Testvérlátogatóban a keresztúriak (6.)

 

2016.december 1., csütörtök
(Egy a nap az óceán partjáról) 

Az egyik a Cape Ann múzeumban látott képek, a másik a bazaltsziklás tengerpart, s a harmadik az esti éneklési élmény. Fitz Henry Lane festészetét mutatták meg. Ő itt született, itt élt, és itt dolgozott Gloucesterben. Épített egy házat magának az óceán partján, és onnan festett. A járása nehézkes volt, nem voltak nagyon barátai, nem vállalt tanítványokat, a képeit nem írta alá, és nem is nagyon adott címet nekik. A fények festőjeként tartják számon. Érdekes a párhuzam Csontváryval, vagyis én sok párhuzamot látok kettejük között. Mindkettő 19.szazadi, a fényekkel dolgoznak. Egyik képe különösen megfogott, amit halála előtt két évvel festett. Napnyugta, kövek, nagyon csendesen gyűrűző víz. Suttogás. 
 

  Fitz Henry Lane (1804-1865) Gloucester harbour (1859)
 

A második élményem a tengerpart volt. A bazaltos sziklák és a háborgó víz találkozása. Nagyon nagy erők feszültek egymásnak. Hideg volt, és fújt a szél. Az óceán háborgott. Paul Tillich jutott eszembe erről az élményről. Neki is a kedvenc helye az óceánpart volt. Ott szeretett ülni, és nézni a nagy vizet, ahogy a szárazföl, a mélység és a magasság találkozik. Egy felszíni gránitbánya mellett mentünk le az óceán partra. Felhagyták a kitermelést, mert feltört a víz. Nem tudom sajnos a neveket megjegyezni. Valahol Bostontól Északra voltunk. Innen sok gránitot vittek hajón Bostonba. Most is vannak családi tulajdonban lévő bányák, de már nagyon kevesen foglalkoznak a gránittal.

A harmadik élményem az esti éneklés. A concordi egyházközségben van egy kis kórus. Az a nevük, hogy By your side singers, vagyis A te oldaladon. Ez egy terápiás éneklés. Betegekhez mennek el, és nagyon hallkan énekelnek. Szólamban is, dúdolva is. Körbe ültünk a próbán. Egy szék  volt középre betéve, és a kórus tagjai szerre beültek a székbe. A többiek neki énekeltünk. Eljárnak házakhoz, hospicebe, kórházba, vagy öregotthonokba. Ez egy szolgálat, amit önkéntesen végez ez a csoport. Jelzik, hogy hol van beteg, vagy haldokló, és oda mennek. A családokkal együtt vannak.

Eszembe jutottak azok az esték, amikor Almáson néhányszor papóval elmentem a halottas házhoz. Beültünk az éneklők közé. Ott sem az volt a lényeg, hogy milyen hangosan éneklünk. A családdal, a rokonsággal, az éneklőkkel és a halottal voltunk együtt. Milyen ősi, milyen emberi. Milyen egyszerű. Elsiratni, énekben elmondani, hogy fáj. Hogy ki voltál. Hogy nem tudunk semmit tenni. Nem tudunk. Meggyógyítani. Hagyunk elmenni. Vagy éppen biztatóan, támogatóan énekelni. Terápiás csoport, énekelnek.
 

A mai nap legfontosabb tanulsága talán az, hogy van egy másik tartalom, a valóságnak egy másik oldala, ahová elvisz képzelet, a vágy, vagy a szükség. A képek mögött, a gránitpartos óceán mögött, vagy éppen az éneklés vezet rá erre a tartalomra. Ami mindig ott van, és nem változik. Összeköti Bostont Almással bennem, velem. Aki vagyok.

Tódor Csaba