Blog

A lengyelfalvi római ka­tolikus plébánia anya­könyvéből kiderül, hogy 1829. február 3-án látta meg a napvilá­got, Balázs napján. Székely András plé­bános keresztelte meg február 9-én. „Az újszülött neve: Illustrissimus Blasius, Baro, Orbán, Johannes, Paulus. Szülei (parentes): Illustrissimus  D. Baro Joannes Orbán et Illustr.  D. Eugenia Knecht, vero nomine Foresti. – Keresztszülők: Illustrissimus Dominus Comes Jóannes Haller et Magnifica D. Anna, Ugron, – helyettesíti (substitutus patrinus): Mag. D. Bölcskövi, capitanus.” – olvassuk a Bányai János által szerkesztett Székelység 1940. évi 3-5. számának 19. oldalán.

A dátum igen sok publikációban tévesen szerepel, amelyek 1830. február 3-ára teszik a születését. A ködösítéshez tisztelői és barátai is hozzájárultak, hiszen a halála évében, 1890-ben a későbbi unitárius püspök, Boros György által szerkesztett Orbán Balázs emléke című kis füzet is e téves dátumot közli. Egyébként maga Orbán Balázs szintén gerjesztette a bizonytalanságot, hiszen az udvarhelyi római katolikus gimnáziumban egy évvel fiatalabbnak vallotta magát – ezt akkor ezt nem kellett papírral igazolni –, és 1848. május 5-én, az Utazás Keleten című munkájában is megjegyzi, hogy „alig virult éltem felett 18 tavasz”. Különböző lexikonok, életrajzok használják tévesen ezt az adatot. Újabban az interneten is fellelhető mind a két változat. 
 

Bányai János egyértelműen tisztázta az 1829. évi dátum helyességét, ugyanezt, az 1979. évi százötven éves évfordulón M. Hubbes Éva történész-levéltáros is megtette a Művelődésben, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon ezt a dátumot használja, akárcsak Erdélyi Lajos, aki a hátrahagyott fotókat rendszerezte és két kötetben közölt vonatkozó kísérő-tanulmányokat.

Az 1990-es években, amikor szobrot készítettek, emlékszobát terveztek és műveit újra kiadták, a székelyföldi kutatók fel kívánták számolni a bizonytalanságot, Székelyudvarhely önkormányzata is megfelelően döntött, amikor kőbe, fába vésette nevét és a dátumokat: Orbán Balázs Lengyelfalván született 1829. február 3-án és Budapesten hunyt el 1890. április 19-én.

Simó Márton

Tavaly már a tizenkettedik kiadását is megérte nálunk a német író 1973-ban született meseregénye. Kalász Márton ragyogó fordításában az olvasó annyira belefeledkezve olvassa, mintha magyarul írták volna. Mintha személyesen a saját életével szembesülne.

 

Irodalmi szakértők nevezték már sok mindennek, próbálták beskatulyázni, beazonosítani holmi meseregényként, mágikus realizmussal átszőtt romantikus gyerekmesének, az álom és a valóság határán lebegő fantasztikus falanszter, a mindennapok és a költői képzelet különös egyvelegének állítva be. Persze könnyebb a fantázia világába utalni egy remekművet, mint szembesülni a benne feszülő, nekünk szegezett létkérdésekkel, még akkor is, ha a szerző a szereplőkkel mondatja ki, mesélteti el a legnagyobb létproblémát: a jó és a rossz harcát. Felnőtt olvasóként egyből értjük az analógiát, az allegórikus képek, szereplők könnyedén behelyettesíthetők. Hívő ember szemében nem kérdés a harc kimenetele sem. Ezt a szerző is tudja, sőt csodálatosan kicsomagolja, megfogalmazza, anélkül, hogy Bibliát emlegetne, vagy Istent nevén nevezné. Igaz, egy irodalmi alkotásnak nem is ez a célja. Olvasatomban azonban, enyhe túlzással, ebben a regényben mégis a jó és rossz teológiájának, és miért ne, az evangéliumnak „mesés” megfogalmazását érjük tetten művészi, mondhatni prófétai megfogalmazásban, egyszerű, hétköznapi, közérthető, szelíd nyelvezettel.

Az idő Isten ajándéka, és nem mindegy, hogy mire, kire fordítjuk. Mert el is vehetik tőlünk, s akkor a szívünket, az életünket engedtük elrabolni. Egy jezsuita lelkigyakorlaton hallottam: mindent elárul rólad, mire(kire) fordítod pénzedet, figyelmedet s főképp idődet…
 

Az 1995-ben gyomorrákban meghalt német író, Michael Ende már a hetvenes évek elején Olaszországba költözött, és ott írta meg méltán világhírűvé vált regényét. A „cselekmény” is ott játszódik. Főhőse Momo, az árvaházból megszökött, férfikabátban didergő, mezítlábas, borzas kislány, aki egy elnéptelenedett városszéli amfiteátrum lakója. Azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy a környékből hozzá látogatókat szívesen hallgatja. Sőt türelmesen meghallgatja. Van ideje rájuk. Barátai, Beppo, az öreg utcaseprő és Gigi, a szószaporításáról híres nagydumájú csöves, Nino a vendéglős, az utcagyerekek,valamint Hora mester az Idő és a Halál Ura, az őteknősbékájával, a csodálatos Kassiopeiaval.

Momo különleges képessége, hogy kibékíti az embereket, jelenlétében megáll az idő.Nála nem sietnek, nem idegeskednek a „vendégek”. A gyerekek önfeledten játszanak. Ő csak egyszerűen meghallgat, s néha kérdez. Szeret. Ez kelti fel az Időtakarék szürke urainak gyanakvását, akik az emberektől ellopott időből élnek, azon élősködnek, s akik azt szeretnék, ha az emberek minden idejüket megspórolnák a vagyon, a pénz, a haszon, a hatalom megszerzésének fejében. A szerző gyakran jelzi, hogy a szürke urak körül lehűl a levegő, szivarfüstjük köddé sűrősödik, és az embereket szó szerint kirázza a hideg.

A főhőst (s talán a többi szereplőt is) szó szerint behelyettesíthetnénk az evangélium szereplőivel, de mindenképp Jézus és a Sátán küzdelmét, a farizeusok, az irigység és a szeretet párharcát véljük felfedezni. Hátborzongató, ahogyan Ende nevén nevezi az igazságot, a csaló, rászedő gonosz lélek és az angyali tisztaságú kislány szembenállásában a bűn lélektanát, mozgatórugót: magunkra ismerünk benne. Leleplező és megdöbbentő az a mélység, ahová a regény leszáll. Nem lehet könnyedén, csak úgy az olcsó fantasztikum ponyvái közé dobni ezt az alkotást. Inkább minden felnőtt házi olvasmányává kéne tenni. Ez a Jelenések könyve-szerű látomás nagyon is aktuális. A regényíró már 1973-ben megérezte, prófétai ihletésű művével előre sejtette, mi lesz osztályrészünk a mai konzumidióta fogyasztói világban. Az ő nemzedéke már átélte.

A regény ilyen szempontból egyszerre mai és örök témát boncolgat. Az írás így bármikor friss és időszerű. Találkozik a Momóban A kis herceg Az Ember tragédiájával, az orwelli Állatfarm a Harry Potter-regénysorozattal…

A cselekmény jól végződik, igazi happy and: az emberek visszakapják elrabolt idejüket. De ehhez kellett Momo tisztasága, lehengerlő szeretete, bátorsága, önfeláldozása.

Amikor a regényben ott tartottam, hogy az egyik szürke úr Momónál járt, hogy egyezkedjék vele, egyszerre jutott eszembe Jézus és a sátán küzdelme, párbeszéde a kísértéskor ill. agedarai megszállottal, valamint a kommunista szekuritáte beszervező ügynökeinek kenetteljes, hízelgő, zsaroló és megtévesztő beszédmodora. De Momo átlát a szitán. Isten a lelkiismeretünkön, a Szentlélek inspirációján keresztül mindig jelez, a leghúzósabb helyzetekben is. S agonosz saját magát leplezi le. Ahogyan ez a szürke úris Momo előtt, önkéntelen őszinteségi rohamában kitálal,ésígy fény derül a gyenge pontjára.

A szürke urak, akárcsak a gonoszság, a sátán,a bennünk levő jóból élnek. Nem alkotnak, nem tesznek hzzá a jóhoz, az időhöz sem. Még csak nem is kamatoztatják a meglévőt. Csak lecsapolják életenergiánkat, időnkkel együtt…Élősködnek. Ezt szívják ki – aregényben szó szerint is, mint szivarfüstöt (mikor elfogy a szivaruk, megsemmisülnek) – belőlünk idő formájában. Ha beadjuk a derekunkat, elfolyik, idejekoránfogy el az életünk.Ezt teszik Fusi úrral, a fodrásszal is, aki már nem kedves a vendégekhez, mellőzi a társalgást, gyorsabban, feszültebben kattogtatja ollóját, csak kéthetente látogatja idős édesanyját és barátnőjét, órát akaszt a műhely falára, segédeket alkalmaz és minden mozdulatát pontos terv szerint alakítja. De ez lesz Gigivel is, aki már nem az utcasarkon adja elő légből kapott történelmi sztorijait, hanem titkárnők, utazásszervezők és marketingesek hadát állítja szolgálatba, kamerák és mikrofonok kereszttüzében, rivaldafényben tündöklik, állandóan utazik, tévé és rádióadásokban szerepel, és töméntelen sok pénzt keres. Több a pénze, de állandóan stresszes, rosszkedvű, megközelíthetetlen. Rohan és nyugtalan.Ez lesz a gyerekekkel is, akiket a szülők már nem engednek játszani, hanem „gyereklerakatban” taníttatják játszani: mosoly, öröm és kreativitás nélkül. Mint valami kis robotok, madzagon rángatott bábuk. Hiszen nem szabad elfecsérelni a drága időt… Mert a „megtakarított idő, kétszeres idő”…

A szülőknek meg nincs idejük, mert dolgoznak. De hol van ez az idő? Mi lesz több azzal, hogy elvontuk magunktól és szeretteinktől az időt? Kinek a kezén van ez az időbank…?

Amikor azt mondjuk valakinek, nincs időnk, jelzi, hogy nem fontos. De mi a fontos? És kire szakítunk időt…? A virtuális megoldások, az elektronikus kütyük helyettesíthetik a szeretetből másikra „pazarolt” indőnket? Minél jobban „takarékoskodunk” az idővel, annál kevesebb marad. S ráaadásul azt az időt amit úgymond megtakarítottunk, gyakorlatilag ellopták tőlünk. Nem más emberek, hanem: a sátán, a kísértő. Kívánságok, bírvágy, hatalom, dicsőség, pénz utáni hajsza alakjában. Ezek a „szürke urak” azzal a jól hangzó, trendi szöveggel csapnak be naponta: „az egyetlen, ami az életben fontos, hogy valamire vidd, hogy legyél valaki, hogy legyen valamid…” No, itt a bibi! Mert valójában csak arra van időnk, amire/akire szakítunk. S ez tőlünk függ. A kísértő démont saját eszközevel fegyverezhetjük le. Az ördögi kör, a gonoszság fondorlatos láncreakciója pont nálunk szakadhat meg. Sőt a szürke urak azt sem tudják, amit a szerző gyönyörűen állípít meg: „az ember sokkal több annál, mint az az idő, ami beleszorult.”

Tehát ezzel a fejlődésnek és állandó változásnak álcázott rohanással nem kellene folyton előre- és kiszaladnunk a jelenből, hanem jó lenne mindig a jelenben maradva keresni és megtenni a szeretet, az emberség cselekedeteit. S akkor mindenre lesz időnk. Úgy, mint Beppónak, aki utcaseprőként is alapos munkát végzett: lépés-lélegzetvétel-söprés. Nem arra gondolt, hogy sosem lesz vége, hogy ez alatt hasznosabbal is tölthetné idejét, vagy más munkával több pénzt kereshetne. A szerző ki is mondatja vele az esszenciát: „Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő seprűvonásra… Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát… Egyszercsak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre sem vettük, a szuflánk sem maradt ki”…

A könyv végén, krimibe illő üldözéses jelenet, és egy új élet kezdete. Mindenkinek rengeteg ideje lett, mert az emberek visszakapták ellopott idejüket. Egyszerre könnyű és reményteli lett a szívük. „Mindenkinek volt mindenre annyi ideje, amennyi csak kellett, s amennyit kívánt”… 

Paradicsomi állapotok? Inkább azt mondanám, megváltás utániak. Hisz az idővirágok ott vannak a kezünkben. Csak ne hagyjuk őket elhervadni.
 

Michael Ende: Momo. Móra Kiadó, Budapest, 2015.
 

Meglepetésként érte a hír a Dévai Szent Ferenc Alapítvány szárnyai alatt felnőtt testvérpárt, hogy „új életet”, igazi, saját otthont kapnak ajándékba. A sok mindent látott és megért fiatalokkal Siménfalvára látogattunk, hogy megnézzük leendő otthonukat.

 

Nagy Doinával nagyjából tíz éve ismerjük egymást, akkor még öccsével és nővérével az Arad melletti kisiratosi otthon lakói voltak. A szőke, kékszemű lány még tizenhárom éves volt, öccse, Sanyika pedig alig tizenegy. Azóta sem szakadtak el egymástól, jó testvérekhez méltóan jóban-rosszban együtt vannak, segítik egymást. Nővérük – aki szintén az otthon lakója volt – időközben férjhez ment, a többi testvérük – heten vannak – sorsa is nagyjából rendeződött.

 

Néhány napja jutott el hozzám a hír: a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak házat adományozott egy magyarországi hölgy, amelyet Böjte Csaba atya a Nagy-gyerekekre íratott. Azért, hogy végre igazi, saját otthonuk legyen, ahol zavartalanul hajthatják párnára a fejüket. Legyen számukra egy hely, amely – bár távol van a szülőfalutól – otthonnak nevezhetnek.

 

 

Doina legnagyobb fiútestvére harmincnégy éves, Zita harminc, majd következik a sorban Tünde, Gyöngyi, Enikő, Doina és Sanyika. Mindannyian Szászrégenben látták meg a napvilágot, onnan a Nyárád-menti Köhérbe költöztek, majd Nyárádmagyarósra.

 

„Már ifjú koromban, tizenegy évesen szolgálni jártam, egy vak nénire vigyáztam. De a mezőre is sokat mentünk, tanulni csak éjszaka jutott időm. Nagyon kemény volt az élet, gyerekként sok mindent láttam, amit nem kellett volna, de hála Istennek, elmúlt. Iskolába nem igazán jártunk, főleg tavasztól késő őszig, mert dolgozni kellett, s fenn kellett tartsuk magunkat. Munkánkért puliszkalisztet, tojást, tejet kaptunk. Nyáron epret szedtünk, hecserlit gyűjtöttünk be a mezőről, de jártam tűzgyújtót vágni is egy idős nénihez. Közben, a vak néni, akire vigyáztam meghalt és akkor döntöttem el, hogy megkeresem Csaba testvért, többször hallottam róla a rádióban. Nem anyukám küldött el minket, mi akartunk tanulni. A helyi plébános bácsi vette fel a kapcsolatot Csaba testvérrel és ő intézte el, hogy bekerüljünk az otthonba” – emlékszik vissza Doina az évtizede történt eseményekre.

 

Egy éjszakát Szovátán, egyet Déván alaudtak a gyerekek, onnan kerültek a határmenti színmagyar településre, Kisiratosra. Azelőtt a faluból ki sem tették a lábukat, s egyszerre volt lenyűgöző és riasztó az eléjük táruló világ. „Kisiratoson nagyon jó nevelőnk volt, az otthont akkor hozták létre, még bútor is alig volt benne. De volt saját szobánk, ami azelőtt nem. A gyümölcsös ládákat felfordítottuk, leterítettük abrosszal és vázába virágot tettünk rá. El sem tudom mondani, hogy akkor először mit éreztünk. Mintha igazi családban lennénk. Este jött Móni nevelő és velünk együtt imádkozott, majd megpuszilt mindenkit. Még aznap megszerettük. Akkor kezdtem el naplót írni, és úgy tartom, hogy ott, Kisiratoson kezdődött el az igazi életem. Nem csak az enyém változott meg, hanem mindannyiunkké” – mondja Doina, majd Sándor veszi át a szót. „Sokat köszönhetünk az alapítványnak, anélkül nem itt tartanánk. Persze, mindennek van előnye és hátránya. Előnye az, hogy sok mindenkit megismertünk, nagyon sok barátot szereztünk, viszont soha nem tapasztaltuk az igazi család, az otthon melegét, sok minden kimaradt az életünkből, ami másnak természetes. Szeretem a falusi életet, falun még beszélgetnek egymással az emberek. Városon, amikor kilépsz a blokkból, már az pénzbe kerül. Bízom benne, hogy jó életem lesz Siménfalván. A legfontosabb az életben, hogy amit csinálunk, szeressük, jókedvvel csináljuk” – mondja Sándor.

 

Kisiratoson négy évet töltöttek, majd átkerültek Csíksomlyóra. Doina is, Sanyika is ott végezte el a középiskolát, aztán a lány Marosvásárhelyre felvételizett a Sapientiára kertészmérnök szakra, Sándor meg elkezdett dolgozni.

 

 

„Azért mentem erre a szakra, mert hirtelen nem találtam másik, számomra megfelelőt” – mondja Doina. „Haza nem akartam menni, mert ott nem nagyon van hova, más lehetőségem pedig nem kínálkozott. Szívem szerint asszisztensnő szeretnék lenni, de szeptemberben már nem volt hely, így maradt a kertészmérnöki” – mondja mosolyogva.

 

Miután felvették a Sapientiára, sajnálta otthagyni, hiszen a kemény munkával szerzett pénzből fizette ki a tanulmányait és nem akarta, hogy elvesszen. Marosvásárhelyen a Szent Ferenc Alapítvány egyetemistáknak fenntartott otthonában lakik, de így is sok a kiadás. „Próbálom fenntartani magam, nyaranként elmegyek Németországba uborkát szedni. Elég kemény munka, nem tudom, hogy bírtam ki egész nap hasalva szedni az uborkát, napi két-három óra alvással. De beosztottam a pénzt és egy évig kihúztam belőle az egyetemen. Megnyugtat a tudat, hogy én dolgoztam meg ezért a pénzért. A jó Istent arra kérem, hogy adjon erőt, a többit én majd megoldom” – mondja Doina.

 

 

Siménfalva felső bejáratától nem messze, az út baloldalán bokrokkal benőtt ház évtizedek óta várhatja lakóit. Nem sokáig áll üresen, hiszen itt lelhet otthonra a sok kalandon átment testvérpár és édesanyjuk. Doina is, Sanyika is izgatottan mutatják az épületet, a kőlépcsőt, amiből eperlevelek nőttek ki. Bent két hatalmas szoba, egy kisebb konyha és egy fürdőszoba várja, hogy élettel töltsék meg. Nem túl nagyok, de otthonnak elsőosztályú. A tulajdonos haza akart költözni, de valami okból meggondolta magát és adományba adta a jó állapotban lévő régi parasztházat.

 

Addig, amíg „normális” életük lesz, öccsével szeretnének beköltözni a siménfalvi házba és ötvenéves édesanyjukat is szeretnék idehozni, hiszen sokszor aggódnak érte.

 

„Decemberben megkeresett Csaba testvér, és elhívott Dévára lelki gyakorlatra. Petrozsényba is elmentünk, az úton közölte velem a jó hírt. Számos komoly dologról beszélgettünk akkor az autóban, mindig megpróbál nevelni bennünket. Amikor vele vagyunk, annyi mindent tanulunk tőle, feltöltődünk energiával. Annyit nyagalygunk, hogy ez nincs, az nincs, pedig a boldogság nem attól függ. Van mit ennünk, van, ahol aludnunk, szerencsések vagyunk. Sokszor a gyerekeken akadok ki, hogy milyen hálátlanok. Mi semmit nem kaptunk gyerekkorunkban, de édesanyámnak, hogy visszapofázzunk, vagy ne csináljuk egyből, amit mond, olyan nem volt.”

 

A siménfalvi ház egyelőre üres, de egy jókedvű adakozó máris felajánlotta, hogy berendezi. Szükségük lenne tányérra, késre, villára… A fürdőszoba nagyjából rendben van, a konyha viszont teljesen üres. Van még tennivaló bőven, s nem csak a házban, hanem a ház körül is: nincs kerítés, kapu… De a fiatalok mindenre elszántak! Segítsünk nekik, hogy valóra válhasson álmuk, hogy otthonra leljenek az otthontalanságban.

Nagyálmos Ildikó

A ritkaságszámba menő könyv számunkra is kedves emléket őriz. Még nem tudni pontosan, hogy hány példányban készült, kik kaptak Németországtól ajándékba egyet-egyet, de az biztos, hogy Charles E. Rosendahl amerikai admirális a kivételezettek közé tartozott. Az ő jóvoltából került be a könyvtár féltve őrzött kincsei közé.

Az emlékkönyv két oldalon őrzi az aranyérmesek kézjegyeit és bejegyzéseit, köztük a korondi Lőrincz Mártonét, aki a görög-római stílusban szerezte meg a győzelmet a svéd Svensson legyőzésével. Lőrincz mellett ugyanekkor szerzett aranyérmet Zombori Ödön, Kárpáti Károly szabadfogású birkózásban, a 100 méteres gyorsúszásban Csik Ferenc, a női magasugrásban Csák Ibolya és Elek Ilona vívásban. A felsoroltak kézjegyét is őrzi az ajándékkönyv. A magyar csapat az olimpián összesen 10 arany, 1 ezüst és 6 bronzérmet szerzett, s ezzel Németország és az Egyesült Államok mellett a harmadik legeredményesebbnek bizonyult. Az arany kézjegyek között van többek között a legsikeresebb amerikai atléta Jesse Owens amerikai színes bőrű sprintelő aláírása, valamint Glenn Morris kézjegye, aki az olimpiai tízpróbában lett aranyérmes sportoló, mi több a Tarzan bosszúja című filmben ő játszotta a főszerepet, amelyet 1938 januárjában kezdtek forgalmazni.

Minket most Lőrincz Márton aláírása érdekel, hiszen családnevünk és keresztnevünk együttesen jelent bennünket. Elemezhetjük grafológiailag, mert az embert keressük, de nem értek hozzá. Egy biztos: nagyon boldog lehetett, amikor a nevét leírta, és büszke hazájára, Magyarországra, Korondra, Édesanyjára, akit rajongásig szeretett. Kevés olyan korondi akad – talán ő az egyetlen –, akinek az aláírását féltve őrzik egy dallasi könyvtár páncélszekrényében.

A korondi olimpikon szülőfalujában szombaton, január 24-én rendezik meg a 15. Lőrincz Márton Emlékversenyt, amelyen huszonkét birkózócsapat mintegy 250 versenyzője lép szőnyegre.
 

 

Kovászna és Hargita Megye Tanácsa támogatásával, a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Székelyudvarhelyen működő Hagyományőrzési Forrásközpont gondozásában jelent meg a Magyar Kultúra Napja alkalmából az A székelység története – tankönyv és kézikönyv diákoknak és felnőtteknek második, javított kiadása. 
 

A kiadványt több székelyföldi helyszínen is bemutatták az elmúlt hetekben, a közeljövőben Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Budapesten terveznek újabb közönségtalálkozókat a szerzők és szerkesztők jelenlétében. 

„Egy tankönyv egy adott tudományág, illetve egy tudományág részterületének a célzott korosztály (jelen esetben elsődlegesen a VI-VII. osztályos tanulók) értelmi fejlődési szintjének megfelelő összefoglalója. Ebből következik, hogy szigorúan tudományos (mondjuk ki: akadémiai) alapokon kell állnia, a vitás kérdéseket is ebből a nézőpontból kell megközelítenie. Ugyanakkor, tekintve a célzott csoport életkori sajátosságait, egy székely történelemtankönyvnek tartalmaznia kell azokat a hagyományokat, mondákat, mítoszokat, amelynek történeti hitele ugyan kétes, sőt olykor egyértelműen cáfolható, de élnek a székelység emlékezetében” – olvassuk a fülszövegben a szerzők krédóját.

A szerzők – Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula (†), Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András és Sztáncsuj Sándor József – hat tartalmi egységben, huszonkét fejezetben taglalják a székelyek történetét az őstörténettől napjainkig. Túl azon, hogy igyekeztek a megcélzott korosztály igényeit kielégíteni, a javított és bővített kiadás is szakirodalmi utalásokat tartalmaz, különböző irodalmi filmekre, képzőművészeti és irodalmi alkotásokra hívja fel a figyelmet, hogy a felnőtt és nem a Székelyföldön élő olvasók mélyesebben tájékozódhassanak. A székelység történeténete grafikai képét ezalkalommal is Gyöngyössy János rajzai határozzák meg. A közelmúltban Udvarhelyszék Kultúrájáért díjjal életmű kategóriában kitűntetett „történeti grafikus” elmondta, hogy a ebben a második kiadásban 153 illusztrációja van, amelyek közül 31 illusztráció teljesen új, kimondottan ehhez a mostani kötethez készültek, az elsőben 145 lehetett, amelyek közül 8 portrét visszahívott és újjal helyettesített.

A Forrásközpont dolgozóitól megtuk, hogy e munka, hasonlóan az előzőhöz, igazi könyvsikernek számít, hiszen két hét alatt mintegy ötezer példány talált gazdára. A forgalmazást maga az intézet végzi, a kiadvány ajánlott ára 23 lej. Jelen pillanatban alternatív árusítókról nem tudunk. A szerkesztőbizottság elnöke, Hermann Gusztáv Mihály történész, egyetemi docens bejelentette, hogy a közeljövőben várható a tankönyv román nyelvű kiadása is.
 

 

Idén is Budapesten, a Millenárisban tartják a fesztivált (1024 Bp., Kis Rókus u. 16  20).

A II. Székely Fesztivál fővédnöke Varga Mihály Nemzetgazdasági Miniszter.
 

 

Május 5., csütörtök – Zártkörű konferencia Székelyföldi Gyógyturizmus címmel;

 

Május 6., péntek  – 11.00 óra – Csíksomlyói déli harangszó – Megnyitó, majd száz kézműves termelő ezer székely termékének bemutatója;

 

Május 7., szombat – 9.00–21.00 óra között, egész napos kulturális program, a székely gasztronómia bemutatkozása, székely vásár;

 

Május 8., vasárnap – 9.00–21.00 óra között, egész napos kulturális program, a székely gasztronómia bemutatkozása, székely vásár.

Támogatói belépőjegy ára: 1.000 Ft, 10 év alatti gyermekek belépése díjtalan.

Simó Márton

Mert a legsúlyosabb és végső bukás mégiscsak a lélekbukás. S ha én el is bukom, a jó ügy, amelyhez hozzákötöttem magam, bosszút áll értem is. S tán még az is igaz, hogy a rokonszenv lába lassúbb, mint a gyűlöleté. Mégis, én is azt kívánom, hogy a gondolat ne csak tollam alatt váljék írássá, hanem a mozdulataimban; magam is egyedül az írt és tettírás egységében méltányolom az eszmét. Két dolog jár előttem: az a hűség, amellyel az élethez tapadok, s az a hűtlenség, amely az élet fölé kerekít. Az elvárások kísérteténél csak a nemzetiség elvitatása abszurdabb terror.

Ki tüzek közé szorul, már nem számít a szeretetre. Tagjaiban egyedül az lüktet, vajon van-e, aki repülni merészel vele? Mert túl a történelmen s túl mindenen: az emberi méltóság legvégső határa az, hogy – még ha nem jön is a megváltás – minden pillanatban méltó akarok rá lenni. Bukarestben ismerik a csángó mesét, a virtuális fantom-sztorit. Vidám dolog egyesek számára az élettel, az igazsággal játszani. S hogy a hatalmasak száműznek a valóságból népeket, jogokat: szomorú dolog. A népek életében minden huszonnegyedik óra az első óra is egyben. Az emberi élet jellemzésére pedig egy Heltai Jenő-szállóigét tudok idézni: „az életben éppen az a szép, hogy mindenki a saját ízlése szerint rontja el”.

Látjuk a csángó valóságot, vagy csak nézzük? Annak látjuk, ami, vagy saját díszeinkkel beborítva? Szelíd arcú öregapó állt mellettem a magyarfalusi Szent István-szoborszentelés alatt, idén, július 24-én. Bácsi Józsi, hogy érzi magát, kérdem tőle. „Fiam, mondja, én ötven esztendeig az oltáron szolgáltam (sekrestyés volt), csak az eget láttam, húsz esztendeje nem állak egyenes háttal, csak a földet látom. Én most úgy vagyok, mint a mesebeli király: egyik szemem sír, a másik nevet. Sem égen, sem földön ekkora vétket nem éltem. Az nem Szent Istán! Az Szent Istán magyar király! Én nem láttam, vak vagyok, de mondják, hogy amikor a falusi asszonyok elkezdték énekelni Szent Istán énekét, akkor elment a pap. Fáj a szívem. S azt immá’ begyógyítni csak a föld fogja. Van, akinek bűn megbocsátani!” Eszembe jutott Pilinszky. Józsi bácsi, mondok egy szépet – szólok hozzá –, egy magyar költő mondta: „Ti úgy gondolkoztok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség. Én úgy gondolkozom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” Egyetértünk vele? Leguggoltam hozzá, nagyságát meglátni, vak szemébe nézni. Tél ült tekintetében, a szürkeségen szikrák törtek át. Fölöttünk elvonultak a népek, a harangszó elverte a délebédet. Egy láthatatlan vasárnap volt, melyet krónikák nem fognak védeni. Csak az igazságosság szent jelei törtek mintha át egy imádkozó virrasztást. Sem vigasz, sem elismerés nem építheti a lelkemet.

Az író, mondja Németh László, csak akkor lehet társadalmi erő, ha vele egynemű társadalmi akarat sodorja. Egy olyan tanulságot, amelyben egész életemet, egész életünket elhibázottnak látom, vagy látjuk, sosem vonhatok, sosem vonhatunk le! Itt, a földön ember s ember közt a leghalkabb, de legértékesebb kapocs: egymás életének a csendes helyeslése.

Iancu Laura

 

A kiválasztott tárgyat nyitvatartási időben, hétfőtől péntekig 9.00 és 16.00 óra között, hétvégén 9.00 és 14.00 óra között ingyenesen lehet megtekinteni.

 

A januári hónap műtárgya a néprajzi gyűjtemény igen értékes és szép darabja, egy asztalos céh széke 1716-ból. Szőcsné Gazda Enikő, az intézmény néprajzos muzeológusának összefoglalója a hónap műtárgyáról:

 

„Az ipartörténet kiemelkedő értékű, ritka műtárgyai a céhes atyamesterek székei. A céhes szék státusszimbólum volt, az atyamester a gyűlések alkalmával erre ült. A rajta lévő szimbólumok a mesterség társadalmilag elfogadott jelei voltak: a kiállított műtárgyon a vinkli és körző utal arra, hogy az asztalosok tárgyáról van szó.

 

A Székely Nemzeti Múzeum asztalos céhes széke 1716-ban készült, így egyike Kelet-Európa legrégebbi ilyen típusú tárgyainak. K. Csilléry Klára híres bútorszakértő még úgy vélte, hogy a magyar nyelvterület legrégibb ilyen emléke az 1730-as évekből származik, így e műtárgy kiemelkedik korai évszámával. Sajnos a múzeumba érkezésének körülményei ismeretlenek, ám Keöpeczi Sebestyén József művészettörténész 1932-ben már a sepsiszentgyörgyi gyűjtemény darabjaként fényképezte.

 

Mivel az 1710-es években Székelyföldön még nem létezett asztalos céh, így feltételezhető, hogy a tárgy a közeli Brassó atyamesterének széke lehetett. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy angyalfejes faragványai a brassói Fekete-templom ajtódíszeivel mutatnak rokonságot.”

Forrás: Székely Távirati Iroda

 

Jézus életet adó bizalma nemcsak szabaddá tesz, de hihetetlen távlatokat nyit előttünk! Az önmagát bűnösnek tartó Péterből nem csak szent lesz, hanem Krisztus nagycsaládjának első elöljárója is! Nézem a Szent Péter Bazilikát, vajon merhette legszebb álmában is remélni ez a galileai egyszerű halász, hogy a világ szívében az ő tiszteletére egy ilyen szép templomot építenek?

 

Az Irgalmasság Iskolájának hatodik hetének a témája: „A fogságban lévőket kiváltani!” Szeretettel biztatlak, hogy ezen a héten merjük egyfelől magunkat Krisztus gyógyító, életet adó szeretetében helyezni, másfelől mi is Megváltónk példájára ugyanezzel a szeretettel forduljunk testvéreink felé!

Csaba testvér