Blog

Annak idején Kopp Mária, magyar orvos, pszichológus, a „Mentális Egészségtudományok” társult kutatócsoportjának vezetője egy magánbeszélgetésben azt mondta, hogy Európát nem a harmadik világháborútól, s nem is az atombombától, hanem a semmittevésben felnövő, saját kontrollálatlan vágyainak odavetett generációktól félti! 

Csaba testvér tartotta az elmélkedéseket az idei Ifjúsági Zarándoklaton. Köszönjük a tartalmas gondolatokat, és persze a személyes történeteket, amellyel közelebb kerülhettünk az Ő világához.

Augusztus 10-én, idén kivételesen csütörtökön volt a lelki nap az Ifjúsági zarándoklaton. Már igen korán: reggel 6 órakor Utrenyére várták a fiatalokat a székelyhídi Gyermek Jézus Otthon mellett található római katolikus templomba.

A harangszó után, amely értünk és nekünk is szólt, engedjék meg, hogy röviden összefoglalhassam az elmúlt 40 évet, úgy ahogy én látom, láttam és olvastam. Még mielőtt belefognék, az elején el szeretném mondani, hogy annak idején, amikor belevágtam ebbe a projektbe, az ötletem kivitelezésébe, még nem tudtam, hogy milyen kemény fába vágom a fejszémet. Most mégis, minden vesződés ellenére, úgy érzem, megtiszteltetés volt, és megérte kitartóan dolgozni, hogy ma itt állhassak.

Nagy örömmel tapasztaltam az elmúlt egy hónapban, hogy vannak olyan személyek, akik a közösségért hajlandóak áldozatokat hozni, segítséget nyújtani, s akár felkarolni, olyan kezdeményezéseket, amelyek a közösség érdekeit szolgálják. Ezért a pozitívumért már megérte elindulnom ezen az úton. Bármi történjen a jövőben velünk, teljes szívemből kívánom, hogy mindig össze tudjunk fogni, mert mi voltunk a korondi fazekasok, mi vagyunk, és mi leszünk, és rajtunk múlik a jövő is.

Amikor 1978-ban először megszervezték, még nem sejthették – név szerint Kardalus János, Kósa Szánthó Vilma, Balázs László, György József, István Lajos, Tófalvi Árpád az első fazekasvásárt Korondon -, hogy megszerveződik majd a negyvenedik is. Az első vásár óta, amelyre számos tekintélyes vendég, médiaorgánum érkezett akkor is, eltelt majd négy évtized, nagyon sok fazekasmester lemorzsolódott az idők során, de közülük még sokan jelen vannak most is, és akadnak hála a jó Istennek fiatalabb kiállítók is.

Itt meg szeretnék állni egy pillanatra és ki szeretnék emelni a vásárok történetéből, történelméből egy olyan családot, amely az elmúlt negyven évben minden egyes Árcsói Fazekas vásáron részt vett töretlenül, példát mutatva kitartásból, hagyományőrzésből és értékápolásból egyaránt nekünk. Nagy tapsot szeretnék kérni a most is jelenlévő Máthé Kati Imre családjának, neki és feleségének Etelkának. Gratulálunk, gratulálok!

Köszönjük a példa értékű helytállást, e rendkivüli munkásságot! E szép teljesítmény elismerése után a vásárok történetéből szeretnék megemlíteni még egy nagyobbacska kuriózumot, amely egész Erdélyben, lassan a világon egyedi korondi mesterségnek számít, ez a taplófeldolgozás, taplászmesterség, amely sajátságos hangulatot kölcsönöz az első vásár óta a rendezvényünknek,(s amely most is képviselteti magát.)

Ha a kerámia-készítés folyamatát nézzük régen – és most is – kiemelten fontos szerep hárul az egyedi alkotások végső formájának kialakításában a virágozó nőkre, családanyákra, akik a hagyományos minták felhasználása során egyedi stílusukat pecsétként ott hagyják a különböző edények, tárgyak díszítésében. A férfikéz megteremti, a női kéz eladja, továbbadja, mondhatnám kicsit szellemesebben és egyszerűsítve a folyamatot. Ahogy az életben minden területen, úgy a fazekas családokban is mindenkinek jutott és jut feladat mai napig bőven. Az apró részletek teszik teljessé az egészet, így fogalmazhatnánk meg egyszerűbben. Ezt a kijelentést tovább gondolva említsük meg, hogy a negyven év alatt több ember is besegített a vásárok megszervezésébe, közülük Ambrus Lajos tanár bácsit szeretném kiemelni, aki a Firtos Művelődési egylet elnökeként sok éven keresztül volt a vásár egyik szervezője és mindenese.

Nem lehet most egységes és átfogó képet mutatni a negyven évről, de elmondhatjuk, hogy voltak hullámvölgyek és különböző csúcsok, s hogy ezekhez minden kéz hozzájárult.

A fazekasvásár megszervezésekor évről-évre egyre több kihívással szembesülnek, akárcsak maguk a fazekasok. Ebben a községben, lakóiban páratlan székely vér és talpraesettség van, hogy mai napig él ez a mesterség és vannak családok, akik ebből a szakmából tartják fenn magukat. Ez azért van, azért lehetséges, mert minden jó és rossz tulajdonsága mellett Korond megtanult alkalmazkodni a mindenkori világ igényeihez is, úgy hogy közben mindig elsődleges fontossággal bírt a hagyományápolás szelleme, de az újszerűre való törekvés is mértéktartóan helyet kapott az életminőség javításának alakításában. Hiszen a vásár mindenkori célja volt és ma is az, hogy bemutathassuk a világnak a korondi fazekasság igazi arcát és értékeit. Ez egy olyan út, ami járható, amelyen menni kell, remélni kell, és keményen dolgozni továbbra is, megállás nélkül.

Azt hiszem, bátran elmondhatjuk, hogy Korond hírnevét, ismertségét mai napig a kerámiakészítéshez köti a nagyvilág. Ez a nap a község életében ünnepnap kell, hogy legyen, negyven év munkásságának ünnepe. Ez az a nap, amikor minden helyi lakos és idelátogató megtekintheti az értékteremtő fazekasok munkáit, gyönyörködhet bennük, segítheti a hagyomány fennmaradását akár jó szóval, akár bátorítással. A 40 év munkásságának eredménye képekben – című fotókiállítással tisztelegni szeretnénk a fazekas családok, kemény, de nemes és szép munkája előtt, ezúton is szeretném megköszönni, hogy saját fotóikat adták kölcsön a kiállítás létrejöttéhez a fazekas-családok.

A kiállítás, ez a négy évtized emlékeztessen és biztasson, hogy voltunk vagyunk és leszünk.

Bár az idők folyamán világunk fejlődésével és az azzal járó lehetőségek kibontakozásával nagyon sok program és más dolgok közül választhatunk és kénytelenek vagyunk választani. Remélem, a vásár végén örömmel jelenthetem ki, hogy sokan voltak olyanok, akik önszántukból a hagyományok ápolása mellett, a vásáron való részvétel mellett döntöttek.

Végezetül csak annyit szeretnék még hozzáfűzni az elmondottakhoz, hogy minden érték, elhatározás, változás belülről kezdődik és, ha jól csináljuk, az kívülről is meglátszik rajtunk és alkotásainkon is. Kitartást, erőt, egészséget kívánok a további munkájukhoz!

A szerző felvételei.

Józsa Ildikó

Legutóbb Ábel azon tűnődött, hogy mi vezethetett a napjainkra általánossá vált kórösszetevő, a tekintélyhiány elterjedéséhez, és a háttérben tomboló értékválságra esett a választása.

Nem véletlenül. Ugyanis a kommunizmus okozta kómából ébredő társadalmunk még le sem zuhanyozhatott, máris nyakán voltak az új kor hittérítői, akikszavazatokért cserébefűt-fát ígértek neki.

Az előbbiek később liberálisokként futottak be a politikában, míg az utóbbiak „zöldek” néven alakultak politikai erővé. A két irányzat hatékonysága azonban jelentős eltéréseket mutat.

A füvet máig nem sikerült legalizálni, a fák azonban (ha lehet így mondani) nagy lépést tettek előre a polgárjogok felé. Bárhol veszélybe kerül egy-egy fa, a „zöldek” máris „felrobbantják az internetet” (ez vajon nem a terrorizmus egy sajátos formája?), és mindig van egy vállalkozó kedvű politikusjelölt, aki hozzá bilincseli magát. A fa vagy megmarad, vagy sem, de az illetőből minden esetben politikus lesz. A fű esetében is előkerül a bilincs, igaz, itt az önkéntesség mozzanata némi csorbát szenved.

Aztán ott sertepertélt egy harmadik csoport is, mely az emberi jogok körüli felcsereskedésben találta meg hivatását. Jelmondatuk: ha bármely vélt vagy valós jogát vélt vagy valós sérelem érte, ránk számíthat! E jogsérelem-gyógyászokból lettek aztán az ombudsmanok és különféle jogvédő szervezetek alapítói.

Ábel még jól emlékszik a kezdeti időkre, amikor az erdélyi magyarság is tőlük remélte nemzeti bajainak orvoslását, amíg el nem magyarázták neki, hogy lévén atomizálódó és egyre inkább elidegenedő társadalom, az ellenszérumot majd egyénre (vö. individuumra) lebontva adagolják ki, míg mindenki el nem jut a saját kis nirvánájába, ahol aztán azt tesz, amit akar, hiszen ott ő a király. Például: privátban ki-ki beszélhet nyugodtan magyarul, csak együtt ne szólaljanak meg, és pláne ne „autonómiázzanak”,mert azzal a közösségi jogok káros eszméjét terjesztenék, az pedig „nem frankó”. Nos, az volt az a pillanat, amikor az erdélyi magyarság kezdett egyre jobban elidegenedni. Tőlük.

Mindhárom csoport azon tüsténkedett, hogy mindenféle emberinek mondott jogok minél nagyobb tömegét eresszék a társadalomra. Az „ökoszisztéma” egyensúlyára (hogy a jogok túlszaporodása ne vegye el az életteret a kötelességek elől) azonban senki sem figyelt, így ma már kötelezettségekről – akárcsak jogokról a kommunizmus idején -, csak suttogva és bizalmas körben lehet beszélni. De hát, ugye, mi nem egy fordított kommunizmust terveztünk felépíteni.

E lázas munkálkodás célja csak mára vált világossá: társadalmunk átalakítása egy önző, meddő, a józan eszéből és hagyományos értékeiből kiforgatott, álhumanista szlogenek bűvöletében élő embertömeggé, amely nemcsak tűri, de támogatja is azokat, akik éppen őt takarítják el a történelem színpadáról.

Hogyan történhetett meg mindez?! – tépelődött Ábel – Hiszen nem voltak autodafék, nem égettek nemzeti hagyományokat Európa főterein… Valóban nem. De valódi jogokat és értékeket nemcsak úgy lehet megsemmisíteni, ha betiltjuk vagy elpusztítjuk őket. Ez az ostobák módszere, amire előbb-utóbb ráfizetnek. Az igazán fineszesek ezzel szemben úgy érik el ugyanezt az eredményt, hogy áljogok és álértékek tömegébe keverik őket. Ilyenkor annyi az esélyed rájuk lelni ebben a masszában, mint a pirost megtalálni a hírhedt játékban. Aztán eljön a nap, amikor a csalók az igazi értékeket már a hamisak közt sem tűrik meg, a három kártyalap közül már egyik sem lesz piros. És hát az már lassan valóban csak az emlékeinkben él. De még néhány szót a módszerről.

Mivel az új próféták tudták, hogy a jogok eszméje míg a világ nem jelent motivációt a tömegeknek (mára már el is inflálódott), „segédmotort” kerestek a jogok mellé, s jó érzékkel az emberi „érzékenységet” találták meg erre a szerepre. Ez mindenki számára átérezhető, átélhető, s mindenki rendelkezik is vele. Így aztán napjaink társadalma tele van jogokkal és érzékenységekkel. S e kettő keresztül-kasul egymásba fonódik. Jogod van érzékenynek lenni és érzékeny vagy a jogaidra. E végzetes csapdából csak akkor szabadulhatsz, ha minden ráhatás ellenére képes vagy felismerni az igazi értékeket. Például, ha felismered, hogy nemcsak jogaid, kötelességeid is vannak. Kötelességek – a családod, a hazád, a nemzeted iránt. Ha nem azt kérdezed, hogy mit tud érted tenni a hazád… Ehhez persze kell család, haza és nemzet is. És kellene az is, hogy ezeknek tekintélye legyen a társadalom tagjai előtt, tiszteletet ébresztő tekintélye. Mondom, kellene…

Hogy eme áldatlan helyzet be ne következzék, már kisiskolás korban elejét veszik annak, hogy az értékítélet-alkotás képessége kialakuljon. Látszólag ártalmatlan módon. Például azzal, hogy nem minősítik osztályzatokkal a tanuló munkáját. A gyerek nem szembesülhet már első osztályban azzal, hogy a tanulás első számú kötelezettsége, hogy a teljesítmény érték, amiért meg kell dolgozni. És ha megdolgozott, azzal elismerést, tekintélyt vívhat ki magának. Amit garantáltan meg is kap. Nem tanulhatja meg, hogy az elvégzett munka mennyisége összefügg az eredménnyel, mert ez sértené a kevésbé jól teljesítők (azaz a lusták, trehányok vagy csak gyengébb képességűek) „érzékenységét”.

Kisiskolásként Ábel, ha jól tudta a leckéjét, jelest kapott, ha nem, elégtelent. És gyorsan megtanulta, hogy a sikerért meg kell izzadni, a lumpolásra meg ráfizet az ember. Ez ilyen egyszerű. De manapság ezt már titkolják a gyerekeink elől. Nehogy visszafordíthatatlan érzelmi károsodás érje a csemetét, amikor kiderül, hogy az előző napi tévé előtti heverészés és telefonnyomogatás csak egyestért a másnapi matekórán…Tömör és nevelő hatású osztályozás helyett hosszú,szöveges ömlengéssel értékelika tanulók teljesítményét, amiből végül mindenki azt ért, amit akar. Mivel nem derül ki, hogy ki milyen teljesítményt nyújtott, így követendő példaképek sem születhetnek, akikre fel lehetne nézni.A legjobbaknak pedig nem lehet tekintélyük, mert teljesítményüket csak a szűk családi kör ismeri el, és hát mit nem ismer el a szűk családi kör a nebuló kedvéért? Ez nagyjából annyit ér, mint világhírűnek lenni a szülővárosodban. Holott lehet, hogy pillanatnyilag „érzékenyen érintené” a gyereket, ha szembesítenék azzal, hogy gyengén teljesített, de cserében fejlődne az értékítélet-alkotási képessége és az igazságérzete. És megtanulná tisztelni az élet egyszerű igazságait. Így azonban úgy nő fel, hogy közel-távol nincs, akit tisztelne. És nem is tisztel senkit. Se Istent, se embert.

(Folyt. köv.)

A Szilágyi Szabolcs által szerkesztett könyvet olvasva büszkék lehetünk arra, hogy olyan találmányokat adtunk a világnak, melyek többsége nélkül mindennapjaink elképzelhetetlenek lennének. Mert szinte mindenkinek van a zsebében magyar találmány: egy gyufa vagy egy golyóstoll, C-vitamin vagy Kalmopyrin, vagy legalább egy rongyos papírpénz vagy használattól megkopott bankkártya, melyek oldalán ott virít a hologramos jelzés, ami szintén magyar találmány.

Ugyanezt a jelenséget, a zsebünkön kívül, tapasztalhatjuk a technika olyan meghatározó csúcsterületein is, mint a számítástechnika, az atomenergia vagy az űrrepülés.

Engedve a régóta ösztökélő külső és belső csábításnak, egy napos körutazás erejéig belekóstoltam Bukovinába.

A Beszterce folyó által szabdalt hegyek és völgyek, mesés tájak, vadregényes vidékek szinte kikapcsolták a realitásérzékemet. Elbűvölt a fenyvesek végeláthatatlan koszorúja, az érintetlen erdőrengetegek látványa a magasságnak és mélységnek különös érzését kölcsönözte. A rárói magashegyi átjáró (Trans-Rarău) sziklaomladékok közt vezető, egyre emelkedő, majd szűkülő, meredek, egysávos kapaszkodója a fenyők alagútjában egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző.

A tetőn  kitáruló panoráma, az „Úr sziklájának” mindent uraló, lenyűgöző tekintélye, a szucsávai átkelő a maga szerpentineivel szédületes utazási élményt ajándékozott.

A budapesti Állatkert India ősi emlékeit idéző, szecessziós ízlésű bejárati kupoláját a két elefánttal, századunk egyik legszebb magyar történelmi regényét, „Az országépítő”-t, drámairodalmunk egyik legkimagaslóbb kompozícióját, a „Budai Nagy Antal”-t ugyanaz a Kós Károly hozta létre.

De ha sorolni kívánnók, hogy építészeten és irodalmon kívül még mi mindenhez értett mesteri fokon, akkor az ámuldozó érdeklődőnek tudomásul kell vennie, hogy festő- és grafikusművész, művészettörténész, néprajztudós, könyvkiadóvállalat igazgatója, nagy hatású folyóirat szerkesztője, gyakorlati politikus, olykor országgyűlési képviselő volt, Erdély lelkének és társadalmi valóságának legjobb értője, a „három nemzet”, a magyar-román-szász együttélés ihletett kifejezője… ha kellett, mind a három nemzet nyelvén anyanyelvi otthonossággal.

Kevés lenne, ha csak azt mondanók, hogy a nagy múltú és dúsgazdag erdélyi, majd romániai magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Hiszen az egész irodalom csupán az egyik arculata volt mindannak a művészi, tudományos és kultúrpolitikai teljesítménynek, amely múlhatatlan emlékű szerepet biztosított a „kalotaszegi ezermester”-nek, ahogy már hosszú élete derekán megtisztelték.

Mindössze 27 éves, amikor 1912-ben, már diplomás építőművészként részt vesz az Állatkert pavilonjainak építésében. Akkor már az irodalom jó fülű értői tudomásul vették, hogy három évvel azelőtt (1909-ben) „Átila királról ének” című, ódon nyelvi ízekkel teljes, kitűnően verselt krónikás epikájával sajátosan egyéni költői hangot ütött meg az urait kereső új magyar költészetben.

És világtörténelmi korszakok váltották egymást, mire a kilencvenedik életévén is túllépett mester „Kalotaszegi krónika” címen összefoglalt hét kisebb-nagyobb művével jelezte, hogy kilencvenéves korában sem gyengült sem éles elméje, se gyönyörűséget keltő stílusa. 94 évet élt jó egészségben, sose lankadó munkakedvvel és munkaerővel. Amihez nyúlt, ott szépet és hasznosat alkotott, összhangot és feladattudatot adott mindenkinek, aki akár személyesen ismerhette, akár írott műveiben, festett és rajzolt képeiben gyönyörködött, akár emberi-állampolgári magatartásából nyert újabb erőt az oly sok gondú, gyűlölködésektől fertőzött Közép-Európában.

Életművében a sokféle teljesítményhez képest viszonylag csekély hányad a szépirodalom: nagy ritkán a vers, néha kivételesen a dráma, meg a két nagy regény, az alig féltucatnyi kisregény és elbeszélés… De ez a kevés is, kiszakítva a sok műfajú írott, festett, épített, művészettörténettől néprajzig, kultúrtörténettől kultúrpolitikáig terjedő teljesítményáradatból, századunk magyar irodalmának egyik klasszikusaként sorolja múlhatatlan emlékeink közé. Bár az eleve sokirányú ösztönző életcél közt költőnek is indult, jó ideig — saját bevallása szerint — eszébe sem jutott írónak lenni. A képzőművészet többféle lehetősége is betöltötte korai életét. Az iskoláinak befejezésére következő budapesti években maga is azt hitte, hogy mindenekelőtt építész. Igaz, ez a hivatás sem hagyta el soha, hiszen később is Erdélyben szebbnél szebb kúriákat tervezett, keresve és gyakran megtalálva az erdélyi hagyományokkal teljes stíluslehetőségeket.

Trianon után azonban egyértelművé vált számára, hogy otthona-hazája Erdély. Ettől kezdve mindhalálig ott élt, ott tervezett, ott tevékenykedett. A romániai magyar kultúra szervezésének, intézményei kialakításának ők ketten, a hozzá hasonlóan visszaköltöző Bánffy Miklós és ő a megvalósító hősei és minden apró munkát is elvégző adminisztrátorai. Kós Károly szervezi meg az Erdélyi Szépműves céh nevű kiadóvállalatot, amely az egész romániai magyar irodalom otthona lesz. Ennek mindvégig ő az igazgatója. Bánffyval együtt ő hozza létre az Erdélyi Helikon című nevezetes és magas színvonalú folyóiratot, amely szervezi és egybefogja az ottani magyar írókat, költőket. Ennek mindvégig ő a felelős szerkesztője. A nevezetes erdélyi irodalmi találkozóknak ő az egyik főszervezője.

Miközben fest, ha ideje adódik, grafikákkal illusztrálja a saját és az író-költőtársak műveit. Többek közt a linómetszeteknek is híres mestere. Ezekhez a nyomógépeket is ő maga tervezi, sőt ő maga szerkeszti össze. Hiszen a műszaki otthonosság is hozzátartozik boszorkányos ezermesterségéhez. És minthogy a politikai élet úgy követeli, vannak évek, amikor a bukaresti parlamentben képviselőként is hatásos szószólója a magyar érdekeknek. Mindez háttér az irodalmi művek létrejöttéhez.

Szükség van jó magyar irodalmi művekre, igényli az erdélyi magyarság. Születnek is kitűnő regények, versek, novellák, drámák. Hiányzik azonban a magyar múlt olyan idézése, amely erőt ad a magyar jelenhez. Hát ha nem írják meg, majd ő, Kós Károly építész, festő, grafikus, művészettörténész, etnográfus, igazgató, felelős szerkesztő majd megírja ezt is. Így ezzel a meggondolással lett Kós Károly egyszeriben remekíró. Persze az se baj, ha hatásos regényekért és előadható színdarabokért Magyarországon is jól fizetnek. Hiszen az ezermesterség sem ad elegendő pénzt a nagy családhoz. Feleséget, három növekedő gyermeket kell eltartani a nemzeti feladatok teljesítéséből. Kós Károly azonban, ha éppen ez kell, tud sikerregényeket is írni. Méghozzá olyan sikerregényeket, amelyek igazi, maradandó irodalmi értékek. Tehát úgy mellékesen remekírónak kell lenni.

Már erdélyi politikai és kulturális tevékenykedésének kezdeti idején, 1924-ben jelenik meg Varjúnemzetség című regénye, amelyet ő, mint műfajt, krónikának határoz meg. Balladai hangütésű, mozgalmas korkép ez a XVII. század Erdélyének nehéz sorsú kisembereiről. A kritika nemcsak otthonában, hanem Magyarországon is lelkesen fogadja: a már ismert építő-festő-grafikus művészben és művészeti-néprajzi íróban felismerik a jelentékeny elbeszélőt. Az olvasók is széles körökben felfigyelnek rá. Ez ösztönzi, hogy a szépirodalmat is saját mesterségének tudja. Következik is néhány kisebb terjedelmű, kisregénynek vagy elbeszélésnek nevezhető elbeszélő műve. Általában történelmi tárgyúak, vagy legalább történelmi hátterűek, fontos bennük a korábrázolás hitelessége és a költői hatású, enyhén régies stílus. Alighanem a legfontosabb ezek között a Budai Nagy Antalról és a XV. század erdélyi huszita felkeléséről szóló, krónikás hangú kisregény, amely először Kalotaszeg című, kultúrtörténeti és néprajzi tanulmányokat gyűjtő kötetében mintegy az elemzett világ szépirodalmi illusztrációjaként jelent meg. A történetben eleve lappang a felépítendő dráma.
 

Nem is hagyja nyugton: a harmincas évek derekán megírja a Budai Nagy Antal című drámát. Ezt a nagy néplázadás 500. évfordulóján, 1937-ben Budapesten, a Vígszínházban bemutatják (az Erdélyből éppen akkor Budapestre került 33 éves Greguss Zoltán felejthetetlen alakításával). A bemutatón olyan viharos a siker, hogy a kormányzat lázító hatásúnak értelmezi. Helytelennek gondolnák hivatalosan betiltani az erdélyi magyar szerző darabját, ezért a harmadik előadás után illetékes személyek bizalmasan letanácsolják a színpadról. A különböző szemléletű kritikák és irodalomtörténeti művek különböző gyengeségeket szoktak megállapítani erről a feszült hangulatú történelmi tragédiáról. Olykor azt vetették a szerző szemére, hogy fontosabb neki a főhős lelki élete, az emberábrázolás lélektani hitelessége, mint magának a mozgalomnak társadalomtörténeti dokumentáltsága.
 

Mások szerint viszont inkább a társadalom mozgásáról, a nép igazáról beszél, mint az egyes emberek hitelességéről. E két ellentétes vélemény szinte igazolja, hogy itt egy hiteles történelmi helyzet hiteles hőseinek lélektisztító végzetéről van szó. A legtöbb olvasó, és ha előadják, a legtöbb néző azt állapítja meg, hogy a magyar drámatörténet egyik legszebb alkotását hozta létre ezzel a művel Kós Károly. — De szépirodalmi legfőbb műve az 1934-ben megjelent regény: Az országépítő. Szent Istvánról szól és arról, hogy a keletről érkezett nép ő általa hogyan épít Nyugat-Európához csatlakozó országot. Örök témánk ez, minden nemzedékben újra időszerű. És ahogy az író megkíséreli lélektani hitelességgel elképzelni és elképzeltetni a nagy egyéniséget, akinek gyakran kell felettébb kemény kézzel olyasmit megvalósítani, amihez valójában semmi kedve sincs… de másképpen nem megy — ez olyan nagy írót követel, amilyen Kós Károly volt.

Kilencvennégy évet élt a magyar szellem ezermestereként az oly változó életű, oly sokarculatú, oly nehéz sorsú Erdélyben. Meg lehetne állapítani előkelő helyét művészettörténetünkben is, a romániai magyarság közéletében is. Az írók arcképcsarnokában irodalmi rangjáról kell beszélni. Ez a rang pedig szépségteremtő halhatatlanjaink közt jelöli ki a helyét.

Forrás: László Zoltán/ Literatura.hu

Két, nemrégen elhangzott kijelentést raknék egymás mellé, ami jól tükrözi korunk mentalitását. Távol álljon tőlem a fanyalgás, de…

Egyik kijelentés: „Szakmában szentet márkázni nem szokás” – mondta egy kommunikációs szakember hozzátéve, hogy „egy szent már eleve brand”, – hangzott el Kolozsváron a Szent László kultuszát népszerűsítő előadáson.*

A másik: „mindenkinek van brandje, ami az alapján alakul ki, amit saját magunk és a környezetünk gondol, illetve mond, beazonosítva ezáltal bennünket…. A saját brandünk építésénél arra kell törekednünk, hogy röviden, velősen, egyszerűen kommunikáljunk. Az első benyomástól kezdődik, gondolva itt a bemutatkozásra vagy kézfogásra…”

A személyes brand az az igyekezet, hogy az egyénnek hírnevet építsünk és fenntartsuk. „A siker titka, hogy mindenkinek nem lehet tetszeni. Továbbá elengedhetetlen a hitelesség, amelyet kiváló módon erősíthetünk személyes sztorikkal. A saját brand építésben fontosabb a hitelesség és egyéniség, mint a tökéletesség” – magyarázta. Sikeres az lesz, aki önmagát adja, és aki tudatosan foglalkozik az önkép fenntartásával.

A brandnek ma is a legfontosabb kérdése a pozicionálás, a közvélemény-kutatás, a legjobb hírhordozó pedig az „elégedett vevő”. – emelte ki.Ez utóbbi a SIC Fest-en hangzott el.**

Pozicionálás, védjegy. Beazonosítás. Manapság már mindennek kell cégér, a jó bornak is, sőt úgy néz ki, az életszentségnek is. Ha nem kívántatod meg, nem hívod fel rá a figyelmet, ha nem reklámozod eléggé, a kutyát sem érdekli. Tetszetősen meg kell húzni az arcélét, érdekeltté kell tenned a fogyasztót, felcsigázni benne a  szükségérzetet, hogy ez milyen fontos az életében, enélkül boldogtalan lesz. Az arculatépítés, a marketing manapság egy külön szakma. Úgy tűnik az egyházaknak is erre kell ráálniuk, ha „portékájuknak” sikeres piacot szeretnének találni…

„Arról ismerjenek meg, hogy szeretitek egymást”…. „Amint én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást”… – mondaná erre Jézus Krisztus.

Élni belőle igen, de követni: ah, dehogy. Mint Márton Áron esetében, meg a szenteknél. A kultusz az jó téma, lehet pályázni, konferenciázni, turizmust ráépíteni, de követni a szentet, azt már nem. Az egyháztól lassan mindent elvitatunk, viszont jól meg lehet élni belőle. Élősködni a szentjein, használni a brandjeit. Marketingfogásnak, dizájnos díszítőelemnek milyen jó. Milyen mutatós egy falunapon, egy konferencián. Mint néprajzi érdekesség, mint szellemtörténeti kuriózum, mint kulturális segédanyag.

Persze ennek inkább örülni kell, semmint keseregni rajta. Milyen jó, hogy ilyen módon eljutunk az ifjúsághoz, megszerettetjük vele kerülő úton azt, akiből egyébként, ha csak templomban hallana, nem kérne belőle.

Azért nem kell túl fellelkesedni ettől sem, mert itt saját magunkat építjük, a saját egónkat  tömjénezzük. Sikeres karriert,a pillanatnyi hasznot, és nem áldozatot akarunk. Magunkat akarjuk eladni, vagy szalonképessé tenni. Szemben a szentekkel, akik átadták az egójukat Krisztusnak, hogy ő alakítsa, formálja, kiteljesítse, vonzza, építse, meghajlítsa, befogja az életszentség szekerébe. És ez azért nem ugyanaz, mint a márka- vagy karrierépítés. Védjegynek védjegy, de mitől az? Semmi esetre sem a világnak megfelelni akarástól. A szentek minden világ általi kihívásra evangéliumi választ, reakciót adtak, még karddal vagy  püspöki bottal is a kezükben.

A valódi márkák életérzést adnak. Ezért drágák. De aki kedvelia nevük által fémjelzett minőséget, csúcskényelmet, technológiát, extrákat, plusz felszereltséget, az nem sajnálja a pénzt. Az árat meg/ki kell fizetni értük. Annyit érnek. Ahogy szokás mondani: a márkát kell megfizetni, hiszen ránézésre az sem tud többet, mint az átlag… Vagy mégis? A valódi, igazi nagy „cuccok”  már a nevükben hordozzák a felgyülemlett eszmei értéket. Tartósak. Művészetben, technológiában, szellemiekben egyaránt.Értékük megítélését nem befolyásolja a tőzsdeárfolyam, az infláció, a banki hitel, de a divat vagy a korízlés sem. Mert a mércét magasra tették, és tartják magukat hozzá.

Valahol az életszentség brandje is ezt jelentené.Persze bele kell egyszer kóstólnunk. Megszeretnünk, tapasztalatot szereznünk róla. Rabul kell hogy ejtsen a többlet, amit csak ő képes adni, máshoz képest. Ehhez meg le kell mondani az okoskodásról, az áldozatot megspórolni, kikerülni akaró olcsójánoskodásról, fifikákról. Nincs helye a bőrünk mentésének, a kerülőutaknak. Elszántság, céltudatosság, kitartás nélkül ez nem megy. S aztán jöhet a márkahűség. Igen, ettől lesz hiteles a személyiség, hiszen stabil értékrendje van, ami túlmutat a pillanatnyi izmusok szerencsés együttállásán, de még a fiatalságkultusz törékeny időszakán is.

A szentek védjegye nem évül el, és nem kell őket lecserélni újabbakra. Szavatosságuk örök.