Blog

Az amerikai filmakadémia kedden hozta nyilvánosságra az Oscar-jelöltek listáját. Deák Kristóf Mindenki című 25 perces alkotása a rövidfilm kategóriában került az idei Oscar-jelöltek közé. Ebben a kategóriában egyébként az Oscar története során mindössze egyszer jelöltek magyar alkotást (1963), Szabó István Koncert című vizsgafilmjét . 

„A film a testület Magyar Média Mecenatúra programjának Huszárik Zoltán-pályázatán elnyert nyolcmillió forint állami hozzájárulásnak köszönhetően készült el. A jelöléshez személyesen gratulál az alkotóknak az NMHH Médiatanácsának elnöke, Karas Monika, és Kollarik Tamás, a médiatanács tagja, egyben a mecenatúraprogram koordinátora” – olvasható a közleményben.

Hangsúlyozták, nagyon büszkék a fiatal, elsőfilmes rendezőre, akinek költői ihletettségű alkotása ilyen magas szintű elismerésben részesült. Kiemelték, hogy a médiatanács „célzott szakmai segítséget nyújt a Mindenki című filmnek ahhoz, hogy útja ne érjen véget az Oscar-jelölésnél”.

A közlemény szerint a médiatanács mecenatúraprogramja eddig 892 filmet támogatott, összesen mintegy 8,7 milliárd forint értékben, amelyből a kísérleti és kisjátékfilmek készítését ösztönző Huszárik Zoltán-pályázat segítségével 78 alkotás született. A mecenatúrás filmek 815 különböző filmes fesztiválon 228 elismerést kaptak.

Az Oscar-díjra elölt filmek listája – angol nyelven – ITT tekinthető meg.

Forrás: MTI

Élő Székelyföld Munkacsoport

Klaus Iohannis román államfő, hogy az Európai Bizottság (EB) a román igazságszolgáltatásról szerdán közzétett országjelentésben elismeri Románia előrelépéseit, és először pontosítja, miként zárhatják le az ország uniós csatlakozásakor, tíz éve bevezetett úgynevezett ellenőrzési és együttműködési mechanizmust (MCV).

A román elnök arra utalt, hogy az EB idén tizenkét pontban megfogalmazta azokat az ajánlásait, amelyek teljesülése esetén lezárhatják a román igazságszolgáltatási rendszer függetlenségének és hatékonyságának monitorizálását.

Iohannis azt is értékelte, hogy az EB első ízben foglalta bele országjelentésébe, hogy nem kell sem Románia schengeni csatlakozását, sem a strukturális alapokhoz való hozzáférését az MCV függvényévé tenni.

Az EB országjelentésére reagáló közleményében a jobboldali román államfő főleg a vele szemben álló szociálliberális kormánytöbbségnek üzent.

Az elnöki hivatal honlapján megjelent kommüniké szerint az előző, 2015-ben hivatalba lépett – Dacian Ciolos vezette szakértői – kormány „döntő módon” hozzájárult a mostani „kedvező” országjelentéshez.

A román államfő felhívta ugyanakkor figyelmet az új szociálliberális kormány büntetőjogi kezdeményezéseivel – a közkegyelmi tervezettel és a büntető törvénykönyv módosításával – kapcsolatos brüsszeli aggodalmakra, amelyek az oszágjelentés szerint is visszavethetik a korrupció elleni harcot. Iohannis szerint a bukaresti kormánynak és parlamenti többségnek is meg kell értenie, hogy csak az igazságszolgáltatásban végbement reformok megszilárdítása és a korrupció visszaszorítása vezethet a jogállamiság megerősítéséhez és az EB ellenőrzési és együttműködési mechanizmusának lezárásához.

Brüsszel Románia 2007-es EU-csatlakozásakor határozta el, hogy figyelemmel kíséri igazságszolgáltatási rendszerét, ugyanis az EU úgy vélte, hogy Romániában még igen elterjedt a korrupció. A bukaresti hatóságok arra számítottak, hogy öt évig tart a monitorizálás, de ez a határidő eltelt, és Brüsszel csak annyit közölt, hogy addig alkalmazzák az ellenőrzési és együttműködési mechanizmust, amíg Románia nem teljesíti a vállalt célokat.

Címképünkön: Klaus Iohannis román állafő – Fotó: Alex Micsik/ Agerpres.

Forrás: MTI

Ahogyan a református templomok esetében is történt, az unitárius felekezet épületeiről készült felvételek látleletet képeznek, rögzítenek egy állapotot. Az egyetlen magyar, sőt erdélyi alapítású egyházról – amely kétszeres kisebbségben él, hiszen híveinek száma százer fő alatti – elmondható, hogy képes karban tartani korábban meglévő és újonnan visszakapott épületeit. Biztosan állítható, hogy arányaiban az unitáriusoknál leginkább jellemző és számottevő az 1990 utáni gyarapodás. Rossz állapotban levő unitárius templomot csak Abrudbányán és Verespatakon látni, amelynek érthető társadalmi és gazdasági okai vannak, a kapcsolódó történetek közismertek.

Nem a kötet része, egy személyes élményből származik az alábbi információ.

Tavaly ősszel, 2016. októberében jártunk Abrudbányán, akkor fotóztuk le a templom külső falán látható rekonstrukciós tervet, a kulcslyukon át pedig bepillantottunk a templom belső terébe. A tervrajz és a háromdimenziós makett jól érzékelteti, hogy a majdani felújításkor meghagynák az eredeti „vázat”, konzerválnák a ma is látható falakat, s maga a szerényebb méretű új templom a régi belsejében kapna helyet…

     

Gyöngyössy János történeti grafikus, akit középkori templomerődök hűséges megörökítőjeként, illetve újabban rekonstrukciós rajzok készítőjeként, a háromkötetes Székelyföld története és a székely tankönyv illusztrátoraként ismerünk, úgy került be ebbe a történetbe, hogy megfelelő tudás és előtanulmányok birtokában – maga is sajátos nézőpontból – látott hozzá a munkához. Vagy a ma is létező templomot ábrázolta a maga eszközével, vagy pedig olyan rekonstrukciós rajzot készített, amely egy feltételezett múltbeli állapotot mutat. Ilyen példa Homoródszentmárton 1888-ban lebontott, hétbástyás erődtemploma, amely a román-kori és gótikus építészet jegyeit hordozta, illetőleg a Szent László-legendáriumhoz köthető freskókkal rendelkezett, amelyek csak Huszka József akvarelljei jóvoltából maradhattak fenn az utókor számára. 

Mivel László László történész és ismert szakíró nem volt jelen, csak dicsérni tudták következetésségét és azt a képességét, hogy a fotók és rajzok közti nem túl tágas térbe – hiszen minden templomnak egy-egy oldalpár jutott – korlátozott leütésnyi betűvel gazdálkodva, sűríteni tudta a lényeget, illetőleg egy bevezető-tanulmányban összefoglalta az unitárius egyház és az egyházkörök (esperességek) történetét. Demeter tiszteletes pedig szintén olyan munkatárs volt, akinek közreműködésére, tanácsaira és tájékozottságára a továbbiakban is számítanak.

A családias hangulatú összejövetelhez Moldován Szeredai Noémi csekefalvi tiszteletes-asszony, hitéleti programfelelős lelkész biztosította a megfelelő keretet, áhítat és zsoltáréneklés nyitotta, majd zárta az együttlétet, amelyen a nőszövetség tagjai, illetve „civil” vendégek – mintegy ötvenen – voltak jelen. Végezetül a szerzők dedikálták a könyvet.

A kiadvány a helyi gyülekezetben, Tódor Csaba lelkésznél korlátozott példányszámban még megvásárolható.

A szerző felvételei.

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport 

Az utóbbi napokban hozták nyilvánosságra azt a bírósági ítéletet, amely arra kötelez egy vállalkozást, hogy állítsa le egy terméke gyártását, és vonuljon ki a piacról. Úgy gondoljuk, hogy nem is nagyon kell leírni még e helyen is, hiszen székelyföldi közösségeinkben – s még azon túl – jól tudják az olvasók, hogy mely cégről, és annak melyik termékéről van szó. Egy jól bejáratott árucikkel van jelen a köztudatban, s – ugyanabban a kategóriában – még egyet-kettőt mostanában szeretett volna meghonosítani kies vidékünkön. Úgyhogy ezt a részét a dolognak ne is ragozzuk. 

Azokról a termékekről, amelyeket székelyföldi cégek állítanak elő, már többször is írtunk, sőt mi magunk is „autentikusnak” véljük magunkat, az Élő Székelyföld Munkacsoport „Góbé Szellemi Terméknek” tartja az általa kiadott hely- és önismereti füzeteket, illetve a portáljain zajló munka is ilyen terméknek, „a mi portékánknak” minősül. A „Góbé-szellemiséget” meghonosító helyi céggel a legnagyobb egyetértésben történt ez a besorolás, oly módon, hogy az ottani menedzserek javasolták. Nagyjából három éve működünk, s ha fejlődésünk nem is éppen exponenciális, de jelen vagyunk, írunk, tudósítunk, végezzük a dolgunkat.

Egyébként, ha autentilus székelyföldi termékekről beszélünk, amelyek folyamatosan jelen vannak a köztudatban, akkor látens módon akár több is van, azonban más nevek alatt, „rangrejtetten” működnek. Pedig azoknak már régen annyi – kiröppentek a kezünkből. Például a borvízek, amelyek ott vannak a közszereplőink asztalán minden sajtómegnyilváskor, szomjakat oltandó, vagy csak úgy. Ezek komoly „brandek”, még akkor is, ha különösebb figyelmet már nem is szentelünk rájuk. Ún. „perlák”, „a természet szívéből” kitépett, PET-palackokban kínált szomj-oltók. És ott van a gatterek környékén felhalmozott fűrészpor is, amelyről – szégyen-nem szégyen – akaratlanul is beszélünk ma már a legkülönbözőbb fórumokon. Ezek is hozzánk tartóznak, bűnjelek, arról árulkodnak, hogy kitéptünk valamit a jövőből, elvettünk a holnaptól, elherdáltuk a gyermekeink és unokáink vagyonának egy jelentős részét…

Úgy vagyunk ezzel a sörrel is, olyan formán jártunk, mint az autonómiával, amelyre mindent ráhordanak, mihelyt emlegetjük. De ettől föggetlenül, hadd érezhessük autonóm sörfogyasztóknak magunkat, még akkor is, ha ritkán élünk ezzel a folyadékkal. Legyen jogunk hozzá, s legalább ennyink maradjon meg a márka-háború végén. Azzal a reménnyel, hogy lehet sörünk, s a hordónk javát még nem ittuk meg.

Simó Márton  

Nem a titkosszolgálatok hallgatták le, hanem az egyik résztvevő rögzítette és juttatta el a hatóságoknak azt a beszélgetést, amely alapján a romániai szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) merényletkísérlettel vádolta meg Beke Istvánt, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi vezetőjét, és merényletkísérletre való felbujtással Szőcs Zoltánt, a HVIM erdélyi vezetőjét – állítja az Átlátszó Erdély portál az ügy eddigi tárgyalásait összegző, hétfőn közzétett cikkben.

Az ügy legutóbbi, pénteki tárgyalásán játszottak le a bukaresti tárgyalóteremben egy 25 perces összeállítást a 2015. októberi beszélgetés hangfelvételéből, amelyre az ügyészség a vádat alapozza. A tudósítás szerint a hangfelvétel rendkívül zajos, a beszélgetés résztvevői sok esetben egyszerre beszélnek, így jóformán csak szavakat lehet kivenni. Az azonban kiderül a felvételből, hogy a vád kulcsmondata magyarul másként hangzik, mint ahogy a vádiratban románul szerepel. Beke István nem azt mondja a felvételen, hogy „megcsináljuk”, hanem azt, hogy „meglátjuk”.

A bukaresti tárgyaláson részt vevő tolmács nem kapta meg a hangfelvétel magyar leiratát, ezért elutasította annak az igazolását, hogy az ügycsomóban lefűzött szöveg hűen tükrözi a lehallgatott beszélgetést.

Az Átlátszó Erdély arról is beszámolt, hogy az ügy korábbi tárgyalásán hallgatták meg a védett tanút, aki bevallása szerint részt vett az ominózus beszélgetésen, és a felvételt készítette. A tanú egy elkülönített helyiségből, úgynevezett zárt láncú hálózaton csatlakozott a tárgyalóteremhez, az arcát kitakarták, hangját eltorzították. Elmondta, hogy a robbanószerkezetet, amelyet petárdákból akartak összeállítani, december elsején, a román nemzeti ünnepen kellett volna működésbe hozni.

Szőcs Zoltán ellen vallott egy másik tanú, B. Sz. is, aki korábban hét éven át a HVIM tagja, és az ügy előtt a vádlottak barátja volt. Szerinte Szőcs állt elő a december elsejei „meglepetés” ötletével, és azt is ő javasolta, hogy tolvajnyelvet használjanak, és az összekötött petárdákra pizzaként utaljanak. B. Sz. arról is beszámolt, hogy Beke letartóztatása után megkereste Szőcs Zoltán testvére azzal a kéréssel, hogy kihallgatása esetén vallja azt, hogy csak tréfáltak. Hozzátette: első kihallgatásán ezt is vallotta, de később, miután meghallgatta a hangfelvételt, módosította vallomását.

Mindkét tanú állította, hogy a HVIM-es beszélgetések résztvevői a telefonjukat az autójukban vagy egy másik szobában hagyták, hogy elkerüljék az esetleges lehallgatást.

Beke István és Szőcs Zoltán ellen tavaly május 19-én emelt vádat a DIICOT. A vádhatóság közleménye szerint a HVIM romániai tagjainak egy 2015. október 10-i beszélgetésén Szőcs Zoltán azt a feladatot szabta Beke Istvánnak, hogy házilag készítsen egy robbanószerkezetet, és hozza ezt működésbe Kovászna megye területén 2015. december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén. A közlemény szerint Beke István „lépéseket tett” a robbanószerkezet előállításához szükséges eszközök beszerzése ügyében.

Forrás: MTI

Egy neve elhallgatását kérő képviselő úgy nyilatkozott…, beépült a rendszerbe majd kiszivárogtatta, lásd vikiliksz…

Hogy is van ez? Van titok, vagy nincs? Valójában mi a titok? Van-e egyáltalán létjogosultsága? Kell-e, vagy nem kell titkot tartani? Jobb a nyilvánosság?  Mindent jogunk van tudni?  Kell tudnunk mindenről? Minden ránk tartozik? Mindenben mi vagyunk az illetékesek? Micsoda disznóság, hogy tőlem elhallgatják az igazságot?  Majd megyek a sajtóhoz és ráuszítom a médiát. Majd feljelentem, s akkor a bíróságon úgyis bevallja. Majd „kreálok” álhírt és megtöltöm vele a bulvárt, hadd legyen botrány, hadd csámcsogjanak rajta. Csak elszólja magát egyszer. Csak kiugrik a nyúl a bokorból, csak kibújik a szög a zsákból.

A rátóti csikótojás című népmese ITT meghallgatható.

(Segít megérteni a fent említett nyúllal összefüggő szólás eredetét!)

* * *

Karinthy Frigyes, a magyar humor atyja írja az Előszóban:

Nem mondom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Már hónapokkal ezelőtt terveztük ezt az utazást. Déva jó kiindulópontnak mutatkozott, s praktikus okokból kifolyólag azt terveztük, hogy itt lesz a bázis, ahonnan majd megközelítjük a célba vett dél-erdélyi helyszíneket.

Úgy gondoltuk, hogy innen kiindulva megtekintünk néhány a Maros-mentén elhelyezkedő magyar vonatkozású emlékhelyet, majd úgy járunk-kelünk Hunyad és Szeben megyékben, majd másutt is, hogy valamelyest beletekintsünk az ott élő emberek életébe, de ugyanakkor információkat szerezzünk a magyar, a román és – esetleg – a szász közösségek múltjáról, ittlétük tárgyi emlékeiről és ezek őrzéséről.

Mindezeken túl a természeti környezet is érdekelt, hiszen a Páring és a Retyezát hegységben egyaránt sok látnivaló kínálkozhat, ha időt szánunk a felkeresésükre és képesek vagyunk odafigyelni.

A terv megvolt ugyan, de az időzítést és a kirándulás hosszúságát sem határoztuk meg pontosan és előre. Úgy gondoltuk, hogy majd igyekszünk maximálisan kihasználni a rendelkezésünkre álló időt és mindent megtekintünk, ami belefér ebbe a három napba, de kapkodni és sietni azért nem fogunk, hiszen jártunk már ezen a vidéken korábban is, s ami kimarad, az majd sorra kerül legközelebb.

 
Déva városának északi része – alant az Aqualand és a sporttelep, a távolban 
a ferences kolostor tornya -, ahogy a sikló ablakán át láttuk

A program eléggé képlékenyen működött, hiszen már az első napon – csütörtökön, február 2-án – változott, Déva és Vajdahunyad várát látogattuk meg, aztán másnap Marosillye, aztán a Retyezát meglátogatása, a Zsil-völgyének rövid szemléje, Őraljaboldogfalva felkeresése következett. Ezen a napon még lettek volna egyéb célkitűzéseink, de azokat ejtenünk kellett. A látottak-hallottak azonban kárpótoltak. Szombaton Sarmisegetusa Regia – és egy-két hozzá kapcsolódó dák vár – volt az úticél, aztán Marosszentimre református temploma és a keresdi Bethlen-kastély következett volna, de ekkor is egyszerűsítenünk kellett, s választanunk Marosszentimre és Keresd között. Időhiány miatt csak ez utóbbit tudtuk „abszolválni”. Este fél kilenc óra tájt érkeztünk vissza Székelyudvarhelyre.

A Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik vendégházában szálltunk meg, ahonnan pár percnyire található a várra feljáró sikló. Előbb azonban ejtsünk pár szót a vár történetéről.

A mai város fölé magasodó vulkanikus eredetű Várhegyen (371) már az ókori időkben – a dákok és a rómaiak korában bizonyítottan – erődítmény állott, amelyet IV. Béla magyar király a tatárjárás után újjáépíttetett. Itt zajlott le 1264-ben az a csata, amelyben a király hadvezére a szövetséges kunok élén vereséget szenvedett, az alkirály, IV. Béla fia, a későbbi V. István seregétől. 1302-től kezdődően a dévai vár az erdélyi alvajdák székhelye. 1333-ban Hunyad megye főispánjáé. 1453-ban Szilágyi Mihály birtokába jut, majd 1504-ig a Hunyadiaké lesz. 1526-ban Perényi Péter vajda tulajdona, három év múlva a Szapolyai Jánosé lesz, aki feleségének, Izabellának adja jegyajándékként (1539).

Az itteni várbörtönben raboskodott és itt is halt meg a vallásalapító Dávid Ferenc (1520-1579) Erdély első unitárius püspöke. Itt tartották egy ideig fogságban Dobó Istvánt (1502-1572), Eger hős védőjét, aki rövid ideig az erdélyi vajda címét is betöltötte.

   

1580 után bővítik és megerősítik. I. Rákóczi György idején épül a déli kerek bástya. 1657-ben a törökök elfoglalják, Apafi Mihály (1660-1690) visszaszerzi, ám az ő idejében többnyire börtönként funkcionál a vár. A Rákóczi-féle szabadságharc idején sikeresen kiállja a kurucok ostromát. 1717 és 1719 között Steinville tábornok végeztet osztrák megbízásra erődítési munkálatokat. Vauban-rendszerű várrá építteti át. 1733-től a Haller-család birtokolja, de ekkor már nem jelentenek veszélyt a törökök. A Horea-féle lázadás idején (1784) jut fontosabb szerep a várnak, hiszen menedéket biztosított a környék nemességének, majd ide szállították és itt végezték ki a véres magyarellenes pogromba torkolló felkelés vezetőit. Déva várát később elárverezték, új tulajdonosa, Pogány Franciska elhordatta a mozdítható értékeket pedig elszállíttatta. Az 1848-49-es forradalom idején kisebb, helyi érdekű erődítményként osztrák császári kézben szolgált. A honvédek 1849. május 27-én foglalták el, Bem tábornok lőszerraktárt rendeztetett be a várban, amely aztán rejtélyes körülmények közepette augusztus 13-án felrobbant, több mint 100 fő halálát okozva. Öt nappal később Bem hadserege itt tette le a fegyvert.

Úgy tűnik, hogy a felújítást nagyjából szakszerűen elvégezték. Egyébként nincsenek itt olyan építészeti emlékek, díszítőmotívumok és bizonyos kultúrtörténeti korok stílusához köthető épületrészek, amelyek különösebb művészi és restaurátori szakértelmet igényelnének. Kellő odafigyeléssel, betartva az anyaghasználat és a technológia szabályait, elvégezhető volt a helyreállítási munka. A kőművesek és ácsok elég tisztességes munkát végeztek. Kissé zavaró, hogy helyenként a tégla- és kőburkolatok teljesen újszerűek, hasonlóképpen a faszerkezetek is, de idővel az ódon falakhoz vénülnek, s akkor eltűnnek majd ezek a különbségek. 

Külön említést érdemel, hogy a történelmi tények egy részének elhallgatása mellett, mégiscsak vannak magyar nyelvű tájékoztatók, s a kültéri feliratok és a nyomtatványok, illetve a használati utasítások szintjén is felbukkanak a magyar nyelvű szövegek.

Nem túl népes ma a város magyarsága, a 70 ezres lakosságnak mindössze 7,5 %-át képezi (mintegy 5500 fő). Nem néztük meg ugyan a pontos statisztikákat, de biztos, hogy éves szinten igen jelentős az idelátogató magyar turisták aránya is, úgyhogy az ilyen irányú gesztusok teljesen természetesek. Nem volt kifejezetten turistaszezon látogatásunk idején, de azért egyéni és csoportos látogatók folyamatosan érkeztek, gyakran lehetett magyar szót hallani, több magyarországi rendszámú autót fedeztünk fel a vár alatti parkolóban.

A gyenge ipari tevékenység mellett igen jelentősek megyeszerte a turizmusból származó bevételek, hiszen a várak és múzeumok látogatása mellett számos sportolásra alkalmas helyszínt is népszerűsítenek, amelyek a szolgáltatások minőségére is hatnak, hiszen szállást és étkezési lehetőséget is kell biztosítani a látogatóknak, ha itt kívánják őket pár napra tartani.

A vár könnyen megközelíthető a közelben elhaladó országútról. Úgyhogy tulajdonképpen kihagyhatatlan. Ajánlani merjük a Magna Curiában működö helyi múzeumot is (1882), amelyben ma a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat által létrehozott közgyűjtemény jogutódja, a Dák és Római Civilizáció Múzeuma működik (1938 óta) – lehet benne szelektálni és bizonyos kritikával szemlélni a kiállított anyagot, amelyet ott a látogató elé tárnak.  

Írásunk a Vajdahunyad-várában tett látogatásról szóló beszámolóval folytatódik.

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport

A csatlakozását éppen lekéső Ábel csüggedten üldögélt a metrón, s arra gondolt: nincs is annál kellemetlenebb randi, mint amikor rosszkedvünk tele találkozik a tél rosszkedvével.

Azon most ne akadjunk fenn, hogy – ha belegondolunk – a rosszkedvünk tele nem is annyira rossz, hiszen a szókapcsolat rossz hangulatunk végére, „elalvására” is utalhat, melyet majd jókedvünk tavasza követ, és hogy az igazi rémálom valójában rosszkedvünk nyara lenne, amikor ereje teljében tombol…

Maradjunk inkább a köznapi értelmezésnél, melyet Vas István remek fordításában Shakespeare ültetett el a köztudatban, miszerint ez valamiféle igen „nem OK-s” lelkiállapot, olyan érzésegyveleg, amit például akkor érez az ember, ha a volánnál éri a januári ónos eső.Vájtfülűek számára külön ínyencség, hogy a szerző ezt a gyönyörű mondatot, hogy: „York napsütése rosszkedvünk telét/ Tündöklő nyárrá változtatta át” éppen egy olyan gazfickó szájába adja, mint III. Richárd.

Attól is tekintsünk el, hogy a pár éve megleltcsontváza alapján kiderült, hogy a király délceg és jóképű férfiember volt, nem pedig az a púpos kis vakarcs, akinek Shakespeare lefestette. Persze attól még lehetett szörnyeteg, de az olvasó ettől kezdve joggal gyanakodhat, hogy ha a szerző egyet megengedett magának, talán mást is. S ha igen, akkor ez azt bizonyítja, hogy a tollforgatók akkor tájt sem riadtak vissza egy jó kis karaktergyilkosságtól, legfeljebb melléktermékként ritkán keletkezett belőle világirodalmi rangú mű…

Az, hogy Richard sírja éppen egy angliai parkoló alól került elő, már-már szimbolikus: több mint ötszáz évet várt arra, hogy igazságot szolgáltassanak neki. Azonban óva intenénk bárkit attól, hogy ebből arra következtessen: lám, mégiscsak van igazság a földön…

Ábel a metróalagút vigasztalan, szürke betonfalát bámultas arra gondolt, vajon mibe kerülne valami kellemes pasztell színnel lepingálni, az utazóközönség lelki felüdülésére. Aztán a „lovi” következett, de nem sokat láthatott belőle azon a ködverte komor estén. „Angliának három dolga van, amit meg kell tanulni: az alkotmány, a gépipar és a lótenyésztés”–magyarázta lelkesen társainak egykoronaz ifjú Széchenyi István. Na és a foci? – mosolyodott el magában Ábel. Ha a sors kissé kegyesebb hozzá, talán a futball magyarországi meghonosítása is az ő nevéhez fűződne. De sajnos a foci szabályait az angolok csak 1848-ban foglalják írásba s Széchenyi akkor tájt egészen mással van elfoglalva…

A tél mord kedve az utóbbi napokban fokozódott, és a sajtó nem győzte ontani a „mínuszos híreket”.
– Mordizomadta! – komorult el Ábel, amikor kiderült, hogy klímaváltozás ide, felmelegedés oda, bizony egy olyan tenyeres-talpas, hagyományos téllel s az ő farkasordító mínuszaival leszünk kénytelenek farkasszemet nézni, amelyaz állatvédőket is arra készteti majd, hogy hümmögve a ládafiába rejtsék a kabócamigráció fogadására előkészített „willkommen”-táblácskáikat. Ennél azonban picivel nagyobb gondot jelentett, hogy a nagyra tartott budapesti tömegközlekedés eresztékei hirtelen recsegni-ropogni kezdtek. Először csak annyi történt, hogy munkába menet a reggeli buszon töltött uszkve félóra alatt minden második nap megfagyott a lába. „Vajon miért van az, hogy 2017-ben egy helyi járaton a térdkalácsomig kúszik a hideg?!” – töprengett hideg fővel. És szánakozva gondolt kevésbé edzett utastársaira, akik Ábeltől eltérően a ’80-as években nem részesülhettek a Ceauşescu-rezsim „fagykúrájában”. Akkor fordult előugyanis, hogy a fejetlen hiteltörlesztésbe hajszolt népet a diktátor az üzemanyagspórlás okán eltiltotta a téli járműmelegítés fényűzésétől. De most?! Talán a BKK nekiállt az országadósság ledolgozásának?!

Aztán kiderült, hogy ez csak a kezdet. Mert eljött december 5-e, és a Mikulás hozott a BKK-nak egy koccanást. Hogy, hogy nem, a Pillangó utcai megállóban két metrószerelvény összekoccant. Hogy nagyobb tragédia nem történt, mindenki fellélegzett, s azt hitte: mint minden normális esetben, kivizsgálják a baleset okát, megszüntetik, s az élet és a metró megy tovább. Hát nem. A metró vezetése inkább úgy döntött: kiveszi a kapott csomagból a virgácsot s megfenyíti vele utazóközönségét. Már másnaptól ritkítani kezdték a járatok számát, az Örs vezér tere és a Puskás Ferenc Stadion között pedig a szerelvényeket átállították omnibusz-üzemmódra. Az inkriminált helyen a jármű babonásan gyalogtempóra vált (néha meg is áll), hogy aztán félve, tapogatózva merészkedjék be a csúf, sötét alagútba. S nem elég, hogy végigaraszol a két állomás közötti távon, hanem – Arannyal szólva –  „nagyokat alszik rá, midőn megfutja”. Közben több tízezer utas elkésik a munkából, lekési a csatlakozásokat, és naponta átlagosan egy órával később jut haza a családjához. Arról nem is szólva, hogy a járatritkítás egyenes ági következményeként egyre nagyobb a tumultus be- és kiszálláskor, és a leggyakrabban elhangzó mondat az utóbbi időben az, hogy: „Nem lehetne egy kicsit beljebb menni?!!” (Persze ezt csak az tudhatja, aki a metrót használja az utazáshoz.) S tart mindez másfél hónapja.Ugye, ezek után nem csoda, hogy egy ír atyánkfia a minap úgy gondolta: azzal pirít rá a BKK vezetésére, hogy gyalog hamarabb eléri a Pillangó utcai megállót?!

Ismételjük át: a jelenlegi szerelvények immáron négy éve közlekednek ugyanezen a pályán. Azalatt százezerszer áthaladtak az érintett szakaszon, normál sebességgel, és nem történt semmi. Pedig Ábel utána nézett: az utóbbi négy évben is voltak telek és szélsodorta falevelek. S miután egyszer megtörtént a malőr, vajon tényleg az a megoldás, hogy naponta feldúljuk tíz- meg tízezer ember programját, életritmusát?! Vajon egy kompetens vezetésnek nem az lett volna a dolga, hogy villámgyorsan kivizsgálja az esetet, azonosítsa és elhárítsa a baj okát?! Mert hát, ugye, itt nem kell a fekete dobozok után kutatni több kilométeres mélységben…

Repülőbalesetek után sem döntenek úgy a légitársaságok, hogy ettől kezdve a gépek – biztos, ami biztos – a földön gurulnak. E megoldás az útkarbantartók azon eljárására emlékeztet, amikor a kátyúk eltüntetése helyett kiteszik az útszakasz elejére az „Úthibák”-táblát.