A legeredetibben kornyikáló Fabula Lupusz megnyerte a Gix Faktor megyei szakaszát, és azonnal szajkóértekezletet hívott össze. Senki sem sejtette, milyen hatalmas erőfeszítésébe került a legszebben kornyikálnia, mikor voltaképpen nem is ez a végzettsége. De végre itt az alkalom, hogy ország-világ megismerje Fabula Lupusz igazi tudományát, magasra törő zsenialitását.
El is jöttek a médiások szép számban. Megjelent a Kormányburukkoló ügyeletes gerlicéje, a Szajkószenzác regősei, a Búbárányka mioricái, a Nemzeti Lappantyú garázdabillegetői, a kis és nagy légykapók, balkáni gerlék, trikolorádós ugartyúkok, tulipiros nyakkendős vöcskök és vörös begyek, ugyanakkor szép számban siket fajdok, káeftés tőkés rucák, rózsás gödények és bütykös hattyúk. Egy gatyás kuvikot alig tudtak kirakni, mivel nem megfelelő öltözetben jelent meg. Egy bajszos sármány mindenáron itt kívánta elsózni forgatókönyvét, melynek címe: Sármány és szerelem, azonban két harcos seregély úgy kirúgta, hogy még a sarki gólyatöcs is rajta röhögött.
Lupusz ünneplőben feszített: vadonatúj báránybőr bundájában, fején báránybőr kucsmával izzadt kegyetlenül, mígnem intettek, hogy kész, leveheti, mert meg lett örökítve a koraesti Tévéripacs számára.
A helyzet az, hangsúlyozta Lupusz, hogy itt pozitívan kellene őt diszkriminálni. „A továbbiakban ezt szeretném önöknek kifejteni”, tette hozzá, és kedveset hörbölt a kávéjából.
Egy citromsármány örömében lilára vált.
Két balfácán azonnal jegyzetelni kezdett, és nem hagyták abba akkor sem, mikor már véget ért a szajkóértekezlet. Pica szarkakisasszony szerint, aki a Bül Bül Magazin Polipletyó rovatát írja, szentistók, hogy a két balfác a titkosszolgálatnak dolgozik.
A pozitív diszkrimináció abban áll, fejtette ki Lupusz, hogy mivel jómagam és akiket képviselek, megalázó kisebbségben élünk itt, egy khm, bárányok és, bocsánat a kifejezésért, disznók lakta tömbvidéken, emiatt fokozottan veszélyeztetve érezzük magunkat, hiszen lépten-nyomon bégető birkákba ütközünk. Néha tíz-húsz-harminc kilométert is végig kell kormányozzunk, hogy igazi farkasüvöltést halljunk vagy hallathassunk. Mert már a halk settenkedés is zavarja ezeket a vegetáriánus salátazabálókat… Ezért minekünk különlegesen speciális üvöltőhelyekre van (zászló)égető szükségünk, amiért is nyomatékosan kérjük, sőt felszólítjuk a kormányt, miáltal igencsak követeljük, engedélyezze, sőt rendelje el farkastorkú ordítóiskolák felállítását, melyekben kölykeink, bocsánat, kedves tőlünkszülött gyermekeink a bölcsődétől az egyetemig mindent csakis és csakis államilag alkotmányozott farkasnyelven sajátítsanak el, az épületekkel, tantermekkel, felszereléssel, valamint a szántókkal, legelőkkel, erdőkkel egyetemben.
Egyszóval ugyanazt követeljük, mint a kergebirka szellemtől megittasult gyapjas bégetők kósza nyája, valamint a dagonyából napra hunyorgó sertésbrigád, a kocák, hízók, malacok, göbék, emsék, ártányok összevissza röfögő csordája. Egyszerű az egész, remélem, mindenki értette.
– Elnök úr! – állt fel kérdésével egy szúrós szemű újdondász – Egyébként Tövisszúró Őrgébics vagyok, a Nyaktekercs című ebugattától. – Miként értelmezi Ön és a farkas kisebbség ezt a bárány- és disznóközmondást, miszerint a hazug farkast hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát?
– Ez – mondta Lupusz – mélyen sérti mind a farkasok, mind az ebek nemzeti méltóságát. Mert itt mind az ebeket, mind a farkasokat el akarják nemzetietleníteni a birkák és a disznók. Ezért mi máris életre hívtuk az Eldisznósított Kutyák Önérdekvédelmi Szövetségét és az Elbirkásított Farkasok Demokratikus Egyesületét, melynek egyébként számos disznó és juh is tagja immár. Céljaink közösek, mert egyakaratúlag azt követjük, sőt követeljük, miáltal szigorúan meg is hagyjuk és parancsoljuk: hogy minden birka legyen kutya, minden bárány legyen farkas, illetőleg minden röfögés és bégetés alakuljon át stantye pityere demokratikusan ám, a kirelejzumát, méltóságteljes ugatássá és halált megvető üvöltéssé! Ez a mi szent fogadalmunk, melynek kifejlete a teljes jogegyenlőség, sőt a mi külön egyenlőbb jogi státusunk kivívása; amikoris nem lesz többé külön ugatás és külön üvöltés, hanem csakis és csakis egységes orgonálás, ami számunkra nem egyéb, mint a csontfagyasztó fehér éjszakákon felhangzó himnuszunk, benne fajunk minden bánatával-örömével, győzedelmével és diadalával! Namármost, ha véletlenségből, mert ugye, a jóhiszeműségünk nem ismer határokat, nemdebár, mondom: ha esetleg ez a szent és vitézi cél nem tetszene a többségi birkanyájnak és sokasági disznócsordának, akkor bizony, le is út és fel is ösvény, szedje ki-ki a rohadt sátorfáját, és takarodjon, hiszen mindenki tudva tudja, hogy valahonnan az ázsiai puszták környékéről csavarogtatok el a mi erdőborította szent tájainkra, ahol időtlen idők óta mindig is a farkasok és a kutyák voltak az őshonosak. Mi már akkor itt üvöltöttünk és orgonáltunk, mikor ti még kancatejet szoptatok a vad síkságokon, és most is mi üvöltünk és orgonálunk, mert ez a mi örökös vadászterületünk, itt mindig mi voltunk a gazdák, és mi maradunk urak a világ végezetéig. Ezt kiáltjuk a többségi kisebbségnek, amely elnyom bennünket, nem enged kibontakozni, kisemmiz és kiszipolyoz, hogy maholnap koldussá válunk a tulajdon saját rengetegünkben! Vakarózzatok és takarodjatok. Vagy óvakodjatok és alázkodjatok. Lesz majd itten respektus, én leszek a prefektus!
Ezt kiáltotta, üvöltötte, orgonálta Fabula Lupusz; annyira felturbózta magát, hagyta felbuzogni mérhetetlen tehetségét, hogy az egész szajkóértekezleti társaság hanyatt-homlok elmenekült, elinalt, futott, rohant, ki merre látott!…A kormányburukkos gerlicék, a szajkószenzác regősök, a potyakapók és kopackappanok, balkáni gerlék, ugartyúkok, agrárpockok, vörösvöcskök és -begyek, tőkésrucik, rózsás gödények, bütykös hattyúk és trükkös fattyúk. Még a siketfajdok is elspulniztak, pedig ők az egészből semmit, de semmit sem hallottak.
Öt perc sem telt el, és már csak két árva lény téblábolt ott, ám ezekeről csakhamar kiderült, hogy a veterán-pótlékért jöttek: egy küszvágó csér és egy öreg gácsér.
Két rühes kuvasz, Lupusz úr őrzővédői, rászabadult a védtelen protokoll-kajára, fulladásig fulekálva falták a sajtóértekezlet szponzorától (nem szabad ide írnunk a nevét) küldött finomságokat, a hamburgert, a szendvicset, a sütiket, és itták hozzá az üdítőt és konyakot, majd fojtásnak a legfinomabb úri pezsgőt.
Fabula Lupusz pedig boldogan engedte el magát, epedő tekintetét a szemben magasodó toronyház egyik nyitott ablakára függesztve kapcsolta be a dalkísérő zenegépet, és mindjárt epekedő dalra gyújtott. „Kicsimalac, kicsimalac, engedj beeee!” Nyifogott, visongott, azután röfögött, mint a községi fajkan, majd bégetett, mint egy bergő berbécs, végül ugatott, legeslegutoljára ismét üvöltésbe fogott…Gejzíresen buzgárolt kebelében az endorfin, hiszen máris karjában érezte szíve választottját.
Semmi kétség, a toronyblokk szépségkirálynője, Mangalica Katalica kisnaccsád lesz nemsokára a rettegett nép- és pártvezér, Fabula Lupusz felesége. Káterina naccsásasszony, a megye bálványa.
Minden dalszak végén várta a kedvező választ.
Aztán megint ismételt: „Kicsimalac, kicsimalac, engedj bee!”
Ám a bájos mangalica lány csak halovány szűzárnyalatnyi rózsaszín mosollyal vette tudomásul a heves udvarlást, még bár annyit sem válaszolt, amennyi a nótában van, tudniillik, hogy: „Nem engedlek, pont, pont a s…be!”
A Fabula Lupuszok azonban nem ismerik a csüggedést.
Ha momentán nincs is szerencse a szerelemben, fáklyásmenet tündököl a politikában. A tájékoztatási csatornákon futótűzként terjedt, hogy újabb fényes győzelmet könyvelhetett el a kisebbségi harcban a harcos kisebbség. Harsogott az egész írkált és pletykált és képelgő média. „Hatalmas lépés a farkasok autonómiája felé!”
Saj(n)á(la)tos módon: az ebeket már kutyába se vették.
A címlapkép Molnár Dénes karikatúrája.
Ez az írás eredetileg a marosvásárhelyi Népújságban látott napvilágot.
.jpg)
.jpg)
