Blog

A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont idén is részt vállal az 1848-as forradalom kitörésére való megemlékezések sorában. Hargita Megye Tanácsa alintézménye erre az alkalomra a következő programokat kínálja: rendhagyó Facebook-akciósorozat, magyarandrásfalvi ünnepi műsor és hagyományos bál társszervezése, koszorúzás és négy negyvennyolcas forradalmi zászló bemutatása.

Az ünnepre való ráhangolódást és a nemzeti öntudat erősítését szolgálja az a február 15. és március 15. között tartó FFF – Facebook-Forradalom-Forrásközpont elnevezésű rendhagyó akció, amely napi rendszerességgel frissülve az érdeklődők figyelmébe ajánlja a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont azon kiadványait, amelyekben bővebben olvashatnak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeiről.

A Forrásközpont saját kiadványai ajánlása mellett információkkal szolgál a Hargita megyei fúvószenekarokról és huszáregyletekről, ezzel segítséget nyújtva az ünnepség megszervezéséhez. Az akció A székelység története című kiadvány kiemelésével indult, amelyben külön fejezet olvasható Kádár Gyula történész írásában az 1848–49-es forradalom és szabadságharc székelyföldi vonatkozásairól. A kiadvány még mindig kapható a Forrásközpont székhelyén.

Március 11-én Magyarandrásfalván ünnepi műsorra és hagyományos bálra várja a  Magyarandrásfalvi Etnokultúra Alapítvány és a Forrásközpont az érdeklődőket. Az este 7 órakor kezdődő ünnepi hangulatkeltő hangszeres muzsikát Cári Ernő és (hagyományos népi) zenekara szolgáltatja. A jelenlévők köszöntése után Vörösmarty Mihály Szózatát előadja Fekete Kata (Magyarandrásfalva), majd P. Buzogány Árpád, a Forrásközpont munkatársa Az 1848–49-es forradalom történelmi megközelítése címmel bemutatja a következő kiadványokat: A székelység története, Székelyföldi népviseletek Haáz Ferenc Rezső akvarelljein és ceruzarajzain – képeslapgyűjtemény, az Örökségünk folyóirat vonatkozó számai. Petőfi Sándor Márciusi ifjak című versét előadja Fekete Kata, és végül Cári Ernő hagyományos népi zenekara előadásában Kossuth-nótákat, katonadalokat hallgathatnak az érdeklődők. Az ünnepi rendezvény hagyományos bállal zárul. Az ünnepi műsor társszervezői: Szentábrahám Község Polgármesteri Hivatala és  a Magyarandrásfalvi Etnokultúra Alapítvány.

Március 15-én a Forrásközpont munkatársai részt vesznek Székelyudvarhelyen a városi ünnepi műsoron és koszorúzáson. Ugyanakkor az intézmény székhelyén kiállítják a székely történelmi zászlósorból az udvarhelyszéki 48-as zászlókat és a Forrásközpont kiadványaiban fellelhető 48-as írásokat. Négy negyvennyolcas zászló (Sepsiszentgyörgy városának zászlója 1848-ból, a városfalvi nemzetőrzászló, az oklándi toborzózászló, a Kossuth-szabadcsapat székely címeres zászlója) van a gyűjteményben. Ezt az anyagot főként fiataloknak, az Iskola másként program keretében iskolai csoportoknak is bemutatják március végéig, az időpont kitűzése előzetes egyeztetés során lehetséges.

Címképen: a városfalvi nemzetőrzászló.

Élő Székelyföld Munkacsoport

Várható volt, hogy a pillanatnyilag regnáló román vezetés az ellene zajló titltakozóhullám elleni fellépés során külön figyelmet fordít a gyermektüntetőkre. Azaz a szülőkre, akik magukkal vitték karonülő, esetleg nagyobb csemetéiket a terekre. Volt, van, és ezután is lesz olyan civil megmozdulás, amelyen ismét kiemelt szerep jut a kiskorúaknak. Ilyen tüntetést épp a mai napra, szombatra hirdettek meg Bukarestbe, valamint a nagyob városokba, amelyekben – immár három hete – folyamatosan élénk maradt a demonstrálási hajlam.

Érdekes, de mégsem furcsa, hogy míg Iohannis elnök üdvözölte ezt a kezdeményezést, addig a különböző kormányhivatalok – civil szervezetekre és magánemberek be- vagy feljelentéseire hivatkozva – büntetéseket és bírósági eljárásokat helyeztek kilátásba.

Nyilvánvaló, hogy a hatalmi ágak szétváltak az országban, mást képvisel az elnök, mást a kormány, és megint mást a minisztereket állító két párt. Olyan személyek ülnek a különböző magas hivatalokban, akiket a terek népe – köztük az „áldozatként” kivitt gyermekek szülei is – szívesebben látna sokkal alacsonyabb funkciókban – saját mesterségük gyakorlása közben, ha van nekik olyan -, illetve akár rácsok mögött is, ahová az akcióművész elképzeli őket a kolozsvári Fellegváron álló kereszt talapzatára fújt „panteonban”.

Ha kell, Romániában mindenre van paragrafus. Ha kell, másfajta megvilágítást lehet alkalmazni, s akkor bizonyos törvénycikkelyek teljesen elveszítik a hatásukat, mintha nem is léteznének.

A mostani polgári engedetlenségi mozgalomnak már vannak eredményei. Visszavonták az ominózus sürgősségi kormányrendeletet. A kormány azonban továbbra is a helyén van. Sőt: erősen ott van. Elemzők azt mondják, hogy figyelni kell, hiszen a kényelmes többséget élvező koalíció bármit visszacsempészhet következő programjaiba és törvénytervezeteibe, s azokat simán át is viheti az alsó-és felsőházon egyaránt…

És emlegetni kezdtek már bizonyos büntetési tételeket is; jó vastag, 5 és 15 ezer lejes kvantumokat – nyilván a hatalom oldaláról érkezik a „beárazás”, ahol szokványosan banálisak ezek az összegek -, a rekord éppenséggel 150 ezer lej. (Érdemes utána számolni: ez 34 ezer euró, amiből egy kisebb városban háromszobás lakást, vidéken pedig családi házat, birtokot lehet vásárolni; nagyjából ennyibe kerül egy 2016-os kiadású négykerék-meghajtású Grand Cherokee Jeep is.) Ezt a tetemes bírságot Odobesti (Vrancea megyei) város (szociáldemokrata) polgármestere helyezte kilátásba; bírósági úton kérne 150 ezer lej értékben erkölcsi kártérítést az egyetlen helyi tüntetőtől, aki megsértette a gyülekezési törvényt, amikor egymagában tiltakozott. Az újságok viszont azt írják, hogy ez egyfajta bosszú is lehet, hiszen a fiatalember korábban feljelentette a korrupcióellenes ügyészségnél (DNA) a polgármestert, s a közösségi oldalakon is megosztott bizonyos véleményeket.

Hogy hasznos-e az, ha gyermekeinket kivisszük a térre? Mindenképp, hiszen úgy járunk el, mint azok a migránsok, akik ott vannak folyton a határátkelőknél, a drótkerítéseknél, Európa partjainál, és valakiknek a gyermekeit emelve a magasba, egyre közelednek. Látható, hogy folyamatosan visszaélnek az erkölccsel, a humánummal, a toleranciával, mert Európa és a keresztény világ ettől nagyon meghatódik.

Teljesen normális, ha velünk vannak a kisdedek. Baj nem érheti őket, hiszen mi, a szülők is ott vagyunk. Legfennebb a hatóságok jelentenek némi veszélyt, azok a hatóságok, amelyeknek feladatai közé tartozik a mi védelmünk és a migránsok dédelgetése egyaránt.

FRISSÍTVE!

Gyermek- és felnőttszakasz

A fővárosba meghirdetett szombati tüntetést annak rendje-módja szerint megtartották a gyerekes szülők. Nem történt rendbontás. Feltételezhető, hogy a leendő felnőttek jogai sem sérültek különösebben. Annak ellenére, hogy az eseményt meghirdető közösségi portálokon jelentős számban jelentkeztek be a kisgyerekes szülők, a megjelenési hajlandóság alatta maradt a várakozásoknak. Más nagyvárosokban is voltak hasonló – ám nem túl jelentős – megmozdulások, amelyek ugyancsak tartalmaztak aszfaltra való firkálást, rollerezést és galambetetést is, de ezek a polgári engedetlenségi akciók 16.00 óra előtt mindenik helyszínen véget értek.

A kormánypártiak is utcára vonultak

Több ezren gyűltek össze szombaton Piteşti-en a Szociáldemokrata Párt (PSD) által szervezett tüntetésre, hogy kifejezzék a Grindeanu-kormány iránti szimpátiájukat. A résztvevők román és európai uniós zászlókat lobogtattak, és olyan feliratokat tartottak a kezükben, mint például „Az én szavazatom számít”, „El a kezekkel a kormánytól”, „Iohannis, legyél minden román elnöke”. A megmozduláson Piteşti és a környező települések lakói, valamint szociáldemokrata politikusok vettek részt.

A PSD Argeş megyei szervezete korábban bejelentette: tüntetést szervez szombaton a Grindeanu-kormány mellett. „Románia minden románé, nem szabad megosztani politikai vitákkal vagy véleménykülönbségekkel. A december 11-én kapott szavazatok milliói arra köteleznek minket, hogy gyakorlatba ültessük a kormányprogramot” – olvasható az Agerpres jelentésében.

Címkép: Realitatea.net

Élő Székelyföld Munkacsoport/ Simó Márton

Miután meglátogattuk a Veres-bástyát, azonnal délnek fordulva haladtunk utunk legtávolabbi pontja, a Retyezát valamelyik magaslata iránt.

Ismét áthajtottunk Déván, Vajdahunyadon, majd a Hátszegi-medencén át közelítettük meg a Zsil-völgyét, ahol jobbra fordulva nyugatnak haladtunk, át a mintegy 40 kilométer hosszan húzódó, egykor jobb sorsot megélt bányavárosokon: Petrozsény, Vulkány, Parosény, Lupény, Hobicaurikány, Valea de Brazi és Campu lui Neag, amelynek a császári és királyi időkben Kimpulunyág volt a neve.

Ezt az utolsó települést már nem a bányája, hanem az itt kiépült gátrendszer és a járulékos vízmű teszi jelentőssé, illetve stratégiailag fontos a helyzete, hiszen innentől kezdve – leszámítva a kiváló minőségű utat, amelyen haladtunk és a turistaösvényekre irányító táblákat – alig-alig látszik az emberi jelenlét nyoma.

Lassan visszakerültünk ismét a télbe. Odafönt fényes délutánban napfürdőztünk, a köd, pontosabban a felhők úgy 700 és 1100 méter között ülték meg alant Dél-Erdélyt. Ha egyáltalán fel is jutunk valamelyik nagyobb magaslatra – gondoltuk -, ezt a felhőréteget fotózhatnánk. 

Talán úgy nézett volna ki, mintha repülőből fényképeznénk. 

Kétségtelen, hogy a monoindusztriális kisvárosokat erősen érintette a rendszerváltozás, hiszen amikor megszűnik az egyetlen megélhetési lehetőség, igen nehéz egy új gazdaságsági szerkezet kialakítása.

A Zsil-völgyében elhelyezkedő kis bányavárosok 1950 után indultak fejlődésnek, amikor a szocialista nehéziparnak egyre több vasra és acélra volt szüksége.

A növekedés az 1960-as és 1970-es években volt igazán látványos, de a „tehetetlenség” áthatolt az 1989-es rendszerváltozás pillanatán, a lélekszám itt is 1992-ben tetőzött, mint oly sok romániai településen, utána aztán elkezdődött a szocialista nagyipar lebontása és a lakosság kiáramlása a külföldi diaszpórák felé.

Pusztakalán és Vajdahunyad közelsége generálta a kibontakozást, valamint az a tény, hogy 1948 után kezdődött a mezőgazdaság ellehetetlenítése, sokan a kulákosítás elől menekültek ide, a viszonylagos jólétért, amelyet a bányászmunkáért járó biztos és kimagasló bérezéssel lehetett elérni. Nem veszélytelen üzem a szénbányászat, de az állam akkor kiemelt szektorként kezelte és nyugdíj-korkedvezményt is adott a dolgozóknak. Huszonöt ledolgozott év után, 50 éves korban nyugállományba lehetett vonulni.

A felívelés után nem következik semmi

A két településből egybeolvadt Hobicaurikányban 1850-ben 461 román élt. A kitermelés megkezdése idején, 1880-ban 1243 lakosból csak 17 a magyar. Egyébként az őslakos momorlánok nem értettek a bányászathoz és nem is szívesen vállalták a földalatti munkát, s mivel mezőgazdaságilag hátrányos helyzetű a vidék, nem sanyargatták őket a kollektivizálással, így megmaradtak a betelepülők kiszolgálóiként. Többnyire juhászattal és marhatartással, ritkábban famegmunkálással foglalkoztak. A két világháború között többnyire lengyel, német, szlovák, cseh és cipszer bányászok érkeztek más bányavárosokból. Székelyek 1950 után telepedtek ide, főleg a téeszesítés elől.

Az én szüleim, de a rokonságból többen is, 1960 körül kerültek ide, amikor végéhez közeledett a mezőgazdaság szocialista átalakítása.

1966-ban a 3306 lakosból 592 (18%), 1977-ben az 5997 lélekből 596 a magyar, de ez a szám jelentékenyen már nem növekszik, hiszen 1966 után a székely városokba is kezdtek ipari létesítményeket telepíteni, és ezt követően már csak elvétve érkeztek onnan fiatal bányászok. 1992-ben 11546 fő az összlakosság, ebből magyarajkú 634; egy 2011-es adat szerint 8081-en élnek itt, közülük 407 fő magyar.

Akárcsak a többi szomszédos bányaváros, Urikány is erős szociáldemokrata (PSD) fészek. A vezetés megpróbál ugyan néhány presztízsberuházással tenni valamit, de ezek halvány eredmények: egy-egy sportcsarnok, művelődési központ épül EU-s forrásokból, hőszigetelnek néhány épületet. És nagyjából ennyi.

Amit ezzel a várossal ls a szomszédos településekkel is demonstrálni akarok, az nem más, mint az a fajta igénytelenség, amely talán a románok ama frusztráltságából származik, hogy nem illeszkednek egyik nyugat-európai kultúrtörténeti korszakhoz sem, s ha nem az övék, akkor nem kezelik kellő empátiával. Kultúrtörténetükből kimaradt a román, a reneszánsz, a barokk, a klasszicizáló stílus, mint ahogyan nem létezik eklektika és szecesszió sem. Ami historizáló építészetként megjelent 1859 után az Egyesült Fejedelemségekben az egyrészt a szomszédos Osztrák-Magyar Monarchia hatásának, illetve a német és francia kultúrán nevelődött elit ízlésvilágának köszönhető. Erdélyben viszont a szászokkal, székelyekkel és magyarokkal való együttélés során a román etnikum is átélhette ezeket a nyugat-európai korszakokat. Igaz ugyan, hogy Erdély markáns épületeit, a települések kialakult összképét szervezőerőként jobbára a magyar királyi és az erdélyi fejedelmi, illetőleg később az osztrák és az osztrák-magyar állam alakította, irányította olyán formák felé, amelyeket jól ismerünk, de ezek az értékek az itt élő románságéi is. A társnépekkel együtt, de nem külön. Nem lehet ezeken a korszakokon átugrani, és semmi értelme annak, hogy tetszetős elméletek mentén képzelve el az etnogenézist, a latin öntudatot szajkózva, hazugságokkal tömjük, úton-útfélen az idelátogató agyát.

 
Ahhoz, hogy a korszerű Európához illeszthető miliő jöhessen itt létre, olyan környezetet kellene kiépíteni és karbantartani, amely esztétikai, ökológiai és gazdasági értékeivel szervesen kapcsolódik egy értékelvű világhoz.

Sajnálatos módon azonban semmilyen szinten nem látszik kivitelezhetőnek az a szándék, hogy ez a kisrégió átálljon a bányászatról az idegenforgalomra. Itt minőségi idegenforgalomra gondolok. A huszonhét esztendővel ezelőtt végetért államszocializmus kliséi még mindenütt ott vannak. Nem látszik sem a tőke, sem a rendelkezésre álló uniós források révén megtestesülő szervezőerő, amely jóízléssel, empátiával és stílusosan lenne képes a keretek megépítésére. 

Egyébként abban is lenne némi fantázia, ha a sztálini korra emlékeztető – az 1950-es évek elején épült – bányász-tömbházak egy részét konzerválnák, s ami újat építenek, azt stílusában, hangulatában illeszteni lehetne e megvénült „újvároshoz.” Esetleg.

Brancusi nem kárpótol Európáért

Hobicaurikány vezetése a közeli Zsílvásárhelyen található Constantin Brancusi szobrokból másoltatott le kettőt – a Hallgatás asztala és a Csók kapuja – azzal a céllal, hogy a helyiek akkor is láthassák ezeket az „értékeket”, ha nincsen pénzük arra, hogy megtekintsék az eredetit. Azt is kilátásba helyezték, hogy a fílinget növelendő – ha lesz pénz rá -, el fogják készíttetni a Végtelen oszlop kicsinyített mását is, hogy legyen kéznél…

Hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ezek a kisvárosok a helyi turizmus hátországát jelentő bázisokká változzanak. Hiábavaló a központi kormányzat odafigyelése, ha mindez nem párosul kellő helyi akarattal és ízléssel.

A déli órákban tartózkodtunk Urikányban, aztán Lupényban is. Megfigyelhető volt, hogy többnyire nyugdíjas korúakat és fiatalokat láttunk az utcákon. A középgeneráció hiányzott. Nem azért, mert éppen dolgozott, hiszen napjainkban az egész Zsil-völgyében mindössze mintegy 2000 ember foglalkozik szénbányászattal, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy az aktív generációk jelentős része az év nagy részét Nyugat-Európában tölti.

Ismerősök szerint bányamunkára is járnak – nem túl jelentős számban – Spanyolországba, de a háztartásoktól kezdve, a szolgáltatásokig, az építőiparig és a mezőgadaságig, minden ágazatban találni zsil-völgyi illetékességűeket Nyugat-Európában. Az EU-konform jólét abban nyilvánul meg, hogy viszonylag új autóik vannak a népeknek, s ha tehetik, szívesen építenek olyan családi házakat, amelyeket soha nem tudnak kihasználni. Ez azonban nem csak itt, hanem Románia-szerte másutt is általános.

A szerző felvételei

Simó Márton

A nagy reformkori politikus, lánglelkű forradalmár és bújdosó népszerűsége nem mai keletű Székelyföldön és a székely anyavárosban. Már 1848-ban arról tudósít a Kossuth Hírlap, hogy tömegesen áll be az udvarhelyszéki legénység Kossuth-lovasnak. Ha hinni lehet a történetnek, s miért ne lehetne, Udvarhelyen 300 jelentkezőt vártak a seregbe, ám az akkori kapitányuk Pálfi Ferenc uram azt jelenté, hogy már ezernél tartanak.

A Szejkefürdőn, mely a 19. második felében báró Orbán Balázs tulajdona volt, 1883-ban Kossuth Lajos nagy hazánkfia neve napján, a függetlenségi párt tagjai hangos bankettet szerveztek, mely végül tánccal és látványos tűzijátékkal zárult.

Kevesen tudják azt is, hogy Székelyudvarhely díszpolgárai közé tartozik a magyar szabadságharc szellemi vezére, akit 1886-ben választott fiává a város. A Budapesten megjelenő Fővárosi Lapok szépirodalmi és társadalmi közlöny 1886 decemberében egymondatos hírben tájékoztat a városatyák döntéséről: „Székely-Udvarhely városa legutóbbi közgyűlésén Kossuth Lajost egyhangúlag díszpolgárrá választották”. A színes és szép kivitelű díszpolgári oklevél elkészítésére Fankovich Gyula főreáliskolai  tanárt kérték fel. Az oklevélről nem maradt fenn fénykép, de leírásból tudjuk miként nézett ki: „  A kalligrafikus  írású szöveget  dús  renaissance-stilű keret foglalja be. Felül címerek, angyalok s egy láncaiból felszabadult jobbágy láthatók, alul a város panorámája tűnik fel kékes reggeli  ködben. A képnek keretét  a vidék  egyik  speciális növénye, a páfrány képezi”.

Kossuth születésnapja jó alkalom volt mindig a nemzet nagy fiáról megemlékezni, így volt ez 1892-ben is, amikor  dr. Vajda Emil, a főreáliskola tanár a Kossuthról szóló érdekes könyv szerzője mondott beszédet. Bankett volt és kivilágítás, adják hírül a korabeli lapok. Nemsokára a millenniumi ünnepségeket megelőzően a város egyik fő utcáját – a Botos utcát – már Kossuth Lajosról nevezeik el. Hogy miként történt a keresztelő egyelőre ismeretlen, tény, hogy 1895-ben már Kossuth utcaként emlegetik.

Az ismeretlen Vajda Emil

Mára a városi Kossuth-kultusz egyes részleteit is elfelejtették, nemhogy azon személyek munkálkodását, akik sokat tettek érte. Dr. Vajda Emil tanár is sokat tett akkoriban Kossuth népszerűsítése érdekében a Küküllő-menti városban.

A kolozsvári születésű tanár 1880-ban nyert tanári oklevelet magyar és német nyelvből, valamint irodalomból és bölcseletből, de a kolozsvári zenekonzervatóriumban is sikeresen vizsgázott.  A testgyakorlásban ugyancsak kitűnt. 1882-ben nevezték ki  a székelyudvarhelyi kir. állami főreáliskolához helyettes,illetve 1884-ben rendes tanárrá, de jelentős szerepe volt az udvarhelyi zenekultúra fejlesztésében is. 1887 és 1897 között mint a Székely-dalegyelet szervezője és vezetője vett részt dalosaival az 1902-es budapesti és az 1904-es fiumei dalárdaünnepélyeken, s mindkét helyen a harmadik díjat szerezve meg, és Budapesten a Nemzeti Zenélde arany babérkoszorúját is elnyerte.

A fiatal tanárember nagy híve volt Kossuth Lajosnak, és bőven kivette részét  a Kossuth-ünnepségek megszervezésében. Mint  a székelyudvarhelyi dalegyesület, karnagya nagy szerepe volt a hazafias dalok kiválasztásában és ezek népszerűsítésében. Mindemellett szerkesztője volt a Székelyudvarhely című lapnak, ahol tollával is erősítette a Kossuth iránti rokonszenvet. Budapesten 1892-ben jelent meg Kossuth Lajosról szóló könyve, mely a patrióta életrajzán kívül szemelvényeket is közöl ennek írásaiból és szónoklataiból, részletesen ismerteti hatását a politikában és az irodalomban, és ugyanakkor ügyes összeállításban mutatja be élete főbb dátumait.

A nyolcvan filléres könyvet csakhamar elkapkodják, ezért később többször is újranyomják. Az udvarhelyi tanár személyesen is meglátogatta 1889-ben az emigrációban élő politikust. Báró Orbán Balázs ajánlotta be a kormányzónak egy torinói kirándulás alkalmával, aki szívélyesen fogadta. Búcsúzáskor ezt mondta: „Székelyudvarhely város is megtisztelt a díszpolgári oklevéllel. Büszke vagyok reá, igen szép úgy kompozíciója, mint koncepciója. Vigye a székelyeknek legforróbb üdvözletemet. Székelyföld legerősebb védbástyája Magyarországnak, melyet úgy anyagilag, mint szellemileg támogatni s emelni, minden magyarnak legfőbb kötelessége”. Nagy életcél volt látni Turinban Kossuthot, beszélni vele, akitől homlokcsókot is kaptam, írja később emlékezéseiben. A Kossuth Lajos élet- és jellemrajz című könyvének első díszpéldányát  a nagy hazafi nővérének, Ruttkayné Kossuth Lujzának küldte el,  aki nemsokára válaszlevelet is küldött az udvarhelyi tanárnak.

Négy év múlva újból olasz földön járt Vajda Emil, ezúttal dr. Ráczkövy orvos földijével és tiszteletüket tették Kossuthnál, akinek személyesen nyújtotta át az életéről szóló könyvet, mely a Franklin társulatnál jelent meg díszes kiadásban 48 képpel.

Az udvarhelyi tanárt a következő szavakkal fogadta az agg politikus: „Isten hozta! Gratulálok a székely dalegylet dicsőségének. Örvend a  lelkem, hogy a székely fiuk az ország fővárosában diadalt arattak. Hiába, csak nem fajult még el a székely vér, mondta a város díszpolgára. Mindjárt hozzátette, hogy olvassa a magyar sajtót, figyeli mi történik az országban.

Nemcsak Vajda Emiltől kapott  könyvet Kossuth, hanem Orbán Balázstól is, aki a Székelyföld leírásának első három kötetét 1870. október 29-én politikai hitvallásnak és ars poeticának egyaránt beillő levél kíséretében – küldte meg a hazafiság nagy őrének, lelki barátjának. Az emigrációban élő Kossuth Lajost Orbán Balázs országgyűlési képviselő több alkalommal is meglátogatta, ahol beszélgetéseik közben Kossuth nagy szeretettel emlékezett meg azokról a városokról, ahol őt díszpolgárrá választották. 1888-ban közé tett nyílt levelében tudatja a világgal, hogy 31 város „magához ölelt” és köztük említi Székelyudvarhelyt is.

1894 márciusában hosszabb betegeskedés után Kossuthot ledöntötte a lábáról az influenza, végleg ágynak esett. 1894. március 20-án, este tizenegy óra előtt öt perccel meghalt. A nemzet nagy fiának holtestét Budapestre hozták, majd a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Székelyudvarhelyen  a temetés napján gyászistentisztelet volt a református templomban. Ott volt a vármegyei tisztikar Ugron János alispán vezetésével, a városi tanács, az árvaszéki tagok és az ipartestületek. Az istentisztelet imával kezdődött, amelyet Németh Sándor segédlelkész mondott. Utána Redő Ferenc lelkész beszélt. Végül a dalegylet Kozák Márton karmester alkalmi gyászdalát énekelte.

Terv maradt a Kossuth-szobor

A város méltó emléket akart állítani, ennek érdekében Székelyudvarhely képviselőtestülete 1914-ben Gotthárd János polgármester elnökletével bizottságot  küldött ki Budapestre a Kossuth-szobor ügyének előkészítésére. A bizottság kiküldését szükségessé tette a székelyudvarhelyi születésű Rápolti Lajos szobrászművésznek azon önzetlen, szülőföldje iránt érzett szeretetéből jött ajánlata, hogy a Kossuth szobrot hajlandó ingyen megmintázni, ércbe önteni, csupán az anyagi értékét fizesse meg a város.

A kezdeményezés valahol elakadt. Háborús időszak és impériumváltás közeledett. Sok lelkesedés, megannyi hazafias gondolat és cselekedet eredménye veszett oda a letűnt világgal, ám mindennek helye lenne jelenleg is, ha a jövőnek szóló érvénnyel lennénk képesek felmutatni a múltat, s azokat, akik a köz javát előttünk kívánták szolgálni.

Balázs Árpád

Egy méltatlanul elfeledett székely szobrászt ajánlok a tisztelt olvasók figyelmébe, akit az állatszobrai tettek leginkább híressé. Az ember azt hinné, hogy a padlások már nem rejtegetnek kincseket, miközben minap a Mester egyik eddig ismeretlen munkájáról törölgette a port Csonta Ferenc csókfalvi barátom.

Először ismerkedjünk meg az alkotóval. Vass Áron Makfalván született 1891. január 17-én, Vass Lajos és Albert Julianna 13. (!) gyermekeként. Iskoláit a makfalvi Wesselényi-féle népiskolában végezte, ahol hat osztály abszolválásáról szerzett bizonyítványt. A továbbtanulás vágya ez időben igen nagy volt benne, de szülei hazarendelték a  Székelyudvarhelyi Kő- és Agyagipari Szakiskolából. Ezt követően csak az olvasás maradt számára az egyetlen vigasz és kitörési lehetőség, de a szobrászkodást sem hagyta abba, folyamatosan alkotott, kitapasztalta a különböző anyagokban rejlő lehetőségeket, szerszámokat vásárolt és kísérletezett a formákkal. Nem látogatott műtermeket és nem vett órákat nagy mesterektől. Igazi művészeti iskolája a nagy természet volt, a maga örök szépségeivel, mestere pedig a veleszületett tehetség. Állatszobrai mellett, melyek nevét ismertté tették, kompozíciós témákkal is foglalkozott mint Medvetáncoltató, Szántó székely, Székely fazekas, Üstfoltozó cigány.

Az 1920-as évektől kezdődően több városban volt kiállítása: Kolozsvár, Nagyvárad, Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Torda. Szobrai azonban eljutottak Olaszországba, Hollandiába és Argentínába is.  

A Ferguson traktort és jó cimboráját, a csókfalvi Csonta Endre komáját 1934-ben „fogalmazta” szoborba, de az alkotás sokáig a padlástérben húzódott meg. Nem csoda, hiszen a kulákvilág igencsak megtépázta Endre barátját, pedig keménykötésű székely gazda volt, aki egykönnyen nem adta fel a harcot az elvtársakkal szemben. A mester eredetileg a traktor mellett állva mintázta meg lelki jó barátját. Időközben a kíváncsiskodó gyerekkezeknek köszönhetően az agyagból készült kormányos kidőlt a gép mellől. Az alkotás restaurálásra szorul, de így is egy remekmű. A padlás kidobta magából, hogy mások is lássák.

Ki tudja, hány nagyszerű alkotás várja még a padlások zegzugában, hogy újra láthassa a nagyközönség!?  

A Mester, a makfalvi állatszobrász viszont nagyobb hírverést érdemelne. Vass Áron életének 89. évében, 1979. október 24-én hunyt el Makfalván. 

Sepsiszéki Nagy Balázs író és néprajzkutató nem csak elméleti székely, hanem merész vállalkozó, aki gazdálkodásból és vendéglátásból él, mindemellett pedig lelkes közösségépítő, aki bízik abban, hogy Székelyföld jövője a vidék segítségével biztosítható, hiszen megvannak hozzá az erőforrások, hittel, reménységgel pedig az a tudás is továbbadható, amely ehhez szükséges. Ezt a folyamatot szolgálja csinódi tanyája és a kertje végébe épített fogadalmi kápolna.

A kert a testet, a kápolna a lelket, a kettő együtt pedig a székelyföldi közösségi öntudat erősödését segítheti.

Két éves fennállása óta a Gyümölcsoltó Boldogasszony Ökumenikus Kápolna emlékezetes programok helyszíne. A tulajdonos bízik abban, hogy idén is az odalátogatók javát szolgálhatja véle, az ide tervezett együttlétek lehetősége által.

Tervezett programok

Március 25., szombat – Gyümölcsoltó Boldogasszony búcsú, szentmisét tart a Csíkszentgyörgyi Római Katolikus Egyházközség papsága; 

Február 20-án ünnepelte 75. születésnapját Józsa János korondi fazekasmester. Ez a jeles nap szolgáltatja az alkalmat, hogy további jó egészséget és töretlen munkakedvet kívánjunk számára! 

Életút-állomásait a korábbi találkozások alkalmával összegyűjtött információk alapján, a vonatkozó szakirodalomból és leánya, Józsa Judit kerámiaszobrász-művészettörténész segítségével állítottuk össze. 

Józsa János ősi fazekas családba született, 1942. február 20-án Korondon. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte el, majd tehetséges gyerek lévén Marosvásárhelyen, a Népművészeti Iskolában folytatta tanulmányait. Tanárai Hunyadi László Sándor és Izsák Márton szobrászok, valamint Bandi Dezső népművelő voltak. Anyagi okok miatt – hiszen félárván nevelkedett –, csak két évig tanulhatott itt, majd Kolozsvárra az IRIS porcelángyárba került, ahol Brül Izsák technológus vezetése alatt megismerkedett a porcelángyártás műhelytitkaival.

Akár a régmúlt idők céhes legényeit, úgy küldték őt tovább Bukarestbe Gottlieb Antalhoz, ahol megtanulta a porcelánfotográfiát, majd Brassóba került, ahol a tüköröntést és az üvegcsiszolás eljárását sajátította el.

Útkeresései után mindig gazdagabban tért vissza az ősi, családi gyökerekhez: a népi fazekassághoz. Tanulmányai befejeztével, úgy határozott, hogy hazatér Korondra és ott hasznosítja tudását. Két évig dolgozott a korondi Kerámiaüzemben, mint csoportvezető, majd Székelyudvarhelyre helyezték egy címfestő műhelybe, ahol Swetter Arthurtól és Hargitai Lászlótól a templomfestés művészetébe kapott betekintést.

A kerámia – szakma és művészet

1960-tól kezdődőden, immár  57 éve folyamatosan Korondon dolgozik, mint önálló fazekasmester. Időközben minden lehetőséget megragadott, hogy ellátogathasson olyan múzeumokba, ahol a kerámiaművészeti és más ismereteit is gazdagíthatta. A környező falvakban gyűjtött edények formáját és díszítéseit rajzolta, elmélyülve a székely fazekasság hagyományaiba. Utazásai során átfogó mintarajz -, azaz székely és magyar motívum-gyűjteményt is összeállított.

1962-ben alapított családot, az akkor 17 éves Vajda Juliannát vette feleségül. Az ifjú asszony családja földműves volt ugyan, de férjétől igen fiatalon elsajátította a kerámiafestés, a virágozás fortélyait, olyanyira, hogy tudásával a sokgenerációs fazekasdinasztiák körében is megbecsültségre tett szert.

Korondon apáról fiúra száll a mesterség, így ifj. Józsa János, a család második fiúgyermeke viszi tovább a fazekasságot, akinek a tradicionális használati és díszkerámia tárgyak formavilágának megőrzése mellett, célja, hogy mai kor igényeinek megfelelő funkciójú, hagyományos motívumokkal díszített, míves kerámiákat is alkosson. Az ő felesége is híresen jó díszítőkészséggel rendelkezik, az évek során komoly eredményeket ért el. Közben az unoka is belenőtt a szakmába, Jutka és férje viheti majd tovább az örökséget, a családi hagyományt. Józsa János nagyobbik fia, Jenő, aki kiváló fafaragóként indult, egy sajnálatos balset miatt abbahagyta ezt a munkát. Ma televíziós operatőrként dolgozik Székelyudvarhelyen, a hírtelevíziók keresett riportere, számos magyar és román televíziós csatornán látni lehet kisfilmjeit és tudósításait. Józsa Judit kerámiaszobrász a képzőművészet élvonalába tartozik. Budapesten él és dolgozik, de munkássága elválaszthatatlanul kapcsolódik az otthonról hozott motívumkincshez, annak szuverén módon továbbgondolt formavilágához.

Józsa János számos egyéni és csoportos kiállításon mutatkozott be alkotásaival. A népművészet mestere. Akik Korondon átutaznak, ma más céltudatosan keresik a „csak tiszta forrásból” táplálkozó, folyamatosan nyitva álló népművészeti boltját és galériáját.

A képzőművészet – értékörzés és gyűjtőszenvedély

Kevesebben ismerik viszont Józsa Jánost, a műgyűjtőt. Mivel már fiatal kora óta járja a különböző vásárokat, ószereket a régi kerámiákért, megtakarított pénzének egy részét műtárgyakba – festményekbe, kisplasztikákba – fektette, sokan azért ajánlották fel számára az általuk birtokolt alkotásokat, mert tudták, hogy ő azokat biztonságosan megőrzi.

2013-ban 141 darabból álló gyűjteményét felajánlotta a községnek, pontosabban a Firtos Közművelődési Egyletnek, amely ezeket az értékeket a helyi művelődési házban létrehozott kis képtárban helyezte el, azzal a kinyilvánított szándékkal, hogy előbb-utóbb egy külön múzeumot létesít. A képeket kiváló érzékkel és ízléssel vásárolgatta Józsa János, jónevű, ismert hazai és külföldi művészek alkotásai ezek, amelyek mindenképp komoly értéket képviselnek, bár szükség lesz arra, hogy művészettörténészek és restaurátorok is átvizsgálják ezt az állományt.

Egyedi és értékes Józsa János kerámiaművészete, Korond esszenciája van benne, de úgy néz ki, hogy rendkívüli teljesítményt nyújtott műgyűjtőként, igen színvonalas és sokoldalú lesz a Józsa János-galéria is, hiszen szerveztek már kiállítást a válogatott munkákból, de ahhoz, hogy mindent láthassanak az érdeklődők, kiállítás-sorozatra, illetőleg egy több teremből álló múzeumra van szükség. 

Bőven vannak még tartalékok a keramikus műhelyében és a műgyűjtő tarsolyában egyaránt.

Adja a Jóisten, hogy sokáig működjék körünkben Józsa János, dolgozhasson, alkothasson, és tehessen még sok emlékezetes cselekedetet az utánunk jövők legnagyobb örömére!

A címkép Farkas Antal, a szövegközi képek a szerző felvételei.

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport

A szerző Csíkszentmihályon született, Csíkszépvízen gyermekeskedett, ott kezdte tanulmányait, melyeket a gyulafehérvári kántoriskolában folytatott, ott érettségizett, majd a teológián tanult. 1992-ben szentelték pappá. Segédlelkész volt Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Gyergyóremetén. Majd Erdőszentgyörgyre nevezték ki plébánosnak 1997-ben. Ott templomot építettek, 2004-ben szentelték fel. 1998-től rádiós munkatárs, a Marosvásárhelyi Rádióban hallhatjuk jegyzeteit. 2000-től sűrű egymásutánban jelentek meg önálló kötetei, ez a 15. a sorban.

Jubileumi kötet az Ezüstbeszéd. Sebestyén Péter elmúlt 25 évének szónoki terméséből, egyházi és civil alkalmakkor mondott beszédeiből kapunk válogatást ebben a nem vékonyka könyvben, hiszen „mindössze” 396 oldalt tartalmaz ez a mű.

A könyvtest két nagy részre oszlik, műfaja szerint 25 írás tanulmány, elmélkedés, újabb 25 pedig esszék, beszédek.

„Az igehirdetés a lélek talajának áldásos, megtermékenyítő esője ” – olvassuk az előszóban. Nyilván az ige hirdetését szolgálja a szerző munkássága és betűkkel megörökített tevékenysége is.

A könyvvel kapcsolatban maga a szerző fogalmaz úgy, hogy a válogatás „a huszonöt, lelkipásztori szolgálatban töltött esztendő emlékezetes pillanatait és helyszíneit örökíti meg”. A könyv első két írása két tanulmány: a hitről, annak jövőjéről, illetve az ökumenizmusról. Mindkét tanulmányt díjazták. Búcsús beszédek következnek, szentek alakjait idézi meg és példáikat mutatja fel a szerző. Ünnepi és alkalmi beszédeiből is választott be ebbe a könyvbe, például Mikulás-napit, egy CD-bemutató kapcsán írt beszédet, illetve előadás szöveget is.

A második rész Vegyes beszédek, esszék címet viseli: esküvői és temetési beszéd, évfordulós ünnepségek és egyházi ünnepek szónoklatai, más közösségi alkalmakon elhangzott beszédek,  illetve elmélkedések, jegyzetek. Szó esik hitről, szabadságról, anyaságról, alamizsnaadásról, és írásaiban érint több olyan közéleti témát is, amelyek állásfoglalásra sarkallták a szerzőt, vagy legalábbis keményebben megfogalmazott véleményével próbált hatni olvasóira, rádióhallgatóira.

Nyilván nem a személyes sík a fontos ezekben az írásokban, hanem a közösség képviselőjeként, irányítójaként, féltőjeként fogalmazza meg mondanivalóját Sebestyén Péter.

Az időszerűt gyakran kapcsolja valami régről ismert eseményhez vagy erkölcsi értékhez, mindenképpen valami pozitív dologhoz, és ezzel olyan összehasonlítást teremt, ami egyértelműen kiemeli azt, ami a mai ember számára fontos.

Visszatérve az előszót követő tanulmányra, a hit szerepéről azt olvassuk benne, hogy még a kórházi ágyon fekvő beteg esetében is más-más a magatartás a hittel bíró és a gyenge hitű személy között.

A könyv legutolsó írásában azokról a hazai politikusokról esik szó, akik börtönbe kerülve irodalmi alkotásokat hoznak létre, mert mindegyikkel 30 nappal csökken a büntetésük. Sebestyén Péter szent Pál apostollal kapcsolja össze őket, ugyanis Pál apostol Efezusból, fogva tartása idején írt levelet az első európai gyülekezetnek, Filippibe. Az apostol még fogva tartva is az örömről írt és azokra gondolt, akiket Jézus rábízott. Nem szükséges bővebben kifejteni, hogy az összehasonlításnak ki az erkölcsi győztese…

A könyvet jellemezve megállapítható, hogy stílusa közvetlen, éppen, mint a szerző beszédstílusa. Mivel elhangzott beszédekről van szó, nem az írott beszéd közlési gyakorlatát követi, hanem rövidebb mondatokat használ. 

A  bemutatja:

Számos programot szerveztek az udvarhelyszéki kétszáz lelkes Atyha egyházközsége javára.

A több mint fél éve zajló karitatív munka megkoronázásaként most a Civil Összefogás Fórum (CÖF) nagyszabású jótékonysági gálaestet szervez 2017. március 13-án, 19.00 órától Budapesten, a Vigadó Dísztermében, amelyen fellép a magyar művésztársadalom színe-java.

Az est bevétele az atyhai templom újjáépítését szolgálja. Az együttlét pedig megerősithet minden jelenlevőt abban, hogy a magyar nemzet egy és oszthatatlan.