Velőnkig hatoló irracionális világ ez, elképesztő szenvtelenséggel megélt, fanyar tudomásulvétele mindannak, ami nem változtatható, de amelyben mégis megmaradt a Bodor Ádámban és hősében, (talán alteregójaként használt) Andrej Bodorban is bujkáló belső szabadság, függetlenség, elszántság és céltudatossság. Nem kellett szürke gúnárrá, aparatcsikká, vagy a rendszer kiszolgálójává válnia, sőt tiszteletet ébresztve a lágerparancsnokban, tudását, segítségét ugyan felhasználták, de szabadon engedték, s hagyták, hogy keresse fiát.
Ebben a 15 novellára felfűzött, műfaj- és kánon-felforgató regényben keveredik fikció a valósággal, idősíkok szövik át egymást, keresztül-kasul, az elbeszélő és főhős felváltva, hol első, hol harmadik személyben tudósít, miközben a következő fejezet mindig visszautal az előbbibe, s újra összefoglalja az eddig történteket.
Nehéz regény. Nyomasztó ez a szürkeség, az önmagába zárt, elembertelenített, diktatúrától megfojtott,szövevényesen absztrakt világ, ahol már a túlélésért való ösztön is kiveszett. Szinte hátborzongató a lesújtó, „mindegy hogy lesz” állapot, ahogy ezek az emberek máról holnapra nem búsulnak egyebet, csak, hogy legyen egy kis denaturált szesz, amit szénen átszürve magukba csepegtetnek, ezzel is kábítva magukat, tompítva érzékeiket, hogy kibírják, amíg nem jön a tunguz nátha, s karanténba zárt vírusgócokként fel nem gyújtják őket az erdő közepén.
A körzet lakói megszokták a szörnyűségeket: a félelmet, az elzártságot, a katonai diktatúrát, a kizárási tilalmat, az étlenséget, a fertőző betegséget. A gyilkosság, kivégzés, nemi eltévelyedés, az önfelnyársalás, a félszegség vagy eszementség megszokott. Az hogy dögcédula van rajtuk, hogy egy nap egyszer van vonatjárat, hogy nincs áram, élelmiszer, hogy a jegyre adott denaturált szeszből maximum berúgunk… ez mind mind megszokható. Mi sem természetesebb annál, hogy „ez van”. Senki nem harcol, nem lázad, ellenállásnak nyomasincs, nicsenek céljaik, még napi munkájuk, foglalatosságuk is alig. Azt hihetnénk: ilyen világ nem is létezik. Elképzelhetetlen, hogy lennének ennyire semmibe hulló, kietlen, fájdalmasan rezignált, sehova sem tartó sorsok, melyek életútját vészjósló csonttolú madarak és jeges sár, griffmadarak és áfonyalevelek szegélyezik. Nem több, mint puszta kitaláció. Holott aki bőrén tapasztalta az erőszakrendszer kegyetlenségét, ahhoz, hogy ilyen képet fessen a valóságról, túlzott képzelőerőre nincs is szüksége. A diktatúrák ilyen gettókká, állativá aljasodott lényekké fokozzák le az emberi közösségeket.
Egy interjúban a szerző úgy fogalmazott, hogy ő a rendszerváltás utáni években sem érezte magát szabadnak. Szerinte ugyanis „a szabadság, akárcsak a boldogság, emberi tulajdonság. Ne várjuk megérkezését a külső környezettől. Ez ott van bennünk, valahol a bordák mögött, és az a feladatunk, hogy megkeressük magunkban…”
Bodor Ádám fotóját Szabó Károly készítette.
Sebestyén Péter
.jpg)
.jpg)
.jpg)
