Blog

A ZeneSzó beszélgető sorozat következő meghívottja Selmeczi György Erkel-díjas érdemes művész, zeneszerző, operarendező, karmester, egyetemi tanár.

Az est vendégével Jakabffy Tamás beszélget komponistai munkásságáról, zene és irodalom kapcsolatáról, elkötelezettségről, a zene érthetőségéről – és sok egyébről – 2017. március 22-én, szerdán 18.00 órától a Györkös Mányi Albert Emlékházban .

 

A Székelyföldi Filharmónia J. S. Bach: d-moll kettősverseny, BWV 1043, W.A. Mozart: C-dúr Concertone, K. 190 és J. Haydn: D-dúr Nr. 104 „London” szimfóniáját játssza 2017. március 26-án, 18.00 órától a filharmónia hangversenytermében.

Szólisták: Stuller Gyula – hegedű és ifj. Zerkula György – hegedű. Vezényel: Jankó Zsolt.

A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont három új kiadványát mutatják be március 24-én, pénteken 19.00 órától az agyagfalvi református egyházközség gyülekezeti termében.

Az esemény szervezői: Hargita Megye Tanácsa, a kiadóként is működő Forrásközpont, a helyi református egyházközség és az Agyagfalvi Színjátszók Társulata.

A Székelyföldi népviseletek Haáz Ferenc Rezső képein 16 színes képeslapot tartalmaz népviseletekről.

Az Orbán Balázs szemével… 2010–2013 című fotóalbum Bögöz, Farkaslaka, Fenyéd, Galambfalva, Korond, Máréfalva, Parajd, Románandrásfalva, Siménfalva, Székelyderzs, Újszékely községek 56 településéről tartalmaz képeket Balázs Ödön válogatásában, a településeket ismertető szövegeket Barabás Dénes, Fazakas Katalin, László-Velin Orsolya, P. Buzogány Árpád és Salló Szilárd állították össze. 

Az élet íze című tanulmánykötet udvarhelyszéki néprajzi gyűjtéseket, közléseket tartalmaz Balázsi Dénes, Barabás László, Gálfalvi Gábor, Jakab Rozália, Lőrincz Ilona, Lőrincz József, Nagy Enikő, P. Buzogány Árpád, Szente B. Levente tollából, színes képmelléklettel.

A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont közlése nyomán.

Nem csak pozitív jelenségek mutatkoznak meg olykor településeinken, hanem olyan botladozások, sőt visszalépések is, amelyek értelmetlenné tehetik sok nagyon tevékeny, munkaköri kötelességein túl is sokat vállaló közösségépítő munkáját.

Ilyen helyzet mutatkozik most Parajdon is, ahol veszélybe került egy évtizedek óta szépen gyarapodó néprajzi gyűjtemény.

Reméljük, hogy csak fenyegetik ezt a kollekciót, nem verik szét, s végül olyan megoldás születik, amely a javunkat szolgálja majd.

Itt olyan értékekről van szó, amelyek generációkat szolgáltak hosszan, mindenkit az első és az utolsó deszkadoboz közötti intervallumban, amelyet úgy hívunk, hogy EMBERI ÉLET EZEN A FÖLDÖN…

Nézzük hát azt a küldeményt, amellyel a posta jóvoltából Kelemen Magdolnát megtisztelte Parajd nagyközség polgármestere és iskolaigazgatója. A hivatal véleményét a pedagógusé mellé állítjuk, és igyekszünk mérlegelni. Nagyon az látszik, hogy a közösséget a vezetés igyekszik megfosztani öröksége egy igen fontos szeletétől.

Az a bizonyos levél…

Olyan írás ez, amelyet nem szívesen teszünk ki az ablakba. Rosszindulat, szűkkebel, csököny bőven ban benne. Meg olyan kincstári rövidlátás, amelyet elrettentő példaként kellene tanítani.

A fejléces papírra szerkesztett, 1039/2017-03-07-es iktatószámú levelet a község polgármestere, Bokor Sándor és Biró Zsolt iskolaigazgató írja alá, ott van alul a lapon a politikai község és a körzeti iskola bélyegzője.

Kelemen Magdolna részére

(Igyekeztünk betartani az eredeti helyesírást… Ez a fajta kincstári nyelvezet csak nehezen tanulható. Akkor szok ilyeneket írni az apparatcsik, ha sok időt töltött el abban a környezetben, ahol a hatalmi csatornák jóvoltából, torzulva képeződnek leazon a dolgok a nép ingerküszöbéig.)

… és az érintett válasza

Az 1990-es változások után falufelmérő tevékenységeink során egy önkéntes egyetemistákból álló csoporttal számba vettük  a falu néprajzi értékeit. Serényi János, Cseresnyés Attila volt iskolaigazgatók is részt vettek ebben a munkában. Ekkortól számítható igazán a tárgyi gyűjtemény alapjainak létrejötte is.

Ennek a felmérésnek az eredménye, úgy mellékesen, egy nagyméretű, vaskos, léptékes rajzokkal tele album, egy olyan TUDOMÁNYOS IGÉNYŰ FELMÉRÉS, amelyet a csoportunk átadott a helyi tanácsnak és a falu akkori vezetőinek. A tanulmány javaslatokat tartalmazott a helyi építészeti és néprajzi értékek konzerválására.

EZ A TANULMÁNY – ÚGY TŰNIK – NEM MARADT MEG AZ UTÓKORNAK, NEM HASZNÁLTÁK FEL A BENNE FOGLALTAKAT – TALÁN VALAKI HAZAVITTE, S JÓ ESETBEN VALAHOL ISMERETLEN HELYEN LAPPANG… 

Néhány tárgyat a felmérés során gyűjtöttünk, amelyek aztán sokáig az iskola tornatermében tartottunk, majd én vállaltam a tárgyak őrzését az óvodában, mivel az oktatási programom teljesen a hagyományápolásra épült. Sok-sok fotó és hanganyag bizonyítja ezt; már a múlt rendszerben is, amikor a sóbánya óvodájában dolgoztam, csak ezzel a módszerrel tudtam becsalogatni a gyerekeket, hogy különböző foglalkozásokon vegyenek részt.

Felvállaltam az ottani kollegáimmal a tiltások ellenére is, hogy óvjuk, továbbadjuk értékeinket. Mentünk szüretelni, karácsonyozni, farsangolni. A húsvét, a pünkösd sosem volt gond kis közösségünk számára. Erről dr. Barabás László is irt még 1987-ben, amikor „múzeumnak” nevezte az óvodát és az iskolát…

Visszatérve a változások utáni időkre: helyi alkotók kezdtek érdeklődni a tevékenységeink iránt, ami megerősített abban, hogy folytassuk, folytassam munkámat, de ekkor már a központi oktatási intézmény keretén belül. Mindazt, amit elkezdtem, a bánya óvodájában, ekkor már nagyobb lelkesedéssel végeztem. A Kriza János Néprajzi Társaság közreműködésével pályázatot nyertem, ami adott egy újabb lendületet  Könyvet adtam ki a gyűjteményemből Sós kertbe ugorka címmel.

A különböző segélyek érkezésekor azért harcoltam, hogy a külföldi pénzeket és felszereléseket nem elprédálni kellene, hanem jó lenne, ha egy új óvoda épülne Parajdnak, hiszen a központi épület mennyezete egy fenyőrönkkel volt feltámasztva, hogy ne omoljon a gyerekek fejére!  Az új óvoda – sajnos – csak 2006-ra készült el önerőből és jelentős külföldi segítséggel, de én ott csak öt évig élvezhettem a munkám gyümölcsét. Távozásom után, mivel átszervezték az oktatási rendszert, a megüresedett termekbe a Néprajzi Gyűjteményt és Játszóházat rendeztük be, melyet ingyen, társadalmi munkában irányítottam 2016-ig.

Sok volt a kihívás 1990 után: Ökumenikus Ifjúsági Találkozó szervezése (három éven át), Káposztafesztivál, amelyet szerveztem és bonyolítottam (hét éven át), s amit családi okok miatt abbahagytam ugyan, de 2014-től újból támogattam. Részem volt a faludíszítésekben, a gyermekek fesztiválokba való bevonásában, zsűrizésben, díjazásban, műsorok létrehozásában. Úgy érzem, hogy a Káposztafesztivál színvonalát emelni tudtuk. A Sóvidéki Pünkösdölő 1985 óta, a Tésztasütő Verseny hat éve működik.

Kezdeményezésemre hoztunk létre két kulturális szervezetet, a Primavera Egyesületet, majd a Sótörő Egyesületet, mely keretén belül alkotókör, helyi hagyományőrzés, mesterségek tanítása, népzene, néptánc, könyvkiadás zajlott, népművészeti kiállításokat, tájházakat látogattunk, konferenciákra jártunk, könyvbemutatókat, táborokat, versenyeket szerveztünk.

A gyűjtést aztán nem úgy végeztem, hogy a falut jártam, mert ekkor már az óvodás gyermekek szülei, nagyszülei támogattak. Mindent rám bíztak, amiről azt tartották, hogy a házaikban nincsenek biztonságban, mert az új generációkat ezek a dolgok már nem érdeklik eléggé.

Gyűltek a kiállítás darabjai, a szövő-, varró-asszonyok, a faragómesterek, alkotásai: Andrássy Judit, Andrási Ilona,  Biró Gizella, Balázs Margit, Bíró Mihály, Czeller Éva, Csata Vencelné, Cseresnyés Irén, Deák Emese, Donáth Klára, Gagyi Ildikó, Ilyés Károly, Irimia Gerzson, Krall Veronka,  Kelemen Berta, Kelemen Sándor, Magyari Szilvia, Maruzsán Balázs, Molnár Rozália,  Olasz Lászlóné, Oláh Rózsika, Oroszné Seres Katalin, Pál Lídia,Pozsonyi Erzsébet, Simó Margit, Simó Sándor, Sükösd Mihály, Szekeres Lajos, Szitás Rebeka, Tamás Béla,Tövissi Zsolt, a községi orvosi rendelő, és a sok-sok volt óvodás, iskolás gyermek, későbbi szülő vagy nagyszülő alkotása került a gyűjteménybe, amelyet a hivatali felszólítás csupán nemtelen egyszerűséggel TÁRGYAKnak nevez.

 

Március 22-től számítva kiemelkedő nemzeti értékként tartják számon Kós Károly életművét, az aradi Szabadság-szobrot, Torockó épített örökségét, illetve a nagybányai művésztelepet és festőiskolát. Nagy öröm számunkra, hogy az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság felterjesztései bekerültek a Magyar Értéktárba, hiszen ezeket ezentúl az egész nemzet számára jelentőséggel bíró értékekként tartják számon – jelentette be Hegedüs Csilla, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság elnöke azt követően, hogy március 21-én, kedden a Hungarikum Bizottság ülésén vett részt Egerben.

Keresd – a Bethlenek ősi fészke. Tegyük hozzá: az egyik…

Úgy alakult az életünk, hogy ezidáig soha nem jártunk ebben a faluban, de most is csak a kastélyra volt időnk.

Kíváncsiak vagyunk arra is, hogy milyen a település, mennyire maradt meg épen a szászok hagyatéka, s milyen gazdája annak a mostani többség. Úgyhogy újabb célzott utazás várható a közeljövőben.

Történik ott egy és más mostanában, s úgy tűnik, hogy hamarosan látványosan megújul a várkastély.

Hamarosan visszatérünk ide.

De addig, hadd szóljunk a látottakról!

Erősen történelmi kisugárzású ez a HELY

A Dános (Danes) községhez tartozó Keresd faluban a lélekszámot ma valamivel hatszáz fölé helyezi a jelenre vonatkozó statisztikai kimutatás, de a jelentős német ajkú lakosság, amelynek egy része még az az 1990-es rendszerváltozáskor is itt élt – akkor egy kisebb gyülekezetre elégséges, mintegy 180 főnyi szászt regisztráltak -, mára már majdnem teljesen eltűnt. A Bethlen-kastély mögötti kertben áll a lutheránus templom, amelyet az itt maradt idős szászok használnak. Ferencz Klára közlése szerint mintegy 30 szász él Keresden, de többségük vegyes házasságban. Jobb híján a reformátusok számára is itt, a szász templomban tartanak havonta istentiszteletet, de a 21 fő magyarból csak egy pár él tiszta magyar házasságban, a többi család vegyes, nyelvet cserélt, és így a lelkész kénytelen vélük románul beszélni.

„Létezik egy olyan legenda – mondja a magyarországi egzisztenciáját feladó Ferencz Klára, aki most már a Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkartársaként dolgozik itt főállásban -, amely szerint Erdélyben itt tartották az első református istentiszteletet, mivel a helyi földesúr ezt a vallást gyakorolta, s a jobbágyait is református hitre irányította.” A lakosság túlnyomó többsége román, a jelentős cigány népesség mellett, akik immár értelemszerűen ortodox vallású romanizált romák.

Érzékelni Erdély „tektonikáját” – történelmi repedések és szakadékok

Az egykori Szászföldön vagyunk, alig 20 kilométernyire a Székelyföld peremétől. Egy eltűnt országalkotó nemzetiség emlékével, és egy másik nyomaival találkozunk. Székely emléket kevésbé, ám a létezett magyar ittlét tárgyi lenyomata, a kastély által, s annak nyugat-európai kultúrkörhöz kapcsolódó stílusjegyeivel, a történelmi Erdély igencsak markánsan jelen van Keresden.

A Bethlen-kastélyt az örökösök visszaigényelték. Hosszas huzavona után birtokba is helyezték a tulajdonosokat (2007), akik meglehetősen idősek és vagyontalanok amúgy, hiszen az uradalomhoz tartozó földek, erdők, amelyek jövedelméből fenntartották ezt a nagy épületet és annak személyzetét, nem kerültek vissza a családhoz. Illetőleg csak részben. Perek sokasága zajlik a romániai bíróságokon jelenleg is. A visszajuttatott ingatlanok hasznosítására törvény kötelezi a régi/ új tulajdonost, hiszen a rövid türelmi idő után büntetőadók súlya terheli majd, illetőleg a visszaállamosítás réme is ott lebeg a közelebbi jövőben, ha nem járnak el elég körültekintően.

Az a kényszerhelyzet állt elő, hogy a Bethlenek ötven évre a Dévai Szent Ferenc Alapítványra bízták az épületet. Nyilvánvaló, hogy az erdélyi elit, akárcsak a társadalom perifériájára szorult réteg, a római katolikus egyház eme fontos intézményében látja azt a garanciát, amelyet másutt sehol nem vél felismerni.

Olyanná lett Böjte atya szellemisége, hogy áthatja, átitatja az erdélyi magyarság teljes egészét. Nyilvánvaló, hogy sok a pozitívum ebben, csak olykor jó lenne arra is gondolni, hogy valóban az-e a helyes megoldás, hogy minden megoldatlan gondunkat Csaba testvérre ruházzuk?

Ezzel megnyugtatjuk a lelkiismeretünket? Nem hinnénk!

Csakhogy így roppant kényelmes, ha egy szerzetes és maroknyi csapata viseli a jelen és a jövő terhét, s szavatolja mindazt, amit nagy pátosszal megmaradásnak nevezünk…

Egyáltalán nem biztos, hogy ez helyénvaló, hogy cselekvés helyett átadunk dolgokat, másra bízzuk azt, amit nekünk kellene elvégeznünk!

Ilyenkor arra a többszáz székelyföldi kis lélekszámú falura gondolunk, amelyekben a házak szép lassan összeomlanak, az udvaraikat felveri a gaz, és „szerencsésebb” esetben megtelnek a szociális háló mélyén senyvedő lumpenekkel a bennvalók, akik az elmúlást modellezik és abszolválják, lassan ugyan, de nagyon biztosan… Számítani kell arra, hogy a városi iskolákat és gyárakat, a nagy lélekszámú urbánus gyülekezeteket és egyházközségeket már nem töltik fel a vidékről betelepedő székelyek tíz- vagy százezrei. A mai fiatalság (szub)migránsi létben küzködik az Európai Unió által felajánlott modern Don-kanyarokban. Fogcsikorgatva szenvedi el a csendes és vértelen holokausztot. Naponta egy-egy menetszázadnyi ember tűnik el a gépezetben, s amit Európa majd visszaköp nekünk, az sérült, vagy torz maradvány, néger, vagy gyökértelen lesz itt holnap ezen a felhagyott tájon… A legújabb idők hősei ők, a posztmodern kor áldozatai, akiknek nem fognak emléket állítani.

Múzeum és kastélyszálló

Az elmúlt két évben a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak sikerült forrásokat szereznie, és hozzálátott a felújításhoz.

Egybébként azt írják a művészettörténeti szakkönyvek Erdély eme egyik legértékesebb főúri lakáról, hogy már 1500 előtt elkészült a kastély régebbi része, már akkor is Bethlenek éltek itt, s amelyet aztán a 16. század folyamán tovább bővítettek (1559). A 17. század közepén, jórészt Bethlen Elek (1643-1696) idejében nyerte el mai alakját.

A Bethlen-család generációi egészen az 1948-as államosításig lakták és használták. Amikor a román állam elvette – úgymond: gondnokság alá helyezte -, megkezdődött az épület majd 60 évig tartó kálváriája. A bútorzatot, a könyvtárat, a szobákban és a termekben található értékeket széthordták. Felújításokra csak nagy ritkán kerülhetett sor, de a szakszerütlenül elvégzett (vagy félig kivitelezett) javítások adott esetben többet ártottak, mint amennyit használtak.

A kulturális emlékezet szintjén fennmaradt egy ide kapcsolódó horrorisztikus történet.

A kommunista állam által sokat foglalkoztatott és a román nemzeti legendáriumot filmvászonra álmodó rendező, Sergiu Nicolaescu (1930-2013) egyik művében azt kellett ábrázolni, hogy az országba berontó török hadak felgyújtják a várkastélyt. A filmesek nem vacakoltak díszletek készítésével, vagy a tűzvész imitálásával – amelyre egyébként megvannak a szükséges pirotechnikai eszközök -, hanem a forgatás kedvéért, nemes egyszerűséggel felgyújtották az épületet, amelynek egyik tornyának fedele és a palota tetőszerkezetének egy része is elpusztult.

A Drakula-cirkuszból azonban – az 1990-es évek elején – nyertesen került ki az épület. Szerencsére.

Állami pénzből újjíttatták fel a tetőszerkezetet, s abból a megfontolásból, hogy majd helyi üzletemberek kezére játssza át valamilyen érdekszövetség, illetve az állami műemlékfelügyelet, nem sajnálták a pénzt bizonyos szerkezeti átalakításoktól sem. Meg kell jegyezni, hogy ezek a javítások nem voltak minden esetben szakszerűek, nem viseltettek kellő alázattal Erdély egyik legszebb gótikus és reneszánsz elemeket őrző műemléképülete iránt. A kastély, amikor visszakerült a tulajdonosokhoz, jobb állapotban állt, mint a múlt század 70-es vagy 80-as éveiben. 

A várnak manapság állandó urai, őrei vannak, akik őrzik a helyet és dolgoznak: Ferencz Klára és Szőts Béla gondozzák az épületet, és vezetik a kastélyhoz tartozó kis gazdaságot, amely Böjte atya neveltjeinek termel élelmiszereket. Mihelyt annyira kitavaszodik, a műemlékes szakemberek is visszajönnek és folytatják a restaurálást.

Keresd ma folyamatosan látogatható, Facebook-oldala van; a (+4)0728-712459-es telefonszámon látogatási időpont egyeztethetől a folyamatosan ott tartózkodó házaspárral; részletekről tájékozódni a Dévai Szent Ferenc Alapítvány honlapján is lehet

Egy-két éven belül létrejön itt egy kastélyszállót és múzeumi részt magába foglaló komplexum; helyet kap benne Bethlen Anikó grófnő – cigányoktól, ószeresektől összevásárolgatott, ám igen reprezentatív – magángyűjteménye, olyan hely lesz, amely kielégíti majd a legmagasabb igényeket is. Bástyája lesz ismét az erdélyi magyarságnak – itt, Dél-Erdélyben -, amely megőríz és átvetít majd a következő időkre némi világosságot a régi Erdély ódon fényéből.

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport

Március 11-én szombaton abban a szerencsében volt részünk a Genfi Magyar Kulturális Központban, hogy Benedekffy Katalin egy izgalmas és elképesztően jó, interaktív délutáni foglalkozást tartott az itteni magyar gyerekeknek.

Kata egy erdélyi, székelyföldi, azon belül is nagygalambfalvi származású hihetetlen tehetség, aki kulturális sokszínűségéről tanúbizonyságot téve egyben színésznő, opera-, operett-, musical- és népdalénekes, de emellé még egy új típusú, rettentő változatos műhely-foglalkozást is összeállított gyökerei továbbadására. 

Székelykeresztúron a László-család arról ismert, hogy tagjai elsősorban a közművelődés terén vállalnak komoly szerepet.

Az „öregek” táncos-koreográfusok, a Pipacsok Néptáncegyüttes alapítói, fenntartói, oszlopos tagjai évtizedek óta, az idősebb fivér, László Csaba pedig – csak úgy mellesleg – a nagyváradi együttesnél is dolgozva, igen komoly táncszínházi előadásokat rendez.

A nép szolgálata és a magaskultúra egy és ugyanaz. Az érték áthatol mindenen, s a mostani generációk dolga, hogy átadják ezeket a javakat a következőknek.

A két ifjabb László-csemete – diplomás, huszonéves legények – azonban képírásra (is) adta a fejét.

A kisváros főterén található László Stúdiót a Folkart Kft. üzemelteti, amely név mögött László Csongor és László Barna rejtőzik. Csongor a fotográfia – a marketing és az idegenforgalom – szakembere, Barna a mozgókép tudója – ifjú filmrendező, aki mostanság végzi a mesterképzőt -, már láthattuk néhány rövidebb lélegzetű alkotását az elmúlt egy-két évben, egyébként azt is tudjuk róla, hogy operatőrként is Ígéretes.

Ez az elhivatottság a fiatalokban részben apai oldalról származhat, hiszen maga is fotografált korábban, csak úgy, saját szenvedélytől vezérelve, illetve abból a kényszerből fakadóan is, hogy az adatközlőket, a Pipacsok által szervezett programokat, a felsősófalvi nyári tánctáborok eseményeit is folyton fotózni, dokumentálni kellett. Másrészt pedig egyszerű praktikus oka van a fényírda létrehozásának: nem lehet csak fesztiválokból, táncból és zenéből megélni – tudjuk ezt a La Fontaine nevű úriembertől, és saját bőrünkön is tapasztaljuk olykor -, úgyhogy a Folkart tulajdonosai és egyben alkalmazottai összekötötték a kellemest a kötelezővel.

A László Stúdió korszerű és gyors gépekkel rendelkezik. Bevételeik jelentős részét visszaforgatják a cégbe, hogy megfelelő szinten tudják tartani a technikát, és kiszolgálhassák megbízóikat, akiknek egyre magasabbak az igényeik.

Legutóbbi fejlesztések úgy történhettek meg, hogy a Bethlen Gábor Alap külhoni fiatal magyar vállalkozók számára kiírt pályázatán nyertek vissza nem térítendő támogatást. Az új nyomtatók jóvoltából gyorsabban szolgálhatják ki a megrendelőket, s a minőség is sokat javult, de az anyagfelhasználás is költséghatékonyabb, így többet kapnak a megrendelők ugyannyi pénzért. A fényképezőgép, a kamera, a drón, az akciókamera és tartozékai a kreatív munkában kínálnak új lehetőségeket, hiszen jelentősen kitágultak a határok. A számítógépnek és a monitornak az utómunkában van fontos szerepe.