Blog

A győztes portugál válogatott játékosai ünnepelnek a kupával a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokság döntőjében vívott Franciaország – Portugália mérkőzés végén a Saint-Denis-i Stade de France stadionban 2016. július 10-én. (Lenti képünkön.) A tornát Portugália nyerte, miután hosszabbítás után 1-0-ra legyőzte a házigazda francia csapatot.

A szövegközi képen: ünnepel a portugál válogatott – Illyés Tibor/ MTI felvétele.
Forrás: MTI

Élő Székelyföld Munkacsoport

1982-ben történt, egy pénteki napon. A tizenhét éves Kevin Tunell, alkohol hatása alatt, autójával elütött egy tizennyolc éves lányt. A baleset halálos kimenetelű volt a fiatal lány számára. Az áldozat családja végül egyetlen fájdalomdíjat követelt: a jogot, hogy a tett „megfizetésével” kínozhassák a fiatalembert. Ez abban állt, hogy 936 héten keresztül (ennyi idős volt a lány), minden pénteken egy dollárt fizessen a családnak, hogy emlékezzen tettére. Péntekről péntekre,

Tunell kitöltött egy váltót, melyet egy iskolai bankszámlára kellett beküldenie. A család négyszer hívatta törvényszék elé a fizetés elmaradása miatt. A fiatalember még egy harmincnapos börtönbüntetést is letöltött. Hiábavaló volt Tunell azon próbálkozása, hogy egyszerre adja oda a teljes összeget, vagy többet is annál. Hiába győzködte a bírót, hogy nem a feledés, hanem a gyilkosság emlékének fájdalma gátolta. Az áldozat családját nem a pénz, hanem a vezeklés érdekelte. „Ha szükséges, minden hónapban elmegyünk a bíróságra.” – mondták.

Akár nálunk/velünk is történhetett volna. S történik is.

 

Igaz ez közösségi sérelmeinkre is. Egy-egy történelmi évfordulón, ünnepségen, koszorúzásnál. És hát velünk is ezt teszik mások. Folyton emlékeztetnek történelmi vétségeinkre, baklövéseinkre, szembesítenek gaztetteinkkel, hogy bűntudatunk legyen. Harcolnak a felejtés ellen, hogy zsarolhassanak az emlékeztetéssel.

Akkor mi a jobb: emlékezni vagy felejteni?

Lehet-e egyiket a másik nélkül? Kell-e, lehet-e, tudunk-e felejteni? Hiszen az emlékezés szinte sejtjeinkben van. Még az állatok is emlékeznek. Agyunk-szívünk rögzít, jót s rosszat egyaránt. Tudatalattink sötétjében félelmetes raktárszerver működik, ami bármikor újra lejátszható, mint egy film, vagy hangszalag, csak el kell indítani. Ugyanakkor az idő múlásával, a rá nem gondolással sokszor automatikusan kitörlődnek szavak, érzések, emlékek, ízek, képek, adatok, nevek és dátumok. Hogy is van ez? Miért kell emlékezni és miért kell felejteni? Szükséges mindent dokumentálni, észben tartani, hogy adott esetben újra elővehessük és fegyvernek használjuk?

Persze a tudásssal, a megtanult igazságokkal, elvekkel, értékekkel, szokásokkal is így vagyunk. Beidegződnek, beépülnek személyiségünkbe, memóriánk adattárába, hogy belőlük élni tudjunk, hogy mint hasznosítható tudást, bölcsességet alkalomadtán kamatoztassuk.

De jó-e az nekünk, ha olyasmit tartunk számon, őrizgetünk, ami csak mérgez, zavar, vagy „foglalja a helyet”, és lehúz?  Ha fojtogat és gúzsba köt, nyomaszt és leterhel? Kell az ilyen emlék? Érdemes dédelgetnünk magunkban sértéseket, frusztrációkat, megbántásokat?

Szónokok és megmondóemberek sokszor nyilatkozzák: azért emlékezzünk, hogy ez soha többé ne forduljon elő…

Ó, Istenem! Mennyire butácska érvelés.

Mire jó, ha a másikat minduntalan figyelmeztetem hibáira? Jobb lesz attól, ha szembesítem a bűnével? És itt most nem a törvényszéki tárgyalásra, vagy a tízparancsra gondolok, hanem csak úgy…

Gyermekkorom meghatározó moziélménye volt, amikor Az emlékek lánca című indiai filmet megnéztem. Három testvérről szól, akiknek a szüleit megölik. A fiúknak sikerül elmenekülni, de elveszítik egymást. Felnőttként újra egymásra találnak és bosszút forralnak a gyilkosok ellen, akik miatt szétszakadt a családjuk. Csupa vér, könny, bosszú, keserves zene-aláfestéssel…

Mindannyiunkban lehetnek keserű emlékek. Családi erőszak, szomszédok-rokonok intrikái, szerelmi csalódottság stb. Fájó emlékek, amelyektől nem tudunk, s talán nem is akarunk szabadulni. A klasszikus és könnyűzenei irodalom is tele van ezekkel a témákkal. „Erről jut eszembe” –adjuk a szót egymásnak, amikor mesélünk. Vagy székelyesen: soha el nem felejtem, tee…

Pedig Isten eldobja bűneinket. A történelem szemeteskukájába hajítja.  Ahogyan a gyóntató pap is. Nem emlékeztet állandóan, mennyire csirkefogók voltunk.

Felejteni persze nem lehet, sem parancsszóra, sem nagy, szent akarásra. A seb sokáig sajog, nehezen gyógyul, csak az a kérdés, hogy engedjük-e gyógyulni, vagy újra meg újra megpiszkáljuk? Amit életben tartunk, azt nem tudjuk évek, évtizedek alatt sem elfelejteni, és így a seb nem képes begyógyulni, mert folyton felszakítjuk.

Sokszor a testi sérülést kezelésbe vesszük, a lelki sebeket meg hagyjuk elmérgesedni. Pedig a megbocsátás megkönnyebbülést és felszabadulást is hozhatna a feledéssel. Szabaddá tenne a viszonzásra, a kölcsönös megbékélésre is, hogy ne kelljen szégyellni a megbocsátás tiszta lelkületét.

Sőt a felejtés egyben megbocsájtás is. Elengedés. Nem meg nem történtté tettem az eseményt, hanem  túlléptem rajta. Átengedtem a múltnak, hagytam, hogy vesszen a feledés homályába. Nem ragaszkodom féltve őrzött sérelmeimhez. Miután kiengesztelődtem Istennel, nem kell nyalogatnom, piszkálnom. Nem kell emllékeztetnem rá sem magamat, sem Istent, sem másokat. Ha én feloldozást nyertem, én is oldozzak fel mást.

Egyik ismerősöm mondja, hogy amikor számítógépét „takarítja”, nincs szíve mindent kitörölni. Inkább készít egy új mappát, ahová újra elrejti a kedvenc képeket, mert olyan jó néha visszanézni őket. Néha (történelmi) sérelmeinkkel is így vagyunk. Mint az egyszeri nénike, aki százszor meggyónta az egyszer már megbánt bűnét, mert olyan jólesett visszagondolni rá…

A felejtés gyógyít. Gyógyír a lélekre, segít emlékezetünk megtisztításában. Isten is előretekintésre sarkall. Arra figyeljünk, ami előttünk áll. Az útra, a célra. „Felejtem ami mögöttem van, s az előttem lévő után rugaszkodom. Futok a kitűzött cél felé…” –mondja Szent Pál a filippieknek. Jézus is szakít az ószövetségi felfogásssal. Nem bűneikre, csalásaikra, árulásaikra emlékezteti honfitársait, hanem az Atya akaratára. Hogy előre nézzenek. Aki folyton hátrafelé tekint, az nem látja az utat, nem tud a következő lépésre összpontosítani, és megbotlik. Visszaesik oda, ahonnan nagy nehezen feltápászkodott.

Egyfajta szelektív emlékezés, és az ezzel arányos „felejtés” tenne jót nekünk. Erkölcsileg, hívő értékrenddel mindenképp. Csak arra emlékezzünk szívesen, ami meg- és fenntart. Amely gyökérből még életnedv árad. A többit felejtsük. Igaz, vannak fel-feltörő emlékeink. Nem baj. Hála Istennek. Azokból élünk. Ne gyömöszöljük vissza őket. Jönnek, majd elcsitulnak. A szépek feltöltenek, a kellemetlenek kijózanítanak.

A felejtést sem lehet erőltetni. De szabályozni annál inkább. Kérdés, mire fókuszálunk. A történelmi emlékezet is fontos. Nem kitörölni kell, s még inkább nem mások fejéhez vagdosni. Viszont az állandó ellenségkép és gyűlölet táplálása sem vezet közelebb senkihez.

Ne tépjünk fel sebeket: sem személyes kapcsolatainkban, sem közösségi vonatkozásban. Azok nem gyógyítanak, s még csak ki sem békítenek egymással. Isten irgalma nagyobb a mi bűneinknél. Ő képes bűntudatunkat is elvenni, eltörölni, ha megvolt előtte az igazi megtérés, a bűnbánat szándéka.

Engedjük el a múltat, hogy irgalmasan „elfelejthesse”. Csak azt számítsa be üdvösségünk érdekében, ami jót emlékeinkből áthozhatunk s beleépíthetünk jelen életünkbe.

Paul Ricoeur filozófus úgy fogalmaz: „Az emlékezettel rendelkező lét egyben a jövőre irányuló lét is.” Ez a teremtő emlékezés. Ezen a szinten a felejtés már nem az emlékezés hiánya, hanem tudatos lelki munka. Akarati kérdés. Isten azért adja az időt, a múló időben meg kegyelmi jelzéseit, hogy arra/azokra legyünk fogékonyak, és engendjük el, aminek el kell múlnia.

Felejtve is emlékezhetünk.

Olyan filmet sikerült készíteni, amely Magyarországon és külföldön egyaránt érvényesen szól apró emberi dolgokról, és talán segíti a nézőket a hétköznapok túlélésében – mondta Hajdu Szabolcs az Ernelláék Farkaséknál című film rendezője a magyar közszolgálati televízió egyes csatornáján egy hétfő esti műsorban.

A filmrendező, akinek alkotása szombaton elnyerte Karlovy Varyban az 51. nemzetközi filmfesztivál fődíját, úgy fogalmazott: „az a fontos ebben a filmben, hogy nem lehúz, hanem inkább felszabadít”.  Tele van játékos és vidám jelenetekkel, ugyanakkor „kellően mélyre megy ahhoz”, hogy a nézők „aktívan tovább tudják gondolni a saját életükben”.

A filmrendező kitért arra, hogy a filmet – amely egy lakásszínházi előadás filmes adaptációja – nagyon gyorsan, mindössze három hónap alatt készítették el. Mint mondta, az idő miatt nem is pályáztak a Filmalapnál, nehogy elvesszen a színházi előadás atmoszférája. Egy egész társaság lelkesedését ugyanis nehéz megtartani egy-két éven keresztül.

Hajdu Szabolcs szerint már a színházi előadás is „nagyon intim volt”, de attól, hogy a filmet a saját lakásukban forgatták, még személyesebbé vált a történet. „Tulajdonképpen megnyitottuk egy virtuális közönség előtt az otthonunkat, és a közönség nagyon hálás volt ezért.”

A film „egy sokfelől összegyűjtögetett esszenciális családot mutat meg”, egy mai családot, és erre a történetre Karlovy Varyban az 1200 férőhelyes moziteremben „ugyanúgy, ugyanolyan ütemben reagáltak” a nézők, mint a lakásszínházban.

Hajdu Szabolcs hozzátette: szombat óta rengeteg forgalmazó és fesztivál megkereste, így reményei szerint a film be fog kerülni a nemzetközi körforgásba.

Az Ernelláék Farkaséknál című film előzetese:

Ernelláék Farkaséknál – színes magyar játékfilm (2016, 80 perc). Rendezte: Hajdu Szabolcs; forgatókönyv: Hajdu Szabolcs; operatőr: Szalai Márk, Timár Gergely; szereplők: Tankó Erika, Török-Illés Orsolya, Hajdu Szabolcs, Szabó Domokos, Hajdu Lujza, Hajdu Zsiga, Gelányi Imre, Szilágyi Ágota.

Hajdu Szabolcs (1972) a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Simó Sándor tanítványaként végzett (1999), kezdetben színészként dolgozott. A Macerás ügyek című játékfilmje a Magyar Filmszemle fődíját (2003) és Kijevben a Molodist Filmfesztivál különdíját nyerte el, majd – a részben önéletrajzi élményekre épülő – Fehér tenyér (2006), valamint a Tamara című filmjével is kijutott a világversenyekre, sok fontos díjat nyerve el, bekerült a nemzetközi élvonalba. Feleségével, Török-Illés Orsolyával a főszerepben készült az Off Hollywood (2007), amely Garaczi László novellájára épül. A 2010-es filmszemlén a Biblioteque Pascal című alkotásával nyert fődíjat, amellyet aztán Oscar-díra nevezett Magyarország, de a jelölésig nem jutott el. További filmjei: A játékos (2015), Ház a térkép szélén (2014).  

A címképen Hajdu Szabolcs és Török-Illés Orsolya az Ernelláék Farkaséknál c. filmben – fotó: www.fidelio.hu.

Forrás: MTI

Klaus Iohannis, Románia államelnöke hétfőn kihirdette azt a törvényt, amely arra kötelezi a hipermarketeket, hogy az általuk értékesített hús, gyümölcs, zöldség, méz, tojás és pékáru legkevesebb 51%-a hazai termék legyen.

A törvényben a „rövid ellátási lánc” szerepel, amely olyan minimális számú termelő- és feldolgozó vállalatokat tartalmazhat, amelyek közeli kapcsolatban vannak egymással, és erősen kötődnek a helyi, valamint a regionális gazdaság fejlődéséhez. 

Áldozataikat rabláncon tartó és rendszeresen bántalmazó emberkereskedőket vett őrizetbe Romániában, az Arges megyei Berevoiesti községben a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT).

A rendőrség kommandósaival közösen végrehajtott házkutatások során az ügyészek a bűnszövetkezet több tucatnyi tagját vették őrizetbe, akiket azzal gyanúsítanak, hogy erőszakkal koldulásra, különböző munkák végzésére, lopásra kényszerítettek mintegy 40 szabadságától megfosztott, kiszolgáltatott – testi vagy szellemi fogyatékkal élő, nincstelen vagy kiskorú – személyt.

A rajtaütéskor három felnőtt és két 10-12 év körüli kiskorú áldozatot láncra kötve találtak meg.

A DIICOT közleménye szerint a bűnszövetkezet tagjai gyakran zsúfolt helyekről, templomok közeléből, vasúti és buszállomásokról rabolták el áldozataikat, akiket embertelen körülmények között, háziállatok mellett tartottak fogva, rendszeresen pofoztak, rugdostak, korbácsoltak, hideg és forró vízzel locsoltak, alkalmanként pedig – a fogva tartóik szórakoztatására – arra kényszerítették őket, hogy egymással verekedjenek.

A rabszolgákat, akiket ételmaradékokkal a földről etettek, koldulásra és falopásra, háziállatok őrzésére használták, de velük takaríttatták az udvart, mosatták ki a ruhát is.

Az ügyészség szerint 2008 óta a bűnszövetkezetben részt vevő klánok legalább 40 áldozatot fosztottak meg szabadságuktól és használtak kényszermunkára. A házkutatás során az ügyészek 228 ezer lej készpénzt, egykilónyi aranyat, és több, a falopáshoz használt láncfűrészt és utánfutót foglaltak le.

Nyíltan vállalják Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülésének ügyét civil mozgalmak és politikai erők a Prut mindkét oldalán, kiváló apropónak tartva céljuk megvalósításához az önálló román állam közelgő századik „születésnapját.”

Online platform indult útjára a hétvégén annak érdekében, hogy Románia és a Moldovai Köztársaság minél több polgára létesítsen egymással „testvéri kapcsolatot”. A bukaresti villámcsődület keretében ismertetett kezdeményezés lényege, hogy a két ország lakosai a honlap biztosította nyilvánosságon keresztül fogadják testvérekké, és még idén nyáron látogassák is meg egymást. 

Van egy csatorna a magyar köztévén, amelyet szinte mindennap nézek, a többi sportcsatorna mellett, és ez az M4 Sport. Délután, vagy ha jobb napom van, este – mikor már belefáradtam a mások által rótt betűk ösvényein való kóborlásba, és a számítógép monitorjának látszólag szűz havában baktatok, és hagyok csapássá összeálló nyomokat –, már kevésbé vágyom újabb és újabb betűnyalábra. Mindegy, mi, csak mozogjon, mondta egy barátom. Nekem ez kevés. Mozoghatnak filmfigurák is a házimoziban. Megesik, hogy a világhálóról kiválasztható, vagy a nem is tudom hány csatorna ontotta film helyett is inkább választok sportot. Az ÉLŐ sportközvetítést.

Ez lett a mániám. Hogy most történik, amit látok, valós időben. Lehet női kézilabda mérkőzés, amely keményebb, mint egy férfi jéghoki meccs. Mindegy hanyad osztályú, én nézem. Egy élő sportközvetítésben több a megtisztulás, mint sok rossz filmben. Színház ez is, csak itt ritkábban szólalnak meg a szereplők.

Az ember győzni akaró állat. Győzz, ha tudsz, veszíts, ha muszáj, de sose add fel. Nem veszítettünk, csak kifutottunk az időből. Ez a helyes hozzáállás. Hinned kell magadban, akkor is, amikor senki más nem hisz benned. Ezt teszi a győztes.

Jack Dempsey, a bokszoló mondta volt, a múlt század huszas éveiben: Bajnok az, aki föláll, amikor nem tud. Nem vagy vesztes, míg tovább próbálkozol. “Több mint kilencezer dobást elhibáztam életemben. Vagy háromszáz meccset elveszítettem. Huszonhatszor hibáztam, amikor rám bízták a meccset eldöntő dobást. Újra és újra, életemben kudarcot vallottam. És ezért tudtam diadalmaskodni.” Michael “Air” Jordan véleménye ez, ma már kosárlabda legenda ő is.

A gyöngét mindenki szánja, az irigységet ki kell érdemelned, mondta Arnold Schwarzi, mielőtt színész lett volna.

Az idők hajnala óta, ha az ember dobhat, üthet vagy rúghat valamit, passzolhatja, cselezhet vagy lőhet vele, meg is akarja tenni. Azt mondani annak a nem túl sok embernek, aki ma meccsre jár, és azért fizet, hogy megnézze, huszonkét ember miként kerget egy bőrgolyót, olyasvalami, mintha a koncertre járóknak azt mondanánk, a hegedű csak száraz fa és húrok, a színházba járóknak meg azt, hogy a Hamlet meg csak tinta és papír.

A foci a nép operája – érted, nem érted, így van.

ZÁRÓJEL. Ebben a hibrid, felemás módszerekkel vívott asszimetrikus háborúban – ami most zajlik – gyakran még frontvonalak sincsenek. A pálya mégis az a hely, ahol látjuk, ha valaki sunyi módon betart a másiknak, könyökkel torkon vágja, víz alá nyomja, vagy hátulról felrúgja. A játékosok nevük és számuk alapján azonosíthatók. Mindkét fél azonos létszammal vesz részt az az összecsapásban, és meghatározott szabályok szerint játszanak. Nem a semmiből bukkannak elő civilruhás játszók símaszkban, kezükben géppisztollyal, derekukon kézigránáttal, vagy robbanószerkezettel. Aki mégis durván szabálytalankodik a pályán, azt kiállítják a játékból. ZÁRÓJELBE ZÁRVA.

A sportsiker a legjobb hangulatkeltő, hatásosabb minden hírverésnél. Egy gól többet ér több tízezer plakátnál. Még a himnusz is másként hangzik, ha egy magyar sportoló áll a dobogó legfelső fokán. A reklámot persze itt sem úszhatjuk meg a pályák mentén, vagy a közvetítések szüneteiben, de utóbbi esetben legalább levehetjük a hangot. Én ilyenkor egy villám sakkpartit játszom a földgolyó valamely másik helyén élő, másik amatőrrel az okostelefonon. A telefonom már nagyon okos. Nekem csak a magamhoz való eszem van meg. Én elsősorban olyan sportágak közvetítéseit nézem, melyeket én is űztem boldogult úrfikoromban: kézilabda, kosárlabda, foci, úszás, vízilabda, kajak. Az atlétika azért is kedvencem, mert nem a bírók döntenek. Mérhetőek az eredmények.

Most csak a magyar sportolók tavalyi eredményeiből említek néhányat, hogy világos legyen, miről is beszélek. 

Szerdán hivatalosan is Theresa May eddigi belügyminiszter lett Nagy-Britannia új miniszterelnöke. Az 59 éves Mayt II. Erzsébet királynő bízta meg szerdán kormányalakítással, miután David Cameron, az eddigi miniszterelnök benyújtotta lemondását.

Theresa May az uralkodó tizenharmadik miniszterelnöke, egyben ő Nagy-Britannia második női kormányfője a három éve elhunyt Margaret Thatcher után.

 Meghalt Esterházy Péter – közölte az MTI-vel az író családja és kiadója. „A család és a Magvető Kiadó mély fájdalommal tudatja, hogy 2016. július 14-én a délutáni órákban Esterházy Péter elhunyt” – olvasható a család és Nyáry Krisztián közleményében.

A 66 évesen elhunyt Kossuth-díjas írót a Magvető Kiadó saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.

Az író hasnyálmirigyrákban szenvedett.

Forrás: MTI