Blog

Se szeri se száma a magyar nyelven is hozzáférhető tanítómeséknek, történeteknek, melyekből kedvünk és lelkiállapotunk szerint mazsolázhatunk, akár  napi felütésként is. Jorge Bucay, Bruno Ferrero, Anthony de Mello, a sivatagi atyák, a bölcs rabbik vagy szufik évezredes bölcsességtárából mindenki meríthet tetszés szerint.

A napokban egy angol domonkos, Timothy Radcliffe könyvét olvasgatva bukkantam egy szokatlan, meghökkentő „poénnal” záródó, számomra mindenképp elgondolkodtató történetre (1), amelynek  úgy vélem több rétegű, több szinten értelmezhető olvasata és tanulsága is van. Érdemes ízlelgetni. A nyári szabadságok, mezei, élményfürdős, part menti vagy hegyi túrás pihenések alatt bizonyára kellően kizökkent majd a hétköznapok taposómalmából, és elvezethet belső felismerésekhez, de akár újfajta életszemléletre is sarkallhat.

A történet szerint egy monostor kihalófélben volt. Nem voltak hivatások. A lelkesedés csak pislákolt, a jövő reménytelennek látszott. Bárki, aki eljött megismerkedni a hellyel, elmenekült. Elkeseredésében az apát meglátogatta bölcs barátját, a rabbit, hogy tanácsot kérjen. A rabbi együttérzően meghallgatta és elmondta, hogy a rabbiiskolában is kevés tanuló van. Amikor az apát távozni készült, halkan odasúgta neki: „Monostorotokban egyikőtök a Messiás.”

Az apát visszatért a monostorba, és beszámolt a szerzeteseknek a talányos kijelentésről, amit nem tudtak mire vélni. Egyikük sem látszott hihető jelöltnek. Az öreg Benjamin kedves ember, de borzasztó lusta; ő biztos nem az. Antal jó ember, de nagyon szereti az italt, ezért ő sem jöhet szóba. Eduárd engedelmesen megtartja a szabályokat, de nagyon mélabús, így valószínüleg ő sem lehet a Messiás. Valamelyiküknek azonban mégis annak kell lennie. Azonban a történet szerint ettől fogva új módon kezdtek egymásra nézni. A szentség és a jóság jeleire kezdtek felfigyelni egymásban, amelyeket eddig nem vettek észre. A monostor lassanként barátságosabb és boldogabb hellyé vált. Az emberek, akik meglátogatták őket, ott maradtak, és a közösség újra növekedni kezdett. Az öreg apát ekkor visszament a rabbihoz, és azt mondta: „Köszönöm szavaidat, hogy »közületek valaki a Messiás«. Nem jöttünk rá, hogy ki az, de közösségünk most újra virágzik.” A rabbi elnevette magát: „De hát én azt mondtam: »Egyikőtök sem a Messiás«”.

Vajon csak ugratni akarta a rabbi a barátját? Vagy fel akarta nyitni keserűségtől fátyolos szemét? Vajon mire gondolt? Játék a szavakkal? Az is van benne. Hiszen már az is talányos ahogy ő értette, és ahogyan az apát. Még Keresztelő János is megbotránkozott, vagy legalábbis bizonytalankodott: „Te vagy-e a Messiás, vagy mást várjunk?” (Mt 16, 13-20) – üzente Jézusnak. Eleinte meg szenvedélyesen egyengette útját s erővel mutatott rá: „Közöttetek van, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, aki nagyobb nálam, mert előbb volt mint én, még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” (Jn 1, 26-28) „Ő az Isten Báránya…” (Jn 1, 36-37) Ott van álruhában, egy+házban laktok, s ti nem ismertétek föl? Valamelyikőtök? Közületek valaki? Vagy arra gondolt a rabbi, hogy a kolostorban ott van köztetek, egyikőtök sem az, de ti hiszitek, hogy eljött, és „ahol ketten vagy hárman összegyülnek az én nevemben ott vagyok én is… ?” (Mt 18, 19-20) Láthatatlanul, de veletek van? Személyetekben hordozzátok, vagy tőletek föüggetlenül, „önállóan”, mint a ti Mesteretek, akit követtek, s akibe a keresztség és a szerzetesi meghívás alapján „beöltöztetek”? Vagy amit a domonkos  író is sugall: senkit sem ismerünk igazán, hiszen „életünk Istenben van elrejtve”… (Kol 3, 3-4)

Milyen más lesz egy család, egy egyházközség, egy társaság, egy csapat, egy csoportosulás, egy vállalkozói munkaközösség élete, ha egymásban Krisztust kezdik látni? Ha egymásból a jót próbálják kinézni, kiszeretni, bizalmat szavazva neki. Ugye az egész légkör megváltozik?  Milyen más lenne az önismeretünk, ha abból indulnánk ki, hogy minden ember egy nagy titok, hogy nem látunk bele senki lelkébe, az Istennek van fenntartva, s ezért ne is ítélkezzünk könnyelműen, elhamarkodottan… Inkább adjunk esélyt neki – botladozásai ellenére is – a belső növekedésre. Hogy azzá váljon, akivé Isten kinézte magának… Hiszen az Ő élete rejtőzik benne is, amit csak a szeretet és az elfogadás képes kicsalogatni. Milyen könnyen nem kezdünk szeretni valakit, mert azt hisszük, megismertük, kiismertük.  Holott nem ismerjük. És annak ellenére kellene szeretnünk…

Bizonyos fokig tehát mi is felelősök vagyunk, hogyan látunk másokat. A zsebtolvajnak az egész világ egy nagy zseb, s akinek a kezében folyton kalapács van, az mindenütt csak szeget lát. Ha tehát változtatni akarunk az életen, magunknak kell változni: az igazsághoz hűen nézni s megtanulni szeretni. A Messiás köztünk van, velünk van. Bennünk lakik, ha ki nem űzzük. „Amit eggyel, a legkissebbek közül tettetek, velem tettétek.” (Mt 25, 40) – mondja majd az Úr az utolsó ítéleten.

Most már hivatalosan is kijelenthető, hogy jogi értelemben sikeres a Minority SafePack európai kisebbségvédelmi kezdeményezés. 27 tagállam hatóságai már leellenőrizték az aláírásokat, és 1 121 090 aláírást hitelesítettek, amelyhez még a franciaországi eredmények fognak hozzájönni. Az egymillió aláírás mellett a másik feltétel is teljesült, tizenegy tagállamban sikerült túllépni az országos küszöböt – jelentette be szerdán délben Tusványoson Vincze Loránt, a FUEN elnöke.

Tájékoztató Tusványoson, 2018. július 27 – Fotó: Fuen.org

Július 25. és augusztus 5. között megtört a csend a 23. Minimum Party alkotótábor és szakmai fórum elnevezésű rendezvényen, amelyet idén is Kászonaltíz mellett, a Tiszás patak torkolatánál szervezett meg a Minimum Party Társaság.

Vizuális művészetek, fotó, film, zene, mozgásszínház, irodalom, filozófia és kézműves műhelyekbe jelentkezhettek be a természetben zajló táborba alkotni érkezők, mindemellett kísérleti színházműhely és szakmai fórum is zajlott. Az idei alkotótábor tematikája a CS/END, avagy: megtört csend, a csend vége. A csend tematika megannyi vetülete került terítékre az alkotóműhelyek működése során, valamint a szakmai fórum előadásain. Ily módon a kimondottan művészi, elméleti, illetve irodalmi alkotói munkák bemutatása mellett néhány történelmi, társadalmi, esztétikai probléma felvetésével is megtört a csend.

A szakmai fórum előadói: Gáspárik Attila („Csend a színpad körül, avagy miért hallgatnak a szekus dossziék?” – előadás és beszélgetés), Viorela Ducu-Telegdi Csetri Áron („Elhallgatás, hallgatás, csend – a transznacionális családok” –, előadás, kötetbemutató és beszélgetés), Vida Gábor („Medveszeminárium” – novellabemutató), Márkus Barbarossa János („Transznirázsi mirázs” – kötetbemutató), Pálfalusi Zsolt („Aranykapu – a kép problémája” – előadás és beszélgetés), Kerekes Emőke (Sally Mann „Remains” c. filmje bemutatója és beszélgetés), „Mélyinterjú” Pálfalusi Zsolt moderálásával, meghívottai: Márkus Barbarossa János, Bölöni Endre, Vida Gábor, Bölöni Endre (Semmi – interaktív performansz), Pálfalusi Zsolt („Bízza a vízre” – esszé a szépről), Fogaraso Gergely (Pálfi György „Hukkle” c. filmje bemutatója), Vida Gábor („Tengerleves” – novellabemutató), Lőrincz Gyula (Variáció Bukta Imre 1993-as performanszára, a 13. sor c. mű bemutatója, installáció és beszélgetés az alkotóval), Faragó Balázs („Ali” – tavalyi tábori film bemutatója), Benedek Elemér (ANL-retrospektív – előző évi tábori munkák bemutatása), Berze Imre (a szobrászművész és művészetszervező munkáinak bemutatása, majd beszélgetés az alkotóval), Pálfalusi Zsolt („A vadász” – performansz), Mezei Szilárd brácsás, zeneszerző, improvizatív muzsikát játszó előadóval Szabó Attila beszélgetett, Márkus Barbarossza János („Dalaim a 70-es évekből” vetítés). Tavaly a tábort meglátogatta Bodor Ádám, akivel a táborlakók beszélgethettek, idén a tábor különleges eseményét egy kiállításmegnyitó jelentette: Losonczi Béla Herceghalomban élő és a nyárádremetei nyári nyitott műteremében is alkotó festőművész kiállítását Vida Gábor nyitotta meg. Az alkotóműhelyek: vizuális műhely (Benedek Elemér – Mány, HU –, aki a csend tematikát szubjektív, egyénfüggő fogalomként kezelte és csendszerkezetek létrehozását javasolta), fotóműhely (Kerekes Emőke – Kolozsvár –, aki az alkotói fotográfia irányait mutatta be, a műhely résztvevői pedig a gondolati, fogalmi fotográfiával kísérleteztek), filmesműhely (Fogarasi Gergely – Budapest –, közel 15 tábori film létrehozásában bábáskodott), zeneműhely (Mezei Szilárd – Zenta – és Vitályos Lehel – Sepsiszentgyörgy – szabad improvizatív zenei kísérleteket mutattak be a  műhelybe bekapcsolódó előadókkal), a mozgásszínház műhely Mezei Kinga – Zenta – vezetésével egy, a társművészeteket is bekapcsoló, performanszot adott elő, amelybe nemcsak felnőtteket, hanem gyerekeket is bevontak), íróműhely (Vida Gábor – Marosvásárhely – írásaival a fotóműhely kiállításához és a filmes műhely munkájához is hozzájárult), filozófiaműhely (Pálfalusi Zsolt – Budapest –, a „Vacsora Andréval” c. film levetítésével és egy új film létrehozásával arra kereste a választ, miért vonul ki valaki a társadalomból, miként lehet elcsendesíteni az emberben azt a valamit, ami miatt mindig másvalamire vágyik, mint amiben van), kézműves műhely (Mátyás László – Kolozsvár –, a papír- és a papírmasé készítés rejtelmeibe vonta be az érdeklődőket, alkotásaikat a tábor utolsó napján kiállították). Ebben az évben műhelyvezető nélkül működött az építészműhely, amelynek résztvevői restaurálták a korábbi években készült tábori kemencét, kezük nyomát hagyva az alkotáson. Idén is a tábor programja kiegészült az Élboy kísérleti színházműhelyével Szabó Attila (Miskolc) és Molnár István (Abásfalva) részvételével, öt előadásukat a csend metafizikája címmel mutatták be.

 

Minden médium a csendőrök erőszakos beavatkozásáról számolt be: több száz bukaresti tüntető sebesült meg a pénteki és szombati rendszerváltó nagygyűlésen. Közel százezer külföldről hazaérkezett vagy itthon szabadságoló polgár fejezte ki elégedetlenségét amiatt, hogy országunkban nem jó irányba mennek a dolgok…

Ez már a kilencvenes évek új nemzedéke, akik  szabad életet, jólétet remélnek, s ebben a reményben indultak külföldre is, hogy majd visszajöjjenek, ha lesz változás. Megmondóemberek, publicisták, politikusok elemzik, mire volt jó ez a tüntetés, kell-e erőszak, és mennyi, kik provokáltak, mi a csendőrség szerepe, hová jut így a demokrácia, mit keres a vízágyú és a könnygáz egy békés megmozduláson.

Mindenki a másikat hibáztatja, mindenki máshol keresi a bűnbakot. Azonban még a média jól értesült része is hajlamos csúsztatni, egyoldalú következtetéseket levonni, s ami  még rosszabb: hamar felejteni. Mert arról a bukaresti incidens  kapcsán már kevesen beszélnek, hogy e tüntetés gondolata egy – gyerekkori  jókívánságként emlegetett ’nyajjálboxot’ stílusú – peszedéellenes  rendszámtábla fitogtatásával szökkent szárba. Ugyanis nemsokra rá, hogy a Svédországban dolgozó férfi itthon bolondot csinált a rendőrségből és a  szociáldemokrata pártból, egy szintén volt peszedés aktivista kezdte „szervezni” a diaszpórabeli románokat a fészbukon: jöjjenek haza, s csináljanak rendet. Mint egykor a bányászok. Van ebben persze elégedetlenség, civil kurázsi, feszültséglevezetés. Egy kis puccs, újabb rendszerváltás, forradalmacska, egy kis odamondás, megmutatva, milyen sokan vagyunk, milyen erőt képvisel a hazafias összefogás ebben a jubileumi évben. Nem késlekedett a válasz sem, mert egy markáns véleményeket osztogató hazai szociológus* egyenesen azt állította a diaszpóráról (így testületileg…), hogy: ők nem egyebek holmi külvárosi, lepukkant proliknál, mahala – afféle cigány-, vagy töröknegyed valahol Bukarest és  Isztambul perifériáján. Meg is lett az eredménye. Mert ez csak olaj volt a tűzre. Vérig sértett több millió külföldön dolgozó románt. Mentek is az embertömegek a kormánypalota elé, hogy eltakarítsák a hatalmat. Békésen, szervezetlenül, de határozottan, testvérként, emberi méltóságukat felmutatva. Csak az nem volt a pakliban, hogy néhány vérszomjas bajkeverő mindig belerondít a jószándékú pacifisták terveibe. A rendőrség meg csak pont erre várt. Hogy provokálják őket. S milyen jól hangzik, hogy a tüntetőket kellett megvédjék a csőcseléktől…

Közben meg csodálkozunk, hogy a Max Weber államelmélete szerinti legitim erőszak hogyan egyeztethető össze jogaink megvédésével, a tüntetés szabadságával.

Hát így. Mert a nem legitim erőszak (is) (törvényes) erőszakot szül. Egyébként is, mi a garancia arra, hogy ha egyik kormányt puccsal megdöntik, azonnal Kánaán lesz az országban? És a választások mire valók? Vagy éppen így fizetik meg  a nem-részvétel árát?… Ha nem akartatok ti minket – s elmentetek külföldre –, ha hazajösztök, nesztek, kaptok demokráciát, két lejre!… Ha ti nem akartok, mi akkor is akarjuk a hatalmat. Vagyunk annyira dörzsöltek. Nehogy már leváltsatok egy egyszerű tüntetéssel. Egy népi mondás szerint a fenékbe rúgás is egy lépés előre… Adunk nektek annyi vizet s könnygázt, hogy elmegy a kedvetek a népuralomtól… Elvégre mi vagyunk az elit, aki a nap terhét s hevét viseli, nem azok, akik elhúzták a csíkot, s augusztus táján hazaérkeznek egy eladnivaló mercivel, aztán a hónap végén állnak sorba útlvélért, hogy mehessenek vissza. Hogy aztán külföldről mondják meg nekünk a tutit… A liberális demokrácia, mit külföldön láttok, amúgy sem a népuralomról szól. Hanem a néphülyítésről, a fogyasztásról, a korrupcióról, a hatalomról. Csak odakint jobb a csomagolás. A hatalmat pedig nem lehet erőszak nélkül gyakorolni. Úgyhogy, jobb, ha letesztek az ábrándokról. Annyira lehettek szabadok, amennyire mi hagyjuk. Több szabadsághoz nagyobb áldozat kell. 

Kedves ünneplő testvérek!

Nem terveztünk idén világ körüli útra menni, abból indultunk ki, hogy itthon is vannak jó helyek, ahol a reumát, s egyéb nyavajáinkat tudjuk kezeltetni. Ott van például Nádasszék, alig ismerik, keveset tudunk róla, pedig egy szeretnivaló hely, s csodákat tesz a kénes-sós vízű medencéje az emberi szervezettel. Legalább is ezt mondják, akik megmártóztak már a vízében. Mindjárt be is határolja egyik ismerősöm, aki szerint Nádasszék Hajdúszoboszló mellett van, a határ közelében. Többször is átutazott rajta, meséli büszkén.

Összecsomagoltunk és lerohantunk Kirulyfürdő csodálatos völgyében lakó komámékhoz, hogy a kurát minél hamarabb elkezdhessük. Imádni való hely, csak meg kell szokni, hogy itt nincs fészbuk, lájk és térerő, ha telefonálni akarsz, akkor a legközelebbi domb tetejére kell felkapaszkodni. Pontosan ilyen környezet kell a gyógyuláshoz, s a mennyei gyógyvíz. Hiába piszkálom a készüléket, tényleg, azt írja, nincs szolgáltatás.

Elindulunk hát a nejemmel a kúra helyszínére. Előbb egy útmenti kocsmában az Asszonyboszontóban kötünk ki, ahol feltankolunk. A mesebeli táj adva, valahol Lövéte közelében lehettünk, sehol egy eligazító tábla, amikor egyszer csak elénk tárúl Nádasszék. Tessék, mondja egy ismertelen hang.

Olyan amilyenről álmodozunk évek óta, egy tenyérnyi mesés zöld sziget, kedves és bájos. Közelébb menve egy fedett famedencét találunk, melynek fekete levében üldögél tizenvalahány ember gyógyulásra várva. A víz helyben melegitve egy fáskazánnal. Beköszönünk, elcsendesednek, felmérnek, majd beindul a szokásos zsongás. Az emberek jönnek és mennek. Senki nem beszél a betegségéről, inkább a víz jótékony hatását dicsérik. Hogy hány kúrát kell venni, mennyit kell a vízben ülni, hogy mit mondott Tóth doktor. Szóval, olyan információ dömpinggel látnak el, hogy semmiről nem tudsz lemaradni. Az ismerős történetek, miszerint minden beteg, aki ebben a vízben áztatta magát egy idő után a sétapálcát is messzire dobja.

Egy zetelaki néni éppen azt meséli, hogy volt már mindenhol, még a természetgyógyászoknál is, ahol egymás kezét fogva körben álltak, de az istennek sem érezte a küldött energiát, pedig fizetett érte. Ekkor ajánlotta valaki ezt a gyógyvízet. Egy kúra után a Nádasszéki víz úgy megbolygatta, hogy azt hitte világvége lesz, de utána egy pár napra újra tudott kapálni, s nem fájt már a dereka. Csak kapkodjuk a fejünket az asszonnyal és derülünk a jó történeteken, miközben áztatjuk fáradt testünket a fekete színű feredőben.

Ülünk a vízben kérlek szépen, jut eszembe Módos Jóska barátom vicces nótája. Mindenki jóizűen beszélget, társalog, nem szólnak a telefonok, minden a vízről szól. Mesés német rendszámú terepjárón érkezik kitántorgott hazánkfia, ő is arról álmodik, akárcsak a többiek, hogy a kúra után a reumájának kámpec. Egyenlőség, testvériség. A reuma nem ismer határokat.

Én is előjövök a történetemmel, hogy az első fürdő vétele után az asszonynak úgy ellazultak karizmai, hogy azóta egyfolytában integet nekem, hogy menjünk vásárolni. A férfitársak mosolyognak. Délután pihenünk, várjuk, hogy megbolygasson a kúra. Gyorsan elalszunk.

Másnap folytatjuk, így megy ez egy héten keresztül, naponta kétszer ülünk a medencében. Minden nap más történeteket mesélnek, régi ismerősökkel találkozunk, mert Nádasszék egy külön világ. Egy hétig élveztük vendégszeretetét, (10 kúra összesen), abban a reményben, hogy elhessegeti majd a testi nyavajákat, egy időre. Ahogy mondta a lövétei néni: hinni kell benne, s akkor jó lesz! S még valami, hűtőmágnest nem árulnak!

Balázs Árpád

Mozgásban a világ. Mobilis lett a román társadalom (is). Az erdélyi magyar szintúgy. Exodus, kivándorlás, migránsok. Ezek a fő címek a médiában. Aki csak teheti, az elhúz innen, mint ősszel a vadlúdak, jobb életszínvonal, magasabb bérek, kiszámíthatóbb jövő reményében.

Csak Angliában a legóvatosabb becslések is háromszázötvenezerre teszik az ottani magyarok számát. A legújabb statisztikák szerint csak tavaly mintegy 130 ezren hagyták el az országot, zömében 18 és 44 év közöttiek. Száz magyar munkavállalóból 55 férfi. Csak Londonban 2017-ben 28 ezer magyar munkavállalót regisztráltak hivatalosan.

Az Erdélyből, a Székelyföldről kivándorló magyarokat még nehezebb számba venni, különválasztani a magyar és a román állampolgároktól, hiszen hol ilyen, hol olyan papírokkal szerepelnek a nyilvántartásokban.

Lenne okunk keseregni, volna is amiért. De minek. Azzal nem szolgáljuk sem közösségünk javát sem Isten akaratát.

A média által gerjesztett világunk azért a valóságban sokkal árnyaltabb. És reménykeltőbb. Hiszen bár nincs hírértéke, de vannak sokan olyan magyarok, vagy külföldiek is, akik visszajönnek. Hazajöttek. Talán a nagyszüleiket űzte el a világháború, talán az ’56-os forradalom miatt, talán a kommunizmus elől disszidáltak, de mostanra elegük lett a kolbásszal kerített Nyugatból, és hazajöttek. Felmenőik hazáját választották, immár évtizedek óta. Itt vannak itthon, és nem bánták meg egy percig sem, hogy otthagyták a kánaánt őseik földjéért. Ahogy egy nemrég kezembe került tanulságos könyv címe  jelzi: visszidáltak. Ők a visszidensek…

Nincsenek százezren, de száznál biztos többen. Visszajöttek, hazavándoroltak, vagy éppen Magyarországon, neadjisten Erdélyben találtak új, befogadó hazát. Nem színes bőrű, fehér talpúak ők, hanem a mieink, véreink. Akik őseink hamuban sült pogácsájával felvértezve talentumaikat kamatoztatták és hazajöttek. Hogy együtt, itthon maradt és -rekedt kalandvágyó honfitársaikkal építsék az új hazát. Visszaadják nekünk az életbe vetett hitünket, kilátásainkat megvilágosítják, megerősítenek sokat becsmérelt értékeinkben, igazságunkban, hitünkben.

Az ő példájuk jelzi, hogy ez nem afféle fehér holló-jelenség, hanem erjesztő, élesztő, tudatébresztő tendencia. Érdemes lenne jobban figyelni rájuk, hiszen bár számuk arányaiban nem tűnik számottevőnek, mégis, az „elmenni innen, mindenáron” – életunt, megkeseredett, kiégett, vagy éppen csak pislákoló, nosztalgiázó, de semmit önerőből mozdítani nem képes fiainkkal-lányainkkal ellentétben, nem a megcsömörlött, hazától szabadulni akaró szemléletet sugározzák, hanem a reménnyel teli, pozitív gondolkodást, érett hitet, bátorságot, életkedve és életerőt mutatják fel számunkra. Legtöbben azt vallják, hogy ők csak ideiglenesen voltak kint, így az emigráns szó nem is találó, nem is fontos, nem is igaz. Többnyire másod- vagy harmadgenerációs magyarok, akikben szüleik, őseik, anyaszentegyházunk – pl. az amerikai cserkészeten vagy a nyugati szerzetesiskolákon keresztül – még az emigráció nyomása alatt is elültették a magyar öntudatot, azt a lelki-szellemi-kulturális többletet, amivel felvértezve nem kellett beolvadniuk, nem volt szükség arra, hogy asszimilálódjanak, felszívódjanak a semmiben, az arctalan tömegben.

Az imént említett könyv ezeknek a magyaroknak életútját követte nyomon és szedte csokorba, tucatnyi interjú formájában. Felüdülés volt olvasni.

Van köztük perui, argentinai, venezuelai, braziliai, Egyesült Államokbeli, kanadai magyar, hollandból lett magyar. Tudós, mérnök, katona, orvos, táncházszervező, hegedűművész, – többnyire értelmiségi, jó magyar emberek. Lett belőlük itthon privatizációs miniszter, wasshingtoni nagykövet, utazási irodavezető, vállalatmenedzser, gyermekorvos, akinek Jókai Mór a nagyapja nagyapja volt, de akad olyan is, aki a Nemzeti Bank élére került.

Legtöbbjük oroszlánrészt vállalt a ’89-ben felszabadult Magyarország nemzetközi kapcsolatai kiépítésében, legyen szó diplomáciáról, gazdaságról, kultúrális szolgálatról. Mondhatni ők voltak az ország, a nemzet jószolgálati követei. Hazatértüket vagy Magyarországra költözésüket kegyelmi állapotnak fogták fel, élték meg, és nem az számított, milyen a fogadtatás, vagy, hogy „bezzeg, milyen előbbre vannak nyugaton”… Tenni akartak valamit a hazáért, s itthon tudták ezt a legjobban. Nemcsak külföldön öregbítették hazánk hírnevét, hanem bármivel foglalkoztak, a magyarság tiszteletét, a befogadó állam megbecsülését vívták ki, és ezt itthon gyümölcsöztették. A háborúk, a menekülések, a kommunizmus, de a kapitalizmus sem törte meg őket. Nem nyavalyognak, nem, azt nézik, hogy mit nem lehet, hanem azt, hogy hogyan kell másként hozzáállni, hogy itt, most, ilyen körülmények közt is előbbre lépjen a nemzet.

Minden kommentár nélkül, kóstolóként megidézem néhányukat.

„Nem azért dobog másként a szívem, mert azt gondolom, hogy ez az enyém, hanem mert tudom, hogy itt van a korona, és tudom, hogy ez mindannyiunk számára fontos. […] Mert ha valaki kastélyban lakik, az a legrosszabb, ami csak történhet vele. Néhány nappal ezelőtt meglátogattam az egyik nagybácsit, akinek kastélya van Németországban, és tizenegy hektár méretű a tető. […] A Schönbrunni kastélyban soha nem éreztem, hogy ott kéne lakni, […] nincsenek bennem olyan érzések, hogy ezeket birtokoljam. Egyetlen dolgot nem teszek meg elvi okokból: én nem veszek belépőt a Schönbrunni kastélyba. […] Egy Habsburg mikor ismer egy országot? Amikor nemcsak a politikusokat ismeri, hanem azok édesapját. Amikor édesapám élt, (Habsburg Ottó, szerk. megj.) ő nemcsak az apát, hanem a nagyapát is ismerte. Én ma már abban a helyzetben vagyok, hogy nemcsak a politikusokat, hanem az édesapjukat is ismerem. Ezáltal jobban megismerem ezt az országot is.” (Habsburg György)

Úgy tűnik, hogy a székely anyaváros jó házigazdája a táncháztalálkozóknak. Negyven évvel ezelőtt itt tartották az első hasonló rendezvényt, amely mindenképp úttörő jellegű volt ezen a téren a Kárpát-medencében, hiszen megelőzte a budapestit. Jó volt itt lenni negyven évvel ezelőtt. Jó volt tavaly is. Idén úgyszintén. És bízzunk benne, hogy hasonló találkozások részesei leszünk Székelyudvarhelyen ezután is! 

A főszervező, Orendi István, az Udvarhely Néptáncműhely vezetője elmondta, hogy szakmai berkekben egyetértés van ilyen vonatkozásban, hiszen ugyanezt vallják a más régiókban dolgozó táncházas szakemberek és az intézményvezetők is. Semmi akadálya annak, hogy a továbbiakban is legyenek az ilyen seregszemlék és a járulékos programok.

Megfelelő az infrastruktúra és sikeres volt már a múlt évben is az az elképzelés, hogy társrendezvényként összekapcsolták a Gyümölcsfesztivállal.

Többszáz ember társaságában mi is részt vettünk a nyitóünnepségen, ahol megszemlélhettük a népviseletbe öltözött tömeget, a zenészeket, a Patkóban táncra perdülő vendégeket és az egyszerű érdeklődőket, akik – ha rövid időre is – de szántak némi figyelmet egymásra, a jó kedvre és jó hangulatban nyugtázták, hogy oly sokan ismét együtt lehetünk.

A programok a továbbiakban a kiadott műsorrend szerint folytatódtak.

Több mint 100 zenész! Több mint 1000 táncos! Több mint táncháztalálkozó! – találó a szlogen, és biztos, hogy nincsen túlzás benne. Mi meg fogjuk látni. Ha az olvasók is eljönnek, akkor gyarapíthatják az ezernél is több táncos seregét.

ÍRÁSUNK A TOVÁBBIAKBAN FRISSÜL!

Itt megtekinthetők a Patkóban készült fotók:

 

Simó Márton

A házisertés megfertőződési lehetőségei a következők: ha beteg sertéssel érintkezik, ha fertőzött élelmiszer-maradékot adunk neki, érintkezés olyan személyekkel, akiknek a ruháján rajta van a vírus, elhullt állatokkal, vagy más fertőzött anyagokkal.

Fokozott veszélyt jelent sertések, sertéshús, vagy más feldolgozott sertéstermékek forgalmazása az állatorvos engedélye nélkül.