Szerző: admin

Hogyha végignézzük az 1943-ban történt felszentelése és 2016 októbere közötti időszakot, akkor azt látjuk, hogy P. Ferencz Ervin atya mindvégig szolgálatot teljesített. Elviselt két igazságtalan börtönbüntetést, túlélte a halálos ítéletet. Képes volt hetvenhárom esztendeig szolgálni. És nem is akárhogyan, hiszen alkotott, példát mutatott ezekben az évtizedekben. Kétségtelen, hogy egyike volt nagyjainknak, akikre fel kell néznünk, akiket követnünk kell, ha élni és megélni szeretnénk ezen a földön, s akkor is, ha meg kívánunk itt, ezen a helyen magyarként, székelyként maradni.

Ferencz Béla néven 1920. május 20-án látta meg a napvilágot Gyergyószárhegyen. Földműves családban nevelkedett. Szüleinek tíz gyermeke született, de testvérei közül hatan kicsi korukban meghaltak, hárman a háborút nem élték túl, így egyedül maradt. Tíz éves volt, amikor Marosvásárhelyre, a Római Katolikus Főgimnáziumba került. Már akkor elhatározta, hogy Szent Ferenc gyermekei közé lép. Tanulmányait 1930 és 1938 között Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában végezte. 76 esztendeje, 1938-ban lépett be a szerzetesrendbe Medgyesen. A teológiát 1939 és 1944 között Vajdahunyadon végezte. 1942. október 8-án szerzetesi fogadalmat tett.  Társaival együtt 1943. június 20-án szentelte pappá Gyulafehérváron Márton Áron püspök a következő szavakkal: „Vértanúkká szentellek titeket!”

P. Ferencz Ervin atyát a XIII. Leó pápa Rerumnovarum című enciklikájáig visszanyúló kereszténydemokrácia eszméje egész életében foglalkoztatta. Már 1937-ben szemináriumi dolgozata jelent meg a témáról, amelyet a kisszeminárium önképzőkörében adott elő, majd a Remény című folyóiratban közölt. Az 1951-1952-es máriaradnai deportálás idején pedig a kolostorban úgynevezett „szabadegyetemi” program keretében heti rendszerességgel beszélt róla. Az 1954-1955-ös politikai enyhülés korszakában fogalmazódott meg benne és sorstársaiban a gondolat, hogy jó lenne létrehozni egy olyan pártot, amelynek tagjai szívügyüknek érzik, keresztény és demokratikus alapokra helyezni a közéletet. Ezt az elképzelést szolgálta volna a Kereszténydemokrata Dolgozók Pártja.

Dávid Gyula (1928) irodalomtörténész 1956-ban a Bolyai Egyetem tanársegédje volt, akit fiatal értelmiségiként igencsak megérintettek az 1956-os események.

A Magyarországon zajló folyamatok – már 1956 nyarán – éreztették hatásukat Kolozsváron is. A reformok, a változtatás vágyát már itt is megfogalmazták néhányan.

„Ezekbe a programokba, amiket különböző helyeken kidolgoztak, különböző egyetemeken és fakultásokon, bekerültek a diákságnak olyan kívánságai, elvárásai, követelései is, amelyek már az egyetemi rendszernek a megreformálására, megváltoztatására vonatkoztak, sőt, az általános politikai helyzettel is kapcsolatban voltak” – mondotta az idős irodalomtörténész egy megemlékezésen, amelyet a 60. évforduló kapcsán tartottak.

A jeles irodalomtörténész és könyvkiadó több kötetben emlékezett meg az életét annyira meghatározó 1956-hoz köthető eseményekről.

Erdélyben a hat évtizeddel ezelőtti forradalom és szabadságharc krónikásaként, élő lelkiismeretként és az emlékezet szolgálatos ébrentartójaként ismerjük Dávid Gyulát.

Dávid Gyula:
1956 Erdélyben és ami utána következett.
Nap Kiadó, Budapest, 2016.
288 old., keménytáblás, cérnafűzött.
Ajánlott ára: 3500 HUF/11 EUR/50 RON

Két helyszínen mutatják be Dávid Gyula könyvét a hatvan évvel ezelőtti eseményekről. Kolozsváron a Minerva Házban, november 9-én, szerdán 16.30-tól, illetve Marosvásárhelyen, november 10-én, csütörtökön 15.30 órától, a Bernády Házban. A könyvet bemutatja és a szerzővel beszélget Pécsi Györgyi irodalomtörténész. Az est háziasszonya Sebestyén Ilona.

A két program az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság támogatta.

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport

Olyan ez az ország, ahol a politikum kikéri, kiköveteli magának, hogy egy pillanatra se feledkezzenek meg arról az állampolgárok, hogy a közpénzen üzemeltetett kétkamarás parlament és a kormány mire képes.

Egy meg nem választott miniszterelnök és többször átszabott, toldozott-foltozott kormány után, egy parlament és államelnök által kinevezett, csak átmenetinek tudott, ügyvezető miniszterelnök ül a nyakunkon.

Ez a szakértőinek mondott és minden tetszetős EU-hájjal megkent grémium – bár tagadja – szívesen maradna még egy ideig funkcióban. Vannak olyan nagy projektek, amelyeket szívesen vállalnának és vinnének jobb híján végig az illető hölgyek és urak. Nem ipari beruházásokról, nem a túlburjánzott bürokrácia megnyirbálásról, nem az IT-szektor bővítéséről, nem a mezőgazdaság presztizsének javításáról, mégcsak nem is autósztrádák építéséről van szó, hanem az 1918-as országbővítés százéves évfordulójáról, a Moldovai Köztársasággal való egyesülés hangoztatásáról és a közigazgatási átrendezés esetleges kivitelezéséről.

A számunkra megalázó román területgyarapítás és a soha be nem teljesített gyulafehérvári ígéretek négy generáció múltán is fájdalmat okoznak minden határon belül és kívül élő normális magyarnak.

Tudjuk, jól látjuk, hogy a többnemzetiségű ország lebontása folyamatos. Német helyett jobb a romanizált roma. Magyar helyett jobb a magyar származású román állampolgár.

Szász eredetű elnöke van ugyan az államnak, amelyben élünk, de Iohannis olyan elöljáró, aki tökéletesen illeszkedik a mioritikus tájhoz.

Teljesen természetes lenne, hogyha Románia olyan (fejlesztési és kulturális) régiókra osztanák, amelyek tükröznek egyfajta folyamatosságot és hagyományt. de ezt nem teszik, mert úgy tűnik, hogy a profi politikumnak nem érdeke, hiszen a jogok és területek normális rendezése után okafogyottá válna a nagy kormányzati közreműködés és fontoskodás a szálak összegabalyításában és a folyamatos maszatolásban.  

Még szerencse, hogy a három erdélyi magyar pártból kettő választási szövetségre lépett, s a harmadik – a legkisebb, de annál vérmesebb – megígérte, hogy nem fog sok vizet zavarni. Bár ez megtörténne, hogy parlamenti képviseletünk átléphesse az 5%-ot, azt a lélektani küszöböt, amely körül oly sokszor lebegtünk az utóbbi években, s amelytől annyira tartottunk, hisz ettől függött mindig a parlamenti frakció létrejötte.

Válságos helyzetben erősödik az összetartás

Hogy az RMDSZ-MPP alkotta tandem 5% fölé tornássza magát, az most is elképzelhető.

Vannak olyan rosszul időzített botrányai az ügyvezető kormányzatnak, mint a marosvásárhelyi iskolaügy, amely még rátesz egy lapáttal azokra a jogsértésekre, amelynek elszenvedői vagyunk. Gyakorlatilag minden kulcspozícióban levő magyar vezetőt – megyei tanácslnököt, megyeszékhely- és megyei jogú város polgármesterét – meggyanúsítottak. Tette ezt egy olyan nyomozóügyészség, amely ugyanakkor – amellett, hogy pár nagykutyát lecsukatott – futni és tisztségben hagyott olyan ronán állampolgárságú, a román nemzeti többséghez tartozó bűnözőket, akiknek régóta rácsok mögött a helye. Az ilyen hatósági túlkapások, mint most a marosvásárhelyi, vagy a sepsiszentgyörgyi Mikó-ügy, a székely szimbólumok és a magyar nyelv használata ellen indított eljárássorozat – végső soron – azt is szolgálják, hogy a romániai magyarok észbekapjanak és megnövekedjék bennük a szavazási hajlandóság.

Elképzelhető, hogy a magyar szavazók az átlagosnál aktivabbak lesznek december 11-én. Elképzelhető az is, hogy a jelenlegi parlamenti képviseletünk arányaiban megmarad, de – több mint valószínű, hogy – az RMDSZ-MPP színekben bejutó honatyáknak fel kell készülniük az ellenzékben való politizálásra. Nincsen a jelenlegi román politikai palettán olyan számottevő erő, amely úgy képes jelentékeny szerephez jutni, hogy visszavesz a nemzeti retorikából.

Csak a nacionalizmus képes mozgósítani a román választókat

Úgy kell a nemzeti érzelem ebben a pillanatban, mint a levegő.

Az európai gondolatnak, a szolidaritásnak, a mulitkultinak most nincs helye és esélye Romániában.

Arra való tekintettel, hogy mintegy 3,9 millió állampolgár az utóbbi években elhagyta az országot, számolni kell egy helyben maradt, kevésbé kulturált és idősebb réteggel, amelynek jelentős része nyugdíjas, aki úgy szocializálódott, hogy fenntartotta folyamatos függőségi állapotát a minden szinten gondoskodó állammal; a másik jelentékeny erővel bíró szavazógépezet pedig maga az állami szektor apparátusaiban dolgozók népes csoportja, akiket a költségvetésből fizetnek.

Romániában – az életvitlszerűen idehaza élő, önmagukról gondoskodni képes (kis)vállalkozók és szuverén, ténylegesen produktív munkát végzők és szabad értelmiségiként gondolkodók és cselekvők szűk tábora – nagyjából 1 millió fő, amely – ha van is benne hajlandóság az állam oszlopainak lebontására – egymagában nem képes a változtatásra.

A mindenkori román vezetés elkövette azt a hibát, amelyet ráadásul tudatosan és akadémiai szinteken is vállalt, hogy a nemzeti értékeket torz tükörbe helyezve, önös érdekek mentén sugározta vissza a felnövekvő nemzedékek tudatába.

Hazugság nélkül ez az állapot nem tartható fenn. A túlfűtött nemzeti retorika ebben a kontextusban létszükséglet, s a folytonosan láttatott magyar ellenségkép így némiképp hiteles a manipulált médiából és a művi „szakirodalomból” táplálkozó átlagnak.

Hogy üdvözítő-e az ellenzéki politizálás, azt láthattuk a 90-es évek elején. Nem volt irígylésre méltó helyzet, az egy helyben való toporgás jellemzte azt a korszakot.

Utána következett egy elég hosszas kormánypárti szerepvállalás. Volt haladás: két lépést előre, egyet hátra. Aztán egyet előre, s hármat vissza. Voltak bizonyos eredmények, de azok csak Románia EU-csatlakozása pillanatáig hatották meg a Dambovita-partján élő politikai garnitúrát. 2008 óta – bár az RMDSZ-t a politikai tehetetlenség a kormányok közelében tartotta – gyakorlatilag mindent lebontatott, amit Brüsszel a belpolitika tárgykörében, a megtartott állami szuverenitás keretein belülre rendelt.

Menet közben kiderült, hogy az Európai Unió a maga területén, Schengen erről, s túl, a régi tagállamok körén belül sem képes kezelni bizonyos problémákat, és a brexit óta a tartósnak vélt szerkezet maga is roskadozik.

Van-e kiút a romániai magyarság számára?

Tulajdonképpen nincsen megoldás. Vagy csak a távoli jövőben. Ez a harc nem lesz a végső.

Akkor van létjogosultsága a politikai és a közéleti küzdelemnek, ha megvan hozzá a kellő hangerő.

Hátha a kórus most egyazon harmóniában szólal meg…

Egyébként olyan a politikai élet, mint az ígéretes sztriptízbárok, ahol a biztonsági őr azt mondja az ajtóban, hogy odabent minden lehetséges. A begerjedt férfiú csak holmi fedetlen kebleket lát, ha lát, s a nagy csillogás után a placcon találja magát éjféltájt, ahol helyben, az utcasarkon is hozzájuthat az áruhoz. Nincsen semmi talmi fénye a maradék pénzen vett valaminek, de csak olyan is, nincs öröm benne, s másnap az ember már erősen szégyelli, de menni kell, tovább, tagadva a bűnös vágyat, hiszen tulajdonképpen szerelemmel kéne megszerezni azt a csodás valamit.

Csodák márpedig vannak. Itt is, ott is. Szerelem is van. Csak hinni kell benne.

Romániában minden lehetséges.

(Folyt. köv. december 11. után!)

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport

Lapozom a régi újságokat. Szeretek egy-egy kicsit visszalépni az időben.

Most éppen az Ugronok érdekelnek. Mivel szombatfalvivá lettem, illik tudni, hogy kik voltak az egykori szomszédok.

Egy biztos, az Ugron nevet a székely krónika már a rabonbánok korában említi. Az én hősöm képviselő volt és híres ember.

Ha élne az idősebb Ugron Gábor – milyen kár, hogy nem ismerhettem -, igazi címlaphős lehetne.

Ahogy olvasom írásait, illetve a róla szóló beszámolókat, mindjárt gyanítom, hogy keményfából faraghatták. Ha meg kellene őt választanom, minden bizonnyal rá szavaznék, ez nem vitás!

Azt mondják, a székelygőzös első talpfáit is a saját erdejéből vágatta ki, annyira lelkes vasútpártoló volt, s nem véletlenül kapaszkodott fel az első mozdonyra az érkezést megörökítő fényképen. A székely virtus sem hiányzott belőle.

Azt írja Az Újság 1883-ban, hogy Ugron Gábor országgyűlési képviselő és Dániel Elek szombaton (?) reggel a székelyudvarhelyi határban, súlyos feltételekkel pisztolypárbajt vívtak, mely Ugron megsebesülésével végződött. Dániel golyója karját fúrta keresztül; a seb mindazonáltal nem veszélyes. A párbajra Ugronnak egy hírlapi nyilatkozata adott okot, melyben Dániel egy kijelentését rágalomnak nyilvánította. A párbaj okául a kolozsváron megjelenő Erdélyi Híradó egyik székelyudvarhelyi levele szolgált, melyet Dániel Elek küldött a nevezett lapnak. A levélben a legutóbbi megyei közgyűlés volt le írva, s abban többek közt Simon Gyula erdőmester jelentése alapján az is, hogy az udvarhelyi járás főszolgabirájánál az állami erdészeti hivatal több ezer erdei kihágást jelentett be, de a főszolgabíró semmit sem tett a kihágást elkövető székelyek ellen.

„Ezen a lanyha eljáráson – így szól az inkriminált tudósítás – az illetők vérszemet kapva, az erdőlopás már annyira elharapódzott, hogy Oroszhegy közbirtokossági erdejéből a helybeli hetivásárokra százezerekre menő lopott fából készült zsindelyt szállítanak be hetenként. Közelebbről az erdőőr ez erdészeti hivatalból csendőrök kiküldését kérte, kik azonnal mozgósítva lettek,de ezen időközben – reggel 6 órától délelőtt 10 óráig – e lopott fából készített és az erdőőr által lefoglalni akart, több százezer zsindelyt az illetők beszállították, illetőleg a csendőrök kirendelését megsejtve, útközben Kadicsfalván véletlenül éppen a főispán csűrébe rakták le és zárták el, hogy a csendőrök által lefoglalható ne legyen, miről a csendőrök azonnal jelentést is tettek.“

Ezzel szemben Ugron Gábor országgyűlési képviselő az Erdélyi Híradó-nak a következő távirati nyilatkozatot küldötte: „Kadicsfalván Török főispán épületét haszonbérbe én bírom, gépészem lakja, a zsindelyt oda erdőgazdaságom vásárolta a hetivásár napján és raktározta el. Minden ellenkező állítás rágalom.”

Miután a tudósítást Dániel Elek írta, Ugront provokálta, s így történt meg a párbaj.

Vajon ki lehetett ez a számomra ismeretlen Dániel?

Utánanéztem, és hamar kiderült, hogy Dániel Gábor országgyűlési képviselő testvérőccse, aki a kétszeri golyóváltással történt pisztolypárbajban Ugronnak jobb felkarját lőtte keresztül, míg ő maga sértetlen maradt.

„A párbaj föltételei voltak: kétszeri golyóváltás 25 lépésről 5-5 lépés avansz-szal. Ugron Gábor lőtt előszőr, de pisztolya csütörtököt mondott, mire Dániel Elek lőtt, és golyója Ugron jobb felső karjának izmain hatolt át, a nélkül, hogy csontot talált volna. Ugron Gábor állapota teljesen jó, este már künn járt az utcán és ma (?) délután elutazott Székelyudvarhelyről Budapestre.”

„Kolosváron, átutazóban még kikacsintott a hálókocsiból, felkötött jobb karral is azt üzente, „hogy hazájának ügye mellett köteles megvédeni a saját becsületét is. A gondvíselés, mely öt már annyiszor megmentette, ezúttal is csodálatosan megtartotta, a miben útmutatást lát arra, hogy ezután js szolgálja hazáját és védje becsületét.” 

 

Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala és a Bethlen Gábor Alapítvány találkozóra hívja a székelyudvarhelyi IT&C vállalkozások képviselőit, illetve a területen dolgozó szakembereket.

2016. november 12-én egy minikonferencián bemutatják a Székelyudvarhelyi Információtechnológiai Park Projekt előkészítésével kapcsolatos elképzeléseket, illetve a jelenlegi tevékenységeket.

A székelyföldi IT Plus Cluster vezetőségi tagjai beszámolnak a terület aktuális helyzetéről és a lehetőségekről, a klaszter jelenlegi tevékenységeiről, illetve a székelyudvarhelyi cégek kapcsolódási lehetőségeiről. Az említett témákról rövid bemutatókat tart Hajdó Csaba (az IT Park Projektért felelős székelyudvarhelyi önkormányzati képviselő), dr.Simon Károly (az IT Park Projekt szakmai koordinátora), Bihari Béla (az IT Plus Cluster elnöke) és Kozma István (az IT Plus Cluster vezetőségi tagja).

A szervezők azt szeretnék, hogy ez a találkozó egyben egy székelyudvarhelyi IT közösség kialakulásának kiindulópontja is legyen. Egy közös kommunikációs fórumot kívánnak létrehozni ennek a közösségnek és rendszeresíteni (egyelőre havonta) a találkozókat és beszélgetéseket.

Sok szeretettel várják azokat, akik szívesen csatlakoznának ehhez a közösséghez!

A részvétel ingyenes, de regisztrációra van szükség ITT – határidő: 2016. november 10. 

Élő Székelyföld Munkacsoport

A hétfő este nyilvánosságra hozott, a keddi választás előtti utolsó felmérés szerint kilencven százalék az esélye annak, hogy Hillary Clinton lesz az Egyesült Államok következő elnöke. A felmérést a Reuters brit hírügynökség és az Ipsos közvélemény-kutató közösen készítette, és hétfőn, a késő esti órákban hozta nyilvánosságra, pár órával a szavazás kezdete előtt.

A közvélemény-kutatás eredményei szerint Hillary Clinton 45:42 arányban vezet a közvetlen voksokat (tehát a polgárok közvetlen szavazatait) illetőn, és az elnökséghez szükséges 270-nél jóval több, 303 elektor támogatására számíthat. Ezzel szemben Donald Trump várhatóan csupán 235 elektor bizalmát nyeri el. A republikánus elnökjelölt esélye – a felmérés szerint – attól függ, hogy hogyan teljesít majd Floridában, Pennsylvaniában és Michiganben. Ha e három állam közül kettőben veszít, akkor senki nem veheti el az elnökséget a demokrata párti Hillary Clintontól.

Hillary Clinton hétfőn, helyi idő szerint éjfélkor még Észak-Karolinában tartott kisebb kampányrendezvényt, de előtte, még az esti órákban nagyszabású, koncerttel egybekötött nagygyűlésen szerepelt a pennsylvaniai Philadelphiában. A rendezvényen jelen volt és szenvedélyes beszédet mondott Barack Obama elnök, Michelle Obama, a first lady és természetesen Hillary Clinton. Obama elnök ismét felhívta a figyelmet arra, hogy Donald Trump már csak a vérmérséklete miatt sem alkalmas arra, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen. Arra biztatta a jelenlévő, a philadelphiai rendőrség adatai szerint több mint harmincezer embert, hogy ne azért voksoljon Clintonra, mert nem akarja Trumpot, hanem azért, mert a demokrata párti elnökjelölt „kivételes képességű” politikus. „Ő cselekszik majd, és nem egyszerűen Twitter-üzeneteket küld” – fogalmazott Obama arra célozva, hogy Donald Trump állandóan Twitteren kommunikál, akár még éjjel háromkor is.

Michelle Obama szintén szenvedélyesen szólt arról, hogy kedden az amerikaiak arról dönthetnek, hogy szembeszállnak-e „azokkal, akik meg akarnak osztani bennünket, és azt akarják, hogy féljünk”.

Hillary Clinton azt tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy „mi úgy döntöttünk, a reményt sugárzó, befogadó és melegszívű Amerikában hiszünk”.

A beszédek után a rock két nagyágyúja, Bruce Springsteen és Jon Bon Jovi adott koncertet. Váratlanul félórás szabadtéri koncertet tartott Madonna is New Yorkban, Manhattan szívében. Az énekesnő Hillary Clinton támogatására buzdította az egybegyűlteket.

Kérdéseket tett fel híveinek Donald Trump, aki hétfő este New Hampshire legnagyobb városában, Manchesterben kampányolt. „Azt akarjátok, hogy a korrupt politikai elit irányítsa Amerikát, vagy azt akarjátok, hogy ismét az emberek irányítsák az országot?” – fogalmazott a republikánus jelölt, akit ezúttal nemcsak a lánya, Ivanka Trump kísért el a rendezvényre, hanem fellépett vele az amerikai futball egyik sztárja, Tom Brady is. Trump azonban ezúttal sem állta meg, hogy ne sértegessen valakit. Elizabeth Warren demokrata párti szenátort vette célba azon élcelődve, hogy a politikusnő ereiben indián vér is csörgedez.

Helyi idő szerint hétfőn pontban éjfélkor, közép-európai idő szerint kedd reggel hat órakor New Hampshire állam három kisvárosában megnyitották a szavazóhelyiségeket, és elkezdődött a választás.

Két évtizeddel ezelőtt senki sem gondolta volna, hogy ily sokáig megél a Könyvvásár, s talán az sem fordult meg a fejekben, hogy összművészetivé terebélyesedik, amely rendezvénysorozat aztán természetes módon beépül az erdélyi magyar kultúra szövetébe, de úgy, mintha annak szerves része lett volna már az idők kezdete óta.

Rendjén van ez így. Mi a magunk provinciális észjárásával szerencsésnek tartjuk, hogy pár napon át a Székelyföld „frontvárosában” van kultúránk fókuszpontja.

November 10. és 14. között – a mai nulladik napot nem is számítva – több színházi előadásra és egy gyerekkoncertre is sor kerül. Különlegesen kiemelkedő esemény a budapesti Nemzeti Színház vendégszereplése Ingmar Bergman Szenvedély című darabjával. Az irodalom felolvasószínházi előadással is kapcsolódik a teátrum világához.

Külön figyelnek idén is a gyermekekre – az olvasói utánpótlás-nevelésre -, a szombati napon reggeltől-estig gyermek- és ifjúsági programokat szerveznek, amelyek közül kiemelkedik a Varró Dániellel szervezett találkozó – 11.00 órától -, illetve a Mesezenekar koncertje.

Mivel idén a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár a vásár fővédnöke, a háromszéki szerzőkre is külön figyelmet fordítanak, Fekete Vince, Dimény-Haszmann Árpád, Tamás Kincső és Szonda Szabolcs vesz részt együttes közönségtalálkozón.

A Székelyföld szerkesztősége által életre hívott Hargita Kiadóhivatal által kezdeményezett és 100 kötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat az 50. címhez érkezett, a szerkesztők úgy látják jónak, hogy félútról visszanézzenek. Az Erdélyi Szépmíves Céh könyszakmai teljesítménye óta kies vidékünkön nem volt ehhez mérhető kiadói vállalkozás.

Idén is lehet találkozni, személyesen beszélgetni, dedikáltatni az összmagyar irodalom legnagyobb és leginkább népszerű egyéniségeivel. Jelen lesz Marosvásárhelyen – többek között – Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc, Grecsó Krisztián, Nyáry Krisztián, Závada Pál és Markó Béla is. Mivel ebben az esztendőben több jelentős magyar író is az örökkévalóságba távozott – Esterházy Péter, Csoóri Sándor, Kertész Imre – újabb „élő klasszikusokhoz” kell igazodnia az olvasók társadalmának.

A továbbiakban közöljük a Könyvvásár programját.

SZERDA, NOVEMBER 9.

Ha Korondon utazik át az ember, akarva-akaratlanul is felfigyel az ottani szuvenírkereskedelemre.

Még akkor is vonzza a szemet a színes kínálat, ha immár többszáz vagy többezer alkalommal járt arra élete folyamán, hiszen nem turista, hanem a környék lakója.

Mivel nincsen közlekedési alternatíva, az országúton kell haladni községtáblától községtábláig, s nézni a felhozatalt, ha kívánja a portékát az arrajáró, ha nem.

Nem véletlenül írtunk szuvenírkereskedelmet. Korond már régóta nem a fazekasságról szól, hanem a boltról.

Nem tudom, hogy mennyi ház lehet a diói borvíz és az árcsói benzinkút között – kétszáz biztosan van -, de merem állítani, hogy a főútra nyíló kapuk mellett – mintegy kilencvenszázalékos telítettségben – butikok sorakoznak, sőt: még az egyházak is nyitottak a piac felé, árusítóhelyeket építtettek, amelyeket kiadnak a híveknek, vagy egyszerűen azoknak, akik rálicitálnak ezekre az értékesítési helyekre. Itt hatványozottan igaz a mondás mely szerint „Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen”, Krisztus késői tanítványai is igyekeznek két lábbal és ép ésszel helytállni ezen a földön.

Talán csak az út partján elhelyezkedő helyi intézmények – a községi tanács, az iskola, a rendőrség, az állatorvosi rendelő, egy-két „közönséges” vegyesbolt és helyi szolgáltató – nem rendelkezik ilyen utcára nyitott elárusítóhellyel, és pár megszállott, aki semmiképp nem hajlandó beállni a sorba, holott stratégiailag fontos helyen lakik, mint Ambrus Lajos és felesége, Judit, akik köztiszteletnek örvendő nyugdíjas tanárok, s inkább a tájházat és a Hazanéző folyóiratot üzemeltetik, mindamellett, hogy folyamatosan azon gondolkodnak és ügyködnek most is, hogy milyen kulturális programokat hozzanak tető alá ebben a nagyközségben. 

Sütő Levete, az újabban polgármesterré avanzsált, híres vargyasi bútorfestő-mester mondta pár évvel ezelőtt, hogy olyannak képzeli Korondot, mint a Magyarország és Ausztria határán, Győr és Mosonmagyaróvár közt fekvő Abda községet, amely – leszámítva azt, hogy Árpád-kori település, s gyakran vált hadak országútjávál és arról a szomorú tényről is nevezetes, hogy 1944. november 9-én itt végezték ki a munkaszolgálatos Radnóti Miklós költőt – a rendszerváltás előtti és utáni években ugyancsak zsibvásárként üzemelt a vasfüggöny lebontásáig, de aztán „magához tért”.

Korond esetében nem beszélhetünk arról, hogy abbamaradna a népművészeti és egyéb tárgyak árusítása, itt azt látni, hogy a nagyközség lakosságának jelentős része továbbra is a tranztiforgalomból kíván megélni, s az igényeknek megfelelően folyamatos igazít, alakít a módszereken és a kínálaton.

Hogy alakítanak-e a korondi árusok igényeket, azt egyértelműen nem lehet állítani, de annyi biztos, hogy kiválóan idomulnak a multikulturális elvárásokhoz, mert elsősorban nem a bel- és külföldi magyart, hanem a román, a moldáv, az osztrák, a német és a más országokból érkező turistákat is ki kell szolgálniuk.

        

Legutóbb egy érdekes meghívásnak tettünk eleget. Munkatársunk, Balázs Árpád újságíró és helytörténész hosszú évek óta kutatja a székelyföldi sporttörténetet is. Többek között az ő kitartó munkásságának köszönhető, hogy Lőrincz Márton és Keresztes Lajos olimpikonoknak a Sóvidéken kultusza lett. Egyik frissen megjelent könyve apropóján jutottunk el Székelymagyarósra, Parajdra és Korondra is, de mindig vittünk régebbi kiadványokat is.

Nem kívántunk itt sem nagyobb találkozót szervezni, hiszen ahhoz nagyobb helyiség kellene, szervezés. Ezek inkább amolyan családias jellegű rendezvények voltak, ahol többnyire az egykori sportolók leszármazottait igyekeztünk felkeresni, az emlékek őrzőit, hogy tudatosítsuk az értékek megtartásának fontosságát és biztassuk őket a további tárgyak és emlékek átadására.

Ilyés-Vészti Mihályékhoz szólt a meghívásunk, akik a falu közepében alakították ki a Fazekasházukat, s amely kívülről nem is árulja el titkait. Látszólag ugyanolyan, mint a többi. Ha a tájékozatlan turista csak úgy bóklászni kezd a standok között, kaputól-kapuig haladva, talán be sem megy a nagy székelykapuval ellátott udvarba, átugorja ezt a bennvalót, mert az Ilyés Vészti család nem készíttetett harsány reklámot vagy cégtáblát.

Legtöbbször azonban a nagykapu tárva-nyitva. Ez a jó hírnevű korondi család úgy él évtizedek óta, hogy minden generációja a fazekassággal és a termékek értékesítésével foglalkozik.

Ha belépett az érdeklődő az udvarba, akkor azonnal észleli, hogy itt csak egy fogadóhelyiség van, s tovább lehet, és minden bizonnyal tovább kell mennie, hiszen van egy következő udvar. A hagyományos székely paraszti gazdaságoknál a baromfinak szokták az udvarok egy részét elkeríteni, de itt bennebb lépve a kézművesség egy következő rétegét fedezzük fel. Itt már ülőalmatosság is van, állandó kerámiakiállítás a falakon.

Az udvart nem csűr zárja, hanem égetőkatlan és korongozóműhely. Ha sikerült az érdeklődőnek megnéznie mindent, akkor még érdekesebb sarok következik: egybegyűjtötték a család tulajdonában levő régi használati tárgyakat és eszközöket, szőtteseket, faragványokat és fotográfiákat, amelyek révén így egy kisebb múzeumsarok jöhetett létre.

Mivel több generáció él együtt a vállalkozásnak helyet biztosító dupla telken, lassan-lassan átkerültünk egy „másik világba”; a következő(!) udvarban filagóriát találunk, ízlésesen kialakított kenyérsütő-kemencét.

Akik idáig „behatoltak” az Ilyés-Vészti-féle birodalomba, azok már nem egyszerű vásárlók, hanem vendégek. Be lehet tekinteni a virágozó-műhelybe, a raktárba, ahol a polcokon a félkész termékek száradnak. A következő udvar aztán már teljesen a szállóvendégeké, akik a hátulsó utcában parkolhatnak le, ha szállásolni szeretnének az Ilyés-Vészti Mihályék Fazekasházánál. 

Mivel hivatalosak voltunk egy ad-hoc könyvbemutatóra elfoglaltuk a helyünket ebben a harmadik udvarban, s anélkül, hogy zavartuk volna a „kiszolgálást” beilleszkedtünk a család életébe. Részei voltunk mi is a boltnak.

Igen hamar kiderült, hogy a ház lelke tulajdonképpen a háziasszony, aki a normális teendők mellett – főzés, sütés, mosás, takarítás – a lehető legtermészetesebb módon végzi a bolt koordinálást is. Ilyés Vészti Mihályné Sükei Rozália huszonnégy órás szolgálatban dolgozik. Igaz, hogy felnőtt fia és leánya is segíti őt minden vonatkozásban, sőt unoka is van, akit „befognak” a munkába.

Zajlott a „könyvbemutató”, s közben mi figyeltük az ottani életet.

Nem volt egy erősen forgalmas nap, nem érkeztek a házhoz szervezett csoportok, de azért a másfél-két óra alat legalább húszan megfordultak a bennvalóban.

Már az első látogatónál megfigyeltük, hogy Rózsika ismerősként köszöntötte őket. Éppen Magyarországról jött egy házaspár. Néhány mondat után kiderült, hogy melyik településről érkeztek. Szó-szót követett, és hamarosan a plébánosuk hogylétéről érdeklődött a házisszony, aztán szó esett arról is, hogy megszületett a polgármesterük fiacskája. Egy hölgy a kutyájával érkezett. A kis daszkli nagyon szomjas volt. A gazdi nem. Tulajdonképpen vásárolni sem akart, de – mialatt a kutya szomját oltotta – előkerültek – nem teljesen véletlenül – a kézműves sajtok…

Nem avatkoztunk be, hiszen – mint mondtuk – nem akartunk zavarni.

Izraeli hölgyek jöttek – ők sem véletlenül, nem csak úgy, hiszen Szovátára ismét szerveznek csoportokat Izraelből, Svédországból, Finnországból is – akiket egy rövid Shalom, Izrael! köszöntés után az unoka fogadott, aki németül és angolul – sikeresen – el tudott társaslogni a két nénivel.

Közben Balázs Árpád kis standot állított fel az árnyékban a könyvekből.

Mit mondjunk? Véletlen volt, hogy szentesi látogatók is érkeztek bár percen belül? Meglehet. A sportot is szerető pedagógusok tudták, hogy kicsoda volt Lőrincz Márton, hiszen nagy tisztelettel ápolják a városuk egyik központi helyén elültetett olimpiai tölgyet.

Egyébként elég hosszasan búcsúzkodtunk Sükei Rozáliától, már sötétedett lassan, de még ezt is, még azt is megnéztünk, miközben lassan végetért a rögtönzött, de nemzetközivé vált könyvbemutató.

Hogy csinálja? – kérdeztük búcsúzóul – Többezer ismerősre kiterjedő facebook-oldala van? Elektronikus levelezést folytat a régi és új vendégekkel? – Dehogy! – mondta szabadkozva – Nem is tudom rendesen használni az e-mail-t! Időm sincs ilyesmire! Az unokám olvassa fel, hogy miket írnak. A fészbúk pedig itt van a fejemben, az ide betérők nyolcvan százaléka ismerős, vagy ismerős ismerőse, s a maradék húsz százalékkal pedig folyton bővül az ismeretségi kör…

A szerző felvételei.

Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport

Donald Trump republikánus párti elnökjelölt bejelentette, hogy győzelmet aratott az elnökválasztáson, amihez demokrata párti vetélytársa, Hillary Clinton telefonon már gratulált neki.

Megválasztását követő első, helyi idő szerint szerda hajnali háromkor elhangzott beszédében Trump gratulált Clintonnak, aki – mint fogalmazott – a kampányban kemény harcot folytatott.