Blog

Székelyudvarhelyen a város ünnepét idén május 26. és június 2. között tartják, a szervezők a rendezvénnyel igazi fesztiválhangulatot szeretnének varázsolni a városba. A nyolc naposra tervezett Udvarhely Napok első három napján kézműves vásárral, tematikus sátrakkal, finom falatokkal, esténként koncertekkel várják a látogatókat, míg hétfőtől csütörtökig kulturális előadásokkal, irodalmi esttel, kiállításokkal, egész napos gyerekprogramokkal készülnek. Az udvarhelyi város ünnepet a magyar rock történelem egyik legnagyobb legendája, az Omega koncertje zárja.

A városi parkban állítják fel a helyi termelők és kézművesek sátrait, a bor- és gasztrosátrakat, valamint a tematikus sátrakat, amelyek önálló programkínálattal is várják majd a látogatókat. A városi minifocipályán felállított színpadon, pénteken Ocho Macho és a Republic koncertezik, szombaton a Friday Rehab és Rúzsa Magdi, vasárnap pedig a Hot Jazz Band és a TNT lép színpadra.

Megnyitják a várat a nagyközönség előtt is: pénteken harangkiállítás nyílik és a Székelyföldi Legendárium makett-kiállítása nyílik meg a Székelytámadt vár bástyáiban. Vasárnap pedig több mint 400 gyerek fog karneváli hangulatot varázsolni a várba, hiszen ekkor zajlik a Székelyföldi Legendárium karneválja, amelyen fellép az Evilági Zenekar és a Zete hangját kölcsönző Baricz Gergő is.

A hétfői napon az idősebb korosztálynak szóló programokkal készülnek, a Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztára szervezésében kórustalálkozó, csörögesütés és kínálkozás is lesz.

Kedden és szerdán az Emese Park fog beköltözni a városba, a Márton Áron téren egy egész játszótérnyi középkor várja majd a kisebb és nagyobb gyerekeket és a játékos kedvű felnőtteket. A Patkóba kilátogatóknak lehetőségük lesz vasat kovácsolni, papírt meríteni, nemezelni, kipróbálhatják a körhinta elődjét, sőt még kalodába is zárathatják magukat. Az Emese Parkot az óvodák és kisiskolások szervezett csoportok formájában látogathatják meg, de a középkori falu természetesen nyitva áll a családosok előtt is. Szintén a Márton Áron téren Máthé András székely ezermester munkáit állítják ki és a mesterrel is el lehet majd beszélgetni.

A szervezők csütörtökön, június elsején, a már hagyományos gyereknapi programmal készülnek: bábelőadások, játszóház, kézműves foglalkozások, babakocsis felvonulás, rajzverseny, kismama sátor, arcfestés várja majd az ünnepelteket.

A fenti címmel nyílik fotókiállítás, 2017. április 21-én, pénteken 18.00 órától, az Orbán Balázs nyomdokán Kibéd községben 2016-os dokumentációs fotótábor válogatott anyagából a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont (Székelyudvarhely) és a szovátai Teleki Oktatási Központ szervezésében, amelynek az utóbbi intézmény biztosít helyszínt.

A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Kibéd Község Polgármesteri Hivatalának együttműködése eredményeként, valamint Hargita Megye Tanácsának támogatásával került megszervezésre az Orbán Balázs nevét viselő dokumentációs fotótábor, amelynek a fent említett marosszéki község adott otthont 2016. október 21–28. között. A tárlat anyaga Kibéd település hétköznapjaiba nyújt betekintést, ad ízelítőt változatos életképeken és tájrészleteken keresztül.

Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A mulandósággal számot vetve, a megőrizhetetlen megőrzésére tett kísérleteként is felfoghatjuk ezeknek a képeknek a létrejöttét, megszületését. A fényképészek a folyton változó-haladó életből ellesték, kiválasztották az általuk rögzítésre érdemesnek ítélt pillanatokat, melyeket képekké alkottak. A kép dokumentatív funkcióján túl a mindenkori céljuk az volt, hogy esztétikusan örökítsék meg, adják vissza a látottakat: a népélet mindennapjait, az ember által alkotott és alakított környezetet. Mindemellett a tábor résztvevői fényképezőgépeik lencséivel a két ajtójú jelent is pásztázva, annak nemcsak a múltba torkolló, hanem a jövőre nyíló ajtóin túlra is átkandikáltak.

A 34. tábor állóképkészítői: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Borbély Zoltán (Kibéd), Erős Erika (Kolozsvár), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy).

A községnek olyan képi ábrázolásáról van szó, melyhez hasonló sosem készült eddig, hiszen az épület- és szociofotóktól a portrékig, táj- és tárgyfotókig számtalan műfaj, téma fellelhető azokon, ugyanakkor nem maradhatnak ki a sorból a jelenkor ízlésvilágát, vívmányait reflektáló képek sem. A tárlaton szereplő felvételek egyfajta üzenetek a világnak: így élnek itt az emberek, ilyen a környezetük, és ilyen csodálatosan szép az a táj, amit századok óta laknak.

Az esemény nyitó akkordjaként a kibédi Mátyus István Általános Iskola diákjai verses összeállítással lépnek fel, kedveskednek a résztvevőknek, majd a házigazda Szolláth Hunor (Teleki Oktatási Központ) és Dósa Sándor, Kibéd község polgármester köszöntőbeszédjük elhangzása után a kiállítást Róth András Lajos könyvtárőr (Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára, Székelyudvarhely) nyítja meg.

A képanyag 2017. június 30-ig tekinthető meg Szovátán, majd, a tervek szerint, a következő állomás Kibéd lenne, ahol a falunapok keretén belül kerülnének bemutatásra a fényképek.

A címkép Erőss Zoltán felvétele.

Mit jelent, 2017-ből nézve, a világhír? Merthogy a régieknél a hírnév a maradandóság és halhatatlanság összefüggésében jelent meg – írja Szilágyi Ákos –, ami ma, a gyorsan lecsengő piaci siker felől nézve nevetséges és haszontalan képzelgés csupán.

Akkor hát a 21. században hány hét a világ?
Hogyan változnak a népszerűségi listák a pop-rock világban, a könyvek piacán, mit mutatnak a ranglisták labdarúgásban vagy profi teniszben, úszásban?
Miért nincs világhír, ha van? – teszi fel a kérdést Markó Béla.
Mi a fontosabb? A nemzetközi siker vagy a munka, a megszülető mű? – kérdezi a prózaíró Dragomán György.
Hol van a magyarság helye Európában? Ezt a kérdést évszázadok történelmére visszatekintve Romsics Ignác válaszolja meg.

Összefoglalás olvasható az új Korunk-számban a magyar Nobel-díjasokról – és a gyógyszerkutatásról.

A gazdag szerzői névsorban megtalálható Balázs Imre József, Buchwald Péter, Csapody Miklós, Demény Péter, Gaal György, Jakabffy Tamás, Liviu Litianu, Kántor Lajos, Kovács András Ferenc, Tibori Szabó Zoltán és Visky András is.

Mint minden hónapban, a Székelyföld áprilisban is irodalmi és társadalomtudományi csemegékkel örvendezteti meg a mindenkori olvasót.

A Szépirodalom rovatban Takács Zsuzsa, Száraz Miklós György, Király László, Térey János, Áfra János, Hász Róbert, Dobozi Eszter, Tamás Kincső, Simonfy József és Farkas Balázs írásait találjuk.

A Forgószínpadban Kovács Eszter beszélgetése olvasható Méhes Kati színműávésszel (Megtanultam boldognak lenni).

Az Ujjlenyomatban Gál Péter (Egy tiszteletbeli csángó visszaemlékezései) és Sylvester Lajos (Klinikai zárójelentések) írásai bukkannak fel.

A Szemlében Fekete J. József és Adorjáni Anna ír Hász Róbert könyveiről, Czegő Zoltán Dobozi Eszter és Lezsák Sándor könyvéről, Máriás József „Isten segedelmével udvaromat megépítettem” Bicsok Zoltán és Orbán Zsolt könyvéről, Lőrinczi Dénes Köleséri Sámuel könyvéről közöl recenziót.

Az Olvasólámpában Móricz Zsigmondról, Lev Tolsztojról és Czakó Gáborról, illetve frissen és újraolvasott könyveikről írnak a lap szerkesztői szubjektív vallomásokat.

Zsidó Ferenc Bogdán László Az ördög Háromszéken című, a Székely Könyvtár sorozatban frissen megjelent könyvét ajánlja. 

A Vendégházban Hantz Lám Irén Vass Albert festőművészre és Székely Piros keramikusra emlékezik.

A lapszámot László Hajnalka munkáival illusztrálták.

A Székelyföld szerkesztősége közlése alapján.

Ha csökken az első szerelem intenzitása, érdemes megállni és visszapörgetni: mi vezetett ide. Még inkább érdemes visszatérni ilyenkor az első lángoláshoz, a kezdeti lelkesedéshez. Szent Pál írja „lelki fiának”, első utódjának, Timóteusnak: éleszd fel magadban a kegyelmet, amelyet kézföltételem által kaptál.(2., Tim. 6)

Ezt szokták tenni a házasok is, kerek évfordulók alkalmával. Pappá szentelésem 25. évfordulóján jómagam is erre érzek késztetést. Erre kötelez ezüstmisém is.

Hálatelt szívvel állok meg, és tekintek vissza. Összegzek és értékelek, elemzek és nosztalgiázom. Végigpásztázom lelki szemeimmel a megtett utat, nagyobb rálátásom nyílik így a gyökerekre, őseim felértékelésére, s az összhatásra: mi, hogyan, miért alakult így az életemben? Miért kellett  a dolgoknak (velem) így történniük? Évtizedekig abból éltem, amit otthon kaptam, amit hazulról hoztam: derűt, tartást, talentumokat, közösséget, szerető családot, iskolát, – ami felvértezett az élethez szükséges „kellékekkel”.

De ez a visszatekintés nem arra való, hogy sebeimet nyalogassam, bizonyítványomat magyarázzam. Most már látom, hogy a lelkes fiatalember a szerelemben is, az életben is csak kezdő. Zöldfülű. Az első szerelem nem a beteljesedés. Az első szeretet még nem a teljes szeretet. Az inkább kezdet: az indulás. Az Úr beállít a szeretetben való növekedésre és érlelődésre. Hogy ezután csak erre törekedj. Mint mikor a rakétát kilövik, megadva a neki a kezdeti sebességet. Menetközben aztán valami féle dinamikai léptékváltás következik be. Ahogy a zeneszerő is a kottában az „andantéról” átlép az „allegróba”. Mert a hitet nem lehet örökölni. Azt mindennap ki kell imádkozni, az „testre szabott” kegyelem. Az nem járadék, hanem ajándék. Azon megállás nélkül, egyfolytában  hűségesen dolgozni kell, hogy ne csak ne veszítsem el a kezdeti lelkesedést, hanem fejlődjek, változzak, alakuljak. Tegyem hozzá a magamét, működjek együtt az isteni kreativitással: lobbantsak lángra másokat, világítsak, vigasztaljak, ültessek, alkossak, szórjam szét, osszam meg kincseimet, figyeljek a célra, és ne törődjek a fanyalgókkal. Közben  szolgáljam azokat, akik megbicsaklottak, kifáradtak, kiégtek, tanácstalanok vagy unják az egészet; akik belerokkantak a nyomásba, vagy akiknek nics valakijük, nincs emberük,  aki odavezetné a „gyógyforráshoz”, a kegyelemhez, amikor  az „mozgásba jön”.

Ez a gyönyörű, az egyedi, a magasztos, a semmilyen más szakmával, munkahellyel, állással, életformával nem pótólható a papság szentségében. Ez emel föl, ez lendít előre. Ez adja a napi beteljesedést, az istenközelség  megszokhatatlan s mégis  szüntelenül szükséges élményét. Ez ragad ki a rutinból. Ez ment meg attól, hogy ne csak fungáljak, intézkedjek, szolgáltassak, hanem tüzeljek… Hogy ne legyek tragikus hős, mint ama huszár, aki alól kilőtték a lovat.

Amikor már a misézés, az áldozatbemutatás bennem is történik, hisz egyes szám első személyben veszem a számra a szentségi szavakat: „Ez az én testem…értetek.”(Lk 22, 19) Magamra öltöttem Krisztust. És már nem zavar, hogy beleásítanak vagy beleköhögnek a felajánló imába,  hamiskásan énekel a kántor, vagy muslica hullt az átváltoztatott borba. Minden orvosság egy kicsit keserű. Ezért jó vízzel bevenni. De minden keserűségben orvosság is van. Hiába küldtek padlóra egy balegyenessel, elszenvedem a mélyütést, és az adoráció csendjében újra feltápászkodtam. Erőre kaptam, magamhoz tértem. Megérkeztem, mert lassan nemcsak a bűnnek kezdekmeghalni, hanem élni kezdek Krisztusban. Ez a csodaszép, ez a biztató. Ettől életbevágó a küldetés, és tart addig, amíg győzöm. Így leszek képes megfelelni az isteni Mester követelményeinek. Csak ez számít. Az utolsó cseppig kiinni a kelyhet, hiszen: „Uram te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek…”(Jn 21, 22)

Huszonöt év figyelmeztet arra: hogyan kezdtem, mivé lettem. Alázat és reménység egyszerre. Hogy Isten kegyelmének előkészítője maradjak, még akkor is, ha sosem lehet elég jól csinálni. Ám azt is tudom: nem is szükséges különleges teljesítményt nyújtanom. Az a fontos, hogy ne veszítsem el a szem- és szívkontaktust. Maradj velem, mert én veled leszek… „Elég lesz neked az én kegyelmem!” (2Kor 19, 9) – mondja az apostolnak is. „Te csak tarts ki abban, amit tanultál” (2Tim 3, 14), amit tőlem láttálés kaptál, újítsd meg a kezdeti szerelmet, amellyel eljegyeztelek: igazságbam, szeretetben, és hűségben.(Óz 2, 21-23)

Testem, személyiségem pedig lehet törékeny cserépedény, hogy a hit hatalmát, erejét, a munkám eredményeit, gyümölcseit ne  magamnak tulajdonítsam, ne a magaménak tartsam, hanem Neki köszönjem meg. Ez az engedelmesség tesz nyitottá, szelíddé, elengedővé, hisz foyton Isten kegyelméből élek. És csak így találom el a Szót, aki bennem is meg akar testesülni. Hogy necsak még huszonöt évre, hanem örök életre szüljön.

Hála Neked Uram!

A fényképészek mozgásterét mindig az adott környezet, az adott emberek, az adott hely szelleme, saját életfelfogásuk, filozófiájuk, ars poeticájuk és mindezek együttes viszonyulása határozzák meg. Így aztán nyilvánvaló, hogy ahány fényképész, ahány találkozás, ahány időpont, annyi féle kép születik.

A 2002 óta útjára indított Orbán Balázs nevével fémjelzett fotótáborok célja a szervezők bevallása szerint, „az ezredforduló eleji Udvarhelyszék hagyományos életformájának, tájainak minőségi dokumentálása, ugyanakkor bemutatása is a fotográfia eszközeinek segítségével.” A dokumentációs fotótáborra 2016. október 21–28. között került sor.

Egy hét nem sok idő egy fotós – főleg a messziről jött és ráadásul városi –  fotós számára.

A 34. tábor fényképészei viszont többnyire visszajáró résztvevők: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika – Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy), de akadnak köztük új személyek is mint: Borbély Zoltán (Kibéd), Erős Erika (Kolozsvár).

 

Kibéd olyan község ahol otthon van a művészet, ahol hajlékra talál az irodalom, ahol mindennaposak az emberi találkozások, ahol élhető ölelésbe fogódzik a múlt és a jelen, ahol őrződik és őrződtetik gazdag helynevekben, elevenen él és éltetődik az anyanyelv. Olyan község, ahol helye van a hagyománynak emberi munkában, a megélhetés forrásában (szövés-fonás, kovácsolás, földművelés, állattenyésztés) (Vinczefi László, Tordai Ede) és magatartásban, bölcsességben és alkalmazkodó képességben. Olyan emberi közösség, ahol együvé tartozik az egészséges életmód történetiségében és élhető, éltetett mindennapiságában. Egy olyan községről van szó, amely majd mindenki számára ismert. Ismert piros hagymájáról, gyapjú szőtteséről, de pont olyan mértékben nagy szülöttjéről: az európai orvostudomány hazai úttörőjéről, Kibédi Mátyus Istvánról.

Az esemény plakátja „kibédi hétköznapok” megjelenítéséről beszél. Én kérem önöket fogják fel ünnepnapként minden egyes kép látványát. A helyben maradás, a kitartás, az élő emlékezet, a jövőbe vetett hit ünnepeként. Ha így tesznek, akkor majd azonosulni fognak ezen képek alanyainak gondolat- és hitvilágával. 

Idén a népi színjátszás képezi az Énlaka-konferenciák fő témáját.

Székely iskolai és műkedvelő színjátszás címmel 2017. szeptember 28-30. között tanácskoznak a szakemberek, amelyhez további jelentkezőket és előadókat keresnek a szervezők.

A székely népi színjátszásnak és a részben ezen alapuló iskolai és műkedvelő színjátszásnak nagy hagyománya van.

Köztudott, hogy a helyenként mindmáig élő gyakorlat a magyar nyelv ápolását és gazdagodását szolgálja, de ugyanakkor a közösségek fennmaradását és erősödését szolgálják. Nem véletlen, hogy a kőszínházalapítási-mozgalommal párhuzamosan ennek előzményei falvainkon már a reformkor idején helyenként megjelentek, majd a dualizmus korában pedig majdhogynem általánosan elterjedtek a Kárpát-medencében és így a Székelyföldön is. 

Az évszázadokon át érlelődő gazdag anyag gyűjtése és feldolgozása a székely művelődés és kultúra értékes kincse.

Elóadóként, illetve résztvevőként lehet jelentkezni

A konferencia az előadások és bemutatók révén e kutatások összegzését kívánja nyújtani. A tudományos szervező bizottsága Bali János igazgató, Nemzetstratégiai Kutatóintézet (Budapest), Barabás László (Csíkszereda), Barna Gábor egyetemi tanár (Szegedi Tudományegyetem), Pozsony Ferenc egyetemi tanár (Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár), Szávai Márton nyugalmazott néptanító (Énlaka), Visy Zsolt professor emeritus (Pécsi Tudományegyetem).

A tervezett 25 perces előadások címe és kivonata, valamint a poszterek címe az alábbi címre

Miközben folyton az foglalkoztat, hogy miként lehetne egy élhetőbb Székelyföldet létrehozni és építeni, majdhogynem minden héten letaglóz a kétely is. Lehetetlen dolog ez a vállalkozás, mert olyan falakba ütközöm, amelyek meghaladják a korlátaimat, s lehetetlen a sérülésmentes továbbhaladás.

Nemcsak az egyéni boldogulásom, hanem a cél is elveszni látszik olykor ebben a nagy törekvésben.

Úgy látszik, hogy az ellenerők, a zavarótényezők folyton felsorakoznak ellenem, ellenünk, mert amikor valami kis pozitívum megvalósulni látszik, azonnal széthull atomokra, illetve még kisebb része(cské)kre, s ember legyen a talpán, aki a törmelékkupacban megtalálja a szükséges alkatrészeket vagy téglákat, amelyből ismételten újjáépíthető a székely-egész élet-legója…

(A közelmúltban sikeres konferenciát tarthattam az Élő Székelyföld Munkacsoport és egyesület néhány aktivistája segítségével a legkülönbözőbb szakterületeken tevékenykedő kutatókkal, civilekkel, önkormányzati vezetőkkel, s főleg építészekkel, hogy milyen esélyei vannak a hagyományos népi építészetnek kies régiónkban. Abban a pillanatban minden szépnek és jónak mutatkozott. Csakhogy következtek/következnek a hétköznapok, amikor újabb cselekedeteknek kellene jönniük. Új kapcsolatok is alakultak, amelyeknek működniük kellene… Reménykedem azért most is titkon, hogy ezek a csatlakozási pontok megmaradnak és erősödnek a közeljövőben.)

Most azonban a dolgoknak egy másik vonatkozása izgat.

Járom egyik-másik székelyföldi település határát. Örömmel vegyes viszolygás fog el. Szidunk valakiket, akik telehányják a patakmedreket bádog- és pillepalackokkal, illetőleg gondosan becsomagolt és valamilyen szállítóeszközzel – utánfutóval, szekérrel, személygépkocsival – közelítve meg a helyszínt, a természet ölébe hányják a civilizálatlanság mocskait. Még az a jámbor atyafi, rokon, ismerős, unokatestvér is ezt teszi – kicsiben –, amikor letekeri a gépkocsi ablakát és egy utánozhatatlanul autentikus, talán Ázsiából vagy az Etelközből származó lezser mozdulattal, csak úgy, kiveti rajta valamelyik multinacionális cég reklámhordozóval elegyes, egyszeri csomagolóanyagát… Tényleg eldobható az a pillepalack vagy mi a fene… „A körmit kellene letörni annak, aki azt a sok mocskot idehordja…” – mondja kitartóan, mint imamalomban, ki tudja hányadszor, hiszen tisztában van azzal, hogy azok a visszaeső szemetelők nem Új Zélandról, s nem a Kárpátokon túlról érkeznek, de azért a látszat és a hiteltelenség kedvéért illik morgolódni.

Aztán, amikor kiszállunk a gépkocsiból a mioritikussá züllesztett székely tájban, vagy kilenc cseppet sem mioritikus, hanem példányonként másfélakkora, a Kaukázusból csempészett/ szalasztott félvadállat jelzi, hogy Szent György-nap után járunk, s megkezdődött a legeltetések időszaka… A frissen és többnyire feketén alkalmazott pakulár röhög rajtunk vagy ötven méternyire odébb húzódva, s megnyugtat, hogy nem marnak az ebek. Számára az a tény, hogy szívathat, olyasféle öröm, mint társkeresőn a – már-már kielégülést nyújtó – találat, amely azt jelzi, hogy elképzelhető a légyott. Nyilván sejti, hogy ilyesmi inkább Szent Mihály-napja után eshet meg vele, ha… minden esszejön, de addig még sok víz lefolyik Vargyason, Maroson, Olton, Küküllőkön és Feketeügyön. – Me-hó-me! Hí elé! Me-hó-me! – halljuk a tudat mélyéről frissen előbukkant ősi terelőszavakat… Egyéb esemény sivár életében nem is történik aznap, esetleg a főnök kimegy az esztenára, aki visz majd egy flakony sört este az olcsóbbikból… Valahogy megússzuk, ostorral és bottal csapunk a kutyák közé, s azok vinnyogva eloldalognak.

Fegyver van az eszterengahajtók kezében. Ami legalább annyira veszélyes, mint az online terjedő mocsok és az agresszió… Mint a butaság. Mint a kapzsiság. És minden esztenánál tucatnyi eb, aki egyúttal kvázi az idegenforgalom ügynöke is. És megannyi székely patron – a gyengébbek kedvéért kiskapitalista tulaj – , aki euróban számol, haszonban, támogatásban, s úgy, hogy a házi rabszolgának, a börtönből szalasztott vagy félnormás szolgának, kisbojtárnak a lehető legkevesebb éhbér jusson…

Közel fél évszázada annak, hogy Ábel egy szeptemberi napon nehéz szívvel, anyukája kezébe kapaszkodva kilépett házuk kapuján és elindult az iskolába.

Ábel pehelykönnyű iskolatáskát viselt, benne a tízóraira felcsomagolt vajaskenyérrel és almával.

„Várj csak, mert lesz az még nehezebb is – viccelődött az apja –, ha megtelik tudománnyal.”

Egy emberöltővel korábban – a múlt század ’30-as éveiben – a nép egyszerű gyermeke még nem táskával, hanem tarisznyával a vállán mászta meg nap mint nap a tudomány fellegvárát. Ábel még ma is emlékszik Kányádi Sándor nagyszerű Kicsi legény, nagy tarisznya című versére, amellyel másodikos olvasókönyvében találkozott először: „Horgasinamat verdeső/ tarisznyában palavessző,/ palavessző s palatábla…/ Így indultam valamikor,/ legelőször iskolába.” Igaz, a palavessző és a palatábla mibenlétét lábjegyzetben kellett elmagyarázni a nebulóknak, hiszen a tanulók akkor már két évtizede füzetbe írtak, még az elsősök is. Palatábla, palavessző? Spongyát rá! – mondta az emberiség az erdők nagy rémületére, s bősz papírgyártásba fogott. Ma már egy ilyen váltás nehezebben menne, ugyanis az erre a célra alakult civil szervezetek nyomban elmagyaráznák, hogy a palatábla – bár némi hegyrontással azért jár – környezetbarát tárgy, mely sokszoros (jószerivel végtelen) felhasználhatóságánál fogva az erdőirtások, ergo: a klímaváltozás legjobb ellenszere. S ha arra gondolunk, hány millió teleírt füzet köt ki évente a hulladékgyűjtőkben, valószínűleg igazuk is lenne. Ja, hogy nem korszerű, hogy szembe megy a „fejlődéssel”, korunk istenével? Nem tudom, hány kB információ fért el egy palatáblán, de azt merem állítani, hogy ha olyan költőket indított útnak, mint Kányádi, annyira kártékony taneszköz nem lehetett… De üsse pala, maradjon a füzet, a helyzet nem emiatt súlyos…

Kisdiákként Ábel rendszerint négy könyvet és négy füzetet pakolt a táskájába, s az orvosok már abban az időben gerincferdüléssel riogatták a szüleit. Mily nagy volt hát a megrökönyödése, amikor egy nap megemelte másodikos kisfia iskolatáskáját, s azt kellett tapasztalnia, hogy a Demjén-dal bizony igazat mond. Bizonyára holnap ásványtan órájuk lesz – volt az első gondolata. Vélekedése hamisnak bizonyult. A táskában csupán könyvek (némelyikből kettő is), a hozzájuk kapcsolódó könyvméretű ún. munkafüzetek (némelyikből kettő is) és „mezei” füzetek voltak. Összsúlyuk – lemérte – öt kiló. A gyerek súlya: 20 kilogramm. Átszámítva olyan ez, mintha Ábel nap min nap húsz kilós csomaggal a kezében/ hátán indulna munkába… (Bizony, a görgős bőröndöt nem lehetne megspórolni.)

Ábelnek erre az jutott eszébe, milyen kár, hogy nem áll módjában reggelente összeállítani mindazok pakkját, akik ezt kitalálták, akik ezt eltűrik, és akik ezt elvárják egy másodikos kisfiútól. S még ha az eredmények visszaigazolnák! Ha fel lehetne mutatni, hogy lám, háromszor annyi Nobel-díjasunk, négyszer annyi jó költőnk van, mint a palatáblás időszakban. De nincs! Sőt, jönnek „PISA-ék” s a gyerekek máris a sarokban találják magukat, kukoricaszemeken térdepelve. Hogy ne csak a hátuk fájjon.

„- Hova viszed, ugyan biza,/ azt a legényt, te tarisznya? -/ Tréfálkoztak a felnőttek,/ akik velem szemben jöttek” – róhatná a sorokat Sándor bátyánk ma is, a sok görnyedező gyerek láttán.

Mégis, az a súly, amitől lényegesen nehezebb lesz megszabadulniuk, ha egyáltalán, a nemzeti ünnepen került rá a gyerekekre. És nem a hátukra…

Az ünnep előestéjén ugyanis Ábel az alábbi sorokat pillantotta meg az olvasókönyvben: „1848. március 15-e jelképpé vált számunkra. Nemzeti ünnepünkön országszerte megemlékezünk a márciusi ifjakról„. Aztán: „Ezen a napon kokárdát tűzünk a ruhánkra, hogy ily módon is megmutassuk összetartozásunkat. Öltözetünkkel és viselkedésünkkel is kifejezzük az ünnepelt iránti érzéseinket.” Hm, tűnődött el Ábel, mi lenne, ha ezt példával is alátámasztanánk?

A gondolatot tett követte, így másnap Ábel, Ábelné és a három csemete – magukat az eseményhez illően kicsípve, csinos kis kokárdákkal a mellükön – elindultak a Nemzeti Múzeum felé, hogy meghallgassák a miniszterelnök ünnepi beszédét. Rövid autóút, majd metró, és az Astoriánál jöttek a felszínre. Akkor még azt hitték, az a felszín…

Ma már tudják: felszínesen ítélkeztek.

Az még hagyján, hogy a kordonnál megmotozták őket, Ábel még egyet is értett vele, hiszen hallott valamiféle méltatlan ellenzéki szervezkedésről. De rossz előérzetét elhessegetve, egyenesen a tömeg sűrűjébe kalauzolta a családját, s a szónoki emelvénnyel szemközti házfalak mellett találtak helyett maguknak. Közben emberek vonultak előttük, sokan kokárda nélkül, s hát… nem éppen ünnepi öltözékben. Némelyikük zavaróan alattomosan, lesütött szemmel nézett körül, s Ábel aggódva figyelte fiait: vajon, életük első ünnepi rendezvényén kellően felemelő pillanatokban lesz-e részük, vajon azt kapják-e, amit a tankönyv és a tanító néni megelőlegezett számukra…

Nos, ami az ünnepi beszéd első mondatai után történt, azt a fiúk valószínűleg nagyapa korukban is emlegetni fogják.

Fülsiketítő hangzavar tört ki, trágár megjegyzések röpködtek körülöttük, s egy fiatal nő közvetlenül mellettük – három nagy darab és feltűnően barna „testőr” védőgyűrűjében (lám, még erre is volt gondjuk!) – gúnyos vigyorral az arcán folyamatos és fülsiketítő sípolásba kezdett. A gyerekek megrettenve húzódtak közelebb Ábelhez, Ábelné Eszter pedig megrökönyödve és tanácstalanul nézett rá. Néhány jóhiszemű ünneplő – idős nők és férfiak – próbálta csitítani a magából kivetkőzött nőszemélyt, de a mellükön álcaként bécsi szelet nagyságú kokárdát viselő „testőrök” ellökdösték őket, mire vad dulakodás tört ki. A két nagyobb Ábel lábát taposta félelmében, a legkisebbet, a másodikos Leventét, egy középkorú asszony védőn vonta magához a kapualjba, mondván: „Legalább őt ne bántsák!” Ábelben forrt az indulat, de két nagyobbik fia ijedten ölelte át: „Apa ne, fékezd magad! Nincs értelme! Menjünk haza!”

Miközben utat tört a tömegben Ábel még hallotta, amint a „testőrök” egyike „ötmillió éhezőről” hadovál a háta mögött valakinek. (Nyilván ő a másik ötmillióból lehetett, mert hatalmas sörhasán majd’ elpattant a kabát gombja…)

Amikor pár méterrel odébb valódi ünneplők közé értek, akkor döbbent rá, hogy balszerencséjük korábban éppen a pár tucat főből álló martalóchad közepére vezérelte őket.

Hazafelé, a metrón, némán, maguk elé meredve ültek egymás mellett a székeken. Ekkor Levente megszólalt: „Apa, én nagyon megijedtem. Többet ne jöjjünk…” Ábelt a szégyen pírja öntötte el, és szótlanul megsimogatta a kisfiú fejét.

Címképen: Ünneplő magyarok 2017. március 15-én, a Nemzeti Múzeum előtt – Fotó: Kovács Tamás/ MTI.

Megjelent a Magyar Idők 2017. március 25-i számában.