Kellő nagyböjti aktualitást, csontig-velőig ható dermesztő, kegyetlen fricskát ad testvérünk tragikus halála. Kérdések özöne ejt kétségbe, vagy inkább józanít ki: mitől szép az élet? Áldás-e, ha rövid? A hátramaradottak, megérdemelték, hogy még élnek? Létezik okos, jól megfontolt halál is, szemben a butával, vagy inkább csak ostoba, fölösleges? Mitől az? Megérdemeljük-e az életet? Mit tettünk érte?
Induljunk ki néhány alapvető axiómából.
Először is: az élet titok. Ajándék. Áldás. Kihívás. Nem uralkodhatunk felette.Nem ellenőrizhetjük akkor sem, ha az elejébe és a végébe belenyúlhatunk. Kaptuk. Hogy jól, vagy rosszul gazdálkodunk vele: ez a tét. És döntési jogköreink még ezen belül is korlátozottak. Mindazonáltal mélységes titok marad. A szabadság, az együttműködés, az ellentmondás és a kegyelem titka, zsonglőr-játéka, labirintusa. Úgyanígy az sem közhely – még akkor is, ha anyagelvű sorstársaink megmosolyogják –, hogy ez az isteni szikra, pont mert isteni, örök. Halhatatlan lelkünk, istenképiségünk testi megnyilvánulásain érezhető ez leginkább. Vágyaink a tiszta, transzcendens után, a jóság, a szeretet, a megértés szomja, a szép, az új, az alkotás műteremtésének hajtómotorja, mely visz előre és ösztökél a még jobb felé. Tér-idő-múlandóság nem szab neki határt.
Böszörményi Zoltán költő vallja Az irgalom ellipszise című versében: „Az ateista bigottéria neve/ materializmus. Ennek a vallásnak/ három dogmája van: lélek nincs, az ember állat,/ a halál megsemmisülés.”
A hívő ember azonban mást vall. Mert Jézus Krisztus megváltó halála és feltámadása is legalább ennyire ténykérdés. Csak persze nem a zsigerek szintjén.
Ebből kiindulva, semmilyen ostoba vagy buta halál nem értelmetlen az örök üdvösség szempontjából, még akkor sem, ha valaki esetleg túlfeszítette a húrt, felesleges kockázatot vállalt, s így látszólag „túl hamar elejébe” ment. Nem lehet akkorát esni, hogy az irgalmas Isten ne nyúlna utánad. Ha nem adtad el a lelkedet az ördögnek, mindig megmenthető vagy. Isten nem mondja fel a felünk kötött újszövetséget. Csak az ember köthet mefisztói alkut: amikor teljesen és végérvényesen elfordul az irgalmas és szerető Istentől. De az Isten a keresztelés pillanatától hív, vonz, késztet, noszogat, próbál, int, jelez és döfködi az oldaladat: ne nyugodj bele, ne rendezkedj be a földi halandóságba. Ne hagyd, hogy beszippantson a semmi, amit a pénzért adnak. Merj remélni már most életed pillanatainak „örökkévalóság-potenciáljában”, mert érted Valaki meghalt, hogy te örökké élj.
Szentírási idézetek pörögnek emlékezetemben: „Aki kedveli a veszélyt, elvész benne.” (Sir 3, 28), „Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen.” (Ez 18, 23), „Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.” (Mt 5, 7), „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak?…” (Lk 13, 1), „Aki mindenáron meg akarja menteni életét, elveszíti azt.”(Mt 10, 39, Mk 8, 35, Lk 9, 24), „Az vesse rá az első követ, aki nem bűnös…” (Jn 8, 7), „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen.” (1Kor 10, 12).
Miközben a földön elkezdjük építeni Isten országát, folyton égre emelt tekintettel kell járnunk, éberen, mindig készenlétben, hogy a mennyei behívó kézhezvételekor az elénk szaladó Atya karjaiba rohanhassunk, aki így vár: Jertek atyám áldottai…, jól van te hűséges, derék szolga…, mert éheztem és ennem adtál…, sokat bízok rád, menj be Urad örömébe!
Ehhez képest mellékessé válik, hogy idősen-e, vagy fiatalon, milyen történelmi korban, milyen karrier csúcsán vagy hivatás zenitjén, sírnak-e utánad, vagy megnyugodtak, elengedtek, vagy fájlalják hiányodat. Mert dolgainkat, értékünket nem a halál egyszerűsíti le, hanem Isten irgalmas szeretete, mely életünk folyásában, de halálunkban is megnyilvánult.
Kapcsolódó írások: Botár Gábor plébánosra emlékezünk,,Botár plébános temetése
Fotó: Farkas Antal; a videó az RTV archívumából származik.
Sebestyén Péter
