Blog

Egynapos konferenciát tartottak a székelyudvarhelyi Városháza Szent István termében június 27-én, amelyen bemutatták azt a kutatást, amelyben a tanyasi életmódot elemezték, illetve előadásokat tartottak az optimális tehéntartásról. A programot a REGA Régiókutató Egyesület, a Székelyföldi Regionális Tudományi Társaság (SZRTT) és a Lámpás Társaság munkatársai szervezték.

Bemutatták a Tanyasi életforma a Székelyföldön című kötetet, amelyet dr. Geréb László állított össze a dr. Kassay János (Székelyföldi Regionális Tudományi Társaság) és Amrus Tibor (Lámpás Társaság) által vezetett kutatások alapján. A kutatásban részt vett még dr. Ambrus Tünde, Demeter Sándor Lóránd, dr. Ferenczy Ferenc, dr. Ilyés Ferenc, Kánya József, Pálfi Kinga és Tankó László. A kutatást ámogatta és megrendelte a (magyarországi) Földművelésügyi Minisztérium Nemezetközi és Kárpát-medencei Kapcsolatok Főosztálya.  

Kétségtelen, hogy a tanyasi életforma legsérülékenyebb, bár vannak benne erőtartalékok, s ha megfelelően vizsgáljuk, akkor a pozitívumok meg is mutatkoznak.

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport

Kezdetnek néhány fantáziadús tanács unaloműzéshez a világhálóról:

•Ha megkérdezik a játszótéren, melyik a te gyermeked, válaszold azt, hogy még nem választottam…

•Menj be egy ruhabolt öltözőjébe. Néhány perc múlva kiabáld, hogy elfogyott a vécépapír…

• Amikor egyedül vagy otthon, mondjad magadban, hogy „tudom, hogy lehallgattok.” Ha nem hallgatnak le, senki nem tudja meg, viszont, ha igen, nagyon meg fognak ijedni…

• Menj be egy olyan étterembe, ahol még sosem voltál, és mondd a pincérnek: a szokásosat kérem…

• Vegyél be altatót, igyál rá energiaitalt, figyeld meg melyik győz…

• Tegyél lakatot egy fültágítós ember fülébe, aztán fuss…

• Keress egy alvó szúnyogot. Zümmögj a fülébe. Élvezd a bosszút…

Valóban, nemcsak a hosszú téli éjszakák, de a dögmeleg nyári napok lazítása, a fojtó kánikulai semmittevés, netán a monoton munka szürkesége is unalmassá teheti életünket. S ami még rosszabb, megbetegíthet. Ideig-óráig menekülhetünk ugyan a természetbe, a zajba, a pörgésbe, vagy a kábítószerek bódító tudatállapotába, de hosszú távon attól még a szabadság is lefáraszt.

A szabadidő eltöltése jó adag figyelmet, kellő kíváncsiságot, bátorságot igényel. A történet szerint egy filozófia szakos egyetemi hallgatónak arról kellett dolgozatot írnia, mi a bátorság. Ő ennyit írt a lapra: Ez. És beadta. Állítólag ő kapott egyedül tízest. Czakó Gábor egyik esszéjében pedig egy unalmas emberről ír, akinek az esküvői ebéden egy kisfiú, csak annyit mond: „a mennyországban sokat fogsz szenvedni.” Amikor pedig a bácsi érdeklődve utánakérdez, a kisfiú csak annyit válaszol: „Mert ott lesz előtted a világ  összes csodája, és te egyikre sem leszel kíváncsi…”

Az unalom a közösségi, családi együttléteket is tönkreteheti. Még a tengerparton is. Az unalom egy szeretetkapcsolat első számú közellensége – mondja Gyökössy Endre. Fásulttá tesz, megöregít elhamvaszt. Ha kifogy belőlünk az érdeklődés egymás iránt, ha eluralkodik rajtunk a szürkeség, halálosan unni kezdjük egymást. Nemhiába mondták a középkorban: az unalom az ördög párnája. Ezért a szürke(ség)„ötven árnyalata” ellen is, csak a szeretet leleményességével, bátor kezdeményezésekkel lehet és kell élnünk. A változatosság, a diverzitás, a soskszínűség, nem csak felkapott szlogenek –melyeket a média manapság előszeretettel forgat ki lényegükből–, hanem a lelki és szellemi életünk kellékei is.

Minden év júliusában régi korok muzsikája hangzik fel Csíkszereda város különböző helyszínein, Csíksomlyón és a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban. Ilyenkor a város egy teljes hétre a muzsikálás és a régizene-oktatás központjává válik.

A fesztiválon a középkori, reneszánsz és barokk muzsika legrangosabb európai és hazai előadóit hallhatja a közönség, ingyenes koncerteken.

2008-tól kezdődően, a fesztivál keretén belül megszervezett Régizenei Nyári Egyetemen neves előadóművészek és tanárok tartanak mesterkurzusokat, a fiatal és pályakezdő zenészek itt tanulhatnak a régi korok zenéjéről és a korhű, historikus előadásmódot.

Részletek ITT olvashatók.

Ilyenkor, papszentelések, primíciák idején megszaporodnak a „papi lakodalmak”, mulatságok, táncra perdül a „násznép”.

Vannak akik alig várják ezt az alkalmat, hogy kiengedjék a gőzt.

Meg aztán lehet csodálkozni, botránkozni, könnyű pletykatéma.

A ’89-előtti zártkörű, visszafogott elsőmisés ünneplésekhez képest a mai bulik már sokkal el- és felszabadultabbak lettek. De mindig izgatta a közvéleményt, a hátsó, s a jó szándék sem hiányzott: bűn-e, ha a pap táncol?

Egyáltalán táncolhatnak-e a papok? Miért nem? Miért ne? S ha igen, akkor miért nem?!

Középiskolás koromban, néhány lépés, próba és előadás erejéig belekóstoltam a néptáncba. Később, fiatalok teadélutánján, házibuliján már a könnyűzenére is megtáncoltam magam. Néhanapján lakodalmi meghívásnak is eleget téve, nótacsokorral kedveskedtem az ífjú párnak, és az ünneplő rokonság táncába is beálltam. De éreztem, hogy ezen próbálkozások messze állnak a valódi tánctudástól. Miközben csodáltam a profi táncművészeket, balerinákat, szinte irigyeltem, ahogy fergeteges előadásaikon ropják a táncot, gyönyörködtetik a közönséget.

Tényleg csodálatos a mozgáskultúra magas nívója nálunk is.

A ’90-es évek elején látott filmek közül egyik kedvencem volt A táncos lábú tisztelendő, Adriano Celentano főszereplésével, aki nemcsak énekhangjával lopta be magát a szívembe, hanem azzal az igyekezettel is, ahogyan  a papi karakterben egymásra talált a komolyság, a hit, a humor, a tánc és az öröm. Ugyanilyen meghatározó élmény volt elolvasni a Neked táncolok, Uram! című könyvet. Ebben  a főszereplő, a párizsi Opera volt szólótáncosnője, Mireille Négre arról vall megdöbbentő őszinteséggel és könnyedséggel, hogyan vív kettős harcot a hagyományos aszkétika és a szórakoztatóipar felfogásával, hogyan hirdeti az evangéliumot, hogyan emeli művészi színtre a tánc lelkiségét, és hogyan egyezteti össze a testet és a lelket nemcsak a maga, hanem az egyház javára is. Még frissebb élményem az indiai származású Sajú atyáról maradt, akit teréz anya élete és munkája inspirált, ennek hatására belépett a jezsuita rendbe, és most az indiai táncművészet többezer éves hagyományát viszi tovább: táncos ruhában, kifestett arccal, ékszerekkel előadásokat, táncos meditációkat és lelkigyakorlatokat tart világszerte. Így ölt testet nála a szolgálatban az esztétika a vallás és a művészet. Ő azt tartja, hogy: a tánc az imádság egy formája. Evangélizációs eszköz, szent előadás, az örömhír kifejezője. Egyszerre mozgatja a testet és a lelket. A táncos teste hidat épít vallások és kultúrák között, fegyelmezett mozgásával dicsőíti az Istent…

Hasonlóan vall az Erdély-szerte ismert és nagyrabecsült koreográfus, Orza Călin is: „A tánc nem hétköznapi kommunikációs műfaj. Táncolni anyanyelvi szinten kell. De a nyelv nemcsak alany, állítmány és jelzős szerkezet. A tánc sokkal balladisztikusabb, mert ösztönösebb és racionális. Egy mozdulat nem jelenthet egy konkrét szót. Mert az márpantomim. A tánc líra, a pantomim epika. (…) A tánc nem más, mint a valóság újrafogalmazása egy más síkon. (…) A tánc a belső valóságot képezi le. Mindenkinek meg kell tanulnia a maga táncát. (…) A táncos a testét egy magasabbrendű valóságnak veti alá.(…) A táncosnak naponta meg kell járnia a poklot. Sokszor fogcsikorgatva kell legyőznie testét, csak így juthat egy magasabb szintre. Az élettapasztalattal rendelkező táncosnak segít a koreográfus, hogy olyan képet alkosson a tökéletesre csíszolt test köré, aminek hatása fölemeli a nézőt…”(V.ö. Krónika-Szempont, 2009. november 20.)

És itt kanyarodjunk vissza a papok táncához. Hetekkel ezelőtt hallottam egy gyergyói barátomtól, amint idézte édesanyját: „ne csak ott takaríts,ahol a papok táncolnak…”

Ezt Csíkban nem hallottam. Kezdtem kutakodni, s kiderült, hogy ez a kihalófélben lévé népi mondás a köznyelvben pusztán egy leszűkített értelmezés. Az összecsapott, felszínes, látszatmunkát ostorozza. Aki csak ott sepreget, ahol a papok táncolnak, az csak a látszat kedvéért tesz valamit. Hogy a lelkiismeretét megnyugtassa, kénytelen kelletlen eleget téve a másik kérésének. Csak ott csinál valamit, ahol mások látják. Fércmunkát végez. Elnagyolja, elfuserálja kötelességét. Ha meg arra gondolunk, hogy a valóságban, pláne a világi életben a papok nem nagyon szoktak táncolni, még farsangban sem – legföljebb a primícián vagy családtagjaik lagziján –, akkor a mondás valójában nem a papokra vonatkozik, hanem arra üt vissza, akivel kapcsolatban mondták: ott takarított, ahol a papok táncolnak, vagyis sehol…

No de hol táncolnak a papok? A néprajzi lexikon szerint a paptánc egy közösségi körtánc (vagy csárdás) – néhány vidéken még ma is ropják –, amit az egyházi esküvő után a templom előtt vagy a papkertben járnak. Katolikus és protestáns vidékekre szintúgy jellemző. A témában mélyebben kutakodva, s az idő kerekét is visszapörgetve rájöhetünk arra, hogy eme mondás gyökere a szakrális körtáncokban keresendő, még a bibliai leírások előtti időkből. Más vallásokban, a dervisek és angyalok tánca, a magyar történelem sámánpapjainak tűzhely körüli körtánca is erre enged következtetni. Innen már egy lépés, ami a mondás alapjához vezet:  – a hely, ahol a papok táncolnak, az maga az oltár körüli tér, a szentély. A papok szakrális, liturgikus tánccal hódolnak az Isten előtt. De mivel az ember gyenge, testi mivoltunkban néha erőt vesz a szenvedély, a bűn, a táncban ott lapulhat a bálványimádás veszélye, a megszentségtelenítés bűne is. Ahogyan ez az aranyborjú körüli  pogány táncban is látszik.Talán ezért is alakulhatott ki a test-ellenes szemlélet már az őskereszténységben, s a tánc később, a középkorban is ezért kerülhetet tiltólistára.Nyilván a Szentírásban találunk utalásokat az Isten dicséretének címzett táncokról is. Olvassuk Dávidról, hogy nemcsak ő, hanem Izrael egész népe szent táncot járt Isten előtt. A jeruzsálemi asszonyok őt magát is tánccal üdvözölték. Biztos, hogy az Úr Jézus is beállt a zsidók körtáncába az ünnepek alatt. Hiszen ez az öröm és a dicsőítés megnyilvánulása. Ennyiben a papokaz oltár előtt táncolnak. A templom pedig szakrális tér. A világi táncok pedig kivonultak a templom előtti térre, vagy a papkertbe. Az meg nyilvános, közösségi tér. Ahol tehát a papok táncolnak, az a hely Istennek van lefoglalva. És eléje csak megzabolázott ösztönökkel, megtisztított vágyakkal és érzésekkel járulhatunk. Akkor igaziak az imáink és az énekeink.

Talán innen megközelítve érthetőbb, miért van a liturgiában is szent és profán. Miért kell elkülönítenünk az istenit az emberitől, miért kell csínján és fegyelmezetten bánnunk a test mozdulataival és önkifejezésével. Az Istennek átadott test szimbólumrenszere legyene egyértelmű. Ezért nem kerülhet be a liturgiába olyasmi, ami tisztátalanságot, megváltatlan, nyers erotikát sugall… Amellett, hogy a tánc szakrális  jellege vitathatatlan, ezért mégis kétélű. Gondolhatunk a kétes hírű Salomé produkciójára, amikor csábító erotikus táncot lejtett Heródes előtt… És ez Keresztelő János fejébe került.

Amellett, hogy a tánc művészi testbeszéd, még ott vannak a testi szenvedélyek, az érzékiség, amelynek nem mindig vagyunk urai, és ha rabul ejtenek: felemészthetnek, tönkre tehetnek. A táncban is lehet hedonizmus, ha szabadjára engedjük, az agy könnyen elborul.Főleg alkohollal és kábítószerrel keverve. Döntő tehát a mérték, az önuralom. Tudni, hol a határ, meddig feszíthető a húr. Legyen az családi, zártkörű parti, vagy nyilvános mulatság. A táncparket ördöge képes mindenkit megbabonázni, ezért nem árt észnél maradni. Isten és a jókedv ugyan megfér egymás mellett, lehetsz laza és jópofa, ott is, ahol a papok táncolnak. Csak maradj erkölcsi lény. A tánc tegyen közösségi lénnyé. Figyelj a másikra, másokra. Légy tekintettel mások személyére, lelkére, belső rezgésére. Érzékeld annak ritmusát, akivel táncolsz. Ez a lényeg. Tégy hámot a csikóra, fogd be a szekérbe, adj értelmet, színvonalat, szépséget a táncnak, mint őseink – legyen az pásztortánc, szüreti vagy farsangi mulatságok, katonabúcsúztatók, legény-vagy leánykérők, stb.–, mert ha művészi igényességgel, fegyelmezett keretek között éled meg érzelmeidet, akkor a tánc valóban önkifejezés, különleges formanyelv lehet. Örömmel, tiszta érzésekkel ajándékoz meg.

Szent Ágoston úgy fogalmaz: „tanulj meg táncolni, különben az ég angyalai nem tudnak mit kezdeni veled”.

A címkép Szabó Károly felvétele.

Amikor társadalmunk jelenkori rákfenéi közül a modern kori TBC-t (tekintélyhiány, becsülethiány, civilizáltság hiány) emeljük ki, nem jelenti azt, hogy ezzel párhuzamosan egyéb mételyek is ne munkálkodnának azon, hogy hétköznapjainkat ellehetetlenítsék.

De hagyjuk most az állatorvosi lovat az istállóban pihenni, s helyezzük a „sztetoszkópot”ezúttal csupán az említett TBC összetevőire.

T mint TEKINTÉLY

Mi is ez? Sok tudós elme próbálta már definiálni, számos definíció látott napvilágot, ám mivel ezek ismertetésére most nincs terünk, csupán azon elemekre szorítkozunk, melyek e meghatározások mindegyikében előfordulnak, ergo: nagy valószínűséggel a fogalom lényegéhez tartoznak.Ezek alapján arra következtethetünk, hogy a tekintély olyan tulajdonság, amelyet az egyén valamilyen teljesítménnyel: testi (erő, ügyesség), szellemi (tudás, tapasztalat) kiválóságával, erkölcsi értékeivel (önzetlenség, becsületesség, igazságosság stb.) vívott ki magának.

Ez utóbbiak a felsoroltakon belül is különös jelentőséggel bírnak.

„Az igazi tekintélynek mindig van erkölcsi fedezete is” – szögezi le a Magyar Katolikus Lexikon, s ezzel maradéktalanul egyet is érthetünk.A Lexikon megkülönböztet isteni és emberi tekintélyt.

Az isteni tekintély hívő ember számára nem szorul sem magyarázatra, sem bizonyításra, hiszen az a hit alfája és ómegája.Tiszteletét azonban a félévszázadnyi kommunizmus társadalmunk túlnyomó részéből, máig tartó kártékony hatással, kiirtotta, és az utóbbi negyedszázadban nem sikerült felszámolni e gyászos ugart. Legalábbis Ábel ezt tapasztalta saját környezetében. Igaz, tekintettel a korábbi pusztítás mértékére és időtartamára, na meg főként az ember alapvető tulajdonságára, a gyarlóságra,az eredményeket még korai lenne számon kérni. Mindazonáltal minden tiszteletet megérdemelnek azok, akik e felemelő és izzadságos feladatot végzik, főként, hogy az ellentábor izmosításán is sok megtévedt embertársunk munkálkodik. Sokatmondó e tekintetben, hogy az erkölcsi nihil szánalmas és magamutogató parádéjaként évről-évre megtartott Budapest Pride nevű rendezvény egyik résztvevője legutóbb egy olyan táblát cipelt magával, amin ez állt: „Isten csak mese.” Igen. Nos, felhívnánk az illető figyelmét a mesehallgatás fontosságára, jellemformáló erejére…

Ami az emberek közötti viszonyrendszerben megszülető tekintélyt illeti, ritka előfordulása okán már rég a „védett” tulajdonságok közé kellett volna sorolnunk, felbecsülhetetlen eszmei értékkel. A kommunizmusban látszólag a virágkorát élte, hiszen formálisan kétségkívül egy tekintélyelvű rendszer volt, amelyben a pártfőtitkártól a mezei párttitkárokon át a karhatalmistákig igen sokan tekintélynek „örvendtek”.

De mit is mond a Katolikus Lexikon az igazi tekintélyről? Nos, a dolog ebben azért hibádzott egy picit. Mert akkor tájt a fedezetet egy bizonyos foglalkozási kör kellékei biztosították: a gumibot, a börtönrács és az akasztófakötél. A valódi tekintély illegalitásba kényszerült, mondhatni „földalattivá” vált. Kétszeresen is: 1. csak titokban ismerték el, nyíltan szinte senki nem vállalta, 2. aki ezt birtokolta, a hatalom gondos odafigyelése folytán gyakran a föld alá került.

Mindez persze csak tünet, a valódi ok a mögötte tomboló értékválság volt. Akkor is. Mégsem tehetünk egyenlőségjelet a kettő közé, hiszen amazt a kommunisták tudatosan provokálták ki, kontraszelekció útján, míg napjaink értékválsága részben a kommunizmus öröksége, részben tudatos manipuláció, részben pedig természetes folyamatok eredménye. Ez utóbbin lenne a legkönnyebb úrrá lenni, de a „kétharmados többséggel” szemben még ez is nehézkesen megy.

Társadalmunk jelentős része az előző rendszer kétféle áltekintélyén szocializálódott: a hatalom birtokosait övezőn, melyet tűzzel-vassal vívtak ki maguknak, és az ügyeskedőkén (kocsi, ház, nyaraló, viszonylagos jómód birtokosain), melynek erkölcsi fedezete általában a nulla felé tendált. Már csak azért is, mert kellett hozzá a hatalom cinkos szemhunyása vagy félrenézése is. Persze akkor is voltak emberek (különösen sportolók, művészek), akik az igazi tekintély egy alfajának: szaktekintélynek örvendtek, de ez a társadalom számára nem volt irányadó, mert azokat kivételes tehetség garantálta, s a többség éppen e tekintetben jelentett kivételt.Ráadásul ez nem mindig párosult elismerésre méltó világnézeti, életvitelbeli értékrenddel is, amit a társadalom megengedően azzal nyugtázott, hogy: „focistának, színésznek stb. kitűnő, de emberileg nulla.”

A rendszerváltáskor Ábel (akárcsak az emberek többsége) azzal a naiv bizakodással nézett az új idők elé, hogy: csak eddig kellett kibírni, most már minden a helyére kerül. De csupán annyi történt, hogy mára a csalódás a bizakodás helyére került…

Az isteni tekintély kálváriájáról már szóltunk, az emberinek pedig se híre, se hamva. Pedig értékes emberek ma is vannak. Akkor hát mi az oka? Az, hogy a tekintélyhez nem elég a jó teljesítmény, kell hozzá az is, hogy a közösség azt elismerje, hitelesítse, és követendő példaként mutassa fel az új nemzedékek számára.

De ahhoz, hogy a közösség értéknek ismerjen el valamely erényt, szükség van egy közösen vallott értékrendre, mint viszonyítási alapra.

Na, ez az, ami nincs. Aminek kialakulására a kommunizmus helyére benyomuló liberális világrend prófétái és (jó esetben) naiv hívei esélyt sem adtak.

Csupán néhány szlogent idézzünk fel a már a kilencvenes évek elejétől bőszen szajkózottak közül: „Legfőbb érték az ember”, „A legfőbb cél: valósítsd meg önmagad”, „Az idegen szép”, „A másság: érték” stb.  

Mindezek külön-külön is súlyosan felelősek a társadalmi értékrend tévútra tereléséért, hát még így együtt! Mert hát lehet legfőbb érték az ember, de csak egy Isten nélküli világban.

(Emberiség mínusz tíz parancsolat és megváltás. Láthatjuk, milyen.)

Közösségi lényként tarthatom-e legfőbb célomnak az önmegvalósítást?! Ha az idegen ab ovo szép, akkor már csak az én szépségemről vitatkozunk? Ha a másság érték, akkor én nyilván értéktelen vagyok, mert én én vagyok, nem más. Azt már nagyapáink is tudták, hogy az olyan alapértékek elsöprése, mint Isten, család, haza (és behelyettesítése pótlékokkal, mert valami azért kell a helyükre, naná…), őrültség. Az is!

De kénytelenek vagyunk ráébredni, hogy van benne rendszer. És e rendszer bizony nem sokban különbözik az előzőtől. Még abban sem, hogy a javunkat akarná. Ezért legyünk hát óvatosak, amikor minden áron „felzárkóztatni” és „integrálni” akarnak bennünket. Előbb tisztázzuk, hogy hová. (Folyt.köv.)

Megjelent a Magyar Idők 2017. május 6-i számában.

Ma már két tinédzser egy-egy okostelefonnal és egy szélessávú internethozzáféréssel meg tud szorongatni egy polgármestert. Ez a beleszólás szabadsága… – hangoztatta fennen egy szakállas bácsi Tusványoson.

Hát igen, ez afféle olaj a tűzre. 

Laci atyát nemrég helyezték plébániára. Nagytermetű, kajlahátú, langaléta teremtmény volt, méreteiben is szokatlanul elütött az átlagtól. Amikor beköszönt a szakácsnőnek, az ijedtében kiejtette a kanalat a kezéből. Új plébánosként első teendői között az otthonkészítési program megvalósítása szerepelt, hiszen elődjeihez képest nagyságrendekkel nagyobb asztalra, székre, ágyra volt szüksége, hogy legyen legalább egy szobányi berendezett lakása. Futottak is szanaszét a tanácsosok, érdeklődtek az asszonyok jobbra-balra, hol lehet ilyen kiszerelésben bútort találni. Amúgyis rég tervbe vették a bútorzat cseréjét, a gondviselés viszont megsürgette: lám, épp most esedékes.

Első éjszakáját összegörnyedve, csecsemő-pózban kínlódta végig. Meg is lett az eredménye. Valami rémisztő álmot láthatott, akart fordulni egyet, mindenestől, de aztán megtörtént, amire ő sem számított: nagy reccsenés, robaj kíséretében az ágy letörött. A nagy test huppanásától a falak is megremegtek. Egyszeriben a padlón találta magát. Nem volt mit tenni, magára göngyölte a takarót, s bekucorodott az asztal alá, hogy védve legyen. Ott húzta ki valahogy reggelig.

Másnap fontos eseményre volt hivatalos. A nuncius épp a városban tartózkodott és a püspök, akinél titkároskodott, meghívta őt tolmácsnak a fogadásra. Hivatalos volt mindenki, aki a város elitjének számított.

Laci atya megszerette volt főnökét, úgy is, mint közvetlen munkatársát. Amolyan atya-fiúi kapcsolat alakult köztük. Tíz év alatt hozzászokott, kiismerte fortélyait, gátlásait és erényeit, leste minden mozdulatát, idő előtt elkapta tekintetét, élvezte szavajárását, tudta, hogyan viselkedik bizonyos helyzetekben, mi az ízlése a divatben, melyik fagyit vagy sörfajtát szereti. A püspök szerény ember volt. Nem mindig élt a kényelem eszközeivel, bevásárolni, intézkedni is rendszerint busszal, metróval járt. Volt úgy, hogy egyedül bandukolt, de sétáira időnként a titkárát is magával vitte. S bár nyugdíjas volt, mielőtt buszra szállt, szeretett jegyet venni, mint minden rendes ember.

Történt, hogy városjáró útjainak egyikén, az egyik állomáson egyszercsak fölszállott két marcona jegyellenőr, és elkezdték sorra venni az utasokat. A püspök halántékátkiverte a veríték. Aznap ugyanis nem azt a kabátját vette föl, hiába kotorászott a belső zsebekben, elsápadt a tudattól: a nyugdíjas igazolvány sehol. Civilben volt, kopott szürke zakóban, fehér ingben, fekete nadrágjából széttaposott cipőkben kandikált ki a lába. Kopasz fejét lehajtva nézett ki az ablakon, de már nem tudta visszatartani a feszültséget, ami csak nőttön nőtt, mihelyt az ellenőrök egyre közelebb kerültek. Mintha csapdába ejtették volna, mintha rajtakapták volna, úgy érezte magát. Valamiféle megsemmisülés-érzés lett úrrá rajta, mint akit kupán vágtak. Lebukott. Oda apüspöki cím, a presztízs, a tekintély. „Még te beszélsz erkölcsről” – kérdik majd. Nesze neked szentfazék, nesze neked egyház becsülete! „Most mutass jó példát! Bezzeg, tanítod másnak, te meg kihúzod magad a törvény alól: lám egy püspök bliccelhet, hisz neki meg van engedve. Mert vannak egyesek-kettesek”…  Így sorjáztak, cikáztak benne az ördög ügyvédjének érvei, hogy megalázzák. Aztán egyszer csak ott állt előtte egy kigyúrt, szigorú arcú hivatalnok, egyenruháját megigazítva, szúrós tekintettel nézett a püspökre. A püspök életösztöne azt sugallta, mégiscsak elejét veszi a balhénak, ha ő kezdeményez. Kissé lehajtotta fejét, hogy kopacsága még jobban tükröződjék, majd csak annyit szólt: