Akkoriban innen szinte mindenki hargitai fecskemadárrá szeretett volna válni. A nyolcvanas évek közepe volt, a racionalizált élelmiszerosztás, a fejadag ideje, amikor nemcsak azt döntötte el a hatalom, hogy mennyi a minimum, s mit ehetsz a megszerzett béredből, de sittre vághattak azért is, amit gondoltál, anélkül, hogy kimondtad volna. Valakinek, ha államilag kiutalt lakásodra fájt a foga, elég volt feljelentenie, hogy esténkent a Szabad Európa Rádiót hallgatod… Irodalmi körre járni, vagy külföldieket fogadni, abszolút főbenjáró bűnnek szamított, nehogy eszmélés vagy más történjen a lelkekben. Az ember nem honpolgárnak, hanem már kapásból potencialis bűnözőnek számított.
Sorra fogytak a barátaink és az ismerőseink. Többen sikeresen disszidáltak vagy örökre eltűntek. Egyik cimborám az öccsével tavasztól-télig minden délután úszott a Szejkefürdő medencéjében; oda-vissza tempóztak, ha esett, ha havazott, kész csoda, hogy nem fagytak bele a medencébe. Egy éven, négy évszakon át. Azt, hogy mire készülnek, nem mondták, de azért lehett tudni, mert sok bajuk volt nekik is a rendszerrel… Aztán egyszercsak eltűntek. Évek múltával tudtuk meg, hogy mi is történt. Zsombolyán leszálltak a vonatról, aztán átúsztak a Dunán Jugoszláviába, onnan Olaszországba kerültek, s bevándorlói vízumot kaptak Kanadába. Egy másik haver azonban már nem volt ilyen szerencsés. Őt úszás közben elsodorta a határőrség őrnaszádja. Véletlenül, mert a sötét és ködös éjszakában nem vették észre, hogy bent van a vízben. Egy leforrasztott pléhdobozban hozták haza, nem volt szabad megtekinteni a holttestét…
Én is folyton azon morfondíroztam, s magamban el is döntöttem, hogy veszem a vándorbotot. Erre azonban alaposan fel kellett készülni. Barátnőm nővére akkor már vagy tíz éve Auszriában élt. Úgy gondoltuk, hogy nála lesz az első menedékhely, ha kijutunk oda Magyarországról. Úgy tudtuk, hogy előbb menekülttáborba, lágerbe kerülünk mi is, ahol a házastársakat nem választják el. Akkor már évek óta éltünk együtt, úgyhogy – biztos, ami biztos – hipp-hopp, összeházasodtunk.
Az esküvőt követően kivettem a pihenőszabadságom, de kénytelen voltam a mézesheteket egyedül tölteni, mert az asszony egyedül kapott útlevelet, és egymagában ment nászútra. Meglátogatta a pesti rokonkat.
Elksísértem Nagyváradig, ahol aztán egy szállodaban dekkoltam Jóban voltam néhány váradi színésszel, egyikük sörözés közben mondta, ő tudja, hogyan lehet dobbantani… Ajánlotta, hogy üljek fel egy Szatmárnémeti felé tartó személyvonatra, s figyeljek jól, mert Érmihalyfalvánál a szerelvény gyakorlatilag a határ mentén halad, és lassul, mert kaptatóra megy… Ott kell leugrani, s amíg a vonat szép lassan halad, futni kell mellette, s aztán el balra, mert az már Magyarország. Ez olyan időszak volt, amikor a langyos kádári hatalom időnként átengedte az erdélyi szökevényeket, és szemet húnyt akkor is, amikor túl, az Ausztria felőli vasfüggönyön szivárognak át. Tudomásom szerint többen így jutottak ki, de erősen lottószerű volt ez a lehetőség, gyakran egy-egy szolgálatos tiszt kedvétől, működő vagy éppen szünetelő empátiájától függött, hogy visszazsuppolják-e az embert…
Aztan, amikor annyi bátorságot byűjtöttem, felültem ügyesen egy Szatmár fel induló vonatra. Talán több volt a zsaru és szekus az utazóközönség közt, mint polgári utas. Kikutattak, elvették a fényképezőgépem, megnézték, hogy van-e benne film, de láthatták, hogy üres… Mondtam nekik, hogy Szatmáron van dolgom. Mindenesetre megnéztem a helyet, amelyet említettek a váradiak, de nem mertem menni; ráadasul egyáltalán nem éreztem, hogy a vonat lassult volna, mikor elhagytuk az érmihályfalvi állomást. Vagy előtte lett volna az a bizonyos kaptató? Szóval: elillant a merszem, féltem, nem mertem kockáztatni, gyáva nyúl voltam…
Úgyhogy a következő éjszakán Szatmárról hazavonatoztam Segesváron át Udvarhelyre. Semmihez nem hasonlítható öröm járt át, amikor a szombatfalvi kicsi állomáson leszálltam a székely gőzösről.
A feleségem másnap hívott telefonon. A folyton recsegő készülék – hiszen állandóan zavarták, lehallgatták a külföldi beszélgetéseket – jóvoltából annyit kiszűrtem az egészből, hogy köszöni szépen, jól van, a nagybácsi és annak családja szívesen fogadta, hogy minden a legnagyobb rendben… Én azt hittem, arra érti ’minden a legnagyobb rendben’, hogy ez a mondat az ausztriai lelécelést fedi, de gyorsan hozzátette, hogy nagyon szeret, hogy hiányzom, és mihelyt teheti jön haza, talán egy hét múltán… Hamarosan, mindenképp! – véltem hallani a recsegés és búgás szűneteiben.
Bánatomban, és mert tartott még a szabadságból, s a lakodalmi pénzből volt valamennyi, felvertük nálunk a szalmaözvegyi legényszállást, ittunk a barátaimmal egy héten keresztül. Buliztunk, dorbézoltunk, bűzlött a lakás az olcsó szeszektől és a számlálatlanul elpöfékelt szűrőnélküli cigaretták füstjétől.
És mi lett? Mi lett volna! Egyszer csak feltűnt a nagyszoba füstjében-pálinkagőzében az asszony. Szőkén, kicsit csapzottan, gyűrötten, de arcán a hazatérés megnyugvásával. Nem hittem a szememnek. Azt gondoltam, hogy talán az ital miatt van mindez, hogy részeg vagyok, és vízióim támadtak. De mégiscsak ő volt, első és egyetlen feleségem. – Hogy lehetsz ekkora marha!? – kérdeztem, vagy inkább ordítottam, szinte sírva. Félt egyedül nekivágni az ismeretlennek, vallotta be töredelmesen.
Egy időre ejtettük a tervet, aztán két év múlva, ’89-ben ismét elővettük. Készülődtünk, rendeztük adósságainkat… Egyszer aztán bejelentette, hogy állapotos. Gyermeket váró asszonnyal pedig, pénz és megfelelő kapcsolatok nélkül, felelőtlenség lett volna útrakelni. Maradtunk.
Jött ez az újabb világ. Nem bántam meg. Arra gondoltam később, hogy a fecskemadár is mindig hazatér. Amíg teheti, s amíg van hová jönnie.
Pintér D. István
