Csángó vagyok

Nevem Andrei Ghiepeş, születtem Klézsén 1954-ben fogyatékján a márciusnak. Mostan Somoskábul vagyok. Szorgalmas es dolgos falu egyeccer. Nekem hét testvérem van, négy cinka vagyon és három fiú. Erőst szeretek Somoskában. Nálink a faluban a leányak ülnek otthond, guzsalyaskadnak, vagy szőnek karincát, bernécet, csepeszt készítenek, ügyelnek a bubákra. Nem ülnek hejába.

 

De mindennap mennák a templomban es, ahol az’Istánt térgyülvál imádkoznak . . . rományul. Ám a Dumnezeu után titokban már sokand odateszik: Istánem.

 

Nálink nyáron mennák a leányak puit szedni, hordnak fizet, vágnak fát, takarítanak, tesznek tüzet a konyhába, csánynak ételt, fejnek, adnak ebédet az allatoknak. A faluban sok nyámunk vagyan. Az én apómnak sok johoja es vagyan. Kihajta üköt, s fújja, fújja a szültüt, s azok táncolnok rea.

 

Sok munkákot végeznek az asszanyok es. Az őszen ők mennek kukaricaszedni, faszuica szedni, szőlő szedni és nyesni. 

Télba szőnák gyopju lápádöt, fonnak, tákárnák nagy gomolyákot és a leányok sághítég az Eges anjikot. Mit csálnák még: pletykálkodnak es, énakelnák, tánácolnok, s még szokták fözni gyöngyet. Nálunk ugy szokták mondaní, nyokszorítü. 

 

Minden nop a leányok erőst várnak, hogy a püsleny kinyomja a tyukmont. Nálatok a filesz es azt toj Husveton. Na, mikor a püsleny megcsánta a monyt, a leányak imádkoznak, hogy a bornyúcska vagy a kácská ál ne futkározzanak. S filjékbá az ágésziknek cságöket raknak, hogy ha álmásszebbedná valaki, tugya, hogy márrá mennák a többiák, hogy örökki mágkapják egymást. Ha a bornyúcska vagy a kácská álfutkározznak, akkor tugyák, hul kárássék őket a gazdája, mát annyiszar csánget a fül, hányszor mágmazdulnak. Ezért örökké teszünk a filjékbá csángöt. Így csángösáknák hittak már nagyon régen a szomszéd népák, mát a hírünk serényábbán futtat, mind a szél, s a csángöink eröst hiressák votak.  
 

Nagytátoka másélte, ezért hínnak nünköt, csángónak. Meg azér, hogy elcsángáltunk, s hogy inné` huzakodik ez a csángó szó. Nagytátoka azt is mesélte, hogy Tîrgu-Ocnán (Aknavásárhelyen) azé`tt vannak elnevezve csángónak, hoj ők o`an kővágók vótak. Vágták a követ a martból, s csánytak küszürüköt, értik? Így vágták meg a követ háznak. S akkor azér` monták, hogy arról vagyunk csángók. S aszt` másélte, hogy elment a csángó, hogy csángottak, hogy verték a dáltával [vésővel] s a kalapácsval a követ, akkor csángottak.  

 

Montam es nagytátokának: én erőst szeretem az összes mesét a mit hazudaz kend, mát én szeretem a szomorú meséket és a vidámokot is. A mi életünk azért jó, mert tátám nem iszik, de sakand balandóskodik.
 

 

Árőst szerettem a poeziákot, s hogy játszódjam a teátrut. Somoskában es találkoztam színészekvel. Ük nem tűntek idágenyeknák, magyart bászélták. Hallottunk tölük a Himnuszt, a Szózatot, a hiszekágyát, münk meg titokban elénekáltük nákik az Aranymiatyánkot. Sok színész ígérte, hogy máskor es megjár minket. Ne felejtsék el, mát ma es árőst várjuk üköt!

 

Réges-régen z’Istán álfordult tőllám. Úgy vot, hogy mikor aszt monta eccer a lészpedi pap, ü romány: unde mergi ceangăule, ceangăule, ce faci ceangăule – (Hová méssz te csángó, te csángó, mit csinálsz, te csángó) – es állandoan csufkodott velem. Megtuttam: vanak meg sakand, melyek haragusznak riánkes. Akkor montam apómnak: Sok, sok ásztándáig kérencseltük a szent pápátol magyar papecskát, nám küdött nákünk, küdött nákük ulyan idágeny papokat, dá erőst fájlalja nép, mát nám értik őket. 

 

Nagytátoka, én erűst szeretném, hogy éllyek Magyar Orszagba! Jó életba vagyan gazdag ámberek, vagyan sak minden.  Magyar csángóknak magyar pápecska kell, s ha felkántek vissza es terek a hazámba!  

 

Mentám es hasszú, hasszú utan, s hul álfáradtam ott mág-mág álltam, s ásme álindultam hályát találni magimnak a világba.

 

Elcsángáltam. 

 

De most én es füllentettem kicsit. Nem Andrei Ghiepeş vagyok, hanem Gyepes András magyar nevezetű, és már 35 éve élek az óhazában. Azóta egyfolytában tanulok. Magyarul. Már tudom, hogy a mi nálunk filesz, az nálatok nyúl, a szültü a furulya, a cinka a leány, a karinca a lepelszoknya, a bernéc a karincára csavart öv, a csepesz a főkötő, a püsleny a tyúk, a tyukmon pedig a tojás.

Sokat járok itthonról haza. Ugyan nem papként, de tanítani. S hozom-viszem a kicsinyeket. Mondok nékik régi szép meséket, mint nagyapám nekem.

Azért nem mindent mesélek el az otthoniaknak.

 

Ne adják tovább szép magyar szóra áhítozó csángó gyermekeinknek, hogy itt az eladó sorban lévő leány neve luvnya. A rányiról, a bigéről, a bombázóról vagy rodázóról nem is szólva; a fiúé meg strigó, vagy csávó. Azt se ismertessék velük, hogy a köcsög itt már rég nem edényt jelent.

 

Ne mondják el az ottaniaknak, hogy itt nem a valódi libát tömik, bár az igazit már nem is tömhetik. Azt se mondják el, hogy itt a tyúk kopaszt embert, s hogy a trágárság már az egeket veri.

 

S ne adják tovább, hogy itt ma valaki szajhának nevezheti az országát, a hazáját … büntetlenül.

Egyelőre.
 

 

Nevem Andrei Ghiepeş, vagy Gyepes András helyett Hanczár János. Születtem Békésen 1954-ben, fogyatékján a márciusnak. Éltem Bíkísen, hol íznek, Szögedében, hol őznek. Éreztem ízét az őznek.  Értem a palócot ha Sálgótárjónban tolljút kér, hogy papírra vessen valamit, értem a székelyt, ha felhúzza a bikát a toronyba az ott kinőtt fűért, mert iéhezik a bika a gyöpre, s értem a csángót, ha néha balandóskodik.Magyar vagyok, s egyben palóc, ha palócot, székely, ha székelyt bántanak, de csángó is, ha ezt csángóval teszik. Miként a délvidéki a felvidéki s az összes többi is magyar „egyeccer”.
 

Ha tetszik a világnak, ha nem: Egy a nyelvünk, egyek vagyunk. Most, és mindörökké…

Hanczár János


író, logopédus
Budapest

Forras: jojani.blogstar.hu

Élő Székelyföld Munkacsoport