtt ünnepelhessék országuk centenáriumát – közölte hétfőn az Agerpres hírügynökség magyar kiadása a tárcavezető egy vasárnap esti televíziós interjúját ismertetve.