Blog

Ismét felelőtlen a felelős román kormány. A tavalyi év azzal telt el, hogy az ideiglenes vezetésnek nincsenek megfelelő eszközei, csak áthidaló megoldásként vezeti, viszi ki az országot a politikai válságból. Közben úgy tett, mintha dolgozna, s hozott olyan népszerútlen döntéseket, amelyek nem biztos, hogy a javunkat szolgálták. A mostani – immár legitim és a választáson megjelentek többsége által megválasztott – szociálliberális kormány azonban fenekestől felforgatott mindent. A fölöttébb furcsa hozzáállás felháborította a tömegeket, s úgy néz ki, hogy ismét ott vagyunk, ahol voltunk a Ponta-éra végén 2015 őszén, amikor ugyancsak szociáldemokrata (PSD) többség volt kormányon.

Kaus Iohannis román államfő a kormány fő erejét adó szociáldemokrata pártot tette felelőssé az országban kialakult válságért, és a PSD-től vár megoldást – derült ki abból a beszédből, amelyet alkotmányos jogaival élve az elnök a parlamenthez intézett kedden, írja a Magyar Távirati Iroda.

Az állam elnöke kedden 12:06-kor kezdődő beszédében úgy értékelte, hogy az ország válságban van, több százezer ember tüntet, a nemzet élénken figyel, elégedetlen, az állampolgárok nyolcvan százaléka úgy látja, hogy az ország nem a megfelelő irányban halad. Az elnök szerint a PSD decemberi választási sikere után furcsa „kamikaze-stratégiával” frontális összeütközésbe került a társadalom jelentős részével. Iohannis szerint joggal háborította fel a tüntetőket az, hogy választási győzelme után a PSD az ország érdekeivel szemben „fontosabbnak tartotta néhány korrupt politikus érdekeit”.

„A kialakult helyzetben a vitatott rendelet hatálytalanítása és egy miniszter kínkeserves leváltása kevés, előrehozott választások kiírása pedig túl sok” – jelentette ki az államfő. Tagadta, hogy ne ismerné el a választások eredményét, és a legitim kormány megdöntésének szándéka vezérelné. Hozzátette: a PSD-nek, miután megnyerte a választásokat, kormányoznia kell, de nem „akárhogy”.

„Romániának erős kormányra van szüksége, nem olyanra, amely félénken végrehajtja a párttól érkező parancsokat. Olyan kormányra, amely átláthatóan, hitelesen, nappal dolgozik, nem titokban, éjszaka” – jelentette ki az államfő. Felszólította a kormánytöbbséget, hogy tartsa be ígéreteit, amelyekkel megnyerte a választásokat, ne sodorja veszélybe Románia felfelé ívelő gazdasági mutatóit, ne okozzon csalódást Románia külföldi partnereinek. Ha a PSD nem oldja meg sürgősen a helyzetet, maga kezdeményez konzultációkat a lehetséges megoldások feltérképezésére – jelentette be az államfő.

Megjelent a csíkszeredai Székelyföld című folyóirat idei második száma. A februári lapban – többek között – a Mi(t) nekem Erdély?! című, középiskolásoknak kiírt irodalmi pályázat eredményeit is megtaláljuk.

A hagyományos rovatokban minden irodalom és magyar kultúra iránt érdeklődő talál megfelelő olvasmányt.

Külön kiemelhető itt az Ujjlenyomatban található írás, amely a rétyi illetőségű, néhai Kovács László első világháborús visszaemlékezéseit tartalmazza, amelyeket 85 éves korában vetett papírra Nagy Lajos körorvos biztatására, aki megőrizte és most közzétette a memoárt.

Szépirodalom – Térey János: Férfiak békülnek, Alexandru Mușina rövidprózái (Szonda Szabolcs fordításai), Muszka Sándor versei, Czegő Zoltán versei, Döme Barbara: Játék, Izsó Zita versei, Podolszky Zsolt: Az ember, aki eljárt a Holdra, Győrfi Kata: A szél miatt, Bene Zoltán: Szégyen, Vécsei Rita Andrea versei, Varga Klára: A Merkúr, Oláh András versei, Márton Evelin: Sport és hitélet, Vermesser Levente versei, Murányi Sándor Olivér: Anicét páter, Vass Tibor versei, Czilli Aranka versei. 

A 2016-os diálpályázatról

Hogyha utána szeretnénk nézni az értelmező-szótárban a jégaszalás szó jelentésének, meg sem találnánk. Aztán kereshetjük az „úgynevezett” székely-szótárban, abban sincs benne.

Saját magunkra vagyunk utalva, ha ki akarjuk bogozni a szó értelmét. Ha véletlenül valaki nem értené, akkor rokonértelmű szavakkal próbáljuk megközelíteni, hátha úgy közelebb kerülünk a dologhoz. Nem csak a székelyföldi nyelvjárásokban, hanem a többi magyar vidék nyelvében is kutakodhatunk.

Olyan szinonímák bukkannak elő a jégaszalás mellé, mint a zabhegyezés, a harmadában való prücsköt herélés, s mindjárt előkerül a szólás is, amelyből kiderül, hogy – egyes vidékeken – Nyárittyomba, másutt pedig Nyárittyenbe helyezik át a jágaszalás aktusának a földrajzi helyét. Mindegy, mert ugyanarról az ismeretlen és nemlétező településről van szó, ahol a konkrét aszalás történik. Vagy nem történik.

Szóval, mint olyan, a jégaszalás nem más, mint falra hányt borsó. Tehát látszólag semmire nem alkalmas ez a munkafolyamat, értelmetlen és cél nélküli cselekvés, amelynek ráadásul végterméke sincs, hiszen a jeget szobahőmérsékleten, évszakokon átívelően nem lehet tartósítani, kár pazarolni rá a hőt – az lesz, ami volt –, mert rögvest visszavedlik korábbi cseppfolyós halmazállapotába, mint annak idején a kezdetleges fridzsiderekbe helyezett jégtömbök leve.

(Ezt akár úgy is mondhatnánk, ismerjük, hogy kinek, illetve minek adtuk azt a bizonyos pofot, s mi lett a vége? Mi maradtunk a kárral, s a haszon csak a mocsok…)

Farkas Dénes atyánkfia bevallja, hogy maga is jégaszalást folytat. Bizonyos értelmezés szerint akár azt is mondhatnánk, hogy esetében az írás maga a jégaszalás. Csakhogy ez egyáltalán nem igaz. Nem így van. Egy olyan ember, aki immár nagyjából fél évszázada hirdeti az igét, akkor is pap marad, ha időnként sofőrként osztja az úrvacsorát. És még akkor is, ha hivatalosan nyugállományban leledzik. Az írott szó tulajdonképpen a szószéki és az Úr asztala melletti szolgálat meghosszabbítása.

Kicsit elvonatkoztatva és tárgyiasítva a metaforát: olyan mívesen faragott kőtömb, amely elsüllyed a kolozsi vagy a Nyikó-menti humuszban, de a rárótt üzenet évszázadok múltán is érvényes marad.

Farkas Dénes időnként kételkedik, mintha nem bízna az írott szó erejében, de azért kitartóan rögzíti gondolatait. Olyan történetek kerülnek ki a tolla alól, amelyek itt „íródnak” – ahogy Szabó Gyula bá írta s mondta volt annak idején – a Kárpát-medencében, az unitárius glóbuszon, amelyben mindannyian benne vagyunk még akkor is, ha „ágról szakadt reformátusok”, vagy „egy nagy világcég által idevetett katolikusok” vagyunk, esetleg olyan vallásúak, amely nem fér össze a kénosi hágóval és a lótartással.

Nem akármilyen, hanem keserű humor van bennük, amely sosem tréfa. Ezekben a rövid írásokban ott a múlt, a félmúlt, a jelen, és jövendő féltése is, hiszen érezni a változást, amelyet hol értünk, hol nem értünk, hiszen előfordul, hogy megszólal a kadácsi, a medeséri templom harangja, amely hiába visszhangzik a táj felett, mert nincsen aki meghallja, s az egyházfinak s a lelkésznek csak az otthoni csendes fohászkodás marad.

Az írások egy része szabálytalan. Nem azért viseli nehezen a formát, mert a szerző nem ismeri a karcolat vagy a tárca műfaji szabályait, hogy a végén benne csavarnak, tanulságnak, csattanónak kell lennie, hanem amiatt, mert a továbbgondolás igényét és a kételyt egyaránt belefogalmazza. Olykor nagyot ugrik az időben, a gyermek- és ifjúkorból, a Nyikó-menti álmok idejéből átkerül a 21. század fura világába, ahol már nem látja az ember a pipéket, sem a hazaballagó lassú esti csordát, mert valahogy kimaradt, mintha csak virtuális legelő létezne immár, ahol dobozban terem a tej.

Nem háromperces írások ezek, hanem regény-tabletták, amelyek a könnyes kacagást követően is velünk és bennünk maradhatnak, mert erősen felpiszkálják a lelkiismeretet a jóra és a hasznos cselekvésre való restség, az „eltáposodás” miatt, amelyet másoknak tulajdonítunk ugyan – ezzel a jelzővel bélyegezzük a magyarokat és a nyugatiakat -, de napról-napra, percről-percre egyre olyanabbak vagyunk mi is, és félő, hogy nincs már érték, egyre kevesebb, s nem is lesz mit megmutatnunk a következőknek. Ha… Ha nem teszünk érte és a tunyaság, a globalizáló tendenciák ellen.

Vajon van-e még remény? Hogyne lenne…

Hogyha Déva vára nem is annyira, de Vajdahunyad vára sokkal inkább fontosnak tűnik a románok számára. Mivel a dévaival ellentétben ez a várkastély viszonylag épen maradt fenn, sokkal könnyebb volt üzemeltetni és megteremteni a legújabbkori legendáriumát. Tény és való azonban, hogy elsősorban a magyar vonatkozásokra kell figyelni, illetve arra, hogy az erdélyi vajdaság, majd a fejedelemség korában is igen fontos szerepet töltött be.

Luxemburgi Zsigmond (1369-1437)  magyar, német, cseh király, mémet-római császár Vajk kenéznek, Hunyadi János apjának adományozza ezt a területet, amely Hunyadi János kormányzósága idején válik birtokközponttá, ekkor épül fel az itteni lovagvár legkorábbi része. Később Bethlen Gábor végeztet jelentős felújítást és átépítést, majd Zólyomi Dávidné Bethlen Katalin az 1600-as évek közepén. Az erdélyi fejedelmség megszűnése után (1691) az orsztrákok vasraktárt rendeztek itt be, majd 1725-től a kincstári uradalom hivatalait helyezték el benne. Katonai célokra 1784-ben használták utoljára, amikor a Horea-féle parasztfelkelés idején ide menekült a környék nemessége és polgársága, majd vizsgálati fogságuk idején a várbani rabosították a felkelés vezetőit. 1818-ban és 1854-ban tűz pusztította. Az 1848-1849-es forradalom idején nem jutott számára különösebb szerep.

A kiegyezés után a magyar kormány kiemelt fontosságúnak tartotta a várat, és 1868-ban, Arányi Lajos kampánya során adományokat gyűjtöttek. Schulcz Ferenc majf Steindl Imre irányította a felújításokat (1870-1874), akik mindent a gótika stílusjegyeinek rendeltek alá, olyan átépítéseket is végeztettek, amelyeket később vissza kellett bontani. A 19. század végén már komoly állami pénezeket fordított a budapesti vezetés a várra. Az igazi és tudományos igényű felújítás 1907 és 1913 között zajlott Möller István vezetésével. Előtte azonban a Millennium alkalmából (1896) a budapesti Városligetben felépült a Vajdahunyad vára, amely tartalmazza az eredeti vár Nebojsza-bástyája és a Mátyás-loggia másolatát (ezek az épületek 1908-ra készültek el), amelyek révén a maradék Magyarországon ma is népszerűsíthető Vajdahunyad egykori szerepe és az ott felhalmozott érték. 

Az már a korábbi személyes emlékeimhez tartozik, hogy amikor először ott jártam – úgy 1970 körül – sokkal magasabbnak tűnt. Lehetséges, hogy nem volt viszonyítási alapom, hiszen ez lehetett az első középkori vár, amelyet meglátogathattam. Pontosan nem emlékszem arra, hogy milyen kiállítás volt látható benne, az épület bizonyos jellegzetességei, formái azóta ivódtak belém.

Akkor még javában működött a városban és környékén a nehézipar. Éjjel-nappal világított a kohók tüze, a város fölött sodronypályákon szállították egyik üzemrészből a másikba az ércet, a salakot, a szenet. Valahogy jobban lenyűgözte fantáziámat az ipar, hiszen lépten-nyomon azt dicsőitették a tankönyveink, a szülők és a rokonságunk nagy része is valahogy a vasiparhoz, a nyersvas- és acélgyártáshoz, illetve a véle szorosan összefüggő bányászathoz kötődött. Én azt hittem akkor, hogy az ipar és a szocializmus örökéletű lesz, és a 2000. évre minden baj megoldódik, akkor már tulajdonképpen a kommuniszmus áldásaiban részesülhetünk majd, s én 37 évesen boldog részese lehetek benne minden földi jónak.

Nem tudtam, hogy ennek az ipartelepítésnek milyen előzményei vannak, és miféle ördögi praktikákból származtatható az a népességvándorlás, amely a háborúknál is jobban szétdúlta a székelyföldi közösségeket. A jellegzetes szagra és a pernyeként aláhulló anyagrészecskékre is emlékszem, amelyek a Siemens-Martin kemencékből áramlottak ki a légtérbe. Akkortájt nem esett túl sok szó a légszenyezés ártalmairól, arról, hogy a levegőbe kijutó anyagrészecskék mindenre rátelepdnek, hogy lassan elszínezik a káztetőket, a falakat, lerakódnak az élő szervezetekben, és gyakorlatilag elviselhetetlenné teszik azt a környéket. Óriási bűn volt a várkastély köré telepíteni ezt az üzemet…

A vár tornyai – tetőzete és oldalfalai – régi idők tanújaként, de a szürke minden árnyalatában, egészen a koromfeketéig szennyezetten, vastag lerakódás alatt húzódtak meg a többi (ipari) torony közt, amelyek azt a füstöt okádták huszonnégy órás folytonossággal, s amelyek emberek ezreinek biztosították a megélhetését. Mintha szükséges áldozat lett volna Vajdahunyad vára, amelyet feláldoztak az iparosítás oltárán.     

Aztán ismét eltelt több mint két évtized, mire látogatóként megint odajutottam. A vár átesett egy teljes felújításon. A Hunyad Megyei Tanács időben észrevette, hogy az ipar és a bányászat után itt a turizmus jelentheti a kitörés lehetőségét. Nagyon nehéz a romokon építkezni. Helyi és EU-s forrásokat mozgósítottak. A várkastélyt teljesen felúíjtották a 2007-2014 közötti időszakban. Talán soha nem volt az utóbbi két évszázadban ilyen jó állapotban, bár egyes részletei elnagyoltak, illetve bosszantó helyenként, hogy új- vagy újszerű anyagokat látunk. A falakat lemosták, eltávolították róluk a szennyeződéseket.

Ha kinézünk az ablakokon – körös-körbe – azt a várost látni, amely egykor a vasból élt, mindenütt kibelezett ipari monstrumok, amelyek ma már minden funkcionalitást nélkülöznek. Ahhoz, hogy valóban élhető és másoknak is megmutatható legyen ez a környék, új várost kellene építeni, új megélhetési és foglalatossági formákat kellene találni.

Egyelőre alig átni ilyen kezdeményezéseket.

Az EU komoly szerkezetátalakítást javasolt, ehhez forrásokat is ajánlott. A fénykorában 9000 fős foglalkoztató üzemet privatizálták és korszerűsítették. Ma 2000 fő körüli a vasiparban dolgozók létszáma a városban. Gond azonban, hogy a felhagyott gyárrészek és a romök 140 hektárt foglalnak el, amelyeket nem sikerült megtisztítani és ökologizálni. A teljes sikerre és az áttörésre még várni kell.

A várlátogatók bérelhetnek idegennyelvű tourist gide-ot, ami multimédiás eszközökkel, magyar nyelven is eligazít az ódon falak között. Mi is kértünk egy ilyent. Szakmailag nem volt különösebben baj a felolvasott szöveggel, kicsit túlhangsúlyozta a román vagy románnak is tartott vonatkozásokat, viszont bosszantó volt, hogy a narrátor olyan magyar, esetleg magyar nyelvet ismerő helyi lakos volt, aki itt szocializálódott és archetípusa a szórvány(rom)magyarnak, amely konyhanyelv szintjén töri és felejti el lassan az anyanyelvét. Tele volt a szöveg segédigés szószerkezetekkel, helyzetelen szórenddel, olyan hangsúlyokkal, hangformálással, amely mellett a györgyfalvi negyedben élő másod- és harmadgenerációs magyarok szlengje üde Hargita-alji tájnyelvi érték…

A szerző felvételei.

Simó Márton 

Sorba álltam egy üzletben, egy néni is ezt tette az unokájával. A csetepaté kezdetét nem láttam, csak arra figyeltem fel, hogy a 4-5 éves kisfiú elkezd toporzékolni, majd csapkod a kezével, ütni kezdi a nagymamát, aztán sípcsonton is rúgja. És csak bántja büntetetlenül, felnőtt emberek gyűrűjében az idős asszonyt, aki egyik legközelebbi rokona, s talán az egyetlen, aki törődik véle…

Gondolkozzunk csak el, vajon hol kezdődik a terrorizmus?! 

Ha Nagylaknál kívánja átlépni az ember a magyar-román határt, akkor oda, illetve visszafelé is áthalad Marosillyén. A község neve románul Ilia, németül Elienmarkt.

A kilenc településből álló közigazgatási egységnek ma jószerével nincs magyar lakossága, a mintegy 3700 főnyi népesség közt 50 magyart találunk a beosztott településeken, a község központjában pedig 22 főt. Ez statisztikai adat. Vélhetően magasabb a genetikai magyarok lélekszáma, de a nyelvet ma már jóval kevesebben ismerhetik, úgyhogy a valóságban még ennél kevesebb – majdhogynem nulla – magyarul beszélővel lehet számolni. 

A mai országút nyomvonala tulajdonképpen átszeli az egykori Bethlen-, a későbbi Bornemisza-uradalmat, amelynek egyik része – a nagyobb és értékesebb -, ha Arad felé haladunk bal oldalon, a kisebb része pedig jobb oldalon található. A látvány ott marad az út partján, ha nem olyan a kedvünk, hogy szét is néznénk ezen a tájon. Mi azonban most látogatási szándékkal érkeztünk ide. Marosillye választott dévai szálláshelyünktől mindössze 24 kilométerre helyezkedik el.

Ott kezdtük kirándulásunk második napját.

A rendszerváltás óta többtucatnyi alkalommal, talán száznál is többször utaztam végig a Maros-völgyén. Valahogy úgy alakult, hogy itt soha nem álltunk meg, pedig jól láttuk az autóból ezeket az épületeket, s egy ideje a látogatásuk is könnyebb, a komplexum egy része hozzáférhető, hiszen a Bethlen-bástyát és a kert egy részét a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vásárolta meg és újíttatta fel. A nyári hónapokban gyermektáborokat és konferenciákat tartanak benne. Az objektumnak rovata van a Dévai Szent Ferenc Alapítvány honlapján belül, illetve gondnoka, Varga Csaba személyében, aki a téli időszak ellenére is készséggel áll az idelátogatók rendelkezésére. 

A helytörténetet tanulmányozva az látszik, hogy az Ákos nemzetség-beli Illyei család már 1292-ben engedélyt kért és kapott, hogy vlach (más néven oláh, azaz román) jobbágyokat pásztorokként telepíthessen birtokaira. 1350-ben már vásáros hely volt, magyar és román lakossággal, a Dienessi-család birtokközpontja. Báthory István helyőrséget telepített ide és elrendelte a kezdetleges vár megerődítését (1574). 1576-ban Bethlen Farkas kapta meg – ide tartozott Marosbrettye, Bácsfalva, Szakamás, Vorca, Csertés, Viszka, Füzesdbogara, Füzes és Godhátya -, 1603-ban Basta generális elfoglalta ugyan, de hamarosan visszaadta a Bethleneknek, Bethlen Gábor fejedelem is folytatta az erődítési munkálatokat 1613 után.

 
Bethlen egyébként a református hitre tért román papokat felmentette a jobbágyi szolgálatok alól, betelepített Szárhegyről 23 székely családot is, akik azonban nem állapodtak meg, vagy pedig részben beolvadtak, hiszen 1693-ban már csak 6 gazdaságuk maradt meg. A várat négyszög alakú fal vette körül, udvarán négyszintes lakótorony, majd 1629 körül öt helyiségből álló udvarházat is építettek. 

 
A Bethlen-család iktári ága kihalt 1670-ben, ekkor Thököly István szerezte meg a tulajdonjogot, aki Apafi Mihály fejedelem rendeletére a kapu és a Veres-bástya kivételével lebontatta az erősséget. Thököly Imre várkastélyt építtetett, de az ismét romos állapotba került. 1716-tól Kászoni János szerzi meg uradalmával együtt, majd az általa alapított Bornemisza család birtokolja hosszú időn, több mint két évszázadon át. 

A Bethlen- vagy Veres-bástya

A hagyomány szerint ebben született Bethlen Gábor fejedelem 1580-ban, bár sokkal valószínűbb, hogy inkább az erősség közepén elhelyezkedő négyszintes lakótoronyban látta meg a napvilágot, amelyet 1670-ben elbontottak. A bástya a fejedelemhez való kötődés révén menekülhetett meg a pusztulástól, hiszen a különböző történeti korokban így nagyobb figyelmet kapott. Az 1850-es években reneszánsz stílusban újították fel (kiemelték a korainak vélt részleteket), majd 1909-ben a nagyenyedi diákok helyeztek itt el márványtáblát a fejedelem tiszteletére. Másik nevét a külső falakon található túlnyomóan vörös színű festésről, mintázatról kaphatta.

 
Böjte atya alapítványa 2003-ban vásárolta meg, majd újíttatta fel.

Érdemes lenne egy másik alkalommal megtekinteni a településen levő református és római katolikus templomot. Talán az út oldalán elhelyezkedő egykori uradalmi gazdasági épületeket és tisztviselői lakásokat is, a volt Bornemisza-kestélyt – a Bethlen-bástyával szomszédos telken -, amelynek a 19. század közepéből származó épületében hosszú ideig kórház működött.

Ez a két épületegyüttes most vásárlóra vár. Nem tudni, mikor, ki vagy kik szerzik meg, és milyen célokra fogják majd hasznosítani.

Köztudott, hogy az ingatlanvisszaszolgáltatási folyamat igen hosszú idő óta tart Romániában. Egyes családok tizenöt-húsz éve pereskednek a román állammal. Gyakran a lepusztult épületek mellé nem adják vissza az azt fenntartó ingatlanvagyont, vagy csak annak egy részét, de azt is teljesen lezüllesztett, letarolt állapotban. A privatizációs törvény olyan csapdákat tartalmaz, amelyek által a jogaikba visszahelyezett tulajdonosok, ha nem végeznek időben megfelelő állagmegőrzési munkálatokat, ha nem hasznosítják az épületeket és az ingatlanokat, akkor azok visszaszállhatnak az állam tulajdonába. Nem elveszik, hanem olyan adókkal sújtják, amelyeket az általában idős vagy kispénzű tulajdonosok nem tudnak majd kifizetni. Sokkal célravezetőbb, ha egy-egy konzorcium vagy alapítvány veszi át ezeket az értékes műemlékeket, s avalamilyen közösségi cél érdekében hasznosítja az épületeket, amelyek az erdélyi magyarság szempontjából kulcsfontosságúak, hiszen részei és hű tanúi az ezerszáz éves ittlétnek.

A magyarságtudat őrzésében az egyház (volt) az utolsó láncszem

A református és a katolikus templomok mellett ma már szórványgyülekezet sincs itt. 1968-ig szolgált Marosillyén református lelkész, tehát a gyülekezet felszámolása immár fél évszázada lezajlott. Alvó egyházközség ez ahol már gondnok vagy harangozó sincs.

Utánanéztem a friss szakirodalomban (Vass Erika: A Hunyad megyei református szórványmagyarság. Szentendre, 2015). „A dévai református lelkész elmondása szerint Dévához került, de gyülekezet már nincs. Jelenleg egy román házaspár lakik a parókián, a férj nagyapja egykoron református gondnok volt. A lakhatásért cserében gondozzák a kertet és ügyelnek a templomra is, de annak állagán mégis meglátszik, hogy hiányzik mögüle a gyülekezet.” (I.m. 157 old.) Léstyán Ferenc Megszentelt kövek című munkájában nem említ római katolikus egyházközséget vagy filiát csupán annyit, hogy a katolikusok visszaveszik a reformátusoktól a régi templomot, 1900-ban pedig újítják. A Hunyadvármegyei Almanach 1909-es kiadása Medgyesi János személyében még plébánost nevez meg, akinek mintegy 327 hive volt a településen a következő évben, tehát 1910-ben (Ernst Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. V., 421. oldal), 1992-re ez a szám azonban 42-re csökkent, a reformátusoké pedig 6 főre.

Igen gyakori Dél-Erdélyben, hogy amennyiben meg is marad valamely magyarok által fenntartott felekezet egyházközsége vagy gyülekezete, az nyelvet cserél; szerencsés esetben két nyelven zajlik benne a szertartás – a templomi énekeket, illetve a zsoltárokat magyarul éneklik, de a prédikáció nyelve már a román.

Meglátogatunk magyar templomokat Dél-Erdélyben 

Ilyen templom meglátogatását egyébként másutt is elhatároztuk, de attól tettük függővé, hogy sikerül-e kulcsot szereznünk. Megdöbbentő, hogy míg a dél-erdélyi szász emlékhelyek népszerűsítésére a 15 ezer fős evangélikus közösség készíttetett egy jól átlátható projektet, és a mintegy 800 objektummal rendelkező, egykor félmilliós erdélyi szász közösség építészeti öröksége nagyrészt így látogatható. Dél-Erdély magyar vonatkozású értékei azonban még most sem hozzáférhetők. Illetve nagy körültekintés és elszántság szükséges, ha valaki ilyesmire vetemedik. A magyar turisták általában elkerülik ezeket a helyeket, csak kutatók, civilek kis csoportjai jutnak el a történelmi egyházaink által felhagyott településekre.

Korábban egykori szász településeken több alkalommal is sikerrel jártunk. Úgyhogy biztosak voltunk abban, hogy utunk során sikerül ilyen régi magyar építésű templomokat meglátogatnunk.

Három térkép segítségével haladtunk – egy román nyelvű volt, amely elsősorban a saját keresztény és az ókori dák-római emlékeket sorolta elénk, egy szász, román és német településnevekkel – az említett Transilvania Card nevű program keretében – és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által kiadott mappa, a fontosabb magyar vonatkozású látnivalókkal. Volt GPS-ünk és Google-térkép az okostelefonjainkon, amely beszélt magyarul. Egyébként a mintegy ötven szász templomerődök közt az UNESCO-védettséget élvező szekelyderzsi is ott van egy ideje.

Mérgelődtem, hogy ez a hosszú évszázadok óta együttélő három nemzetiség az Európai Unióba tagozódva is elbeszél egymás mellett.

Én nem ilyen Európát akartam, gondolom ők sem, de ez jutott nekünk, a szegregált etnikai barakk, amelyben most éljük át azt a csendes holokausztot, amely a szászokon már végigkaszált, s az ittlétük csupán nosztalgia, esetleg üzlet azoknak, akik a romokon megmaradtak.

Úgy tűnik, hogy a mi romjaink még saját fajtánk számára sem jelentenek üzletet, illetve nagyon halványan, csak kevesekben keltik fel a kíváncsiságot.

Ahol nem látni külön a fotós nevét, azokat a felvételeket a cikk szerzője készítette.

Simó Márton

Korábban mi is írtunk arról, hogy idén Kodály-évet tartanak Kárpát-medence szerte, és bőven lehetett értesülni ezekről a tervezett eseményekről más orgánumok révén is. Most kaptuk a hírt, hogy a programokhoz kapcsolódva nagyszabású kórushangversenyt tartanak 2017. augusztus 26-án, szombaton a Csíksomlyói Nyeregben, Kodály Zoltán születésének 135. és halálának 50. évfordulója évében.

A Kodály-év augusztusában erdélyi és magyarországi kórusok egyszerre adnak hangversenyt a Liszt Ferenc-díjas Érdemes művész Hollerung Gábor karnagy vezetésével.

Az Énekel az ország mintájára megszervezett kórushangversenyen nemcsak Kodály egyik legfontosabb művét, a Psalmus Hungaricust, hanem a Tolcsvay-testvérek Magyar Miséjét és az egyik legfontosabb kortárs magyar zeneszerző, az idén hetven éves Orbán György egyik hangszeres, zenekari művét is előadják.  A kórushangverseny része lesz a csíksomlyói Szent István-napi és Nagyboldogasszony-ünnepségsorozatnak.

A hangversenyt majdnem két hónappal megelőzően, június 30. és július 2. között háromnapos kórustábort tartanak a székelyudvarhelyi Rákóczi Centerben. A kórusok – a becslések szerint mintegy 600 énekes – ezeken a napokon fogják megtartani a kórustörténeti esemény próbáját Hollerung Gábor vezetésével. Az esemény főpróbájaként az egyesített kórus a csíksomlyói hangverseny előtt egy héttel Tokajban is előadja a három zenei műből álló repertoárt.

Műsoron

Bizonyára sokakban felvetődik a kérdés, hogy immár túl a vitatott  kormányrendelet visszavonásán, mi az oka annak, hogy Románia nagyvárosaiban még mindig az utcán vannak az emberek?

Pontosabban: valakik még most is tüntetnek… Nyilván, nem olyan intenzitással, mint korábban, de a tiltakozási hullám most is tart. Kedden este Bukarestben, a Victoriei téren mintegy 2000 – más források szerint párszáz -, Kolozsváron 500, néhány jelentősebb egyetemi városban pedig mindössze néhány tucatnyi, de mindenütt 100 főnél szerényebb volt a tiltakozók száma. Incidensekről nem szóltak a hirügynökségi jelentések.

Több mint két hete tart a tiltakozási hullám, s továbbra a kormány lemondását, a szociáldemokrata-liberális vezetés távozását követelik.

Székelyföldön azonban véget érni látszik a tüntetés-sorozat, amely egyetlen alkalommal sem volt túlságosan jelentékeny, talán Marosvásárhelyen voltak pár esetben nagyobb megmozdulások, de tudni kell, hogy ezeket jobbára román civilek és magánemberek szervezték. Amennyiben a magyarajkúak is megjelentek, nem fogalmazhattak meg saját kéréseket, a transzparensek szerint beolvadtak a nemzeti tégelybe az akció során. Úgy látszott, hogy a magasan iskolázott, viszonylag fiatal, öntevékeny, jómódú és urbánus jellegű vállalkozásokhoz kötődő személyek és csoportok voltak a hangadók.

Lehetne akár nemzetiségi alapon is tiltakozásokat megfogalmazni, mert gyakori az ellenünk irányúló jogfosztás, de saját kisebbségi, polgári-vállalkozói középosztályunk ebben a mozgalomban nem is nagyon kereste, de nem is nagyon találhatta volna meg a maga helyét. Illetve csak a románajkú társaikkal közös platformon, amelynek semmi köze a vidékhez, a szociális problémákhoz. Ezek az emberek nemzetközi szinten, a vállalkozási szabadság és a transznacionalitás globális erőterében képzelik el magukat…

Úgy tűnik azonban, hogy a honi magyar plitikai elit is megcsömörlött a tavalyi technokráciától és az utóbbi két hónaptól, amely során a szociálliberális vezetés elsősorban önmaga igazolására és utólagos felmentésére törekedett, ehhez szeretett volna törvényi hátteret biztosítani. Dolgozni szeretne – most épp ezzel a kormánnyal – és asszisztálni bizonyos számunkra is elfogadható helyzetekhez, hiszen ezt teszi – több vesebb sikerrel – mindjárt huszonhét esztendeje.

A magyarországi sajtóorgánumok hozták ugyan az eseményekről a beszámolókat, de igen kevés esetben próbálkoztak és voltak képesek arra, hogy elemezzék is a helyzetet. A jobboldal höbörgött, az egyszerű szócséplés és a gyűlöletkeltés szintjénél általában nem jutott tovább – jól látszott, hogy az illetők nem ismerik behatóan a helyzetet, s a sztereotip szövegek kocsmaszintű szajkózásán túl képtelenek bármire is. Ebbe a csomagba időnként belekerült a létezett egyetlen székely sör körüli hercehurca… Baló György azonban, a mélységesen megvetett RTL Klub csatornán egy éjféli beszélgetésben – 2017. február 11., közép európai idő szerint 00:40′-től, fél órán át – szóra bírt két jeles személyiséget, akik valóban tisztában vannak a helyzettel, Tamás Gáspár Miklós filozófus, egyetemi tanár és Keszthelyi András politikai elemző beszélgetett ROMÁNIA – MI VAN A FELSZÍN ALATT? címmel.

Elvonatkoztatva attól, hogy a hajdani SZDSZ-hez és az MSZP-hez közeálló személyiségek nem tartoznak a mostani magyar vezetés holdudvarához – s talán épp ezért! -, sokkal tisztábban látnak, sőt, talán még nálunknál, erdélyi magyaroknál is sarkasabban fogalmaznak.

A helyzet egyáltalán nem jogosít fel remminemű reménykedésre.

Ebben a mozgalomban, de a kormányoldalon és az ellenzék körében sem került elő az a nacionalista kártya, amely 1918. december 2. óta érvényben és lenulláz majdnem minden olyan törekvést, amely számára teljesen természetes volt a saját irredentizmus folyamatában, de a bekebelezett kisebbségeknek már nem jár soha a gyulafehérvári banzáj utáni időkben. Szóval: van tennivaló bőven… A helyzet rossz, de – mást nem mondhatunk – mégsem reménytelen. Ez van. Amit megszoktunk.

A címkép Cristian Nistor/ Agerpres felvétele.

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport