Szerző: admin

Az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) azzal, hogy őrizetbe vette Ştefan Someşant, Maros megye főtanfelügyelőjét és a vizsgálatot kiterjesztette Tamási Zsolt József igazgatóra is – akit hatósági felügyelet alatt tartanak, korlátozva munkaköri jogait és kötelezettségeit -, súlyosan megsértette a romániai magyar közösséget, veszélyeztetve azt a folyamatot, amelyet érdekvédelmi szervezeteivel, egyházaival és más intézményeivel együtt folytat 1990 óta annak érdekében, hogy ez a másfél milliós nemzeti közösség visszakapja az őt megillető anyagi javakat, amelyeket az előző nemzedékek felhalmoztak, és végre olyan törvényi környezetben élhessen, amely egyenrangúvá teszi a többséggel.

Az Európai Unióba integrálódott államokban továbbra is belügy mindenfajta autonómiai és kisebbségjogi kérdés.

Azok a remények, amelyek éveken át az Európa Tanács 1993/1201-es és egyéb ajánlásai körül, a szubszidiaritás és önszerveződés varázslatos hívószavai kapcsán fogalmazódtak meg az erdélyi magyarokban, mára már csak halvány illúziók maradtak. Az EU-ban nem létezik olyan szabályozás, amely megnyugtatóan és tagországokra kiterjedően lenne képes rendezni a nyelvi, közösségi és egyéb jogokat. A különböző közösségeknek – így nekünk is – csak az jut, amit a demokrácia eszközeivel, a békés következetesség segítségével, közösségi szinteken ható konszenzus birtokában képesek vagyunk kivívni.

A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye, a protestáns testvéregyházak, az erdélyi magyarok érdekvédelmi szervezetei, az erős és jelentős hatású civilszervezetek egyaránt a tiltakozóakció mellé álltak.

Szombaton, 15.00 órától tüntetést kezdeményeznek a korábbi játszótér helyén, a vár Vársétány melletti bejáratánál.

Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes-plébános szerdai sajtótájékoztatóján bejelentette a tüntetés programját: a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye vagyonát kezelő Státus Alapítvány november 12-én, délután 15.00 órától tüntetést szervez a Római Katolikus Gimnáziumért a vár Vársétány felőli bejáratánál. A terv szerint a beszédek, a közös ima és énekszó mellett a résztvevők közösen mondják el Reményik Sándor Templom és iskola című versét, melynek szövegét előzetesen több száz példányban osztják ki a résztvevők között.

A főesperes arra is kérte a szombati tiltakozókat, hogy csendben és fegyelmezetten vonuljanak az iskola elé, ne hozzanak magukkal zászlókat, pártszimbólumokat, és olyan tárgyakat, amelyeket a csendőrség „hidegfegyvernek” minősíthetne.

A marosvásárhelyi rendezvénnyel egyazon időben, a Főtérre várják a tüntetőket.

Nagyváradon az Ady Endre Műzeumnál 15.00 órától,
Sepsiszentgyörgyön a Főtéren 15.00 órától,
Szatmárnémetiben a Kossuth Kertben 12.00 órától,
Csíkszeredában a Márton Áron Gimnáziumban 19.00 órától.

Információink szerint Marosvásárhelyen ugyanott és ugyanakkor a titltakozást a politikumtól féltő (magyar) civilek is tüntetést kezdeményeztek. Oláh Dénes főesperes-plébános ezt a próbálkozást diverziónak vélte pénteken kiadott nyilatkozatában.

A szervező Római Katolikus Státusnak az a célja, hogy a tüntetés civilizált és megadott keretek közt történjék, minél nagyobb részvétellel, a média nyilvánossága előtt.

Csak közösségi összefogással, pártok és felekezetek fölötti egyetértésben lehet legyőzni azt a cinizmust, amellyel a romániai igazságszolgáltás a sztálinista kort idéző koncepciós eljárásokkal igyekszik ellehetetleníteni az ország őshonos magyar kisebbségét.

Újabb részletekkel a későbbiekben még visszatérünk.

Élő Székelyföld Munkacsoport

Köszöntőt mond Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, a kiállítást megnyitja Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár és Bereczki Ibolya, a szentendrei Skanzen igazgató-helyettese. A rendezvény házigazdája Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója.

Kapcsolódó írásunk Kallós Zoltán munkásságáról Kitüntették a 90 éves Kallós Zoltánt, illetve korábban Múltból lélegző jelen.

Élő Székelyföld Munkacsoport

Ez a nap kiváló alkalom arra, hogy a helyszínre utazók, köztük a gyergyószárhegyi iskolások, meglátogassák Tamási Áron szülőházát, az író testvérének, Ágnes néninek a felújított házát, illetve a Tamási Áron Művelődési Házat Hadnagy Jolán, a Tamási Áron Művelődési Egyesület vezetője kalauzolásával.

Simó Márton felvételei.

Márton 15 éves korában apja kívánságára jelentkezett katonai szolgálatra. Egy gyakorló lovascsapathoz került, s mivel nagyon fiatal volt. csak 19 éves korában lett ténylegesen katona.
 

Légióját Galliába, Franciaországba küldték, ahol Amiensben teljesített szolgálatot. Az Amiensben töltött évek egyik eseményéről, amely még megkeresztelkedése előtt történt, minden életrajzírója megemlékezik. Különösen kemény tél volt Galliában, sokan meghaltak a nagy hidegtől. Márton minden ruháját elajándékozta a szegényeknek, csupán a rajta lévő ruhadarabok maradtak meg. Egy napon késő este, járőrszolgálatból hazatérőben didergő koldussal találkozott. Köpenyét kardjával kettéhasította és az egyik felét a koldus vállára borította. Másnap álmában Krisztust látta abban a köpenydarabban, amelyet a fázó koldusra terített. Krisztus így szólt a fiatal katonához: „Márton, a hittanuló öltöztetett engem ebbe a köpenybe.”

339-ben, 22 éves korában keresztelkedett meg, szolgálati helyén, Amiensben. A kereszténnyé lett fiatal katona parancsnoka kérésére még két évig szolgált a légió kötelékében.

A hadseregből való távozása előtt, 341-ben barbárok támadtak Galliára. A császár, Constans az ütközet előtt személyesen buzdította katonáit. Név szerint szólította őket és ajándékot adott át nekik. Márton nem akarta az ajándékot elfogadni és ennek okát közölte is az uralkodóval: a császárt szolgálta eddig, ezután Istent kívánja szolgálni. Ő viszont a csatától való félelemmel vádolta meg Mártont és ezzel magyarázta a seregből való kilépésének okát is. Márton a méltatlan vádat visszautasította és a császárnak azt válaszolta, hogy másnap a hadi felszerelés nélkül, Isten nevével az ajkán és a kereszt jelének a védelme alatt megy majd a csatába.
 

Márton miután elhagyta a katonaságot, felkereste a szentéletű poitiers-i püspököt Hiláriust és felajánlotta neki szolgálatát. Hilárius kitűnő segítséget kapott Márton személyében, akit hamarosan diakónussá akart szentelni. Márton azonban alázatosságból méltatlannak tartotta magát erre a tisztségre. Az egyházi rangfokozatok legalsó lépcsőjén kezdte szolgálatát és csak később vette fel a diakonátust a poitiers-i püspök kezéből.

A fiatal diakónus 355-ben hagyta el Poitierst. Útközben hirdette az evangéliumot, térítette a pogányokat. 
 

Egy alkalommal rablók támadták meg, de látva bátorságát, nem bántották, sőt egyik támadóját meg is térítette. 

Életrajzírói másik eseményt is feljegyeztek, amely útja során történt vele. Útközben Mártonnak többször megjelent egy alak, aki újból és újból közölte vele, hogy bármerre megy, bármit cselekszik is, az ördög mindenütt ott lesz, kíséri mindenhová.

Hazatérése után Savariában megkezdte térítő munkáját. Édesanyját is a keresztény hitre vezette és megkeresztelte.

A hagyomány szerint az egykor a szombathelyi Domonkos templom előtt álló kút vizével keresztelte meg. A kút helyén ma Rumi Rajki István szép Szent Márton szobra áll. Apja továbbra is a pogány hit követője maradt.

Missziós munkája szülőföldjén nem volt zavartalan. A 4. században erősen fellángolt az eretnek ariánus mozgalom. Az ariánusok a keresztény hitet bátran hirdető Márton ellen támadtak. Elfogták, megvesszőzték és elkergették Saváriából.
 

Útját Itália felé vette, hogy onnét Poitiersbe menjen Hilárius püspökhöz. Útközben értesült róla, hogy az ariánusok Hiláriust is elűzték Galliából. Márton Milánóban maradt, ahol térítő munkáját folytatta. Milánóban is az ariánusok akarata érvényesült, kikergették a városból, mint lázítót.
 

Márton egy alkalommal – mivel nem ismerte jól a növényeket – mérges gyökeret evett és halálosan megbetegedett tőle. Nagy fájdalmában Isten segítségét kérte és betegségéből csodával határos módon felépült.

Szigeti magányában értesült arról, hogy Hilárius száműzetését Constantius császár megszüntette, így a püspök visszatérhetett székvárosába, Poitiersbe. Márton 360-ban útra kelt, hogy Galliába menjen és Hiláriusnak térítő munkájában segítségére legyen.

Remeteélet Galliában

Visszatérése után azt tapasztalta, hogy a kereszténység Galliában csak a városokban vert gyökeret, a falvakban továbbra is a pogány hit maradt az uralkodó. Az eredményes térítőmunkához segítőtársakat keresett. Poitierstől alig két kilométernyire fekvő kis település, Ligugé környékén remeteségbe vonult. Sokan csatlakoztak hozzá és követőivel hamar benépesült a domboldal.

Márton összefogta, szervezte a remeték életét. Naponta közös imára gyűltek össze. Remetetársait és a keresztény hitre készülőket nap mint nap oktatta. Egy idő után felvette a szerpapi rendet, mert az egyház megkövetelte, hogy egy közösség vezetője diakónus vagy áldozópap legyen. Ligugében kialakult egy szerzetesi közösség, amely pontos szabályok szerint működött. Ruházatuk egyszerű volt, személyes tulajdonnal nem rendelkeztek. Imával és munkával teltek napjaik.

Márton élete legfőbb céljának a keresztény hit terjesztését tartotta. Sokat utazott, térítette a pogányokat, megszervezte a hitközségeket. Egyházközségeket létesített, amelyek később vallási központokká váltak. A megtérített vidékekre elküldte tanítványait, hogy folytassák a keresztény hit megszilárdítását.
 

Márton szerénysége, egyszerűsége és az általa véghezvitt csodák következtében különös tiszteletnek örvendett. Az új toursi püspöki székhelyen is a régi csendes életmódot kívánta folytatni. Eredménytelenül. Ezért elhagyta székvárosát és Marmoutierben telepedett le, ahová csakhamar több fiatal szerzetes követte.

Az isteni Gondviselés csodák tételével segítette őt munkájában. Ilyen volt az amboisei pogány templom lerombolása. A kőből épített templom lerombolását az ezzel megbízott pap nem tudta végrehajtani. Márton püspök egész éjszaka imádkozott, hogy a pogányságnak ez a szimbóluma megsemmisüljön. Kérése meghallgatásra talált, a vihar reggelre ledöntötte a templomot. 

Lelkipásztori munkája nem szorítkozott csupán egyházmegyéje területére. Térített az angersi és lemansi egyházmegyékben is.

Emlékét a mai napig őrzik. Számos helység viseli nevét. Járt Normandiában, Picardiában és Flandriában is.

Az írott források megtörtént tényként említik, hogy térítő útja során Chartres környékén meggyógyított egy 12 éves néma leányt. Trierben is járt, átutazott Párizson, ahol ölelésével egy bélpoklost tisztított meg. Sens vidékén pedig imájával elhárította a jégesőt. Látogatásának egyik vidéke Burgundia volt Dél-Galliában kevesebb helyen járt, de ismert, hogy részt vett a bordeauxi zsinaton és Vienneben is időzött. Itt gyógyította meg Paulinusnak, a későbbi nolai püspöknek a szemét.

Szent Márton halála és temetése

Fáradhatatlanul dolgozott a hit terjesztésén még idős korában is. Nyolcvan éves elmúlt, de még járta a vidéket, látogatta az egyházközségeket. Munkája mellett készült a nagy útra, várta halála közeledését. Nem a kedves marmoutieri kolostorában érte a halál, hanem vidéki munkája során Candesben, ahová az egyházközségben jelentkező viták elsimítására utazott.

Visszatérése előtt gyengének érezte magát, tudta, hogy el kell hagynia szerzetestársait.

Több napig magas lázzal feküdt hamuból készített fekhelyén. Nem engedte, hogy szalmából vessenek ágyat számára. Szép imával búcsúzott el az őt körülállóktól. Halála óráján így imádkozott Istenhez: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom a munkától.” Az Úr azonban szólította, és magához hívta egy vasárnapi napon, 397. november 8-án.

Halálhíre futótűzként terjedt el, Gallia-szerte hatalmas részvétet váltva ki. Néhány nap alatt nagy tömeg gyűlt össze Candesban.
 

Szent Márton kultusza Magyarországon

Szent Márton a Szombathelyi Egyházmegye védőszentje. Számos templomot szenteltek tiszteletére Magyarországon és Erdélyben egyaránt.

A Márton keresztnév gyakorisága a 35., Martin formában pedig a 42. volt (2010) a férfinevek sorában. Női változatának gyakorisága nem számottevő a magyar nyelvterületen.

A Martinus latin eredetű név – jelentése: Marshoz közelálló.

Mi köze van Mártonnak a libákhoz?

A hagyomány szerint két módon is közelíthető Márton napja, illetve a szent alakja köré kialakult legendárium a libákhoz.

Mivel közel esik a karácsony előtti böjthöz, ezen a napon vágták le a hízott libákat, amelyeket még el lehetett fogyasztani a szigorú böjt beállta előtt. Ez olyan szempontból is hiteles, hogy ekkor volt a szolgák, béresek elszámolási határnapja, amikor igen gyakori volt a járandóságok egy részének lúdban történő elszámolása. Ehhez a naphoz kapcsolódik az első új borok elővétélének hagyománya is.

A legenda szerint Szent Márton egy libaólban rejtőzött ell, amikor nem kívánt Tours püspöke lenni. A libák azonban gágogásukkal elárulták, s így nem térhetett ki a neki szánt feladat elől. 

A Szent Márton Emlékévben sok értékes rendezvénnyel tisztelegtek és tisztelegnek világszerte és Magyarországon is e pannóniai eredetű szent emléke előtt. 

Források: www.martinus.hu, Magyar Néprajzi Lexikon, Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. I-II. (Budapest, 1977)
Az itt felhasznált illusztrációkat a Szombathelyi Egyházmegye portáljáról vettük.

Élő Székelyföld Munkacsoport

Fontos, hogy az emberek pozitív példákat, jövőt ígérő kezdeményezéseket lássanak, amelyekbe lehetőség szerint ők is bekapcsolódhatnak, hiszen ahogy a jelenlevők is mondták, hatalmas az igény a hasonló, aktív környezetvédelmi programokra. 

A Zetelaka Erdőrendészeti Hivatal a Zöld SzékelyFöld Egyesület valamint a homoródalmási önkormányzat által szervezett program messze meghaladta a kezdeti elképzeléseket, hiszen számos partner, támogató sorakozott fel menet közben a program mellé.

Néhány óra alatt az önkéntesek az erdészet szakembereinek irányítása alatt 2 hektár területen 5.000 csemetét ültettek el.

A résztvevő gyerekek a művelődési házban környezeti nevelési programba vehettek részt, mialatt elkészült a borjúpörkölt, amelyet az esemény végén mindenki megkóstolhatott.
 

Élő Székelyföld Munkacsoport

Székelyudvarhelyen él, tudományos munkája mellett szülőfalujában gazdálkodik.
 

Szent Márton ő élete sok tekintetben különleges. Bizonyos fokig ő a miénk is, hiszen Szombathely szülötte. Gyermekéveit is ott töltötte. A közeli pannonhalmi bencés Apátság is  a róla nevezett hegyre épült. Pogányként élő veterán katona apja mellől, szinte gyermekfejjel lépett a hittanulók közé. Ő keresztelte meg édesanyját is. Még egy darabig folytatta apja hivatását, a katonaságot, de aztán letette a kardot, illetve  felcserélte azt a pásztori szolgálattal. Habitusában megmaradt katonának, de azzal, hogy elfogadta a püspöki szolgálatot, Krisztus hadseregébe lépett be.

Feljegyzik róla a  sokunk által ismert történetet, mely szerint egy lovas őrjáraton megosztotta köpenyét egy fagyoskodó koldussal. Később pedig maga Krisztus igazolta vissza neki, látomásban, hogy bizony ő volt a koldus.

Ez az önmagával kemény, a bűnösökkel irgalmas, és a felforgató eretnekekért imádkozó buzgó főpap, Tours püspöke, megtanulta a teológiát: amit tanult, azt hitte, és amit hitt, azt tette is. Élete az emberek és Isten szolgálatában elfogyó, önmagát  felemésztő szeretet  példája. Semmit sem akart megtartani magának: sem javait, sem idejét, sem munkáját. Egész életét aszemélyes gondoskodás, az odafigyelő tapintat, a megbékélés és az Isten országának hirdetése jellemezte.
 

Ebből a gazdag életútból –, melyet most vázlatosan ismertettem – hadd emeljünk ki néhány, számunkra is megfontolandó gondolatot, tanítást.

Katonának lenni ma nem kötelező

Ódzkodunk, félünk a harctól, a háborútól. Vannak ugyan olyan férfiak-nők is, akik pénzért, kalandvágyból, vagy terroristaként, vakbuzgó fanatizmusból képesek ölni, lőni, robbantani, de ez nem a mi kenyerünk. Mi nem fegyverrel harcolunk a békéért, hanem a párbeszéd, a diplomácia, a gazdaság eszközeivel, hiszen úgy gondoljuk, a katona erőszakhoz folyamodik, és az nem talál modern életszemléletünkhöz.

Azonban nem az-e a gondunk inkább, hogy ebben az ingergazdag, elkényelmesedő, nárcisztikus-önimádó világunkban már nem mozgatnak minket olyan eszmények, mint a hazaszeretet, a hitünk vagy nemzeti és erkölcsi értékeink védelme? 

Egyáltalán miért is adjuk, adnánk oda?

Méghogy elmenni az odaadásban a vérontásig? Annyira azért semmi sem szent…
Néhány hete egy újgazdag ázsiai pár esküvői éjszakáján, a menyasszony sms-ezni kezdett barátainak, a nászéjszaka kellős közepén. A meghökkent vőlegény számon kérte az ífjú arát: miért foglalkozol velük most, nem velem kellene lenned? A fiatal feleség erre azt mondta, a barátai fontosabbak! Másnap el is váltak… 

Feltehetjük úgy is a kérdést: miért van szükség a katonaságra? Nem lenne könnyebb mindent megbeszélni, megszavazni, senkire semmit rá nem erőltetni, meghagyni mindenki szabad döntését?  

De akkor hol marad a tekintélytisztelet, hol van az engedelmesség? Mi lenne egy koncerten, ha egy zenekarban mindenki azt csinál, amit akar? Akkor minek a kotta és minek a karmester? Mi lenne a sportban, egy tűzoltócsapatban, egy katonai bevetésnél, egy intézményben vagy hivatalnál, ha nem lenne rend, nem lennének szabályok, nem lenne végső döntést meghozó, feladatot ellenőrző,  leosztó vezető, akinek személye a jótállás is a sikerért?

Szent Márton katonaszent volt, akárcsak Szent György, Szent Sebestyén, Szent Flórián, vegy Szent István király és Szent Imre herceg. De katonaként harcolt Assisi Szent Ferenc, Loyolai Szent Ignác, Szent Demeter, Szent Johanna, Kapisztrán szent János is. És a már előbb említett nagy püspökünk, Márton Áron is. Ezek a katonaszentek népeik hősei. Életeket mentettek, életüket áldozták, hősiesen harcoltak földi és mennyei hazájukért.(Lásd 56-os vagy világháborús hőseinket…
 

A katona nem okvetlenkedik, nem felesel, nem futamodik meg a veszély láttán, hanem élete utolsó percéig harcol azért, amire felesküdött. Nemcsak parancsot teljesít, hanem erőt mutat fel ott, ahol mások gyengének bizonyulnak. Nem ölni akar, hanem védeni a mögötte álló közösséget. A katona bízik a felettes tekintélyében, kitart a nehészségek idején, nem futamodik meg az ellenségtől, harcol élete árán is. És ez ugyanígy érvényes az élet bármely területén. A lelki, erkölcsi küzdelemben is. 
Ma azt mondják az ilyenre, hogy nemcsak jófej, hanem, bevállalós.  

Szent Márton példát ad arra is, hogyan álljunk ki hitünkért, értékeinkért akkor, ha az nem jár előléptetéssel, előnnyel. Ha vállalásom által nem csinálhatok karrirert, vagy akkor is, ha azt nem fizetik meg.  Az eszmény vonzása, az hajt, az ösztönöz, az motivál, hogy tartsak ki. Ne csak a magam érdekeiért álljak ki, ne csak jogaimért tüntessek, hanem a közösségemért is, a lelkiismeretem szavára hallgatva Isten jogaiért, még akkor is, ha nekem ebből károm, vagy hátrányom származik.

Szent Márton buzgóságáról

Feljegyezték, hogy templomban soha nem ült le. Vagy állt, vagy térdelve imádkozott órákon keresztül.

Akkoriban még két-három órán át is eltartott egy liturgia, nem csoda, ha sokszor a szertartásvégző püspök szeme is lekoppant. Érdekességként megjegyzik a történetírók Szent Ambrusról, Milánó püspökéről, hogy azokban az órákban, amikor Szent Márton, többszáz kilométerrel odébb, Tours városában haldoklott, Ambrus Milánóban épp egy szertartás közepén elaludt. És több mint egy órán keresztül hagyták is a hívek. Míg aztán, amikor már a szertartás után fel akarták ébreszteni, riadva kérdezett rájuk: miért zavartatok meg álmomban, éppen Mártonnal beszéltem, most költözik haza, a mennyországba.

És valóban, utána derült ki, hogy azokban az órákban hunyt el Tours legendás hírű, szentéletű püspöke, aki kortársaival is ilyen misztikus, lelki kapcsolatban állt.

Mély és  bensőséges istenkapcsolatának még hitbeli ellenfelei, az eretnekek sem tudtak ellenállni, pedig sokszor próbálkoztak elűzni püspöki székhelyéről. Megfélemlítették, halállal fenyegették, de Márton nem unta meg a Krisztus és egyháza melletti kiállást. Annyira átjárta Mártont Isten jelenléte, hogy az ördög valósággal menekült tőle. Leírják róla, hogy könnyedén felismerte az ördögöt, így a gonosz hamar lelepleződött és elkotródott. Ehhez képest mi oly könnyen megalkuszunk a tál lencséért, olyan sokszor igazat adunk a sátánnak is, főként a részletekben veszünk el, jöjjön az  a liberális, a kommunista vagy épp  a szélsőjobboldali kritikákból.

Testvéreim, az életszentség, az istenszeretetnek az a tüze, amely Szent Mártonban lobogott, épp ebből a mély hitből, a belőle fakadó tettekből táplálkozik. Hogyan lehet ezt a hitet ébren tartani?  Látjuk, zaklatott világunkban mennyire fontos a csönd, a magunkba nézés. Zajszigetelt házakat építünk, hétvégén a városi zajból vidékre menekülünk, de ennél még többről lenne szó. A csendben hallható Isten hangja. Ha a lelkiismeretet, mint irányjelzőt mindig Isten parancsaihoz, a Szentíráshoz, Jézushoz szabjuk, rá állítjuk, akkor a csend nemcsak ellazít, hanem feltölt, rendet tesz bennünk, a csendben megszólaló Isten élménnyé, eksztázissá teszi a vele való meghitt találkozást, együttlétet. Szent Márton sem nézte az óráját, mikor lesz már vége a szentmisének. Időt szentelt Istennek, hogy ezzel benne is élet fakadjon.

Olvastam egy  grúziai ortodox remetéről, aki egy 40 méter magas sziklán lakik. Ez az ember, aki foglalkozására nézve darukezelő volt, a 90-es évek elején még ivott, drogot árult, majd börtönbe került, s végül úgy döntött, hogy szerzetes lesz. Elvonult a civilizáció elől, aholy folyton kísértette a rossz, s ő nem tudott neki ellenállni. Kinézett magának egy sziklát, és önkéntesekkel felépített a szikla tetején egy kis lakást és kápolnát. A mindössze 10-15 méter széles sziklatoronyba csigák segítségével húzza fel az előkészített élelmiszert, melyet 40 méter mélyen, a szikla aljában lakó szerzetestársak küldenek fel neki. Valószínű, darukezelői képességeit is jól tudja kamatoztatni… Hetente kétszer megy le a szikla oldalára függesztett létrán imádkozni a többiekkel. A sziklamászás mintegy 20 perc, oda-vissza. Nem enged fel senkit, pláne nőket, mert azok elterelnék a figyelmét Istenről.Nemrég egy amerikai fotóssal mégis kivételt tett: de őt is csak úgy engedte fel, hogy a fotós négy napon át imádkozott a szikla lábánál…

Lehet, hogy extrém elvonulás ezé a szerzetesé. De valljuk be őszintén, nem tenne jót nekünk is, ha, mint Szent Márton, vagy mások is, néha otthagynánk a világ zaját: füldugóstól, ájpodostól, internetestől? Azt hiszem, biztos hasznát vennénk mi is acivilizáció nélküli, ingerszegény környezetnek, nemcsak azért, mertnem lenne zajfertőzés, szmog, stressz, és lehet, hogy hiányozna a puha ágy, a zuhany vagy az angolvécé, a maroktelefon, a hírek, – de belsőleg szabaddá válnánk, lecsendesednénk. Lelkileg újjászületnénk, és Isten mindenképp könnyeben elérhetne minket…

Márton önmagával szigorú, a szegényekkel, bűnösökkel szemben gyengéd volt

Most, amikor nemcsak a Szent Márton évet, de az irgalmasság évét is lezárjuk, jó lenne ezt a szelíd, irgalmas és nagylelkű szeretetet eltanulnunk tőle. És most nemcsak az ötletszerű, vagy kampányízű jótékonykodásainkra gondolok. Mégcsak nem is „kötelező” templomi gyűjtésekre, hanem arra is, ahogyan beosztjuk javainkat. Mennyivel több jutna a szegényekre és egymásra pénzünkből, az élelemből vagy használati cikkekből, ha visszafognánk önzésünket, kapzsiságunkat. Ha nem szemetet termelnénk, ha nem pazarolnánk, ha nem dobnánk ki használt, vagy el  sem romlott eszközeinket, csak azért, mert van újabb. Ha nem költenénk pénzt fölöslegesen olyan gagyi, értéktelen cuccokra, amelyekre nem is lenne szükségünk. S ami ennél is fontosabb, hogy: amikor adunk egy koldusnak, segítünk egy szegényen, azon a gesztuson érződjön az őszinte szeretet, az irgalmas nagylelkűség.

Szent Márton nemcsak katonai köpenyét vágta ketté, hogy betakarja a didergő szegényt, hanem a lelki nyomort is igyekezett orvosolni.

A hívő embernek ez lenne a küldetése. Az Isten hiányától szenvedőnek örömhírt adni, a vallásilag nyomorgó lelkeket felemelni, tanítani, bevezetni abba a másik világba, amit Megváltó Jézusunk hozott. De ez a gesztus jelenti a konkrét nagylelkűséget is akkor, amikor nem szigorúnak kell lennünk, hanem elnézőnek, megbocsátónak. Ez az irgalmasság.

Az irgalomban van egy dráma: Isten felénk fordul. Miközben leleplezi a bűnt, sebzett lelkünket felemeli, visszafogad. Nem lekezel, nem olcsó amnesztiát ad, nem elbagatellizálja a tetteinket, nem lenéző nagyvonalúsággal, könnyedén újratervez, mintha nem történt volna semmi, hanem értünk jön, jelez, utánunk nyúl, pokolra száll, ahogy a Hiszekegyben is valljuk. Megesik rajtunk a szíve. Ezt kellene nekünk is tennünk egymással. Szent Márton megmutatta, milyen az isteni irgalmasság: előbb irgalmas, hogy aztán megbocsáthasson… Irgalmával átölel, szégyenünket betakarja. Nem vár emberi teljesítményeket, nem szab feltételeket, hanem éppen ebből az úgymond megszégyenítő ingyenességből kapunk erőre, indulunk feléje, s kezdünk újra szeretni.

Testvéreim! Amikor segítünk egymáson, az irgalmasság jegyében, hajlamosak vagyunk lebecsülni a magunk képességét, mondván: „mit érek én a kevés tetteimmel?”. Úgy is annyi a rossz, úgy is annyira elhatalmasodott a gonoszság, s úgysem lesz ettől jobb a világ…

De Isten nem így gondolkodik. És Szent Mártonban is ezt látjuk. Példáján felbuzdulva nekünk is menteni kell a menthetőt, ott, ahol vagyunk. Isten nem „írja le” az embert. Mi se becsüljük le a jónak az erejét, ne becsüljük alá az ő kegyelmének hatékonységát. Különböztessük meg a bűnt a bűnöstől, és lépjünk tovább. A bűnt dobjuk el, a bűnöst emeljük fel. Önmagunkban is. Előbb van a személyi méltóság, s csak utána a teljesítmény…