A mai nap Bostonról szólt. Metróval mentünk be a belvárosba, mert a parkolás bonyolult, a központban zsúfolt a forgalom. A távolságok miatt nehézkes az autózás.
A földalattiból feljőve a Szövetségi Kormány tartalékalapját kezelő egyik bank előtt álltunk. Hét ilyen bank van Amerikában. Havonta találkoznak a vezetőik a vezérigazgatókkal és megbeszélik, a banki politikát, ami aztán rajtunk csapódik le, egyszerű amerikaiakon, mondja Rodger, az egyik lelkes házigazdánk. S szerintem rajtunk is, mondtam én.
2016.december 2. Péntek
(Egy nap Bostonban)
A régi zöld sugárútnak nevezett sétányon álltunk. Alattunk megy az autópálya, s alatta a földalatti. Kimentünk a partra, ahol a bostoni teázás folyt annak idején. Most is valaki hajigálta belé a vízbe a kartondobozokat. A történelem és az identitás ápolásnak különböző formái vannak. Vagyunk, akik zászlót tűzünk ki, s azt majd levetetik, de megint kitesszük. Levesszük. A dzsungel-élmény járt át a magas felhőkarcolók között állva. S még az, hogy míg Európában a nagy katedrálisok kápráztatták el az embereket, itt a magas felhőkarcolók. Az egyik isteni káprázat kellett volna legyen, ez inkább emberi. A kettőben az a közös, hogy az ember fölfele néz. Hatvanhárom emeletet számoltam meg, de már a negyvenedik után nehezemre esett a számolás. Nem értettem, hogy mire való ilyen magas épületeket építeni. Azt mondta a hátam mögött lépkedő Tim, az egyik vendéglátónk, hogy azért kellett ilyen magas legyen ez az épület, hogy az előtte álló fölött lehessen keresztül nézni.
Jó fentről a rálátás a városra. Az emberi munkára. Az ember által épített világra. A katedrálisokban lentről nézünk föl. Itt fordítva. És ekkor én is látni akartam, mondván: haj, mennyi indián dolgozott itt. S hát mennyi derzsi ács, s lövétei, s martonosi, s dombói ember. Tudok egy 20.század eleji martonosiról, akinek még mindig van itt pénze. A bankot nem ismerem, s a számlaszámot sem.
Eljutottunk, nem tudjuk hogyan az Unitárius és Univerzalista Társulás központjába. Ez egy új székhely, a múlt század végi épület. Három dolog miatt adták el a 160 éven át fenntartott székhelyüket. Az első az volt, hogy legyen egy korszerűbb épület. A második, hogy legyen környezetvédelmi szempontból költségkímélőbb, és a harmadik, hogy legyen technikailag jobban felszerelve. Az sincs kizárva, hogy pénzért adták el. A régi épület a kongresszusi épület mellett volt, nagyon jó helyen.
Aztán nem messze a régi épülettől megnéztük az 1956-os forradalom emlékére felállított magyar emlékművet. Egy idős hölgy és egy fiatalember éppen virágot hozott a talapzatra. Jó napot kívánok! – mondom. Hello – köszöntek vissza.
Elmondták a barátaink azt is, hogy van egy csarnok, ott fogunk mellette ebédelni, ahová a 19.században híres szónokokat hívtak meg. Erről nevezetes ez a terem. Ide engedtek be egy híres magyar fickót is annak idején. Ez a fickó (akinek Pat, a másik vendéglátónk nem tudta megmondani a nevét), beszélt aztán a kongresszusi épület lépcsőjén is. Fáin beszédet mondott. Kérte az amerikaiakat, hogy segítsék a magyarokat. Hát igen, Kossuth atyánk párhuzamos élete…
(Kossuth hitt a magyar szabadságharc újrakezdésében. Fáradhatatlanul munkálkodott az anyagi eszközök előteremtésén,
ezért utazott angliai emigrációjából az USA-ba. 1851 decembere és 1852 júliusa között hetven különböző amerikai
városban összesen ötszáz beszédet tartott. 1851. december 4-ről 5-re virradó éjjel érkezett az Egyesült Államokba,
a Humboldt gőzös fedélzetén. A hajó ágyúlövését 31 díszlövés viszonozta – ezzel tisztelgett az akkori 31 amerikai
állam a szabadság európai követe előtt.
Noha Bostonba ötvenezer ember köszöntése közepette vonult be, útja során
folyamatosan csökkent az amerikaiak érdeklődése iránta. Kossuth nem akart beleszólni az államok belügyeibe, ezért a
rabszolgaság kényes kérdésében nem foglalat állást. Délen amúgy sem fogadták nagy lelkesedéssel, de a semleges
álláspont miatt északon is vesztett a népszerűségéből. Több hónapos útja után kiderült, hogy célját, miszerint az
amerikai támogatással indíthatja újra a magyar függetlenségi harcot, nem érte el.1852 júniusának végén ért vissza
New Yorkba, ahol 23-án, a helyi németek közösség előtt megtartotta utolsó amerikai beszédét. Július 14-én elhagyta
az országot az Europa nevű hajó fedélzetén, és visszatért Angliába.)
Megnéztük John Harvard szobrát is. Három hazugság derül ki. A szobor nem őt formázza meg, hanem valaki mást. Az egyetemet nem ő alapította, csak pénzzel segítette később, és nem járt ide talán soha. De a Harvard Egyetem áll. Ott van. Megnéztük. Unitárius alapítású a 17.századból, amikor úgy döntenek, hogy ne Angliából hozzák a lelkészeket, hanem itt helyben, Amerikában képezzék ki őket. Teológiai alapokon állt tehát az alapítás. Ma is van teológiai képzés, művészeti fakultás, és sok más egyéb. A teológiai oktatás, és lelkészképzés viszont nem egyházi monopolium alatt áll. Bárhol lehet teológiát tanulni. A kérdés az, hogy melyik gyülekezet alkalmaz. Eszembe jutott egy Botosani-i ortodox pópa esete, aki egy pléhgarázsban kezdte hirdetni az igét. Betiltották. Nem lehet. Mennyire nem mindegy, hol és mikor születünk.
Este még belefért, hogy elfújjuk: „…hideg sincsen, mégis esik az eső…”
Tódor Csaba
.jpg)