„Nagy titok ez” – állapítja meg már Szent Pál a házasságról az efezusiakhoz írt levelében s e titok – bár közel kétezer év telt el azóta – napjainkra sem lett kisebb.
Nem véletlen, hogy Jézus egyenesen a szentség rangjára emelte ezt a férfi és nő (ma már nem fölösleges pontosítani azt sem, hogy: egyetlen férfi és egyetlen nő) közötti intim, mégis a társadalom, az emberiség egészének életére kiható szövetséget.
Nincs még egy olyan emberek közt köttetett szövetség, mely ennyire teljes és feltétlen egybeolvadást igényelne a felektől, és nincs még egy olyan szövetség, amelyet oly kevés tudatossággal és felelősséggel kötnének meg, mint ezt.
Mert hát tegyük kezünket a szívünkre: amikor megkértük a másik „szerződő fél” kezét, vagy amikor elgyengülve igent rebegtünk a „szerződésajánlatra”, végiggondoltunk-e mindent tüzetesen, aprólékosan, elolvastuk-e az apró betűs részeket? Hát persze, hogy nem. (Leszámítva azt a néhány okostojást, aki mindig mindent jobban csinál, mint más.)
Ugyanis akkortájt nem a valóságban éltünk, hanem a „szerelem” nevezetű összeszerelő műhelyben. S e műhely láthatatlan munkásai nap mint nap azon ügyködtek, hogy a két fél részéről beérkezett vágyakat, elvárásokat, szokásokat villámgyorsan összepászítsák, a kapcsolatot működőképessé tegyék, hogy az extázisban élő párocska önfeledten karikázhasson tova a hétköznapok ösvényein. Igen ám, csakhogy e műhelyek alapvető tulajdonsága, hogy előbb vagy utóbb csődbe mennek, s akkor mindkét fél ott marad a maga „alkatrészével”. S hát bizony, amikor saját kezűleg kell az illesztéseket elvégezni, az már elég „kulimunkának” tűnik, sok izzadsággal, kevés sikerélménnyel. Ilyenkor óhatatlanul jönnek a csalódások, s az éretlenebbje gyorsan fel is adja, hogy más „műhely” után nézzen, ezzel is jelezve, hogy semmit nem értett meg abból, ami vele történt.
De senki ne gondolja, hogy ez iskolai végzettség, netán értelmi képességek függvénye.
Kitűnő példánk is van erre.
Állítólag egyszer megkérdezték Szókratésztől: igaz-e az, hogy ha vasárnap nősül meg az ember, egész életében szerencsétlen lesz? Mire ő így válaszolt: „Természetesen igaz. Miért pont a vasárnap lenne kivétel?!”
Mint látható, életének egy bizonyos pillanatában a Mester sem volt túl nagy véleménnyel a házasság intézményéről, s ebben feltehetőleg előkelő szerepet játszott felesége, a bőbeszédű, házsártos és kicsinyes Xanthipé, aki – legalábbis a róla fennmaradt jellemrajz szerint – egy személyben képviselte mindazt, aminek csak a gondolatától is kiüt a hideg veríték egy szellemóriás hátán.
S ha felmerülne a kérdés, hogy akkor mégis hogyan kerülhetett a Mester házába ez a nőszemély, mely tulajdonságánál fogva tartotta méltónak nőül venni, akkor jusson eszünkbe a műhely-példázat.
Ezek után az ember azt gondolná, hogy a csalódott Szókratész egyfajta belső száműzetésbe vonult és csak a tudománynak élt. Jaj, dehogy! Épp ellenkezőleg: Mirthosz személyében egy újabb nőt hozott a házhoz. (A jelek szerint nem tudott arról, hogy késő korok lexikonjai majd azt írják, hogy az ókori görögök monogámiában éltek.) Ez a mentalitás rokon a Macskajaj Dadanjáéval, miszerint: „Ha valamit nem tudsz megoldani pénzzel, oldd meg sok pénzzel!” Nos, a húzás feltehetőleg bevált, mert nem tudunk arról, hogy a Mesternek lett volna harmadik felesége.
Ábel maga is kétszer rugaszkodott neki a házasságnak, de másodjára már tudatosan készült arra, hogy a szerelem után a szerelés következik. Nem mondhatni, hogy alacsonyra tette a lécet, mert Ábelné Eszter sok egyedi gyártású „alkatrészt” hozott magával a tarsolyában, s az újdonsült férj titokban aggódott is, hogy fogja-e ő ezt bírni erővel és reszelővel.
A legelső megoldandó probléma, amin Ábel végül is könnyedén átlépett, az ősi görög intelem volt, miszerint: „asszonyod és ökreid legyenek földijeid”. „Ugyan már, mi gond származhatna egy székely és egy dunántúli frigyéből?! Végső soron mindkettő magyar!” – legyintett. Ebben nem is tévedett. Amivel nem számolt, az éppen Trianon volt. Hogy az ott meghúzott határ nemcsak országot csonkított, de kulturálisan is más-más előtörténetét írt a feleknek. Míg az egyiknek Ceausescu porciózta ki a napi 30 deka kenyeret, a másiknak Kádár kevergette a gulyást. Míg egyiküknek Mihaela integetett egy félig megértett román rajzfilm végén, a másik a tévémacival hajtotta álomra a fejét. Míg az egyik örömünnepet ült, ha tíz évben egyszer magyar filmet láthatott a tévében vagy a moziban, a másik többé-kevésbé már unta is a hazait. És így tovább. A közös nosztalgiázás, emlékezés jószerivel lehetetlen volt.
De ezen nem múlhatott a kapcsolat. Egyet érezni nem tudtak ugyan, de együttérezni igen. Ha mégoly izzadságos és kemény munkával is, de családon belül megvalósították a nemzetegyesítést.
Az „összeszerelési” lista azonban itt nem ért véget.
Ott volt például a nyelv. Nem az irodalmi, mert abban nem volt semmi különbség, hanem a másik,a hétköznapi, mondhatni: konyha-nyelv. Míg az asszony „deszkán” szeletelte a padlizsánt, Ábel „lapítón” „potyolta” a húst. No, most mi legyen? Ábelné Eszter szerint egy konyhaeszköz ne „lapítson”, hanem legyen mindig kéznél, a férje viszont úgy tartotta, hogy a deszkának meg az építőtelepen a helye, s nem a konyhában, mert szálka megy a húsba. Aztán az asszony szerint a húst „klopfolják” és nem „potyolják”, míg Ábel ez utóbbi mellett kardoskodott, egyrészt, mert legalább magyar szó, másrészt meg a húst és nem a nyelvünket akarjuk összetörni. Ábel reggelente, öltözködéskor, mindig a „majóját” kereste, de nem találta, mert Ábelné rendszerint az „atlétatrikóját” készítette ki számára. S a fölött is nehezen jutottak dűlőre, hogy a konyhába sütőt vegyenek-e vagy „ler”-t. És dúlt a rút viszály. Ábel még azt is megkockáztatta, hogy az erdélyi magyar nyelv árnyaltabb, mint az anyaországi. Merthogy míg Erdélyben „tészta sül a lerben”, Budapesten „süti sül a sütőben”…
Ábelné szerint viszont a nyelvet nem árnyalni kellene, hanem megóvni a román hatásoktól. Végül ezt is megoldották. Úgy, hogy mindketten „kétnyelvűvé” váltak: Erdélyben Ábelnégo nd nélkül ír „pix”-szel golyóstoll helyett, és nem teszi szóvá, ha anyósa „necc”-cel és nem táskávalmegy bevásárolni a piacra, míg Ábel szó nélkül hagyja, ha a budapesti otthonukban feltálalt levesbe „murok” és petrezselyem helyett „sárgarépa” és „gyökér” kerül. (Ebből is látszik, hogy nem gyökér…)
Lám, ilyenszép is lehet a házasság, ez a „nagy titok”.
S akkor arról még nem is szóltunk, hogy Ábelné Eszter vegetáriánus. De majd szólunk.
Lakatos Mihály
Megjelent a Magyar Idők 2016. május 28-i számában.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
