Jólesik beszélni a jóról: szombat este Uruguay legelegánsabb színházában, a montevideói Teatro Solisban az előadás fináléjában egyszerre százhatvan csillogó szemű magyar ropta a néptáncot, a nagyszámú közönség pedig állva tapsolt. A XIII. Dél-amerikai Magyar Néptánctalálkozóról és a helyi magyar diaszpóráról majd a hét végi magazinban olvashatnak bővebb riportot, most inkább koncentráljunk a tanulságokra – írja Lukács Csaba, a Magyar Nemzet főmunkatársa frissen megjelent cikkében.
Az amerikai kontinensre disszidált magyarokról évtizedeken keresztül nem volt szabad beszélni, vagy ha igen, akkor csak negatív kontextusban. Az „amerikás magyar” szószerkezet ma is inkább pejoratív jelentésű – hazalátogatáskor nagyzoló, a pénzt bőkezűen szóró, a nyelvünket immár akcentussal beszélő típust értünk rajta. Pedig nem csak az Egyesült Államokban élnek magyarok, és nem mindenkinek sikertörténet a kivándorlás – gondoljunk csak az argentínai Chaco tartományban élő honfitársainkra, akik tulajdonképpen átverés útján kerültek oda az első világháború után (földet ígértek a Buenos Airestől ezerkétszáz kilométerre lévő pusztaságban, de nem mondták meg nekik, hogy ehhez dzsungelt kell irtaniuk), és ugyan tisztesen helytálltak a szinte reménytelen helyzetben, soha nem váltak jómódúakká.
.jpg)
A szocializmus idején gyanúsak voltak – az amerikai, kanadai magyarokat az ellenség és a kapitalizmus embereinek tartották, az Argentínában, Venezuelában vagy más dél-amerikai országban élőket pedig egyszerűen lefasisztázták. Pedig ők görcsösen ragaszkodtak magyarságukhoz a spanyol vagy portugál tengerben: saját iskolákat, cserkészszervezeteket alapítottak, kiadókat, újságokat hoztak létre anyanyelvükön, közösségi házaikban színházak működtek, egyszóval pezsgő kulturális élet folyt. És dolgoztak az idegen hatalmak alatt nyögő, szétszakított óhazáért – lehetőségeik szerint támogatták az otthon tiltott vagy csak éppen megtűrt művészeket és értelmiségieket, gyűjtést szerveztek a Kárpát-medencei magyaroknak, vagy éppen politikai akciókat indítottak, mikor mire volt szükség.
A rendszerváltás után sokat javult a helyzet, de közben a magyar közvélemény egy picit befelé fordult: ami Budapesten és annak kétszáz kilométeres körzetén kívül történik, az ritkán kerül be a hazai médiába. A latin-amerikai magyarságról keveset beszélünk – álszerénység nélkül mondhatjuk, hogy az egyik üdítő kivétel éppen a Magyar Nemzet, mert kollégáimmal együtt évek óta gyakran foglalkozunk a diaszpóra életével. Az utóbbi tíz évben magam is többször jártam a térség országaiban, és ezekből az utazásokból riportok születtek – például a chacói magyarokról is lapunk írt először.
Az is tény viszont, hogy ezek a közösségek egyre inkább elöregednek, és számban is megcsappantak – nincs utánpótlás, a vegyes házasságokból született gyerekek már többnyire nem beszélnek magyarul. Érdekes – és fájdalmas – látvány, hogyan kopnak el az otthonról hozott értékek: először a nyelvet felejtik el, aztán már a hazai recepteket is felváltják a befogadó kultúra ételei, és végül marad a tánc. Hogy a gyerekek ne veszítsék el gyökereiket, ahhoz, bebizonyosodott, a legjobb módszer a cserkészet: ott magyarul kell beszélniük, rengeteg népdalt tanulhatnak meg, és mellesleg cserkészkednek is, annak minden örömével és gyakorlatiasságával.
Azt sem kell elhallgatni, hogy a diaszpóra évtizedes mellőzése után a mostani kormány hatékony programot hozott létre és működtet a távolba szakadtak magyarságának megőrzésére. A Kőrösi Csoma Sándor-program ösztöndíjasai legkevesebb féléves időtartamra kiutaznak az összes kontinensre, hogy a kinti közösségek számára tevékenységeket szervezzenek, tanítsák őket magyar nyelvre és kultúrára. Latin-Amerikában tavaly tizenegy ilyen ösztöndíjas dolgozott, és az eredményt szombaton a Teatro Solis színpadán is láthattuk. Túlzás nélkül elmondható, az ösztöndíjasok igen jól dolgoztak – mivel én a négy, illetve a hat évvel ezelőtt megszervezett néptánctalálkozókon is részt vettem, most meglepett az a minőségi ugrás, amelyet a tánccsoportok produkciói tanúsítottak. Ahogy egy magyarországi szakember fogalmazott: azelőtt szerettek táncolni, most már tudnak is. Elképesztően jó koreográfiák születtek, és a színpadon töltött percek szinte minden pillanatán érződött a munka – egy brazíliai magyar lány például tavaly kiutazott a Gyimesekbe, hogy megtanuljon egy csángó hangszeren, a gardonon játszani.
Álljunk meg egy szóra a dél-amerikai találkozók történeténél! 1986-ban az argentínai magyarok egyszeri alkalomban gondolkodtak, amikor meghívták magukhoz a környező országok magyar néptáncegyütteseit, de a találkozó annyira jól sikerült, hogy már a helyszínen megbeszélték, ezentúl kétévente szerveznek hasonló rendezvényt. Venezuela, Brazília, Uruguay és az első találkozót szervező Argentína vállalkozott a rendezésre, így eleinte nyolcévenként került sor egy-egy országra. Az utóbbi esztendőkben a közbiztonság és a gazdasági helyzet annyira megromlott Venezuelában, hogy a másik három országra maradt a rendezés terhe – a caracasi magyar együttesnek ebben az évben még repülőjegyre sem futotta, így ők nem küldtek együttest a harmincadik évfordulós találkozóra.
Aki eljöttek: Brazíliából a Pántlika, a Zrínyi és a Ropogós; Argentínából a buenosi Regős, a Kolomp és az Oleander, valamint a chacói Liliom; Uruguayból a Tündérkert négy korosztálya (!) is. Elmondható, hogy háromtól hetvenhárom évesig táncoltak a színpadon – a mellettem ülő idős néző boldogan újságolta nekem egy jelenetnél, hogy egyszerre van színpadon a lánya és az unokája is. Volt vendég Magyarországról is: a sátoraljaújhelyi Zemplén együttes lépett fel a közel négyórás programban, a zenét pedig a Dűvő zenekar és Pál István Szalonna szolgáltatta.
A program alatt többször elsírta magát a közönség – a dalok olyan emlékeket idéztek fel a távolba szakadt magyarokban, amelyeket nehéz volt érzelemkitörés nélkül elviselni. Másod-, harmad- vagy már sokadik generációs magyarok is táncoltak vagy ültek a nézőtéren: az esetek zömében ők már nem beszélik őseik nyelvét, de nem felejtették el a gyökereiket. Az ilyen élmény után mindig azon gondolkodom, hogyan és miért alakultak úgy otthon a dolgok, hogy a fiatalok zöme úgy vélekedik: valami kínos, avítt dolog a néptánc, ezért butaság azzal foglalkozni. Nem tudom, egy budapesti fiatal hány népdalt tudna felidézni magában – a húszmilliós Sao Paulóban élő brazil–magyar fiatal ismétlés nélkül is több órán keresztül énekelné őket.
Miért van az, hogy ahol meg kell küzdeni érte, ott a hatalmas ellenszél dacára is megmarad a magyar kultúra, míg otthon, ahol karnyújtásnyi távolságban volna minden, alig érdekel valakit?
Sokat lehet tanulni egy ilyen úton. Az ember megtanul értékelni olyan dolgokat is, amelyek otthon lényegtelennek tűnnek. Rájövünk, hogy mit is jelent magyarnak lenni – és ennek az érzésnek semmi köze a túlzott nacionalizmushoz. Brazil, argentin, uruguayi kisgyerekek mutatják meg nekünk, mennyire rosszul sáfárkodunk az értékeinkkel ott, ahol még bőven lenne belőlük – ők olyan féltőn ápolják azt a keveset, amit magukkal tudtak hozni, és olyan tisztelettel viseltetnek iránta, hogy az anyaországból érkezett elszégyelli magát.Szombat este Montevideóban százhatvan táncos közreműködésével megtörtént egy olyan közösségi csoda, amilyenben rég volt részem. Megérte utazni tizenkétezer kilométert.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg 2016. 02. 22-én. A felvételt a szerző készítette.
Lukács Csaba
.JPG)
.JPG)
.jpg)
.jpg)
-page-001(1).jpg)
.jpg)
