Blog

Az előadás plakátja
 

A töméntelen mennyiségű pénz boldogtalanságot és gondokat szül, ugyanakkor új kihívások elé állítja a szereplőket. Mivel mindketten másképp viszonyulnak a pénzhez, külön utakon haladnak tovább, miközben igyekeznek feldolgozni a sokkoló változást. Pech továbbra is megtartja megalázó foglalkozását, odafigyel, hogy ne szórja a pénzét, viszont Pechné annál nehezebben áll ellen a felé tóduló kísértéseknek.

A korábban magányos házaspár életébe ugyanis olyan emberek (szomszédok, volt-feleség és másik házasságból származó gyermekek, idős apa, a főnökúr, egy eladólány) tűnnek fel, akiknek terveik vannak a hatalmas összeggel, amely a Pech-család birtokába jutott.

A pénz kifordítja önmagából ezeket az egyszerű embereket, előhívja belőlük a mélyen lappangó agressziót és uralkodni vágyást. A telhetetlenség és mohóság elferdíti az értékeket, a pénz manipulál és eltorzítja a józan ítélőképességet.

Sikerül-e Pechnek megőriznie a méltóságát? Képes lesz-e egyedül szembemenni a világgal, igazi „hőssé” válnia?

Mindez kiderül a színmű cselekményéből.

 

Nem elég a vásárhelyi iskolaügy,  az országosan kinevezett és/vagy visszahívott iskolaigazgatók körüli mizéria, az elmúlt napok híradásai attól is hangosak voltak, ahogyan térdig dagonyáz(t)unk a morális demokráciában… 

A székelyudvarhelyi diáklány esete kapcsán újfent terítékre került – mert az újságírók és a megmondóemberek sem tudtak ellenállni ennek a kísértésnek –, hogy: hol az emberség?

Én azért beljebb mennék a kérdésekkel: mi jogon kéri számon a liberális demokrácia azt az értéket, amit ő elutasít?

Ha az ember nem Isten képmása, ha a jó és rossz, bűn és erény viszonylagos, csupán emberi közmegegyezés kérdése, amit folyton lehet változtatni, szabályait felrúgni, tartalmát kilúgozni, akkor mi okán hivatkozási alap olyanok kezében-agyában, akik elvetették az Istent? Akik lekacagják és félreállítják a kereszténységet. Akik alig várták, hogy leszakadjanak a „diktatórikus vallás” köldökzsinoráról, és mindenféle aberrációt, devianciát, erkölcstelenséget jognak, demokratikus vívmánynak élnek meg az egyház tanításának ellenében. Kinek van joga követ dobálni arra, aki legalább következetes az elvekben, és nem változtatja a szabályokat-törvényeket menet közben, vagy választási ciklusok szerint?

És hol van a másik fél meghallgatásának elve? Hol van az igazságosság szerinti tárgyilagos, elfogulatlan oknyomozói újságírás, amely utánajár a tényeknek, és minden oldalról megvilágítja, miközben távol tartja magát az erkölcsi szentenciáktól, nehogy egyoldalúsággal vagy elfogultsággal vádolhassák? Hol van a szülők kötelessége gyermekeik keresztény nevelésére? Vagy inkább a média, a kibeszélés  hatalma, tájaink elbulvárosodott  virtuális és papíralapú eszközein? Ez az egyetlen megoldás az igazság kiderítésére? Fontosabb  a jog az igazságnál? A törvény ereje, a megszégyenítés, az áldozatkreálás hatásosabb és rövidebb útja  egy ügy tisztázásának, mint a tulajdonképpeni igazság?

Kinek a malmára hajtjuk a vizet ezekkel a felfújt ügyekkel? Ha a szeretet és szolidaritás mindenkinek jár, akkor az az igazgatónak nem jár? Egy bentlakás, egy intézmény lakói kell-e alkalmazkodjanak inkább, vagy a felelős vezető változtassa folyton a szabályokat, az inercia, a kedvtelések, a  jogtalan vagy kényelmi elvárások szerint? Mert akkor meg kellene változtatni a tízparancsot is pár évente, hisz ’ilyen a világ’, ’haladni kell a korral’, nem?

Lám itt üt vissza a liberális demokrácia.

Ellentétben a természet törvényeivel, az élet alapvető dolgaival: ahol nincs demokrácia. Istennek nem kell konszenzusra jutnia az emberrel ahhoz, hogy akaratát véghezvigye. És mégsem diktátor, holott nem kérte ki a véleményünket. Szeretetből alkotott mindent, s minket. Hogy felismerjük törvényeit, az élet játékszabályait, s vegyük halálkomolyan. Mert büntetlenül nem sérthetjük meg azokat.

Az erkölcsben nincs demokrácia.

A bűnnek ezért mindig volt, van, lesz visszaütője. Ha nem más, hát a következmények, amelyeket magunkra zúdítunk. Nem mondhatjuk, hogy ’nem vagyok vallásos’, netán keresztény, ’tehát rám nem vonatkozik’… ’Én úgy hiszem, hogy ez nem bűn… tehát nekem lehet, szabad, sőt jogom van hozzá’… Mihez is?…

Mert vannak bizony abszolút értlékek, igazságok, törvények, elvek, ideák. És azok stabilak és örök érvényűek. Bármely társadalmi berendezkedésben. Északon is, délen is. Az ókorban is, a 21. században is. Nyári hőségben is, mínusz tizenöt fokban is.

Ezekhez  nekünk kell alkalmazkodnunk. Ez nem kívánságműsor. Akkor is érvényesek, ha nem lájkoljuk.  

A meghívást mindannyian megkaptuk. Az asztal terítve a lagzira. A menyegzős köntöst, ha kint felejtettük, könnyen azon vehetjük észre magunkat, hogy mi is kikerültünk a külső sötétségre.

Ott pedig sírás lesz és fogcsigorgatás.

Címkép: Sciart.hu.

Sebestyén Péter

Az atyhai templom javára zajló gyűjtés is folytatódik

Az Alapítvány segít az építkezésben. A befolyt összeget teljes egészében az újjáépítéshez szükséges építőanyagokra fordítják.

Mivel az építkezést az időjárás miatt csak tavasszal lehet elkezdeni, március végéig gyűjtik az adományokat. Január 10-ig már 407.500 Ft gyűlt össze!

Ha támogatni kívánja a templomépítést, kérjük, hogy átutaláskor a közleménybe írják be, az „Atyha” szót!

A román-magyar államhatár Arad megyei átkelőinél tevékenykedő, korrupcióval gyanúsított határrendészeket vett őrizetbe szerdán a román ügyészség – közölte a Digi24 hírtelevízió.

A korrupcióellenes ügyészség (DNA) képviselői szerda reggel négy Arad megyei határátkelőhelyen foglaltak le dokumentumokat, és 19 határrendészt kísértek be a DNA temesvári székházába.

A hírtelevízió úgy tudja, azzal gyanúsítják őket, hogy mind ember-, mind pedig árucsempészeti ügyekben szemet hunytak csúszópénz ellenében. 

 

Az ügyészség 2015 szeptembere óta figyelte a határrendészeket, és tízezer eurós nagyságrendű csúszópénzek elfogadásáról is értesült. 

A szerda reggeli akció keretében leállítottak egy csempészcigaretta-szállítmányt, amelynek a beengedése ellenében a csempészek 40 ezer eurós csúszópénzt ígértek a határrendészeknek, az ügyészségi akció azonban megelőzte a csúszópénz átadását.

A híradás szerint négy határrendészt – köztük a Gyula-Varsánd határátkelőhely parancsnokát – őrizetbe vett az ügyészség, a többiek kihallgatása tart.

A román hatóságok tájékoztatása szerint egyébként szerda hajnalban a Tornya-Battonya határátkelőhely közelében az Arad megyei határrendészek 21 embert tartóztattak fel, akik a zöldhatáron át próbáltak Magyarországra jutni. A határrendészet közleménye szerint az iraki, iráni, szíriai és pakisztáni állampolgárokból álló csoport olyan személyekből állt, akik korábban menedékjogot kértek Romániában. A migránsok száz méterre közelítették meg az államhatárt – áll a hírügynökségi jelentésben.

Egyelőre az ország belsejében nem jelentkezik a menekült-probléma, de ilyen hatósági hozzáállással minden elképzelhető.

A migránsok nem kívánnak itt letelepedni, ideiglenes befogadóállomásokon próbálják elhelyezni őket, de szabad mozgásukat olykor képtelenek korlátozni a rendfenntartó szervek. Ha létezik letartóztatás és tettenérés, akkor ez azt jelzi, hogy valamilyen arányban mégiscsak sikerrel járnak a Magyarország felé, illetőleg más irányába történő tiltott határátlépések.

Címkép: www.actualitati-arad.ro

Forrás: MTI

Nem tett jót ennek a programnak, hogy a Magyar Kultúra Napja rendezvénysorozatába illesztették, szombat estére, s ráadásul olyan időpontra, amikor zajlott az ökumenikus imahét is. Épp ebben az órában tartottak két zsúfolásig telt templomban két lelkigyakorlatos istentiszteletet. Sokan pedig egyéb elfoglaltságaik miatt nem tudtak jelen lenni.

Ami mégis kárpótolhat: a könyv megvásárlása és elolvasása lehet.

 

 

Amikor elfelejtjük a múló időt, és csakis a jelen pillanat számít, ezek a sorsfordító pillanatok az alkotás idejét jelentik, legyen ez díszlet, festmény, performance, az alkotó számára ez az időből kiemelkedő idősziget.

 

Egyik, korábbi kiállításának kurátora, Szebeni Zsuzsa művészettörténész így fogalmazott: „Ha Lőrincz Gyula szcenikán kívüli munkáit nézem, akkor egy posztmodern, polgárpukkasztó, improvizatív világot látok: erős társadalomkritikával, vaskos humorral, ugyanakkor rafinált kifinomultsággal. Rendkívül izgalmas, amikor ezeket a jegyeket finoman, rejtetten, néha meg nagyon is látványosan a színpad világába csempészi”

 

Az alkotó számára ez a kiállítás több szempontból is kiemelkedő jelentőséggel bír, hiszen 32 év után ismét kiállít szülővárosában, megteremtve annak a lehetőségét, hogy az alkotásain keresztül bemutassa azt az utat, amelyet bejárt az első kiállítása óta eltelt időszakban. Ugyanakkor ez egyfajta önmagával szembeni számadás is, amelyet az ember akarva akaratlan megtesz az ötvenes éveihez közeledve, egyfajta visszatekintés, azokra az elmondott illetve ki nem mondott eseményekre amelyekből eddigi élettörténetének részletei összeállnak. A kérdés továbbra is ott marad, vajon elbeszélhető ez az idő, a kronoszban elrejtet kairosz?

Lőrincz Gyula a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban tanult, majd Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán grafika szakon 1996-ban diplomázott. A kolozsvári Vision Art művészeti vezetője. 1997-ben egyik alapító tagja Kolozsvárott a KL Galéria nevet viselő fotóművészeti kiállítóhelynek, illetve 1997-től az Insomnia művészkávézónak is.

A székelyudvarhelyi születésű sokoldalú alkotó legelőször hivatásos képzőművészként szülővárosában mutatkozott meg a nyilvánosság előtt 1985-ben. Az egyetem  elvégzését követően reklámgrafikusként, díszlettervezőként és akcióművészként alkot. Egyéni és csoportos tárlatokon mutatta be munkáit Romániában és Magyarországon. Munkáit megtaláljuk több magángyűjteményben illetve a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria gyűjteményében is.

 

 

 

Kevésbé ismert helyszíneken járva, a huszonnegyedik órában gyűjtött. Sikerének nagy titka a kitartás és türelem mellett az a kapcsolatteremtő képesség is, amelyet adatközlőivel tartott fenn. Mivel beszéli az erdélyben használat nyelveket, a román, a szász és a cigány közösségekkel is kapcsolatokat ápolt, felgyűjtve a körükben élő népdalkincset, és olyan kapcsolatokat, kölcsönhatásokat ismert fel, amelyek az összehasonlító néprajztudomány alapját képezik ma Romániában.
 

 
Az Erdélyi Helikon dunántúli bemutatkozása hetekig tartott. Székesfehérvár, Pécs, Sopron, Szombathely, Magyaróvár, Pápa, Tata, Győr és Eger közönsége minden politikától mentes becsülő szeretettel fogadott bennünket és bár a tanulságos ütünk ezer komoly, értékes benyomásától rajzik a lelkünk, ami mind,  mind tolira kívánkozik, mégis a végén kell kezdeni e rövid beszámolót, az utolsó kendőlobogtatással, melyet az ottmaradt erdélyiek elrobogó vonatunk után hintettek: – Üdvözöljük Erdélyt! 

Nem kell felfedeznem, hiszen mindenki tudja, hogy a mai Magyarország lakosságának külön kategóriája, mondhatni speciális rétege az ú. n. „erdélyiek” azok, akiket másfél évtized alatt tízezer számra szállítottak ki a repatriáló vonatok. A történelmi idők és rendkívüli viszonyok által szétszaggatott otthonok és családok gyermekei. Az apa, anya talán itt fut lobogó fehér hajjal az élet után, vagy pihen a mohos székely temetők kopár hantjai alatt; a fiú, a leány pedig túl birkózik a gonddal és legtöbbször kilátástalan jövendővel. Alig van olyan falu, hova ne jutott volna közülünk.

A kétségtelenül tragikus sors, a „vagonlakók” korszakának első, zavart és megdöbbentő pillanatai már elmúltak. Az erdélyiek nagyobb része már valahogy „elhelyezkedett”. Vannak, akiknek jobban, vannak, kiknek gyengébben megy a sorsa. Megbízható, korrekt, kitűnő munkatársaknak bizonyultak minden téren s a szilárd, törhetetlen erőnek, kitartásnak, lelkiismeretességnek, etikai magaslatnak és szaktudásnak előbb-utóbb érvényesülnie kellett. Ez az élet törvénye.
 

Van azonban egy elenyésző kis réteg, az ú. n. „erdélyi menekültek”, kik abból akarnak élni, hogy „menekültek”. Természetesen nem igen boldogulnak. Ma már az efféle nem jogcím az élethez, az ajtók bezárulnak előttük és kellemetlenek. A Magyarországon lakó erdélyiek is szégyellik magukat miattuk, nekünk se válnak dicsőségünkre. Ha egyénileg vesszük őket, könnyű kideríteni, hogy idehaza se váltak az erdélyi magyarság javára, komolyan nem lehetett rájuk számítani, elhulló, férges gyümölcs voltak, kiknek odaát is a végleges eltűnés, vagy elzüllés a sorsuk. A kisebbségi sorsnak is megvannak a maga fezőrjei, szélhámosai és tudatos koldusai. Nem tehetünk róluk. 

 

Szerencsére ma már a romantika nem hat. Aki ravasz számításból „áldozat” akar lenni, megérdemli, hogy tényleg áldozata legyen önmagának. Az ilyen „áldozatok” csak ártanak nekünk és — semmi közünk hozzájuk. Sokkal rosszabbak, mint azok, kik pusztán politikából akarnak élni. Félre velük!

Azokkal van dolgom, kik oda át is becsülést, tiszteletet, szeretetet és exisztenciát vívtak ki maguknak, komoly és értékes tényezőkké váltak, ők okozták nekem a legnagyobb meglepetést. Kerülték a politikát, nem akarták tudni, hogy mit csinálnak a románok, vagy mit nem csinálnak, sem azzal nem mutatkoztak be, hogy én kormányfőtanácsos, vagy gyári munkás vagyok, így vagy amúgy megy a sorsom, hanem egyetlen büszkeségük az volt: , Én is erdélyi vagyok”. Csíkból, Udvarhelyről, Zilahról, Petrozsényból, Kolozsvárról és Isten tudja honnan. Volt olyan is köztük, ki nem is tudott tisztességesen magyarul, de a láng ott lobogott a szemében és a szavában: „En is erdélyi vagyok”. Volt olyan is, kinek kétszáz hold vitézi telke van, omlós, kövér, pompás dunántúli humusz, amit egy vékony sétapálcával is fel lehetne szántani, a nyulak, fácánok tömegesen szaladgálnak rajta, ha a félszemével állandóan alszik, mégis megélne a közepes termésből is; de futva hagyná az egerekre az egészet, csak még egyszer a görbe csíki hegyek meredek oldalán a vál- lával támaszthatná sovány, szőrös tehénkéjét szántás közben azon földön, amely még a vetőmagot is alig adja vissza. Azon a földön, melyen született és felnőtt… 

Hát itt a különbség!

Sokan talán mosolyognak fölötte, érthetetlen előttük az efféle. A velünk ülő vasmegyei ember is csodálkozva hallgat, mert ránézve mégis a „vasi föld” az első, de nem csinál akkora dolgot belőle, mert ott él Bécs árnyékában, ahol a vadon termő fiadért is többet fizetnek, mint nálunk a szemetes búzáért és az ő idegei gondolkozása bele van kapcsolódva Nyugat vérkeringésébe és arányaiba, ízig, vérig magyar, de európéer is, aki világkereskedelmi és gazdasági tényezőkkel számol és ha muzsikát akar, nem a füstös cigányt inti a füle mellé, hanem „felszalad a Hofoper”-be. Csodálkozik — mondom — a vasi ember az én udvarhelyszéki emberemen, mert tudja róla, hogy világot látott, széleslátókörű, kitűnő szakember, akinek tudományos cikkei külföldi folyóiratokban elég gyakoriak, és mégis arról érdeklődik, hogy megvan-e még a „Papkert” a „Vargapatak”, épült-e a „Szejke”, mit csinál az öreg Embery Árpád, Tamás Albert, Szabó András, Gáspár Balázs, kik régi tanárok a klasszikus fajtából. Szemei lángolnak, arca sápadt és biztosan tudom, hogy álmában is a Budavárt, Szarkakőt, Hargitát, a Kárpátok magas ormait látja, melyeken szédülő fenyők susognak és minden vágya, még egyszer pisztrangászni a Libán ezüst patakjaiban, fényes, fekete mókusok játékát látni, szalonnát sütni a Bükkben és ingujjra vetkőzve jó, küküllőmenti borvizes bort inni utána.
 

Kispolgári dolgok bizony ezek, de nagy dolgok és úgy úszik a békességükben a lélek, mint a hold a csillagos égen. Ember lesz tőlük újra az ember és nincs a világon az az arany-ágy, amiben olyan jól esnék a pihenés, mint az illatos mezőn elnyúlni, mikor a virágok az ember szeme közé harangoznak s a pacsirta szava olyan magasságos magasból hangzik, mintha az Isten térdén reszketne az örömtől ez a semmi, drága, szürke madárka. Nem feledi el az effélét az erdélyi ember talán akkor sem, ha a ravatalon fekszik s a hátán kettévágott fekete szalon kabátjában „adja” utóljára az urat.

– Nosztalgia! – ejtik rá az értetlenek hidegen az ítéletet. 

– Affenét! – mérgelődünk magunkban és csak a szemünkkel hunyorítunk egymásra: Mit tudnak erről a világról a kőbe vakolt, kávéházban, lokálokban és más malac-helyeken élő, mulatozó nagyvárosi népek? A legtöbbnek egy rothadt pityókával el lehetne törni a lábszárát. 

Nem nosztalgia ez édes vérem, hanem az élet, annak is a titka. Nem lehet akkora kultúrát szerezni, hogy a szülőföld örök szomjúságát túlfejlődje a magyar ember. Az erdélyi embernek régiói vannak, mint a fáknak. Az a régió a bükkösé, ez a fenyőrégió -itt kezdődik a havasi zóna. Vannak bükk-emberek, fenyő-emberek és szikla-emberek, kik nehezen vernek gyökeret az alföld világában, a műerdők artézi kú- tak és törzskönyvezett lovak, műtrágyázott, centiméter pontosan ültetett pikiro- zott gazdasági kultúrában. Más illatot lehel itt az ő lelkűk. Olyanok ők, mint maga a föld, amelyből vétettek. Ezért nem tudnak soha tökéletesen beleilleszkedni, maradék nélkül áthasonulni az új környezetbe. Legalább ez a generáció alig. Két életet élnek, mert ők az átmenet a régi, porba- omlott és az új világ között. A történelem szekere az ő szívükön és testükön át robogott tova. Mindegy, ők „Erdélyiek” maradtak és fognak maradni. Ez ellen nem tehetnek. A törzsökös magyarok is érzik, tudják ezt. Ezért a nevük tizenöt év után is: „Az erdélyiek”. 

Ezért fáj nekik, ha édes otthonukról nem tudok felvilágosítást adni, nem ismerem öreg édesapjukat, édes anyjukat, vagy itt maradt sírjukat, a szétszakadt kis család tagjait, az ismerősöket, de mégis jól esik minden szó, ami róluk visz hírt. Élvezik az erdélyi nyelv különös muzsikáját, zamatát, erejét és finomságát és üdvözölnek idehaza mindenkit és mindent. 

A szívem megremeg, mikor egyikük, akinek már nem élnek itt hozzátartozói és „csak” a temetőben fekvő holtjaitól szakadt el, meleg, drága elborulással megragadja a kezemet és a leikéből sugárzó kemény szorítással így búcsúzik:  – Tisztelem odahaza az erdőt, a mezőt, a hegyet, a patakokat, a fákat, a virágokat, a madarakat, a legkisebb fűszálat is, a kicsi falukat, minden embert, a felhőket, az esőt és napfényt, a bogárkákat, a köveket, a borvizet, örömöt és bánatot, a bölcsőt és koporsót, mindent, de mindent… 

Meglepetve nézek rá. Nem vers, amit mond. Valóság. Komoly és igaz valóság. A szeme is mondja az arca is mondja, a reszketése is mondja, felindulása, lobogó arca, lobogó lelke is mondja, az egész ember mondja.

Meglepetve nézek rá és megértem.

Aztán mindketten lehajtjuk a fejünket. Bűn volna tovább minden szó.
 

Mi történt 1990 után az Erdélyi Szépmíves Céh eszmeiségével?

Más időben ugyan, más körülmények közepette, de felelős értelmiségiek, írók, költők és politikusok megpróbálták az ESzC újraindítását, de nem jártak komolyabb eredménnyel. Az új sorozat mindössze néhány kötet kiadásáig jutott el. Készült egy emlékkönyv Tar Károly szerkesztésében (1996), amelyben összegzi az addig elvégzett munkát. Későbbi eredményes megjelenésekről és programokról nem tudunk.

Hasonló, ám kevésbé sikeres vállalkozás a 100 kötetesre tervezett Székely Könyvtár (SZK) című sorozat – Hargita Megye Tanácsa támogatásával -, amelyben ezidáig 50 cím jelent meg. Elképzelhető, hogy ennek a sorozatnak vannak még erőtartalékai, hiszen ezidáig klasszikus székely szerzőket, illetve olyan ma élő alkotók munkáit jelentette meg, akik benne vannak ugyan a köztudatban, de nevük még nem, illetve nem mindig garancia az átütő sikerre. Nyilvánvaló, hogy nem az üzleti haszon a cél az SZK szerkesztői számára sem, amolyan „gyűjtőkönyvtárat” kívánnak létrehozni, amelyben ott a mindenkori székelyföldi irodalom java. 

Összeállításunkhoz Balogh Péter Erdélyi írók országjárása Nyugat-Magyarországon című, Kós Károly emlékének szentelt – tanulmánya képi anyagát is használtuk.

Balázs Árpád, Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport

 

Tüntetők vonultak az utcára az ország nagyvárosaiban vasárnap a szociálliberális kormány közkegyelmi tervezete és a büntetőtörvénykönyv módosítása ellen tiltakozva.

A bukaresti tüntetők között a tervezeteket nyíltan bíráló Klaus Iohannis államfő is megjelent.

A fővárosi Egyetem-téren összegyűlt csaknem tízezer ember éppen a két kilométernyire lévő kormányszékház felé indult, amikor megérkezett közéjük Iohannis, aki szerdán a kormányülésen való bejelentetlen részvételével próbálta megakadályozni, hogy a kabinet társadalmi vita nélkül módosítsa a büntetőjogot.

A tüntetők – akik szerint a kormánytöbbség nem a börtönök túlzsúfoltsága miatt akarja módosítani a büntetőjogot, hanem így akar mentőövet dobni a korrupcióval gyanúsított politikusainak – hangos éljenzéssel fogadták az elnököt. a büntetőtörvénykönyv módosítása ellen tiltakozva, a bukaresti tüntetők között a tervezeteket nyíltan bíráló Klaus Iohannis államfő is megjelent.

Helyszínen tartózkodó újságírók és fotósok 21.00 óra tájt mintegy 24 ezer főre becsülték a tiltakozók tömegét Bukarest belvárosában.
 

ÍRÁSUNK A KÉSŐBBIEKBEN FRISSÜL!

Címképünkön: Iohannis elnök a tüntetők között – Fotó: Grigore Popescu/ Agerpres.

Forrás: Agerpres, MTI