Blog

Gasztronómiai szakíró, sok nyelven beszélő tolmács, ezerarcú fotómodell, néprajzi adatgyűjtő… – felsorolni sem könnyű, mi minden kívánkozik a Székelyudvarhelyen élő Berecz Edgár adatlapjára.

Világot járni számára nem turizmus, nem kikapcsolódás, nem kellemesen eltöltött idő, hanem sokkal több annál: majdhogynem hivatás, azaz életművészet.

Gyalogosan vagy autóstoppal, teveháton vagy munkagépen, mindegy, hogyan közlekedik, a vezérelv mindenhol ugyanaz, ahová megérkezik: azonosulni a hely szokásaival, szellemével, kapcsolatba kerülni az emberekkel és a kultúrával, másként ugyanis nem érdemes.

Vajon miként vélekedik Európáról egy utazó, aki szerint a Kelet jó, mert ott szégyen a bűn és a lopás? Ilyen és hasonló kérdésekre keressük a választ Berecz Edgárral a Györkös Mányi Albert Emlékház (Kolozsvár, Republicii/Majális u. 5.) Nyitott szemmel című sorozatának 2019. február 14-én, csütörtökön, 18.30 órától sorra kerülő estjén.

Simó Márton Mi, székelyek és román barátaink. Interjúk, dokumentumok és vallomások az együttélésről (Budapest–Székelyudvarhely, Erdélyi Műhely Könyvek, 2018) című kötetét mutatják be Csíkszeredában, a Kájoni János Megyei Könyvtárban február 21-én 17 órától. Az interjúkötetében Erdély szellemisége és az igazi együttélés iránt elkötelezett román értelmiségieket kérdezi transzszilvanizmusról, barátságról. A szerzővel Molnár Vilmos író, a Székelyföld folyóirat szerkesztője beszélget a kötet csíkszeredai bemutatóján.

Molnár Vilmos Fény az alagútban (ha még nem is a végén) című recenziójában ajánlja figyelmünkbe a kötetet: „Rendhagyó és hiánypótlónak is nevezhető könyv bemutatásán vehet részt, aki eljön a Kájoni János Megyei Könyvtárba. Könyve lapjain Simó Márton húsz olyan román vagy vegyes nemzetiségű értelmiségit szólaltat meg, többnyire interjúk keretében, akik megértéssel és rokonszenvvel közelednek a székelységhez, annak történelméhez, jelenkori problémáihoz. Mi több, nem idegenkednek a székely autonómia gondolatától sem, s többnyire elítélően nyilatkoznak a ’89 utáni román kormányok politikájáról, beleértve azt is, ahogy Bukarest a nemzetiségi kérdést kezeli. A bukaresti román politikusok többségének és némely elvakult nacionalista újságírónak a látás- és láttatásmódját nem szabad kivetíteni az egész román népre, az erdélyi románság egészére különösen nem. Bizonyság erre a könyvben megszólalók állásfoglalása is a székelységgel, tágabban pedig a transzszilvanizmussal kapcsolatban. Mintha egyre több erdélyi román kezdene rájönni, hogy Bukarest politikája számukra sem igazán kedvező.” (…)

Simó Márton író, költő, szerkesztő, civil 
aktivista, a Hargita Népe munkatársa

„A megszólaltatottak közt található tanár, képzőművész, mérnök, üzletfejlesztési vezető, történész, pap, szociológus és újságíró. Többnyire erdélyi románok, de akad köztük moldvai is, és olyan oltyán, aki addig még soha nem járt Erdélyben, de otthagyta a Regátot és Bukarestet, ide költözött a Székelyföldre, megtanult magyarul, felvette a magyar állampolgárságot is, és egy általa írt versben azt vallja: »…a mosolyom elejétől a könnyem végéig, fények és nyomok között, a szívem magyar.« (Roxana Tudor) Ők már nem dőlnek be némely soviniszta, xenofób újságíró magyarellenes uszításának, mert hiszik: »Ha jóhiszemű vagy és szereted az embereket, nem maradhatsz a végtelenségig az előítéletek homályában. Rendkívül fontos, hogy érdeklődjél, tájékozódjál, hogy a magad fejével csak akkor ítélkezz, ha meghallgattad a másik véleményét is.« (Cristian Sandache).

Molnár Vilmos eredeti recenziója a Székelyföld 2019/2-es, a rövidített változat a Hargita Népe 2019. február 15-i számában látott napvilágot.

A SZERZŐRŐL

Simó Márton (Urikány, 1963) – költő, elbeszélő, szerkesztő, a Hargita Népe munkatársa. Kötetei: Kétszáz éves az atyhai templom. Emlékkönyv 1799–1999 (Csíkszereda, 1999); Az utolsó tanító (elbeszélések, uo., 2003); Bozgor (regény, I–III. Bp., 2004–2007); Tranzit (novellák, Kortárs Kiadó Budapest, 2009); Kijelölt hely (publicisztika, Budapest-Székelyudvarhely, 2015); A zöld ág reménysége (publicisztika, Budapest-Székelyudvarhely, 2017).

Farsang farkán, a Házasság Hetének végén történeteket olvasok. Épp Bruno Ferrero  van soron. Beleolvasztva mindennapjaimba továbbpörgetem esszenciájukat, és meglepő következtetések, tanulságok szűrődnek le belőlük. Adva van egy család, két házastárs, vagy egy hivatásszerűen „összezárt” közösség, esetleg „csak” egy sima párkapcsolat, ahol évek telnek el együtt, egymásra utalva a közös fedél alatt. Már azt hinnénk, ki-(meg)ismertük egymás rigolyáit, kipuhatoltuk egymás természetét, hazulról hozott szokásait ismerjük, és megtanultunk elnézőnek lenni iránta.

A kölcsönös bizalom, a megbocsátás, az „egyfelé húzzuk a szekeret”-elv összecsiszolt, mert együtt könnyebb a család terhét cipelni, így több az örömünk, a bánat megosztható, a fájdalom elviselhetőbb, szeretni kötelesség és egyébként is: így szép ez az életre szóló kaland. Közben évek, évtizedek telnek el, és a (meg)szokás hatalma is nagy úr lesz, a figyelem is csökken, kialakul a „nekem jó így” érzés, rutinossá válnak a mozdulatok, gesztusok, már egy pillantásból értjük egymást, minek változtatni, vagy erőltetni a változást, főleg magunkon. Hisz a másik így is elfogad,  jó ő úgy is nekünk, ahogy van. És el kell jönnie jobb esetben az ezüstlakodalomnak vagy a boldoggáavatásnak, nemritkán pedig a mennykőnek kell belecsapnia, hogy észrevegyük: a szeretett társam egy titok. És nekem eszem ágában sem volt megfejteni őt. Még csak meg sem próbáltam. Talán egy nem várt helyzet, fájdalmas élmény deríti ki: bizony mekkora hős, szent mellett éltük ki a magunk laza természetességét, jottányit sem mozdítva, hogy talán neki is könnyebb legyen. Mekkora türelem kellett neki hozzám, fel sem fogni ép ésszel…

Pedig sokszor elég lenne egy zsebkendőnyi figyelem, beleérzés, vagy a másik által nyújtott tükör, hogy észrevegyük magunkat, és jobban szeressünk.

Első felvonás: Jenő és Joli

Jenő és Joli lelkesen beszélgettek, amikor Jenő egy pillanatra elhallgatott, elővett egy fehér zsebkendőt a nadrágzsebéből. Kihajtogatta, majd kifújta az orrát. Joli zavartalanul beszélt tovább. Néhány erőteljes fújás után, az élek mentén gondosan visszahajtogatta a zsebkendőt, míg végül eredeti formájába nem került, majd visszatette a zsebébe.

Bátor és időszerű témát jár körül Simó Mártonnak az egységes román állam létrejöttének centenáriumán megjelent könyve.* Benne mintegy kéttucatnyi interjút, dokumentumot, vallomást közöl az erdélyi, székelyföldi román–magyar együttélésről.

A transzilván tolerancia, jószomszédság jegyében, közös szellemi javaink védelmében írt, szerkesztett könyv ez, fájdalmakat gyógyító, jövőt pásztázó, hasznos kiadvány, amelyet többé már nem lehet megkerülni a román–magyar viszonyok tárgyalásakor.

Szót kapott, szót emelt benne egy kis forradalmi szabadcsapat, akik megerjesztik a témáról való gondolkodást, hogy kisüljön belőle a békesség, a jövő kenyere… Tovább a Háromszék honlapjára

* Mi, székelyek és román barátaink. Interjúk, dokumentumok, vallomások az együttélésről. Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest-Székelyudvarhely, 2018. 196. old

Lőrincz József

A községi monográfia, a Korondi Sokadalom is csak szerényen egy mondatban említi a falu jeles szülöttjét. Igaz, a mai napig keveset tudunk róla, bár sok székelyföldi elesettnek volt pártfogója a trianoni döntést követő nehéz időkben. Korondon született 1897-ben, édesapja Balázs György, édesanyja Lőrincz Anna. Székelyudvarhelyen a katolikus főgimnáziumban érettségizett. 1916-ban bevonult a 82-esekhez, másfél évet volt olasz fogságban. 1923-ban befejezte jogi tanulmányait Budapesten. A főiskolai évek alatt és utána is aktívan részt vesz a trianoni békeszerződés miatt szülőföldjükről elüldözött, menekülésre késztetett tanulni vágyó fiatalok felkarolásában.

Egyik vezetője, és főszónoka, a Székely Egyetemi Hallgatók Egyesülete (SZEFHE) mozgalomnak, amely az otthontalan székely fiatalokból verbuválódott össze, az összetartozás-tudat és a szülőföld szeretet ápolására, a jogosnak tartott határ-revízió hangoztatásával, az igazságtalannak mondott békeszerződés ismeretében, a jövőbe vetett hit reményében. Az egyesület vezetői temérdek programmal, személyes odafigyeléssel, részben anyagi támogatás megszervezésével álltak a sokféle problémával küszködő fiatalok mellé. Budapesten, 1925-ben a Liszt Ferenc téren létrehozták a Székely Kultúrházat, amelyet később Székely háznak hívtak és elsősorban a népi díszítőművészet tárgyait mutatták be.  Az ott készített hímzések és faragványok az együttes munka során a baráti kapcsolatok alakulásában játszottak szerepet. A Székely Ház helyet adott az irodalmi rendezvényeknek, amelyre korábban a Szentkirály utcai Tanítók Házának nagytermét vették igénybe.

Budapest V., Liszt Ferenc tér 4. – a Friedmann-házban kapott helyet a SZEFHE  
 

Nem véletlen, hogy ő szónokol 1928-ban a „Kelet” című szobor leleplezésénél, az összesereglett Budapestre menekült székelyeknek, ahol reménykedve tekintenek a leleplezésre váró alkotásra. Az ősi magyar erőt megtestesítő Csaba vezér a megtorlás pillanatát várva felszabadítja a levetkőztetett és kopjafához láncolt, bilincsekbe vert, Erdélyt jelképező – kezében az országrész címerét görcsös reménységgel szorító – alakot. 1936-ban elkíséri földijét, a korondi Lőrincz Márton birkózót a berlini olimpiára, a nagybácsi anyagilag is támogatta a sportolót. A kormányzó 1939-ben a budapesti központi királyi járásbírósághoz nevezi ki bírává.

Balázs Dániel aktív szerepet vállalt a tekintélyes Hargitaváralja jelképes szellemi Székely Község megszervezésében, vezetésében, a két világháború között. Majd a bécsi döntés után, mikor a történelem teremtette meg újra a nemzet egységét, a Hargitaváralja gazdasági programja támogatást nyújtott a Székelyföldnek. Székely háziipari termékeket exportáltak nyugati országokba, főleg Svájcba. Korondi kerámiát, kovásznai posztót. Keresett cikkek voltak. Az 1940-es évek elején a magyar hatóságok be akarták tiltani a korondi sósvíz használatát, a községi elöljáróság azonban megkérte a Budapesten élő dr. Balázs Dániel törvénybírót, hogy keresse ki a levéltárból a korondi sósvíz használatára vonatkozó régi engedélyeket. Balázs Dániel az Országos Levéltárban olyan oklevélre akadt, amelyben a korondiak kérésére Mária Terézia engedélyezte a sósvíz használatát a helybeli lakosságnak. Rendszeresen rendeztek székely esteket és bálokat a fővárosban és vidéken, a Hargitaváralja jelképes székely község szervezésében. A kitűnően sikerült előadásokat, bálokat megfelelő gondossággal állították össze a vezetők és a község lelkes háziasszonyai. Ezek szervezésében a Korondról elszármazott atyafinak nagy szerepe volt.

A sors fintora, hogy 1945 után a nép nevében szerveződő új hatalomnak nem volt szüksége a budapesti székelyek egyesületeire, egyáltalán a párt által nehezen ellenőrizhető civil képződményekre. Belügyminiszteri rendelettel 1946. július 4-én feloszlatták Hargitaváralja jelképes Székely Községet, sok más egyesülettel egyetemben. A belügyminiszter, nem más, mint a székelyudvarhelyi származású Rajk László, aki a magyar népi demokrácia nevében döntött így. A SZEFHE-vel kapcsolatos dokumentumokat a határ-revízióra vonatkozó kijelentései miatt, az irredenta eszmék terjesztése miatt szigorúan titkos anyagként kezelték, sok esetben megsemmisítették. A székely ügy pártfogói ellen a kommunista elvtársak eljárást indítottak, sok esetben börtönbe csukták.

Balázs Dániel1984-ben hunyt el, földi maradványai egy budapesti temetőben nyugszanak. 

Nincs az a szőnyeg, ami alá annyi mindent be lehetne söpörni: a britek kiengedését s a migránsok beengedését, – mondta Orbán Viktor a minap. Jól mondta. A  velencei karnevál egyik idei díszvendége Magyarország volt, ahol a gyerekeknek egy számítógépes játékban egy őrült hekkert kell megfékezniük, aki a világot meg akarja bénítani.

Emellett futótűzként megy nálunk is a 2 x 2 annyi mint huszonkettő, Alternatív matek című kisfilm, ahol a csattanót a konzervatív tanárnő a film végén vágja a  szabadelvű igazgató képébe. Mert a gátlástalan szabdságnak már nincsenek határai. Nincsenek értékek, biztos fogódzók, törvények, korlátok, amelyek épp a szabadság őrült diktatúrájától védenének meg.

Ha nem indul a film a fenti linken, játssza le ITT!

Mert engedtünk. Fokozatosan és következetesen engedményeket tettünk a sátánnak: erkölcsi döntéseinkben, törvényhozásainkban, elképzeléseinkben, egyéni és trsadalmi szinten egyaránt. És ebben vergődünk, mint hal a hínárban. S akkor még nem beszéltünk a  legfrissebb egyház + Vatikán-elleni médiatámadásokról, ahol már nemcsak a pedofilia, a homoszexualitás és nemi erőszak került terítékre, újfent, hanem egy amerikai papcsemetéből lett piszológus már azzal riogat, hogy a papok gyermekei mindenütt ott vannak, s ez mekkora veszély a világra. Miközben a gender és a transznemű szabadosság már a franciáknál sem akar édesapáról és édesanyáról beszélni. A svéd miniszterasszony pedig az emancipált nők nehezen kiharcolt és most csorbult jogai miatt siránkozik, mert „kötelező szülni” a nemzetnek… Micsoda aljasság, ugye? Tanár ismerősöm meséli, hogy diákjainak kétharmada nem vágyik egyébre, csak sok pénzre, s el innen. Irány Hollandia, ahol jól bekábítószereznek, majd évekig kuksolnak a börtönben, s mire hazajöttek megkopaszodva, kiégve, lerongyolódva, mint amaz orvosit végzettek, akik a londoni vécépucolástól megkergülve lassan hazaszivárognak, mert elegük van az anyátlanságból és a nyakló nélküli szabadságból.

Milyen kifinomult módszerrel dolgozik ez a „Hekker”. Már a teremtés óta. „A kert minden fájáról ehettek, csak a kert közepén álló fáról nem” […] „Dehogy haltok meg!” – mondja Évának. Csak kinyílik a szemetek. S meglátjájok milyen hatalmas az ember, ha magára tekint. Csórén marad, de szabad lesz. Ő dönti el mi a jó és a rossz. Önmagát kinevezi istennek, mindent tud, amiről azt hiszi, képes is irányítani, uralni a dolgokat. Kezdi isteníti saját magát, imádni a természetet, az állatokat, a testét, ún. Alkotásait, pl. a kütyüket, rabszolgájukká válik, de az istentől is félti szabadságát. Neki már csak jogai lesznek, de kötelesség, kötődés, elköteleződés, köszösségvállalás nem kell. Türelmetlenné válik, nincs ideje kivárni. Azonnal, gyorsan, hamar mindent megismerni, megkóstólni, megízlelni, kiélvezni, birtokolni, habzsolni, felélni. Nem akar már megmaradni, sőt fennmaradni sem: csak most, rögtön elfogyasztani. Már a munkájában sem lel örömet, ha nem kap érte pénzt, már nem éli át az alkotás örömét, a termés alakulásának izgalmát, ráhagyatkozva a Gondviselő Istenre.

Jézus Krisztustól pedig nem ezt látjuk. A nagy farsangi tobzódásban is ő kellene legyen a Mérce. A pusztai megkísértésben való viselkedését pedig fiataljaink és felnőtt híveink egyaránt megszívlelhetnék. „Nemcsak kenyérrel él az ember”…, „Uradat Istenedet imádd, és csak neki szolgálj”…!

Ha élni akarsz, válaszd az életet. Mert az Úr nem azért teremtett, hogy  átengedd az irányítást az őrült hekkernek, aki folyton kibújik a szőnyeg aló: kísért, csábít, hízeleg, elbűvöl, csiklandoz, s közben a halálba kerget.

Ha viszont Krisztus győz benned, életben maradsz.

Magyarország köztársasági elnöke a nemzeti ünnep alkalmából Kossuth-díjat adományozott Ferenczes István József Attila- és Babérkoszorú díjas, Csíkszeredában élő erdélyi magyar költőnek. Művészetéért 2001-ben József Attila-díjjal tüntették ki, 2005-ben megkapta a Balassi Bálint-emlékkardot, 2015-ben pedig a Magyarország Babérkoszorúja díjat. 2011 óta a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja… Tovább

A címkép Farkas Antal felvétele

Élő Székelyföld Munkacsoport

Hogy a gyermekkorunkban még fellelhető némi idill és összetartás előtt volt-e szétszerveződés? Ezen nem gondolkodtam el soha, pedig számos testvérük volt a nagyszülőknek. Clevelandet, Pestet, Bukarestet, Nagyszebent emlegették, hogy ott is lennének rokonok. Csak kevesekkel találkoztunk.

Jöttek néha idősebb nénik, bácsik – emlékszem –, s meséltek arról, hogy hány gyerekük, hány unokájuk van, de azok nem jöttek. Mondták, hogy kicsit tudnak magyarul. Talán egyszer jött egy leszármazott Magyarból, de csak addig, míg lerakta a szülőket, s ment autóval Erdélyt látni, majd néhány nap múlva értük jött, s úgy elmentek, hogy csak egy cím maradt utánuk Kaposvárról, ahová eddigi életemben egyszer sem jutottam el… Tovább

Simó Márton

Mondja az ismerősöm, hogy azt a feladatot kapta az unokája osztálya, hogy rövid fogalmazásban írják le, mit jelent számukra a kaláka.

Ha már ennyire nyitott volt, akkor én is rákérdeztem, hogy vajon a Kaláka együttesre gondolt a tanci, esetleg az önkéntes alapon szerveződő közösségi munkára, amelyet oly nagy előszeretettel gyakoroltak anno, s amelyet itt-ott ma is szorgalmaznak időnként.

Nem hiszem – bizonytalanodott el kissé az üde és friss nagyanya –, nem hinném.

Mindenesetre a kicsi drága felsorolta az alapító tagokat: Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos, Mikó István és Radványi Balázs. Még azt is hozzáírta, hogy az együttes 1969-ben alakult, amikor mama született. Beleírta még, hogy volt a koncertjükön. Így: 2x… Tovább

Az együttes az évtizedek során többször átalakult, de ma is működik. Számos hanglemezt adtak ki az elmúlt ötven évben. Beépültek a Kárpát-medencében nem csak a magyarok, hanem az élő más népek kultúrájába is. Világszerte is sokfelé ismerik Japántól az Egyesült Államokig, egész el Braziliáig, Ausztráliáig.

Tovább a Kaláka együttes honlapjára. 

A ‘kalákának’ nincsen honlapja. Viszont van jelentése. És (volt egykor) megtartó ereje.

Simó Márton

A sok évszázados román-magyar együttélés nem ért véget Trianonnal, csak jellegében változott meg. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a Kárpát-medencében továbbra is együtt leszünk, s mindkét nép érdeke, sőt az Európai Unióban való tagságunk tapasztalata alapján sikereink feltétele is, hogy egymásra támaszkodva s ne egymás ellenében próbáljunk érvényesülni.

A két nemzet képviselői 1920 óta számos alkalommal próbálkoztak a román-magyar kapcsolatok építésével, egymás gondolkodásának és kultúrájának jobb megértésével. Ezek a törekvések (például a Nagyváradi Hídverés) azonban rendre elakadtak. Ez azonban nem lehet akadálya, hogy konokul, újra meg újra megpróbáljuk rendezni kapcsolatainkat.

Ez a 2019. március 23-án szervezett konferencia útkeresés… Tovább

Élő Székelyföld Munkacsoport