Blog

A püspök megelégelte a sok névtelen levelet.
Ezért előkapta legújabb iPod okostelefonját, simogatva beindította.
Letöltötte az Úr honlapjáról a frissített, zsinat utáni, posztmodern, Z-generációs papi profil-alkalmazást.
Rátelepítette egyházmegyéje plébániáira. Vírustalanította.
Majd működésbe hozta a hozzá csatolt konvergenciaprogrammal együtt.

Még egy-két klikk.

És a kütyü ki is dobta az eredményt.

Íme a koordináták:

– A tökéletes pap alig harmincéves, de legalább negyvenéves tapasztalattal és mérhetetlen bölcsességgel (N.B. sapientia) rendelkezik. Megjárta már a szórványt, s a hadak útját is, volt nagyközségben, kisvárosban, ismeri a rétegpasztorációt, több mint tízéves káplánsággal a háta mögött ideális főnök. Jelenleg tizenhét filiája van, miközben egyetlen káplánjával vasárnaponta legalább ötöt miséznek fejenként, tíz főállású alkalmazottjuk van, 13 gyakornok, számtalan jóravaló, plébániai önkéntes segíti munkájukat. Húsz hektár erdejük, harminc üzlethelyiségük, hét szegénykonyha és tízezer hívük tartozik még a leltárba. Bejárnak a kórházba, a börtönbe, a rádióba, az egyházi iskolába. Havonta lelkigyakorlatot tartanak üzletembereknek, szakácsnőknek, baktereknek, kórházi alkalmazottaknak, politikusoknak, IT-szakemberek szemét csillantják fel a „management by Jesus” újdonságával, zarándoklatot vezetnek a Szentföldre, Medjugorjéba, Lourdesbe és Rómába, elsőszombatos virrasztást tartanak Csíksomlyón, baba-mama klubot és délutáni iskolát működtetnek a plébánia eleddig még nem használt helyiségeiben, turkálót és kegytárgyboltot üzemeltetnek, ahol felváltva szolgál (ki) gondnok és a kántor.
– A tökéletes pap mindig épít. Persze előbb a régit le kell bontani, de ez nem rombolás, hanem hallgatás az idők szavára. Új bor – új tömlőbe. Haladni kell a korral, ez a huszonegyedik század. Amit örököltem az elődöktől, az elavult, ócska, kifakult. Valami új kell, hogy idecsaljam a híveket. Amúgyis annyi az alternatív művészeti-kulturális program, ihaj-csuhaj, verseny, koncert, magánóra, hétvégi kulimunka, salsa est és kizomba tréning, hogy kell valami tetszetős a templomba és környékére is. Legalább lehet választani.
– A tökéletes pap mindig elérhető, ha kell, mise közben, vagy a vécén is felveszi a maroktelefont. Sosem lehet őt zavarni. Mindig kedélyesen, szépen, udvariasan beszél, bárki, bármilyen ügyben keresheti. Nem kapja fel a vizet, nem fáradt, van ideje másokra, éjfél után kettőkor is szívesen ugrik, ha a sürgősségre hívják.
– A tökéletes pap korán kel és korán fekszik. Reggel ágyat vet, este lábat mos. Nemcsak az irodában, a plébániáján is rend, patikatisztaság van.
– A tökéletes pap sosem hízik el. Csak annyit eszik, amennyire szüksége van, sőt abból is naponta másfél órát lekocog, lebiciklizik, a többit meg ledolgozza…
– A tökéletes pap tiszteletben tartja hívei emberi méltóságát, szabadidőhöz és másik 2714 polgári jogához fűződő rendelkezését, esze ágában sincs holmi templomba járással szekálni őket. Inkább ő csinál mindent egyedül. Helyettük. Nélkülük. Meg amúgy is. Fészbukon gyóntat, digitálisan áldoztat, virtuálisan prédikál.
– A tökéletes pap nem tesz kivételt hívei lelkiségi igényei, beállítottságai, csoportjai között. Minden szeánszon, karizmatikus gyűlésen, zarándoklaton, lelkiző találkozón részt vesz, ahol csak két tányért összeütnek. Mindenütt hirdeti az igét, osztja az áldást.
– A tökéletes pap sosem sértődékeny, sosem lehet őt felmérgesíteni, sosem gurul dühbe, sosem borul ki, sosem veszíti el lélekjelenlétét, sosem lámpalázas. Bírja a gyűrődést, a kritikát, a vádaskodást, állja a bosszúálló, sértett hívek tekintetét, megvédi az egyház jogait és a saját becsületét is. Kiáll a közösség érdekeiért, és ha kell, a hivatallal szemben is harcol a rábízottak igazáért. Indulatait szelíd erővel kezeli, mosolyogva tartja mederben. Ő a hívek békéltetője, a konfliktusok villámhárítója. De ha légy vagy muslinca repül a kehelybe, képes a keze ügyében levő feszülettel odacsapni…
– A tökéletes pap messze elöl jár a tanulásban, a tudásban. Sziporkázó értelmiségi. Minden témához ért, bármihez hozzászól, minden tudomány és művészeti ág kedves előtte. De akadnak olyan vájtfülű, guglin és interneten, s még ki tudja miken nevelt, jól értesült hívek, akik rangon alulinak tartják leereszkedni az ő szintjére, nem tudnak vele elcsevegni bármiről, mondván: attól, hogy pap, nem biztos, hogy értelmiségi…
– A tökéletes pap jó vitapartner. Őt nem lehet sarokba szorítani, még az ovális tévéstúdióban sem. Ha szükség, legföljebb lekapja a mikrofont, földhöz vágja, és kisétál élő adás alatt. Ha meg kedvező a konjunktúra, akkor higgadtan érvel, az igazságnak megfelelően támasztja alá indítékait, szavainak súlya van, pontosan idéz, és őt is boldog-boldogtalan idézi. Ő arra predesztinált, hogy közössége ikonikus figurája legyen. Vagy nem.
– A tökéletes papnak sosem fáj semmije. Mindig makkegészséges. Képes naponta három kollégát is helyettesíteni, folyton úton van, de általában otthon szokott tartózkodni, és zsolozsmával a kezében szundít el, miközben reverendásan és cipősen, a diványra heveredve, félszemmel a Szulejmán-sorozatot bámulja a tévében. De 39 fokos lázzal is rendelkezésre áll, hisz első a köteles szolgálat.
– A tökéletes pap nem avatkozik a nagypolitikába. Számára minden párt egyforma, mindegy, kire vagy mit szavaznak meg a hívei, még csak arra sem biztatja őket, döntsenek lelkiismeretük szerint. Mekkora bunkóság őket „politikailag” terelgetni! Egyébként is, mi az, hogy: lelkiismeret!?…
– A tökéletes pap egyszerre liberális és konzervatív, progresszív és maradi, nemzeti és globalista, hiszen mindenkire ki kell vetnie hálóját, nehogy a gonosz elcsábítsa híveit.
– A tökéletes pap igényes a ruházkodásban, érdeklik őt a márkás cuccok, a legújabb autók, de legszívesebben a szalonnás kenyeret, a zakuszkát, a házi kolbászt, a homórodi borvizet és az Ukrajna-biciklit kedveli. Ha pedig a kutyariasztó paprika-spray vagy az elektrosokkoló nem használ, saját bicskájával faragott bunkósbottal űzi távol a pásztorkutyákat, ha a két filia közt megtámadnák.
– A tökéletes pap mindig ott van otthon, ahol szívesen látják, és mindig haza vágyik előző plébániájára.
– A tökéletes pap nem szereti az áthelyezéseket, de ha megunta valahol, még akkor sem maradna, ha a hívek és a püspök fizetésemeléssel vagy esperesi kinevezéssel riogatnák.
– A tökéletes pap nem szereti, ha neki parancsolnak, de nehezére esik, hogy híveit a hirdetésekben állandóan emlékeztesse az egyházadóra, közmunkára, közerkölcsre, köz… mindenre, egyszóval a kötelességeikre.
– A tökéletes papnak megvan a véleménye mindenről, és jó tanácsokat is szívesen adna bárkinek, de senki sem kíváncsi rá. – A tökéletes pap soha nem szemetel a papi listán, nem szereti a szócsatákat, de annál jobban tudja, melyik paptestvérnek mi jár a fejében, hiszen nemrég olvasta (szörnyülködve) legutóbbi bejegyzésüket. Meg is van róla a véleménye.
– A tökéletes papnak nincs ideje – bokros, halaszthatatlan lelkipásztori teendői miatt, miután jól meghányta-vetette a kényelmi és fiskális szempontokat – a másikat meglátogatni, még akkor sem, ha annak kapuja előtt száguld el rendszeresen; az meg végképp szóba sem jöhet, hogy erre külön egy napot áldozzon. Ne adj’isten, hogy ketten vagy hárman felkerekedjenek, és megnézzék az egyházmegye másik felében tengődő kisebb vagy nagyobb testvéreiket, hogyan élnek, mik a hírek arrafelé. Ennyi időre nem lehet a híveket magukra hagyni.
– A tökéletes pap temetésén sokan vannak, papokból is több, mint száz, plusz legalább két püspök. Persze az is lehet, ehhez jó korán, fiatalon, vagy mi több, hirtelen kell meghalnia, de az is megeshet: volt bőven idő ellépni a temetésre, mert otthon aznap éppen nem volt temetés. Lesz róla is egy emléktábla a templom falán, és utódja még tökéletesebb lesz, mint ő. Aztán a harmadik utód a táblát ódivatúság címen le is szereli majd. Papi sors, vagy amit akartok…
– A tökéletes pap arra jó, hogy kopjafákat, dísznyergeket, turulmadarakat, gázelosztó állomást, erdészlakot és éjjeli menedékhelyeket megáldjon, tartson nyugdíjas-búcsúztatót a volt szakszervezeti étkezdében, emlékezéseket, konferenciákat, falunapokat lelkimenedzseljen, torokat, lagzikat, testvérkapcsolati bulikat, gulyásfőző versenyeket zsűrizzen, aztán ha sikerült őt leitatni, három napig van témája a jereváni rádiónak és a csepűtelefonnak. A hívek meg annál jobban szeretik.
– A tökéletes pap csak azt csinál, azzal van elfoglalva, amivel őt a főpásztor megbízta. Se többet, se kevesebbet. Abban éli ki kreativitását, ami keze ügyébe kerül. Úgyis egyre jönnek a körlevelek, s onnan aztán biztosan megtudja, mi a dolga. Úgyhogy… minek önállóskodni és menni a saját feje szerint? Még ráírnak, hogy honnan a pluszjövedelme, erre nem kért engedélyt, másképp kellene végezni a liturgiát, miért vakarta meg az orrát az oltárnál, s különben is, ne egyénieskedjen, mert az egyház s a Szentlélek okosabb, mint ő…
– A tökéletes pap minden gyűjtést bevezet és kivezet, minden fillérrel elszámol, és minden lejt oda tesz, ahol a legnagyobb szükség van rá. De tarisznyája sosem üres. Éhhalál miatti boldoggá avatása már évszázadok óta húzódik.
– A tökéletes pap, ha nyugdíjba ment, álljon félre, ne szívja mások elől a levegőt. Neki már lejárt, minek erőlködik. Nemcsak másokat temetett el hivatásszerűen, éltében már őt is földbe döngölték…
– A tökéletes pap holta után is tanult még valamit, mert a tisztítótűzben rájött: a szenvedést ugyan nem lehet megúszni, de azért sok mindent elkerülhetett volna. Példának okáért, jobb lett volna, ha a szentségre törekszik és nem a tökéletességre…
– A tökéletes papot helyettesíti a hitoktató, az adminisztrátor, a nép ügyvédje, a pénzosztó politikus, a Caritas-referens, a civil teológus, az orvos, a színész, az ápoló, a mentálhigiénés szakember, a telefonos lelki segélyszolgálat… Anyagi ügyeit rendezi a könyvelő, a gazdasági igazgató, a pályázatíró. Helyette manapság már mindent jobban tud, mindent megold a média, a pszichológia, a különféle társadalomtudományok. – Talán szabadidő-szervezési projektfelelős, menedzser még mindig lehetne belőle, de ezt az állást egyelőre egy Babeş-Bolyain frissen diplomázott kolozsvári egyetemista tölti be. Ideiglenesen.

Aztán pittyegni kezdett a telefon kijelzője. A püspök feltette az egyik okulárét a másikra, azzal silabizálta ki az üzenetet: „A készülék lemerült, kérem helyezze a töltőbe.”

Utóirat

A fenti írás a fantázia szüleménye. Afféle fikció-vízió. Álom, s esős idő. Amennyiben a benne leírt személyek, helyek, stb. a valósággal megegyeznének, az pusztán a véletlen műve lehet…

Sebestyén Péter

Mindenszentek és Halottak napja környékén, ami nálunk tulajdonképpen egy hosszú hétvége lett volna idén, ha olyan lenne az állam, amelyben élünk, hogy figyelne erre – s amely kezdődhetett volna már csütörtökön és tarthatott volna vasárnapig –, mindenki igyekszik eljutni az elődök örök pihenőhelyeire. Tulajdonképpen már egy héttel, napokkal előtte elkezdődik a temetők látogatása. Kicsit kapkodva, kicsit szertelenül. Azokba a temetőkbe igyekszünk, amelyekhez legalább olyan mérvű ragaszkodás fűz, mint a szülőhelyhez, a faluhoz vagy városhoz, ahonnan vétettünk.

Nem csak az otthoni temető képe jut most eszembe, hanem a kolozsvári Házsongárdé is. Mivel ott nincsenek közvetlenül hozzám, a családhoz tartozó halottak, életemben csak egyetlen egyszer jutottam el Halottak Napján a kincses városba. Akkor is véletlenül, csak éppen átutazóban. Nem maga temető, meg az ismert és kevésbé ismert sírok meglátogatása volt emlékezetes számomra, hanem az a kép marad kitörülhetetlen, amelyet akkor láttam, amikor kifelé jövet, a temető kapujánál levő sötét utca torkolatából visszanéztem a temetőkertre. Nemcsak az utca, hanem a város is sötét volt abban a pillanatban. A sok-sokezer apró gyertyaláng azonban úgy ragyogott alá fentről a városra, mint máskor a házak ablakából a kiszűrődő lámpafény. Mintha ez által az ősök üzentek volt, sok ezren, hogy a hantok alatti örök lakásból, a legőszintébb álomból is figyelnek minket. És ez a hatalmas tömeg erőt adott, biztatást sugallt, hogy voltunk, vagyunk és leszünk.

És – nyilván – az otthoni temető is beúszik ebbe az esti képbe. A liberák, a csendes beszélgetések, s az a meghitt nyugalom, amely a sírok között árad szét rajtam, hiszen, amint nézegetem a sírfeliratokat, amint számba veszem a különböző családi parcellákat, mindjárt rájövök arra, hogy milyen erősen ide tartozom ehhez a helyhez, hiszen már több az anyaföldben nyugvó ismerős, mint az élő. A holtak pedig immár biztos, hogy alant vannak, s biztos, hogy itt laktak a falunkban.

Látom, hogy autók érkeznek a bejárathoz, különböző megyékből és más országokból térnek meg ide az elszármazottak, s bizony, már csak az idősebbjét ismerem a hazatérőknek. A fiatalok, a gyermekek mintha már nem hoznák annyira a formát. Úgy látom, s valahogy olyan is ez a mai stílus, a ruházat, a küllem, hogy alig-alig érvényesülnek a családi vonások. A lányok túl korán érnek, s túl korán kezdik festeni magukat. Egyen-színek vannak rajtuk. A fiúk meg tarka egyen-ruhadarabokban. Olyanok, mint a manapság forgalomban levő, divatos autók, két-három szín-kombináció és az áramvonalak, a dizájn teszi őket menővé, nem a márka.

Nagyjából tudom, hogy ki mit vesz elő a szatyrából. Ismerősek a mécses-típusok is, a gyertyák, s a mozdulatok ugyanvalóst. Egyébként pár perc ez a szertartás a családok esetében, talán egy-egy negyedóra. Aztán ki-ki a megszokott rítus szerint, nagyjából hasonló mozdulatokkal szedelőzködik, kezet fog, integet jobbra s balra egy kicsit, és már megy is. Becsapódnak a gépkocsik ajtói, felberregnek a motorok. Sokan esztendő-ilyenkorig vissza sem térnek.

Talán akkor jobb lenne, ha egy-két fölösleges és nem nekünk való ünnepet átszerveznének. Ha államilag úgy állnának hozzánk, hogy tisztelnék az előttünk járókhoz való ragaszkodásunkat, akkor minden jobb lehetne. Talán akkor egyik a máshoz való kapcsolatunk is erősebb lenne, és jobban ismernénk egymást egy-egy hely szülötteiként, ha nem kellene folyton kapkodva és lopva emlékezni. Akkor vissza lehetne nézni az esti távozáskor a jövőnkre biztató, a falvak feletti temetőkre. Még egyszer távolodóban.   

(Helyszíni riport – tévé nélkül, szavakban.

Ebben a házban történt a merénylet

Tisza István egykori dolgozószobája

Az élőlények közül az ember az egyetlen, aki sírba helyezi halottait. Mi emberek, eltemetjük a halottat, ahogyan a csírázó magot is. Mert az ígéret. A búzaszemnek el kell halnia… A föld nem pusztán sírhely, hanem végtelen mező, mely őrzi a magot az örök aratásra. Testünk arra készül, hogy az ember újjászülessen majd egy másik életre… Ezért tették sok helyen az elhunytat összekuporodott  helyzetben a sírba, oly módon, hogy feje és térde összeért, mint a magzaté az anyaméhben, hogy jelezze ezt a reménységet.

Ha áttekintjük őseink halottkultuszát, mindenütt megtaláljuk ezt az örömteli reménységet. A kínaiak a ház egyik sarkába oltárt állítottak őseik tiszteletére s éjjel-nappal mécses égett előtte. Hiszen halottaik továbbra is élnek, csak más módon, de a családhoz tartoznak. Ott vannak velük. A rómaiak házi isteneknek nevezték halottaikat, és oltárt emeltek számukra. Az egyiptomiak számára egyetlen valóság a túlvilág valósága volt. Érdekes módon a Nílus völgyében nem találunk egyetlen vár- kastély- vagy lakóházmaradványt sem. Ellenben földjük tele van síremlékek és templomok romjaival. Amikor egy fáraó trónra lépett, első dolga volt, hogy síremléket állítson magának, mert sírja az örökkévalóság háza volt. Az egyiptomiak mind a mai napig – még a keresztények és a muszlimok is – a sír közvetlen közelében olykor egy egész hetet töltenek: esznek, isznak, vigadoznak, beszélgetnek. A családi ünnepeiket is halottaik körében ünneplik. Az afrikai Dél-Szudánban férfiak és nők, fiatalok és öregek, valami különös, monoton dallam ritmusára körtáncot járnak a családi kunyhó körül, ahol a küszöbnél egy családtagot eltemetnek. Senkin nem látszik, hogy szomorú volna. Ünnepként élik meg az eseményt, hiszen érzik, tudják, hogy az elhunytak nem tűnhetnek el csak úgy, örökre –: velük vannak, együtt élnek a családtagokkal. Akármennyire régi, primítív embereknek is tartjuk az ősöket, ők is tudták, hogy akiket ismertek és szerettek, nem semmisülhetnek meg.

Testvéreim, úgy tűnik, nem szeretjük a halált. Játszunk vele, kerülgetjük, még talán szelfizünk is vele; de félünk tőle. Előzünk a záróvonalon, élőben közvetítjük háborúinkat, baleseteinket, élteveszélyes mutatványainkat; de nem akarunk reménykedve szembenézni konkrét halálunkkal… Talán az áteredő bűn miatt van ez a halálfélelem is bennünk, mert nem jön hogy higgyük, hogy a sátán minket becsapott. Hazudott, amikor azt állította: „Semmi esetre sem haltok meg. Isten tudja, hogy amely napon abból a gyümölcsből esztek, szemetek felnyílik, és olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat…”(Ter 3, 4-5) Hát kiderült, hogy nem lettünk olyanok, és a rosszat sem ismerjük, sőt azt sem, mivel jár annak megismerése. Mibe kerül. Mert akkor azt is vállalni kellene… Úgy gondoljuk, az lenne a tökéletes halál, ha egy focimeccsről vagy fesztiválról hazatérőben, a buszon chipszet eszegetve, vagy álmunkban érne minket. Aztán észrevétlenül, egy kórházi elfekvő függönye mögött titokban történjék, ne járjon semmilyen szenvedéssel, ne vegyünk részt benne.

A bölcső az emberi élet folyamatosságának egyik legszebb jelképe. Miközben Európa népeinek többsége elöregedőben van, és a gazdaságilag fejlettebb országok idegenek tömeges befogadásával próbálják megfiatalítani lakosságukat, addig a magyarság ellenáll a más vallású és kultúrájú emberek erőltetett betelepítésének, s helyette  inkább egy belső népességgyarapodást kíván megvalósítani. Ennek egyik szép példája a sajátosan magyar vándorbölcső mozgalom, amely 2012-ben indult a gyáli Ágymester Manufaktúra cég tulajdonosának, Czotter Andrásnak a bölcsőfelajánlásaival. Az ő öteletét karolta fel a háromgyermekes családmodellt népszerűsítő Három Királyfi Három Királylány Mozgalom, amellyel közösen több bölcsőt adományoztak. 

A magyar nyelv. Az anyanyelv. Mert ilyen csak egy van. Ezen sajátítjuk el az első szavakat, talán a minket körülvevő fontos használati tárgyakat, a családtagokat, a közelebbieket nevezve meg előbb. Talán nem szabályosan, hanem sajátosan, olyan formákat használva, amelyeket csak a gyermek és környezete ért, aztán szép lassan aztán szabályossá válnak a szavak, mondatokba fűződnek. Életünk során az anyanyelv az, amely leginkább fejlődik bennünk, hiszen elsődleges.

Azt olvastam, hogy Einstein utolsó szavait az éppen szolgálatban levő ápolónő az amerikai kórházban nem tudta feljegyezni, mert a világhírű tudós, a valaha élt egyik legragyogóbb elme, németül mondta az utolsó szavakat, hiszen Ulm szülöttének – bár zsidó gyökerű családból származott – ez volt az anyanyelve. Egyébként csak 1932-től kezdve élt az Amerikai Egyesült Államokban, negyvenhárom évesen került oda, ahol élete utolsó szakaszát töltötte, nem egészen huszonkét évet. Azt tartották akkor, hogy az elméleti fizika nyelve a német, hiszen a legismertebb tudósok többnyire a németajkú iskolákból és laboratóriumokból került át az Atlanti-óceánon, s többnyire a fasizmus elől, illetőleg azzal a szándékkal, hogy tudásukat a jónak vélt hatalmak szolgálatába állítsák. Szóval biztos, hogy a gyermekkorábban a diszlexia – amely nyavalyának nem találom a magyar megfelelőjét – enyhébb változatával kezelt Albert Einstein nem vált soha igazi amerikaivá nyelvében sem.

Viszont vannak – nem is annyira kimagasló, hanem egyszerű, földön járó és élő – ismerőseim, akik kikerülvén valamelyik nagyobb országba, ahol mit sem ér számukra a magyar, nagyon gyorsan elveszítik a nyelvi ragaszkodást. Olyannyira megváltoznak, hogy törik össze mindjárt édesanyjuk nyelvét, de a másikat is, amelyet a lakásuk küszöbén átlépve kénytelenek használni a hétköznapi életben és munkájuk során. Egyik ilyen nyelvként jött létre a ’hunglish’. Öszvér-nyelv. Sem ilyen. Sem olyan. Semmilyen.

Van egy nagymama-korú, illetve nem csak olyan korú, hanem valóságos ómama ismerősöm, aki időnként büszkén mutogatja félvér unokája fotóját, hogy milyen aranyos. Ennek a néninek az egyik leánya vegyesházasságban él egy román férfival. Mindketten kiválóan beszélik e két nyelvet – becsületükre legyen mondva! –, de az ő gyerekeikkel már gond van. Nyaklik a dolog. Az egyik Németországba ment férjhez egy bánsági eredetű svábhoz, a másik egy Olaszországban állomásozó, vagy külügyi szolgálatot teljesítő amerikai tiszthez – aki történetesen színesbőrű, nem néger, hanem afroamerikai, ahogy finomkodva mondjuk és írjuk roppant idegenesen –, innen az a félvér csemete a képeken. A magyaron kívül semmilyen más nyelvet nem beszélő hölgyet azonban a helyzet cseppet sem zavarja. Tulajdonképpen még büszke is. Mert ilyenek is tudunk lenni. Nem tudom, hogy miféle kacsalábon forgó vár, miféle euró- vagy dollár-tíz meg százezrek röpködnek a tudatában, miféle Bábel az, de számomra roppant furcsa és bosszantó az egész. A gyökértelenség, a sehonnaiság úgy virít sokak lelkén, mint céltalan vitézkötés a molyrágta kabáton, amelyet már nem ölt magára senki.

A Baleári-szigetek Spanyolországhoz tartoznak ugyan, de ott a katalán az egyik hivatalos nyelv – az őslakosok többsége ezt beszélte hajdanán, s beszéli most is az idősek jelentős hányada –, amelyet kötelezően tanítanak, de mindenki spanyolt és angolt erölteti magára. Az ottani román kisgyerekek – lagalábbis Ibizán – a ’romanolt’ használják, aztán ezt elhagyván, tiszta spanyolajkúakká lesznek. Húsz-harminc év múlva eltűnik a diaszpóra, a nyelvi szétszórság eme fertályában a román, mint anyanyelv.

Most azonban – lévén A Magyar Nyelv Napja – a magyarról van szó. Itthon, ahol egy idegen államnyelven kell társalognunk a hivatalokkal. Ahol azt mondják, csak másodlagos ez a miénk-féle.

Pár napja, múlt vasárnap beszélgettem valakivel. Nem volt olyan felemelő párbeszéd. Ráadásul még illő testmozdulatokkal is hangsúlyozta, erősítvén a hatást, úgyhogy minden szónak komoly erejes, többlet-jelentése és félreérthetetlen célja volt. Ennyire fájdalmasan csak anyanyelven tud közölni egyet és mást a magyar. Még akkor is, ha nagyon rosszul esik. Kimondani és hallgatni egyaránt…

Hogy aztán az utolsó sóhajtott szó milyen, azt nem tudom. Más sem mondja. De megtudjuk végül mindannyian. De addig is éljünk, szóljunk magyarul, mert kell. És lehet.

Simó Márton   

Antoine de Saint-Exupéry, a finom hangvételű „A kis herceg” szerzője elsősorban hivatásos pilóta volt. Sokszor repült a francia gyarmatok fölött, az első és a második világháború között, gyakran kellett a Szahara fölött is átrepülnie. Többször hajtott végre kényszerleszállást a sivatagban.

Egyszer, egy ilyen kényszerhelyzetben bennszülött beduinok mentették meg az életét. Hálából meghívta a három férfit szülőhazájába, Franciaországba. Ezek az egyszerű emberek egyik ámulatból a másikba estek a hatalmas kulturális sokktól. Nem láttak ők addig ilyen építészeti kincseket, metrót, sétányokat, de mindeközben megőrizték nyugalmukat.

Vendéglátójuk az utolsó nap egy hegyi túrával is meglepte: elvitte őket az Alpokba. Ott egy vízesésre bukkantak , és ez a tapasztalat lélegzetelállító élménynek bizonyult. Ennyi vizet életükben nem láttak. Az a vízmennyiség, ami ott egy perc alatt alázuhogott, elég lett volna arra, hogy egész törzsüket egy évig tiszta ivóvízzel lássa el. A beduinok úgy oda voltak a csodálkozástól, hogy egyszerűen nem voltak hajlandók továbbmenni. Azt mondták: – Ha ők otthon egy csodát átélnek, nem mennek tovább addig, amíg az tart. Semmi pénzért nem akartak továbbmenni, míg a vízesés tart… Saint Exupéry kétségbeesésében már azt mondta: „De hát ez már ezer éve így ömlik!” 

Váratlanul érte a székelyeket, amikor 1890. április 19-én, budapesti lakásán örökre lehunyta szemét Orbán Balázs, a legnagyobb székely, aki minden vagyonát, és szellemi kincsét annak a népnek ajándékozta, amelyet ő rajongásig szeretett.

Mindjárt a temetést követően székelyföldi tisztelői hozzáláttak, hogy méltó emléket állítsanak szobor formájában a nagy hazafinak, de ez a terv sehogy sem akart sikerülni. Sok időbe telt, míg az utókor a néprajzi gyűjtő, történetíró, politikus emlékét szoborba önteni.

A székelykeresztúri választókerület polgárai már 1891-ben elhatározták, hogy Orbán Balázsnak, a székelyek egyik legigazibb barátjának, ki e kerületet több országgyűlési cikluson át képviselte, Székelykeresztúron szobrot állítanak. Meg is alakult a szoborbizottság nagy lendülettel fogtak a gyűjtéshez. A bizottság elnökei: Ugron Gábor és Gyárfás Endre, ügyvivő elnök: Sándor János, alelnökök: dr. Grosz Frigyes és Jakabházy Sámuel, jegyzők: Pap Mózes, Jakab Károly, Szalontay Albert és Nagy S. Elek, pénztáros: Barabás Lajos, ellenőr: Nagy Elek. Gyűjtögették a filléreket, de sosem gyűlt annyi, hogy szobor legyen belőle.

Teltek az évek, sőt évtizedek. A kezdeményezés 1901-ben újra lendületet kapott Keresztúron, az elöljárók a piactérre terveztek szobrot állítani. A munka kivitelezésére Hargita (Scheffler) Nándor, a székelyudvarhelyi kő- és agyagipari szakiskola jeles igazgatótanárát kérték fel, aki két szoborváltozatot is bemutatott a megrendelőknek. Az egyik elképzelés szerint, egy székely kapu előtt üllő, gondolkodó Orbán Balázst láthatunk, a másikon a székely kapu fél lába tartja a bronz mellszobrot.

Az elsőt 4, míg a másodikat 3-5 méter magasra tervezte és süttői követ használt volna fel a kivitelezéskor. Nem lett semmi belőle. A pénz is odaveszett, elnyelték a csődbe ment bankok.

Halálának századik évfordulója, már 1990-et írunk, amikor végre Székelykeresztúr városnak sikerült egy mellszobrot állítani volt képviselőjének, Orbán Balázsnak. Alkotója Demeter István szobrászművész. Székelyudvarhely, ahol a legnagyobb székely az iskoláit járta, még 1900-ban a szoborbizottság a pályázatot ki sem írta, már előtte felajánlotta rég elkészült két tervezetét a városnak Hargita Nándor, hiszen a gipszmakettek, amelyeket Keresztúrnak szánt ott porosodtak a műhelyében. A mintákat meg is tekintette az udvarhelyi szoborbizottság, de hogy miként döntöttek nem sikerült kiderítenem. Sajnos a gipszbe öntött minták idővel megsemmisültek. Nagyon kár értük. Pedig az Udvarhelyi Híradó azt is megírta annak idején, hogy a szobrász Orbán Balázsnak egész öltözetét is beszerezte a szobor korhű mintázásához. Milyen jó lenne, ha valahonnan előkerülne a nagy székely ruházata, mert tudtommal kevés tárgyi hagyaték maradt tőle.

 

Sok évtizedes hallgatás után 1969-ben Székelyudvarhely a negyedik temetés alkalmával kopjafás-féldomborműves síremléket állít Székelyföld nagy fiának Orbán Balázs bronz arcképével, melynek Orbán Áron székelyudvarhelyi szobrász a készítője, de az egészalakos szobor még mindig váratott magára.

Több szobrásznak is álma volt emlékét állítani Orbán Balázsnak. Végül Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész öntötte formába egész alakos szobrát a főtéri református templom mellett, 1995-ben. A pályázat meghirdetője a helyi önkormányzat volt. A viasztechnikával készült öntési munkálatokat Antal Mihály szabadkai öntőmester végezte a Matricagyár öntődéjében. Ott áll a szép ember egyszerű atillában, daliás termetével, hajlott sasorrával, sűrű bajszos, és szakállas arcával, háttal a fenyőfáknak, ott a köztéren, hisz életét a köznek szentelte.

Balázs Árpád

Sosem szerettem a suszterzene kíséretet. Mindig hamiskásan szólt. Könnyedén hangzik, de valami hiányzik belőle. Nincs ereje, íze, sodrása. Hát még, amikor valaki félrenyomja a billentyűt és falsot fog. Jön, hogy odamenjek, s kivegyem a kezéből a hangszert. A disszonáns hangok már nemcsak a fülembe, a szívembe is benyillalnak.

Ehhez tudnám hasonlítani a manapság az élet szinte minden területén gombamód szaporodó hamis prófétákat és próféciákat. Beleértve az egyházat is. Jól hangzóan, állítólag tudományosan megalapozottan, de bőszen, nyíltan, szemtelenül pimasz magabiztossággal hirdetik az új korszak megjelenését, ahol már az egyház nem mérvadó, ósdi, az emberiségnek amúgy is 30-50 éven belül vége, a robotok átveszik az irányítást.

Meg aztán amúgy is kiéltük, kizsigereltük a természetet, nincs fa, fogytán az oxigén, emelkedik a tengerek syintje és hasonlók. S ezekből a mondvacsinált tényekből táplálkozva, feljogosítva érzik magukat, hogy megkérdőjelezzenek mindent, ami szent, igaz, szép és jó. Számukra az az igazán emberi, amit most ők tálaltak. Minden egyébnek lejárt a szavatossága. Elavult, értéktelen. Legyen az család, személyes kapcsolatok, szerelemből kötött házasság, istenhit, kultúra, vallásosság, szent liturgia, közösségi imádságok és énekek. Előszeretettel festenek ördögöt a falra és kiáltanak tolvajt ott ahol nincs, de ahol meg kellene, ott ügyesen elmaszatolják még az árnyékát is…

Ugyanígy hamis prófétaként „túltolják a biciklit”, amikor nemzeti ügyekről, múltról vagy jövőről, bűnbakkeresésről, vagy politikai-társadalmi megoldásokról papolnak. Igen, bizony. A papok már csak kispályásak, „kis próféták”, már nem értenek a saját „szakmájukhoz” sem, a „mi jobban tudjuk, hogy kellene”- lemez forog… „A papoknak pedig kuss”, ne szóljon belé az egyház (sőt már az állam se…) akarunk-e gyermeket, milyen életformában, hol és miként legyünk boldogok, mi a felnőtt kötelessége saját családjával, egyházával, nemzeti közösségével, szülőföldjével szemben.

A neo-trendi hamis próféták csak jogot emlegetnek: jogom van hozzá, ez nekem jár…, aztán a kötelesség valahogy mindig lemarad, s közben mérgezett almával kínálnak. Híreik, kijelentéseik, médiaszenzációval meghirdetett újdonságaikból meg csöpög a butaság, az egyoldalúság, a szabadelvű istentelenség, a polkorrektség kínos sznobériája. Ők most már átvették a tömegbefolyás feletti hatalmat, nyeregben érzik magukat. Őket többen olvassák, lájkolják, így biztos, hogy hamis riogatásukra vevő is több lesz.

Advent viszont józanságra int minket. Az (egyházi) év végén még mélyebb tartalommal telnek meg a jézusi szavak: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket! Sokan jönnek az én nevemben és mondják: »én vagyok!« És: »elérkezett az idő…!« Ne kövessétek őket.”(Lk 21,5-11) Vagy a másik helyen: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól!…”(Mt 7, 15-23) Keresztelő János is változást hirdetett. Egy új korszak beköszöntét hozta hírül. Nem a vízöntőét, nem a Jupiter vagy a Szaturnusz együttállását. Nem csakranyitogatást, nem a karma meg a homeopátia sikerét készítette elő, hanem az Úr útját a pusztában. A bűnbánó zsidókat is erre hívta meg. Finomkodhatott volna, nehogy sértse a vezetők, meg városi polgárok szuperegóját, emberi méltóságát, önbecsülését, szakmai önérzetét, de nem ezt tette. Nem volt hajlandó erkölcstelen kompromisszumokra, mert a Megváltóról volt szó. És akkor háttérbe kell szorítani minden kicsinyes, középtávú számítást, el kell zárni minden menekülési útvonalat, meg kell szüntetni a bennünk szunnyadó kapzsi, hazug, kétszínű, sunyi, számító farkas etetését.

Disznóvágás ideje van, azt mondják, ez családi ünnep, összehozza a rokonságot, jó kis buli mai szóval. Volt régen. Mert sokat változott azóta a világ, de az emberek is. Gyerekkoromban kora reggel öt órakor volt a disznóölés ideje, ma nyolc órára kikocsikázunk valamelyik közeli faluba, ott leszúrják a disznót, a falubeliek megfogják, a városiak nézik. Fele a népségnek a konyhában toporog, mert nem bírja a látványt, sajnálja a disznót.

Nem töltik nagyon a pálinkát sem, mint akkoriban. Szóval, más most a módi, s a disznóvágó közben nálunk is böllér lett. Nem füstölnek a férfiak az orruk alatt olcsó ‘kárpácit’, a nők viszont elektromos szivarat szipákolnak.

Ha feldarabolják a disznót, be gyorsan  a kocsi csomagtartójába, és irány a város.

Nem is mondtam, hogy előző nap „magyar belet” veszünk a kolbászhúsnak. Otthon átrendezzük a lakást, nekifogunk a kolbász, májas, véres elkészítéséhez.

Az őrlés férfimunka, a töltésnél ott vannak az asszonyok is, mert egy tűvel szúrogatni kell a belet, hogy nehogy levegő maradjon benne. Az izesítésnél pedig valakit mindig felhívunk, hogy még mit tegyünk bele, mert mióta a nagymamák nincsenek, ezt is elfelejtettük.

Gyúrom az őrölt húst a régi tekenőben, nyakamban a békéscsabai kolbászfesztiválon nyert ezüstéremmel, megadom a módját, miközben sózunk, borsozunk, kóstolgatjuk.

Vissza egy kicsit a töltéshez. Mondom az asszonynak, hogy az unokát hozza közelebb, legalább lássa, hogy milyen hagyományt kell(ene) tovább vinnie.

Lénácska még csak három éves, de sok mindent tud. Mosolygó tekintettel figyeli, miként sürgünk, forgunk mi felnőttek az asztal körül. Na, mi ez? kérdezem boldogan az unokát, várva hogy kimondja a nagy varázsszót: KOLBÁSZ… Hiszen ő tudja. Csak nézte, nézte, majd egyszer megszólalt: Tata, ez csigakigyó!

Balázs Árpád