Blog

  • Folytatódik a bölények visszatelepítése

    Folytatódik a bölények visszatelepítése

     Folytatódik a bölények visszatelepítése
    Újabb tíz bölény érkezett a dél-erdélyi Szárkő-hegységbe az elmúlt hét végén a faj újrahonosítási programja keretében – közölte hétfőn a WWF Románia. 

    A németországi és belgiumi rezervátumokból származó bölények egy 15 hektáros elkerített területen ismerkednek új környezetükkel, és várhatóan egy hónap múlva csatlakozhatnak az elmúlt években szabadon bocsátott bölények csordájához.

    Mint a WWF Románia közölte, az elmúlt évek telepítéseiből jelenleg 20 bölény él szabadon a Szárkő-hegység 59 ezer hektáros Natura 2000-es besorolású védett területén.

     
    A WWF Románia és a Rewilding Europe egyesület 2014-ben indította el a bölények “visszavadítását” célzó programját, amely a valaha volt legjelentősebb kísérlet a bölények európai újratelepítésére. Az Európai Bizottság Life programján keresztül támogatott program célja, hogy 2020-ig legkevesebb 193, 2024-ig pedig akár 300 bölény éljen szabadon a Déli-Kárpátokban.
     
    Csibi Magor, a WWF Románia igazgatója az MTI-nek elmondta: a mostani a harmadik telepítés, korábban 14, majd 17 bölényt telepítettek a Szárkő-hegységbe. A korábbi telepítésekből származó bölénycsordát a kéknyelvbetegség és a védett területen elszaporodott, falkában vadászó kóbor kutyák is ritkították. Az igazgató hozzátette: eddig három bölényborjú született a visszavadítási programban, de mindhárom elpusztult.
     
    Az Örményes (Armenis) község közelébe korábban telepített bölények előbb egy 15 hektáros bekerített területen ismerkedtek új környezetükkel, aztán egy 160 hektáros területen kerültek félszabad állapotba.
     
    A Kárpátokból 1790-ben (más források szerint 1762-ben) pusztult ki az addig szabadon élő bölénypopuláció. A bölények egykori honosságára utal az a tény is, hogy a történelmi Moldva fejedelemségnek bölényfej volt a címerén.

    Európában jelenleg Lettországban, Litvániában, Fehéroroszországban, Ukrajnában, Lengyelországban, Romániában Szlovákiában, Oroszországban és Németországban tenyésztenek félszabad állapotban bölényeket.

     
    A világon 2014 januárjában a 5046 bölényt tartottak számon, de ezek közül csak mintegy 3230 élt félszabad körülmények között. Ezeket az állatokat bekerített területen tartják, és télen etetik őket.

    Forrás: MTI

  • Aki tiszta forrásból merít

    Aki tiszta forrásból merít

    Aki tiszta forrásból merít

    Korniss Péter sepsiszentgyörgyi fotókiállítása a kultúra ünnepe térségünkben. Olyan esemény, mely a legjelentősebb kortárs magyar fotográfusok egyikét, annak képi és gondolati világát hozza Székelyföldre, karnyújtásnyira az itt élő emberektől. A tárlat, mely május 24. és június 22. között vendégeskedik a Lábas Ház kiállítótermében, kihagyhatatlan.

    Diákok számára tanév végi csoportos kiállításlátogatáshoz ideális helyszín, de ajánlható minden, a világ alakulását követő  számára. Mert a testben és lélekben örökifjú Korniss Péter – jövőben tölti egyébként a nyolcvanat! – életművének egy olyan szeletét hozta el Sepsiszentgyörgyre, mely pontosan a hagyományos paraszti kultúra, életforma változását, a globalizáció hatását követi.

    Egy folyamatot ábrázol, miként maga is vallja, melynek első képét 1967-ben készítette fotóriporterként Széken, a táncházban, s úgy érezte, azt a tiszta, érintetlen világot fényképezőgépével rögzítenie kell, s meg kell mutatnia Magyarországon is, ahol az jóformán ismeretlen volt. Ebből született a szinte fél évszázadot felölelő, a Korniss látásmódját, szemléletét gyönyörűséggel tükröző sorozat, melynek néhány fekete-fehér remeke látható most Sepsiszentgyörgyön.

    A kolozsvári születésű Korniss Péter nagyon rég Budapesten él, de most is az „erdélyi nyelvet” beszéli, és vérbeli, elkötelezett dokumentarista fotósként nemcsak az erdélyi változásokat követi, hanem a Kárpát-medence falvaiban élő románokra, szlovákokra, szerbekre is kíváncsi.

    A sepsiszentgyörgyi kiállításmegnyitó után Máramarosba indult, ott folytatja a fotózást. Mert a munkáját feladatként tekintő Korniss Péter nem tudja és nem is akarja abbahagyni.

    Hosszú évtizedek óta fényképez, fotói nem csak azt a 49 évet ölelik fel, amelyet tükröznek sepsiszentgyörgyi képei. És kész van egy másabb, újabb anyaga is, melyről csak annyit árul el, hogy színes, és ugyanazt a paraszti világot ábrázolja, csak másképpen.

     

    A képek a budapesti Várfok Galériában – ez a kortárs művészeti intézmény karolta fel Korniss Pétert, és viszi fotóit a világba – már kiállításra készen állnak, jövőben tartják a bemutatót. Ha holnap meghalok, amit  nyilván nem szeretnék, akkor sincs baj, jegyzi meg, nem túl szomorkodóan. Mert Korniss Péter számára a derű, az örömre való képesség jelenti az egyik éltető- és hajtóerőt.

    A biztonságos családi háttér és a munka szeretete mellett, természetesen. Amikor ezekről a fogalmakról beszél, úgy érzi, e szavak már kopottak, ám mégsem: a nagyok, mint ő is, bizonyítják, e szavak és jelentésük mindenkor meghatározóak. Vallja, akkor teljesedhet ki valaki, ha azzal foglalkozik, „amiben hisz, amiről úgy gondolja, hogy fontos és ami ő maga. Ne kacsingasson irányokra, divatokra, trendekre, ne megfelelési kényszer vezesse, ne máshoz próbáljon igazodni a fotográfiában, a művészetben. Az a jó, ha az ember önmaga marad és a képei is önmagából eredeztetnek.”

    Mert Korniss Péter, kinek Bartók Béla és szellemisége, tiszta forrása „mindig is igazodási pont volt és maradt”, hitelesen és alázattal igazolja: ez a járható út.
    Címképen: Korniss Péter – Henning János felvétele
    A szöveg közt Korniss Péter fotói láthatók – Táncházban Széken (1992), Betlehemesek a lakótelepen (2010), Györgyfalva (1997)
     
    Forrás: Háromszék/ Mózes László

  • Lehetőség kalákára és együttlétre Atyhában

    Lehetőség kalákára és együttlétre Atyhában

    Lehetőség kalákára és együttlétre Atyhában

    A tervezett ökumenikus istentisztelettel/ szentmisével, a fotókiállítás megnyitásával az Élő Székelyföld Munkacsoport tulajdonképpen segíteni szeretné a közösséget, hogy visszataláljon önmagához és további közös programokat valósítson meg az elkövetkező időkben.

    Mivel kezdeményezésünkre 2015-ben sikerült az egyházközséget mozgósítani a fogadalmi kápolna felújítása ügyében – amelyben nagy szerepe volt Böjte Csaba ferences atyának -, idén, augusztus 6-án sor kerülhet annak újjászentelésére.

    A Mária Magbolna búcsú napja (július 22.) és a fogadalmi ünnep közötti két hétben olyan helyi programokat lehet szervezni, amelyek erősítik a faluhoz való tartozás érzését az itteniekben és az elszármazottakban. A legyengült és a kultúrától elszokott falusiakat csak akkor lehet visszaszoktatni az igényes közművelődéshez és hagyományápoláshoz, ha máshonnan hívjuk be az erőket. Ez nem szégyellnivaló, ilyen projektek még a hagyományairól és népviseletéről híres Széken is történtek az utóbbi években.

    Az ilyenfajta beavatkozás mindannyiunk javát szolgálja.

    A Sóvidék Televízió felvétele

    A helyieknek, a lelkésznek, a pedagógusoknak, az új háztulajdonosoknak, az elszármozattaknak és azok gyermekeinek, unokáinak együttműködése révén teremthetők meg új hagyományok, válhatnak természetessé a civil szerveződési programok. Ez egy zenekar, ha úgy tetszik, egy koncert, amelyben együtt kellene muzsikálni.

    Kézműves tábor, nappali és esti foglalkozások

    Szervezhető – helyiek kezdeményezésével – helytörténeti és kézműves tábor, amelyben az elszármazottak gyermekei unokái népi mesterségekkel ismerkedhetnek (szövés, fonás, varrás, kerámiakészítés, fafaragás stb.), avatott népművelők és népi művészek népdalaink, mondáink elsajátításában segíthetnének.

    Egy-egy kézműves tábornak akár olyan hozadéka is lehetne, hogy népi motívumokkal díszített utcanévtáblák készüljenek. Ebben az időszakban bemutatkothatnának a „bebírók” is, akik más településről, más országból érkezve váltak itt háztulajdonosokká. Kik ők? Ingatlanbefektetők? Pihenni akarók? Vagy netán olyan emberek, akik közösségi értékeket és élményeket keresenk?

    Egy ilyen tábor, rendezvénysorozat  megyszervezése – önköltséges alapon – a falusi vendéglátás gyakorlását, annak elméleti és gyakorlati fogásainak elsajátítását is maga után vonná.

    Szénafesztivál

    Mivel a település lakói főleg szarvasmarha tartásából élnek, emlékezetes esemény lehetne egy kaszáló- és szénacsináló verseny, amolyan szénafesztivál meghonosítása. Így akár meg lehet szólítani a szomszédos – hasonló sorsú – települések lakosságát is.

    A rendelkezésre álló rövid idő, a szűkös források nem jelentenek feltétlenül akadályt, hiszen a tavalyi év során bebizonyosodott, hogy amennyiben megvan a kellő lelkesedés, nagyon könnyen el lehet érni közeli célokat. A kis lépések is többet érnek, mint a helyben való toporgás, vagy a lemondó semmitevés, hogy úgysem érdemes, ‘a mire jó ez az egész’ Pató Pál szintű bomlasztó ‘ars poeticája’…

    Mindezek mellett ebben a jelzett időszakban minden egyes napra lehet előadót vagy előadókat hívni, akik hozzájárulhatnak a maguk szakterületén a lokálpatriotizmus erősítéséhez és alakításához.

    A javaslati szinten működő ötletek a kiállításmegnyitón kerülnek majd bemutatásra. Ilyen szempontból ez az alkalom egy workshopnak tekinthető.


    Készült A Bethlen Gábor Alap támogatásával.


    Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport

  • Ezer erdész ünnepel Erdélyben

    Ezer erdész ünnepel Erdélyben

     Ezer erdész ünnepel Erdélyben
    Száztizennyolc év után a magyarországi Országos Erdészeti Egyesület ismét Erdélyben szervezi meg vándorgyűlését június 22. és 25. között.

    Ezer Kárpát-medencei erdész gyűl össze ünnepelni Erdélyben, emlékezik meg az erdész szakma egyik legkiemelkedőbb személyiségéről jubileumi vándorgyűlés keretében.

    Az egyesület 150 éve alakult, Európa és Magyarország egyik legrégebbi, folyamatosan működő egyesülete, az egyesület kiadványa, az Erdészeti Lapok a mai napig rendszeresen megjelenik havonta.

    Az idei, egyben második, erdélyi vándorgyűlése sorban a 147. az elsőt 1898-ban tartották az akkori háromszéki vármegye főispánjának meghívására.

    A jubileumi rendezvény központjának megválasztása az erdész szakma kiemelkedő személyiségéhez, az egyesület egyik alapítójához, Bedő Albert emlékéhez kapcsolódik. 

    Bedő Albert (1839-1918) Sepsikőröspatakon született, Budapesten hunyt el, majd Kálnokon helyezték örök nyugalomra; főerdőmesterként és földművelésügyi államtitkárként is tevékenykedett. Nevéhez fűződik  a Magyar Királyság erdős területeinek feltérképezése. Főerdőtanácsosként részt vett az 1879-ben megjelenő új erdőtörvény előkészítésében is. A  rá emlékező egyesület célja az, hogy mindkét települést szakmai zarándokhellyé emeljék és Bedő Albert személyisége révén hidat teremtsenek a határon túli és az anyaországi szakemberek között.

    A júniusi vándorgyűlés egyik célja ennek az összetartozásnak a kifejezésre juttatása is. Az általa alapított, mára már 3500 fős tagságot számláló egyesület erdélyi és felvidéki magyar szakemberek bevonásával a Kárpát-medence erdészeti értékeinek megőrzésére és hagyományainak ápolására törekszik.

    Az egyesület 2010-ben megalakította Erdélyi Helyi Csoportját melynek 175 tagja van akik aktívan vesznek részt az egyesület munkájában, így a Székelyföldi Erdőtulajdonosok és Erdőgazdálkodók Szövetségének képviselői is. Az Országos Erdészeti Egyesület tagjai jellemzően állami és magánerdészeteknél, az erdészeti és természetvédelmi hatóságoknál, a kutatási, a képzési vagy éppen az erdőpedagógiai területen dolgozó szakemberek. Az OEE a társadalom erdőkkel kapcsolatos felelős gondolkodását is céljai között határozza meg ennek eredményeként az egyesület által minősített erdészeti erdei iskola hálózatába tartozó intézmények évente 50 000 gyermeket fogadnak a fenntartható gazdálkodást bemutató programokon ismeretterjesztő programjaival, mint például az „Év fája” mozgalom vagy az „Erdők Hete” rendezvénysorozat létrehozásával is népszerűsíti a társadalom erdők iránti elkötelezettségét.
    A Bedő Albert nevét viselő erdészeti szakközépiskola Ásotthalmon
    A vándorgyűlés előzményeként tavaly már Kaposváron átvették a hagyományos vándorzászlót az erdélyi delegáció képviselői, illetve idén március 21-én Budapesten felavatták Bedő Albert mellszobrát a földművelésügyi minisztérium épületének árkádjai alatt.

    A vándorgyűlésen jelen lesz a székelyföldi magánerdészeteket tömörítő érdekképviseletünk. Szakmai találkozóra és kapcsolatok építésére is alkalmat ad e vándorgyűlés valamint szakmai és kulturális  terepi programokat is szerveznek Háromszék, Erdővidék, Brassó és Csíkszék környékének erdészeti és kulturális látnivalóit bemutatva.

    Az ünnepi közgyűlésen, amely keretében az elmúlt 150 év erdészeinek értékteremtő tevékenysége előtt rójuk le tiszteletünket, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke mond ünnepi beszédet.

     
    Kádár Tibor-Sándor
    okleveles erdőmérnök,
    közönségkapcsolati munkatárs
    Székelyföldi Erdőtulajdonosok és Erdőgazdálkodók Szövetsége/ APAPET

  • Életképek Atyhából

    Életképek Atyhából

    Életképek Atyhából

    Mintegy ötvenen vettek részt az atyhai templomban a péntek délután tartott szentmisén, amelyen Sebestyén Péter plébános, szentszéki tanácsos tartott szívhez szóló prédikációt, ahítattal pedig Tódor Csaba, székelykeresztúri unitárius lelkész villanyozta fel a jelenlevő híveket. Ezt követően pedig sor került a kultúrotthonban kiállított fotótárlat megnyitására.

    Az Orbán Balázs szemével című dokumentarista fotótáborok P. Buzogány Árpád művelődésszervező ötlete alapján indultak Székelyvarságon még 2002-ben.

    Az azóta eltelt majdnem másfél évtizedben a fotográfusok körbejárták Udvarhelyszék minden települését. Több községben albumok, katalógusok, az atyhaihoz hasonló kiállítások születtek a munkák legjavából. A fotós „körjáratot” a közelmúltban újrakezdték, a dokumentálás folytatódik.

    Atyhában mintegy kétszáz felvételből válogattuk ki azt a harmincat, amely most az Élő Székelyföld Munkacsoport és segítőinek anyagi támogatásával, adományként kerül a helyi kultúrház tulajdonába. Látlelet ez a harminc felvétel a falu 2013-as állapotáról, életképek sorozata a lakókról, akiket különböző foglaltosságaik közepette rögzítettek a fotósok.

    P. Buzogány Árpád rövid bevezetője után szó esett az Élő Székelyföld Munkacsoport eddigi tevékenységéről, amellyel a Székelyföld különböző pontjain sikerült hozzájárulni a közművelődéshez és az értékőrzéshez, majd Kelemen Magdolna, a parajdi Sótörő kulturális egyesület képviselője beszélt a sóbányájáról és fürdőjéről híres nagyközségben zajló életről. A Sótörő körül kialakult egy kis zenekar, amelyben nyugdíjaskorúak és fiatalok muzsikálnak, énekelnek a maguk és közvetlen környezetük örömére.

     

    A Sótörő programjainak és eredményeinek bemutatása egyúttal lehetőséget kínált az atyhaiaknak arra, hogy maguk is csatlakozzanak, önkéntes, civil mozgalom formájában igyekezzenek az értékőrzésre, s hagyományteremtő módon próbáljanak valami sajátost, valami mással összehasonlíthatatlant létrehozni. Akár alkalmi szabadidős foglalkozások keretében, akár bizonyos ünnepi alkalmakkor oda lehetne hatni, hogy a helyiekben és az elszármazottakban is felébredjen az összetartozás tudata, a közös cselekvés vágya. A Sótörő egyesület ebben partner tud lenni. Jó ötletnek látszik egy sóvidéki gyermeklakodalom megtartása, amelynek akár itteni változata is lehetne, ha azt az atyhai pedagógusok, a szülők és a gyermekek is akarják.

    Az ájtatos és ihletett pillanat hamar elmúlik. Halványul bennünk a hirdetett ige. Bizonyságul azonban álljanak itt az írottak is. Az alábbiakban Sebestyén Péter szentbeszédének szerkesztett változatát olvashatják.


    Pillanatok kifeszítve
     
         (egy fotókiállítás margójára)  
     
    Elhangzott Atyhában, az Orbán Balázs szemével elnevezésű dokumentációs fotótábor anyagából válogatott kiállítás alkalmából, 2016. június 17-én.
    Nézem az atyhai Kúltúrotthonban kiállított fotókat, legeltetem rajtuk a szemem. Gyönyörködöm bennük, s hízik a lelkem. Több éve készültek e felvételek, ellesett pillanatok rögzültek, kifeszítve a falusi élet valóságát egy fotópapírra, megörökítve azt a hangulatot, látványt, amelyet a fotós akkor, ott elkapott. Görnyedt hátú öreg néni, ráncaitól megszépült, kérges tenyerű paraszt bácsi, mosolygós gyermekek, tinót kergető csordahajtók, omladozó falak és kerítések, izmaikat feszítő munkalovak, a régmúlt ízlését és hagyományát hirdető tulipános tornácok, a kegyetlen idővel dacoló faragott kapuk – egyszerre bájosak és könnycsalogatóak, ugyanakkor mélabút, melankóliát, valamiféle eltűnőben levő világ idilljét tükrözik vissza.


    Nézem a képeket és gondolkodom: hol van az életerős falu? Hol az önfenntartó faluközösség? Hol az élni akaró középréteg? Elszippantotta volna a város? Vagy tán az életszínvonal, az igények növekedése, a túlélési vágy űzte el őket hazulról?
    Ezek a képek egy jelenség lenyomatai. Általánosak: készíthették volna őket Csíkban vagy Kalotaszegen, Eszenyőben vagy Háromkúton, de lehet, hogy Törcsváron vagy Brádon is. Ha nincs belakva a ház, lassanként összedől. Alámegy minden. Pusztul, romlik és omlik. Olyan szomorú látvány, amikor csak várunk, elvárunk. Kezdje a másik, csinálja a polgármester, ez nem az én dolgom. Lehangoló kitapintani, ahogyan a dögség, a kényelem szedi áldozatait: elpuhít időst és fiatalt egyaránt. Sírunk, hogy nincs pénzünk, s közben a kocsmák tele, az avar, a kosz, a gaz elborítja saját életterünket. Felvesz a mocsok.

    A kütyüjére büszke, a szegénységtől és balkániasodástól menekülő fiatal meg azzal áltatja magát, Londonban még vécét is szívesebben pucol, semmint hogy itthon gürcöljön a szülei földjén. Nem éri meg neki. Ennyi pénzért? És közben lassan elszakad minden kötődéstől, önkéntes hazátlanságban szenved, és őrlődik, hagyva, hogy vágyai rángassák egyik hazug ígérettől a másikig.

    Pedig nem kerülne semmibe egy jó szó, egy érdeklődő köszönés, segítség. Annyit, amennyit tudunk. Egy kis igényesség, ami tartást s életkedvet adna. Az eltunyult testben a lélek is haldoklik. Nem másoktól kellene várni a biztatást, hanem elsősorban saját magunkat motiválni, és egymást: csillogó szemmel, kritizálás nélkül. Örülni, hogy milyen gyönyörű tájat, életet kaptunk Istentől ingyen, ajándékba. Megbecsülni azt, amiért őseink gürcöltek, s megkínlódtak sokkal mostohább körülmények között.
     

    Az irgalmasság évének jegyében mostanság sok szó esik a cselekedetekről. Arról a hétről, sőt arról a tizennégyről, amelyről Jézus is beszél a végítéletről szóló példázatában: a testiekről és a lelkiekről. A középkor óta a keresztút állomásaihoz társították, segítségükkel levehetjük az életutunk állomásain jelentkező „rontást”. Éhezőknek ételt, szomjazóknak italt adni,fájdalmakat békével tűrni, kételkedőknek jótanácsot adni…
    A kiállítás képeit nézve épp ez utóbbin tűnődöm el.

    Milyen jó tanácsot adhatsz annak, aki kételkedik? Milyen tanácsot adjon másnak az, aki maga is bizonytalan? Hiszen annyi mindenben csalódott, annyi illúzióját lerombolták, annyi eszményétől megfosztották, annyi értékét elvették, annyi példaképe vált hiteltelenné, nem csoda, ha rezignált lesz, és belső iránytűje már nem mutatja a pontos célt. 

    Már a kifogásaink is megvannak: minek mozdítsak itt valamit is, ha senki nem értékeli? Minek higgyek, bízzak, szeressek, ha nem éri meg a befektetés? 

     
    Kivel tartsak ki, ha mindenki menekül a süllyedő hajóról? A végén már semmi jót nem veszünk észre, minden és mindenki gyanús lesz, fenntartással kezelünk mindent, amit látunk és hallunk. Emberi kapcsolataink is rámennek.
    Nos, valahol itt kellene-lehetne elkezdeni az építkezést, az újjászületést. Amikor az ember eltéved, általában visszafordul oda, ahonnan elindult, mert visszafelé legalább ismeri az utat. Az a biztos pont. Ez olyan, mint az első szerelem. Oda kell visszatérni, ha a kiégés, a lelki sivárság közelít. 
    Azt hiszem, ez lenne halódó, lepusztulófélben lévő, jövőképüket veszítő falvak, kisközösségeink esetében is. Akkor tudja egy falu kezébe venni a sorsát, ha élni akar. Ha nem vár mindent mástól (polgármestertől, megyei tanácstól stb). Ha az ember képes túllátni a saját (önző, személyes) érdekein, le tudja nyomni a bensejében ágaskodó, legyintő közömbösséget, és kilép a kapun. 

    Ezt kellene tennünk minden árván hagyott faluban. Akik még élünk s élni akarunk. Szomszédokul, utcánként, tizesenként. Tegyük rendbe a sáncot, csináljuk újra a ledőlt kerítést, kaszáljuk le azt a füvet vagy burjánt a köztéren, a temetőben, tegyünk virágot a keresztfa elé, igazítsuk meg a csorgót, szedjük fel az útról a ganét, a szemetet. Legalább egy hónapban egyszer gyűljünk össze, énekelni, beszélgetni. Ott a rokonság, a városba elkerült fiaink-lányaink, akik sok jó ötletet hozhatnak, segíthetnek. Ne legyünk anyátlanok. Adjunk magunkra.

    És ebben nagy felelőssége van azoknak is, akik elszármaztak, s azoknak is, akik itthon maradtak. Újítsuk fel újra és újra a kapcsolatainkat. Tegyük félre a sértődöttségek, az előítéletek romboló, beszűkítő, ártó eszközeit. Ezek helyett lépjünk közel egymáshoz. Sok rejtett tartalékunk van még.

    Anyagiak: föld, állatok, természeti kincsek, adottságok, szellemiek: élettapasztalat, tudás, apáink bölcsessége, hagyományaink, s nem utolsó sorban lelkiek: az egyházi közösség, ünnepeink,imaalkalmaink, személyes istentapasztalatunk, gyermekkoris későbbi istenélményeink, nagy lelki mintaképeink mind-mind sürgetnek és ösztönöznek az összefogásra. Sok szépet, jót is megértünk már, biztos, hogy szívesen visszaemlékezünk rá. Aranyhegyen ülünk, s talán fel sem fogjuk azt a természeti-szellemi-lelki potenciált, ami bennünk rejlik. Helyi erőforrásainkat használjuk ki, ötleteinket tegyük közösbe, rakjuk oda a csülköt, s fogjuk meg a dolog végét, mert nemcsak a felelősségünk nagy, de az öröm is, melyet a termékeny munka után érezni fogunk. 
     

    Kérjük a Jótanács Lelkét, súgja meg, mi az, ami előre visz, amiben én lehetek a közösség javára, amiben én segíthetek, különösebb uniós vagy politikai segítség nélkül. Leheljünk új életet régi hagyományainkba, ha kell, találjunk ki újakat, töltsük meg tartalommal a régi kereteket, hallgassunk az idők jeleire. Szálljunk be mi is az önrésszel az „isteni projektbe”.  Azért teremtett ide, hogy itt építsük az Ő országát, s nem idegen földön, rabszolgaként.
     
    Élni akarásunkat maga sürgeti isteni parancsával, hiszen Ő nem a holtak, hanem az élők Istene.
     
    Sebestyén Péter
     
    Ezúton köszönjük Sebestyén Péter barátunk, állandó munkatársunk közreműködését. A Jóisten fizesse meg, s adjon erőt a továbbiakhoz, hogy minket és másokat is biztathasson, ragaszkodásra buzdítson, ha messzire tévednénk jobbik énjeinktől.

    A rendezvényről videófelvétel és fotóriport is készült. Hamarosan jelentkezünk egy hangos és mozgóképes beszámolóval is.

     
    Szabó Károly felvételei


    Készült a Bethlen Gábor Alap támogatásával.
    Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport


  • Tódor Csaba beszéde

    Tódor Csaba beszéde

    Tódor Csaba beszéde

    Az atyhai ökumenikus szentmisén elhangzott beszéd szerkesztett változata, a 2 Kir, 1,6-14 helyen található igékre épül. Két gondolatot osztok meg a felolvasott ószövetségi textus alapján. Az első, hogy a próféta is elbizonytalanodik. A második, hogy keressük az istennel való személyes élményt elhívatásunk erősítésére. 

    Az első gondolat arról szól, hogy Illés, mint az Ószövetség egyik jelentős prófétája, bár isten elhívta, és megbízta időnként elbizonytalanodott. Főleg akkor, amikor a környező népek Baál kultuszaival szembe bizonyítania kellett az ő hitének erejét. Ezt hiába próbálta volna ő emberi erővel bizonyítani, ha nem lett volna isten maga a bizonyíték. Ebből a tanulság az, hogy az ember erőlködése sokszor bizonytalanságba feneklik meg, ha isten nem jeleníti meg akaratát önmagát az ember bizonyságtétele nyomán. És isten ezt megteszi. A felolvasott bibliai versek értelmében jelet küldött, tüzet bocsátott le az égből a földre. Illés emberi bizonytalansága isteni erővel telt meg. Isten az elbizonytalanodott embertől fel fordul el. Az elbizonytalanodás emberi erőtartalékaink kimerülésekor jelentkezik. Erőfogyatkozást jelent. Isten ilyenkor megjelenhet és bizonyságot tehet végtelen hatalmára. Csodát tesz nem azért, hogy az emberi erőfeszítésen keresztül igazolja az ő hatalmát, hanem azért hogy megmutassa nekünk, hogy ahol a mi erőnk elfogy, ahol emberi munkánk határához érünk, ő onnan vezet tovább. Ezt az utat viszont be kell járnunk egyénileg és közösségileg is. Ha elbizonytalanodunk sokszor egyéni és közösségi erőfeszítésünkben, akkor ne forduljunk el istentől, mert a mi bizonytalanságunk nem jelenti isten gyengeségét.

    A második gondolat, ami a prófétai hivatással együtt jár, az istennel való létközösség és beszélgetés. Lehetünk próféták, lehetünk papok, vagy közösségünkért feláldozhatjuk magunkat, ha ezt isten nélkül tesszük, akkor csüggedésünk és bizonytalanságunk előbb- utóbb felemészt minket. 

    Most amikor egy hétköznap délután összegyűltünk az Atyhai templomba, akkor egy ilyen alkalmat teremtettünk, hogy istenre figyeljünk. A vele való kapcsoalt megéléséért gyűltünk össze, hogy munkánkat aggódásunkat ő vele beszéljük meg. Sorsunk az ő kezében van még akkor is, ha a mi munkánk sokszor olyan élményekkel tölt is el, hogy mi magunk irányítjuk sorsunkat, sőt az isteni terveket is befolyásolhatjuk időnként. Az istennel való személyes élmény rádöbbent a tisztánlátásra, s arra, hogy emberi elbizonytalanodásunk nem jelenti azt, hogy isten is elbizonytalanodott, hanem abban erősít meg jó Atyánk, hogy ő akkor is végtelen és szerető isten, amikor mi nem,olyannak látjuk őt a csüggedésünkben.

    Ebben a személyes isten élményben erősítsen minket a gondviselő Atya minden alkalommal, amikor az ő házában összegyűlünk. Ámen.
     

    Tódor Csaba,
    unitárius lelkipásztor, Székelykeresztúr

  • Minőség-Innováció pályázat 2016

    Minőség-Innováció pályázat 2016

    Minőség-Innováció pályázat 2016

    Az Európai Minőségügyi Szervezet (EOQ) Magyar Nemzeti Bizottság Egyesület meghirdette a 2016. évi Minőség-Innováció nemzetközi pályázatot a termékek és szolgáltatások vevőorientált minőségfejlesztésének elismerésére – közölte a kiíró az MTI-vel. A tájékoztatás szerint a Minőség-Innováció nemzetközi pályázatot a finn államelnök 2007-ben alapította, a pályázathoz – meghívás alapján – csatlakozott Svédország, Lettország, Litvánia, Észtország, Magyarország, Csehország, Izrael, Kazahsztán, Spanyolország, az idei évtől Kína és Thaiföld.

    Molnár Pál, az EOQ Magyar Nemzeti Bizottság elnöke az MTI-nek elmondta, hogy Magyarország 2013-ban csatlakozott a kiíráshoz, azóta évente a magyar pályázók adják be az összes pályázat mintegy 10 százalékát.

    A tavalyi verseny jelentős magyar sikerrel zárult, az összesen 7 nemzetközi fődíjból 2-őt magyar pályázó nyert el. A kis- és középvállalkozások kategóriában az Evopro Bus Kft. MODULO moduláris felépítésű autóbusz-családja, a közszféra és non-profit szervezetek kategóriában Alsómocsolád község önkormányzat helyi gazdaságfejlesztési programjában kibocsátott helyi fizetőeszköze nyerte el a Minőség-Innováció nemzetközi pályázat fődíjat.

    A kiírás szerint a Minőség-Innováció 2016 pályázatra minőségfejlesztéshez, fenntarthatósághoz, környezetvédelemhez köthető minőség-orientált, társadalmi felelősségvállalásra irányuló innovációval lehet jelentkezni a meghirdetett nyolc kategóriákban 2016. szeptember 15-éig.

    A pályázatokat első körben nemzeti szinten bírálják el, innen jutnak tovább a nemzeti díjas pályaművek a nemzetközi megmérettetés szintjére. A 2016. évi nemzetközi díjkiosztó ünnepséget 2017 januárban Prágában rendezik meg.

    A nemzetközi pályázattal egy időben az EOQ Magyar Nemzeti Bizottság Egyesület meghirdette nemzeti szinten a Minőség-Innovatív Vállalat 2016 cím elnyerésére szóló tendert, amelyet tavaly kísérleti jelleggel vezettek be. 

     
    Kedvező tapasztalatok esetén a modellt valamennyi résztvevő országra kiterjesztik.

    Címképükön dr. Molnár Pál, az EOQ elnöke

    Forrás: MTI

     

  • Erdély egy gyönyörű nő

    Erdély egy gyönyörű nő

    Erdély egy gyönyörű nő

    Új múzeum, új városvezetés, új kiállítás – akár ez is lehetne a szlogenje annak a fotótárlatnak, amely június 24-én, pénteken 19.00 órakor nyílik Székelyudvarhelyen a Haberstumpf-villában.

    Dávid Botond fotósorozata, az Erdély egy gyönyörű nő a Magyar Nemzeti Közösségek Európai Érdekképviseleti Irodája (a HUN.IN.EU Alapítvány) támogatásával jöhetett létre a múlt év során, és különböző változatokban már több külföldi helyszínen is megtekinthették az érdeklődők.

    A fotóművész azt vallja, hogy nem csak a székelyföldi női viseletekre terjeszti ki érdeklődését, hanem a későbbiekben más nemzetiségek és népek öltözködési szokásait, igencsak változatos szín- és motívumkincsét fogja megmutatni a fotográfiai eszközeivel, bájos női arcok segítségével.

    Annyi biztos, hogy reklámnak sem utolsó ez az elképzelés. Erős brand a szépség! Egyelőre az öltözetek és az arcok révén erősítheti a Székelyföld élni akarását a nagyvilágban.

    Az Erdély egy gyönyörű nő című fotókiállítás megnyitóján köszöntő beszédet mond Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere; a kiállítást Molnos Zoltán festőművész nyitja meg; közreműködik a Boróka néptáncegyüttes.

    Helyszín: Haberstumpf-villa (Betlenfalvi út 2–6 szám).



    A kiállítás az erdélyi magyarság hagyományos népviseleteit, elsősorban Székelyföld öltözködési sokszínűségét mutatja be. A sorozatban feltűnnek Udvarhely-, Sepsi-, Csík- és Marosszék női viseletei. A fotóművész fontosnak tartott megjeleníteni egy mezőségi népviseletet, illetve két román viseletdarabot is, amelyek a Székelyföld északi és déli pereméről származnak. Mindezeket azzal a szándékkal, hogy összehasonlítási alapot adjon a két nép (a székely és a román) hagyományos öltözködési kultúrájáról.

    A székelyudvarhelyi tárlat előzményei a Budapesten (Millenáris Park), Brüsszelben (Balassi Intézet), illetve Csíkszeredában (Magyar Főkonzulátus) megszervezett kiállítások. A Magyar Nemzeti Közösségek Európai Érdekképviseleti Irodája (HUN.IN.EU) szervezésében a kiállítás Székelyudvarhelyről német nyelvterületre utazik.



    A székelyudvarhelyi kiállítást a Haáz Rezső Múzeum hozta létre, Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala támogatásával. Partnerek: HUN.IN.EU Alapítvány és a Dávid Fotó.

    Dávid Botond munkásságáról és az általa életrehívott fotóművészi elképzelésről ITT olvashat.

    HAÁZ REZSŐ MÚZEUM

    535600 Székelyudvarhely

    Tel./Fax: 0040 266 218375

    Kossuth Lajos u. 29. sz. Pf. 22

    info@hrmuzeum.ro

    www.hrmuzeum.ro



    A Múzeum fenntartója: Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Önkormányzata

    www.varoshaza.ro



  • Magyar elnöke lesz Maros megye tanácsának

    Magyar elnöke lesz Maros megye tanácsának

    Magyar elnöke lesz Maros megye tanácsának

    A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Szociáldemokrata Párt (PSD) Maros megyei szervezetei hétfőn megállapodtak arról, hogy együttműködnek a Maros megyei önkormányzatban. A megállapodás szerint a testület elnöki tisztségét az RMDSZ, két alelnöki tisztségét pedig a PSD adja. Az RMDSZ korábban Péter Ferencet, Szováta polgármesterét nevesítette a megyei elnöki tisztségre. Péter Ferenc már nem indult a szovátai polgármester-választáson, és a megyei önkormányzatban szerzett képviselői mandátumot.

    Az MTI-hez eljuttatott közlemény szerint az RMDSZ és a PSD arról is megállapodott, közös erővel lépnek fel azért, hogy Maros megye minél több kormányzati és európai pénzforrást hívhasson le, és behozza lemaradását, mely „az elmúlt négy évben meg nem valósított projektek” révén alakult ki.

    A Maros megyei önkormányzatba csupán három párt jutott be. A testületben az RMDSZ-nek 15, a Nemzeti Liberális Pártnak (PNL) és a PSD-nek tíz-tíz képviselője lesz.

    Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke az MTI-nek nyilatkozva elmondta: a megállapodás kizárólag a megyei önkormányzatra vonatkozik, a marosvásárhelyi önkormányzati többség kialakításáról tovább folynak a tárgyalások.

    Marosvásárhelyen, a városi tanácsban az RMDSZ-nek tíz, a Dorin Florea polgármestert támogató PNL-nek hat, a PSD-nek négy, és az újonnan alakult Szabad Emberek Pártjának (POL) három képviselője lesz. A tanács várhatóan magyar többségű lesz, hiszen a POL listája befutónak számító helyein két magyar képviselő szerepel.

    Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke korábban az MTI-nek nyilatkozva úgy vélekedett, hogy a szövetségnek ellenzéki szerepre kell készülnie Marosvásárhelyen, és nem kell alpolgármesteri tisztséget vállalnia a városban. „Dorin Floreával szemben kell többséget alkotni a városi tanácsban. Ez a többség hozzon majd határozatokat, és a polgármester azokat hajtsa végre” – jelentette ki az elnök. Hozzátette, hogy azért is ez tűnik jó megoldásnak, mert a marosvásárhelyi tapasztalat szerint Dorin Florea az RMDSZ-es alpolgármesteren keresztül a szövetség önkormányzati frakcióját is „bedarálja”.

    Forrás: MTI

  • Ábel és a történelem

    Ábel és a történelem

    Ábel és a történelem
    Ábelt már igen zsenge korában bűvkörébe vonzotta a történelem. Sokáig úgy is tervezte, hogy történelemtanár lesz, esetleg történész, vagy legalább régész. (Ez utóbbiról akkor tett le végleg, amikor az apja egy tavaszon odaállította, hogy ássa fel piciny, hatszor hat méteres háztáji parcellájukat, veteményezés céljából.)

    Nem tudta, hogy ehhez rosszkor és rossz helyen született. Eleinte még úgy volt, hogy minden rendben lesz. Az alsó tagozat negyedik osztályában annak rendje s módja szerint megjelent a vágyva vágyott történelem tankönyv, és Ábel – mint egy regényt – pár nap alatt végigolvasta. Persze, kisiskolásként nem tudhatta, hogy a „Hazánk (értsd: Románia) történelme” címet viselő opusvalóban a regény-, de leginkább a meseirodalom körébe tartozik. Neki nagy tetteket végrehajtó, csatákban diadalmaskodó hősökre volt szüksége, s ilyenek bőven teremtek a könyv lapjain. Gyermeki képzeletét máris derék, különféle ideálokért, de főként a hazáért, a szabadságért és a „nagy egyesülésért” harcba menő (és ott általában eleső), makulátlan jellemű román hősök igaz története népesítette be.

    Az viszont már felemás érzéseket keltett benne, hogy a könyvben saját népe leginkább negatív kontextusban jelent meg. Hát ezt meg így hogy?! Hogy létezik, hogy a magyarok, a mieink, nem becsülték értékükön ezeket a derék héroszokat, hanem éppen ellenkezőleg: ott ártottak nekik, ahol tudtak?! Lám, nem elég, hogy elvettük a hazájukat (na jó, nem az egészet, csak a legfontosabb részét), de úton-útfélen még szipolyoztuk-köpölyöztük is őket?!

    Ez valahogy elkedvetlenítette, megrontotta a közte és a hősei közti viszonyt. Az ősei közreálltak, így nem tudott teljesen azonosulni velük. Pedig mennyire szeretett volna! (Úgy járt, mint amikor egy erotikus álomban már csak egy lépést kellene tenni a rád váró nő felé, de nem mozdul a lábad. S ha mozdul, akkor felébredsz, s kiderül, hogy csak álom volt az egész.)

    Ha komolyabban a lelkére veszi, akár skizofréniát is okozhatott volna benne, hogy kedvenc hősei az egyik oldalon, ő pedig szemközt, az elnyomók és kiszipolyozók táborában.

    Voltak más furcsaságok is, de ezekre csak jóval később nyílt rá a szeme. 
     

    Kisdiákként nem volt szembeszökő számára, hogy a tankönyv ellenség és ellenség között is különbséget tesz.

    Egyrészt volt az elfogadható keretek közt és célokért, mondhatni gentlemanként gyilkoló ellenség: a rómaiak. Bár ők is derekasan kaszabolták a dákokat (a vitéz Decebal királyt például Traianus légiósai hajszolták öngyilkosságba), de ez inkább amolyan elkerülhetetlen és kényszerű rosszként jelent meg, amire azért volt szükség, hogy aztán a felek összebútorozhassanak és végrehajtsák azt a genetikai csodát, aminek a végén egy új nemzet jelenik meg a történelem porondján. (Szegény dákok olyan gyorsan beolvadtak a világhódítók családfájába, hogy idejük sem volt bár egyetlen szavacskát is átmenteni a román szókincsbe…)

    Ezzel szemben a másik típusú ellenséget már egyértelműen eltiporni, pusztítani kellett éjszakai álruhás támadásokkal, karóba húzással, vagy ha úgy hozta a sors, kődobálással (lásd Károly Róbert szomorú kudarcát a posadai szorosban). Ők voltak a magyarok, a tatárok és a törökök. Őket feltehetőleg azért fogadták olyan mogorván, mert nem nászutazásra jöttek, és genetikai szempontból sem számolt senki velük.

    Gyermeki lelkét kicsit bántotta, hogy az ő népe ilyen rossz társaságba keveredett, de így utólag már nem volt mit tenni. De hát mit is keresünk mi itt? Miért jöttünk e jámbor, békeszerető nép nyakára?! Hol is van akkor a mi hazánk?! E kínzó kérdésekre a tankönyv nem adott választ, a tanító nénitől pedig nem merte megkérdezni. Maradt a szorongás.

    Középiskolás volt, amikor a hetvenes évek végén aztán egyik barátja a kezébe nyomta Jókai A magyar nemzet története című munkáját. Hazavitte, nekiesett – és egy világ omlott össze benne. Persze, nem volt kár azért a világért. Pláne, hogy helyébe egy olyan lépett, amire már maga is büszke lehetett, felemelt fejjel, megszorítások nélkül. Katartikus boldogság kerítette hatalmába, a legszívesebben mindenkinek elújságolta volna, de felsőbb évfolyamos barátja (a könyv tulajdonosa) erről határozottan lebeszélte. „Elégedj meg a lelki honfoglalással – mondta. – Ez neked is jobb lesz, és nekem is. A lényeg, hogy most már tudod, amit tudnod kell.” És Ábel valóban úgy érezte magát, mint aki egy hosszú, kínkeserves vándorlás után tért meg az övéihez. Ám az is világossá vált előtte, hogy ő ebben az országban soha nem lehet történelemtanár. Ahhoz már túl sokat tud. Így aztán a történelemhez fűződő intim viszonyát soha nem törvényesítette, megmaradt magánszenvedélynek, titkos „szeretőnek”.

    Mindez mégsem volt teljességgel haszontalan. 

     
    Tanítóként – okulva saját vesszőfutásából – már igyekezett megóvni tanítványait az identitás-, a múltnélküliség veszélyes mocsarától. Persze, egy huszonéves felelőtlen merészsége is kellett ahhoz, hogy a kommunista rezsim legsötétebb éveiben Jókai említett műve, egyfajta „szamizdatként”, a történelemórák nélkülözhetetlen kellékévé váljon.
     
     
    Hogy a történelemoktatás „csápjai” mily messzire nyúlnak, jól illusztrálja a régi anekdota, miszerint egy erdélyi román atyafi a múlt század nyolcvanas éveiben husángot ragadva elindul, hogy eltángálja magyar falubelijét. Útközben találkozik ugyancsak román szomszédjával, aki döbbenten firtatja az akció okát, mire a nekitüzült atyafi: „Azért, mert ezek a semmirekellők gyilkolták meg Vitéz Mihály vajdát!” „De hát ez majd’ négyszáz évvel ezelőtt történt…” „Igen, de én most tudtam meg!”
     
    Az esetnek több tanulsága is van. Először is: nem árt, ha történelmi ismereteink – pláne, ha rájuk hivatkozva teszünk valamit – pontosak. Vitéz Mihály vajdát ugyanis (bár minden okuk meglett volna rá, lásd Erdély feldúlása) nem a magyarok gyilkolták meg, hanem Giorgio Basta generális vallon zsoldosai, főnökük utasítására. A másik tanulságot Mikszáth fogalmazta meg a Beszterce ostromában: „Olyan ez a családi történelem, mint egy mélységes tó. Aki belenéz, aki belemereng, ha nincs erős feje, megszédül.” Ez ugyanúgy érvényes a „nagy” történelemre is. A harmadik pedig az, hogy – amint a népi bölcsesség is tartja – a szalmakalapnak is megvan a maga ideje. S ha valaki nem a kellő időben pattan lóra és ragad lándzsát, bizony könnyen fennakadhat az első szembejövő szélmalom vitorláin.

    Ezek után magától kínálkozik a negyedik: hogy az ember életútja miként alakul, merre indul el és mivel a kezében, azért a legnagyobb felelősséget az oktatás, konkrétan a pedagógusok viselik. 

    Címlépünkön a Decebal dák király arcképét ábrázoló 55 m magas, sziklába vájt dombomű látható, amely Jeselnica/Dunaorbágy (Eselnita) és Dunatölgyes (Dobova) között található a Bánságban (Mehedinti megye területén), amelyet I. C. Dragan (1917-2008), Olaszországban letelepedett, vasgárdista múltú román történész és üzletember támogatásával készítettek 1994 és 2004 között. Az objektum látványos, méreteiből és elhelyezéséból fakadóan nyilvánvalóan érzékelhető, hogy az „örökkévalóságnak” szánták. 

    A szövegközi első képen Traianus császár egyik fennmaradt 4 x 1,75 méteres emléktáblája, egy 1900-ban készült felvételen. A mintegy 40 km-en sziklafalon haladó hadi utat még Tiberius császár (Kr. e. 42  Kr. u. 37) kezdte építtetni, Traianus fejezte be, amikor Dácia ellen vonultatta fel légióit a sikeres, második dák-római háborúban (105-106).  A Duna-Vaskapu vízíerőmű építésekor ez a tábla víz alá került. Az akkori jugoszláv kormány gondoskodott, hogy a vízszint fölé helyeztesse.


    Harmadik képünkön a folyamszabályozási munkálatokat 1837-ben kormánybiztosként elkezdő, vezető és azt részben finanszírozó Széchenyi István emlékére elhelyezett tábláról készült felvétel látható (ugyancsak 1900-ból), amely szintén víz alá került 1972-ben. (A munkálatok 1896-ban fejeződtek be, a millenniumi üneplési láztól áthatva – egyébként jogosan az utókor ekkor adózott Széchenyi István emlékének.)

    Negyedik képünkön a ma már víz alá merült Széchenyi-tábla fölött, jól látható helyen, engedélyt kérve a román hatóságoktól, a Gróf Széchenyi Ödön Magyar Hajózási és Yacht Egyesület helyeztetett ki 2005-ben egy új emléktáblát, amely azonban néhány nap után eltűnt a helyéről. Széchenyi emléke és áldozatvállalása ma már csak az arra járó magyar hajózók lelkében és emlékezetében él.

     
    Lakatos Mihály

    Megjelent a Magyar Idők 2016. május 7-i számában.