A székelykeresztúri unitáriusok kis csapatát a müncheni repülőtéren „láttuk” utoljára. Aztán a hosszú és fárasztó, huszonkilenc órás repülőút után megérkeztek az Új Világba, arra a földre, amelyről azt tartják a lakói, hogy az a hely Isten ajándéka.
Székelykeresztúr és Concord unitárius gyülekezetei közt a barátság több évtizedes. Él, virul, lélegzik, újabb kihívások, gondok és örömök közepette működik.
A naplóíró lelkész gondolatai jóval túllépnek a jelen pillanaton; az élmények további gondolatokat szülnek, amelyeket értelmezni próbál Tódor Csaba, s a kételyeit, vívódásait vélünk is megosztja. Ismét üzenetet kaptunk az általa igen intenzíven megélt időből.
(Történelem)
A mai nap úgy indult, hogy egy könnyű lesz a tegnapi sok utazás után. Reggeli alatt elbeszéltük, hogy mindketten 1999-ben végeztük el a teológiát. Howard a Starr Kingen Berkeleyben, én Kolozsváron, de néhány évre rá én is tanultam a Starr Kingen. Tehát útjaink kereszteződtek, még mielőtt személyesen találkoztunk volna. Aztán következett a városnézés.
Concord az a kisváros Boston mellett, ahol az 1775.április 19-én eldördült az az ágyú, amely az egész világon visszhangott keltett. A brit királyi csapatok és az itteni telepesek közötti csata kezdetét jelentette. Egy nemzet kétfelé szakadásának a kezdete volt.
A városi temetőt is meglátogattuk, ami nem csatatér, hanem valami más.
A temetőhöz mi úgy vagyunk szokva, mint egy kerthez, ami a falun kívül esik, körbe van kerítve, s oda csak ritka alkalmakkor járunk el. Itt viszont azt láttuk, hogy a lankás temető, ahogy itt nevezik a helyiek: egy park. A város egy parkja, ahol élők és holtak együtt vannak. Ez úgy történik, hogy a halottakat eltemetik, az élők pedig ide járnak sétálni, beszélgetni. Mintha egy civil parkban járnánk. Ez viszont egy különleges hely. Nagyon sok itteni írót, művészt és lelkészt temettek el ide.
az 1775-ös függetlenségi háború kitörésének emlékére
Az egyik naturalista, a másik transzcendentalista, a harmadik ökológus, a negyedik a szőlőfajtákat nemesített. A sírkövekre rá is vésették, hogy ki mit csinált, és mivel lehet azonosítani, mi az a földi dolog, ami rá emlékeztet, vagyis mi volt a legjellemzőbb, a leginkább maradandó tevékenység az életében. Van, akinél ceruzát hagytunk, mert a ceruzával kapcsolatos az élete. A másiknál pénzérmét hagytunk, mert az öt dollároson rajta van a Washingtoni háborús emlékmű, s ennek az oszlopcsarnokában van egy szabadsághős, amelyet egy concordi szobrász faragott meg. A concordi szőlőfajta termesztő epifátuma pedig az, hogy ő vetett, és más aratott. Igen, mert miközben ő a legtökéletesebb szőlőfajtát akarta kitermeszteni, addig mások a tőle kapott oltványokból meggazdagodtak. De van sírja itt egy olyan zöldségárus nőnek is, aki olyasmit faragtatott fel a sírkőre, ami az egész temetkezési törvényt befolyásolta. Valami olyasmi van a kövön, hogy az ördög volt ez az XY? (Who the fuck is Alice?) Gondolom, a kegyeletsértés határát súrolta az ő végakarata. Mellette egy olyan síremlék áll, amelyre azt vésték, hogy életével az őt ismerők életét megérintette…. Ez inkább illik egy sírkőre.
A csatára visszatérve… Az adófizetési kötelezettségtől való mentesülés volt az egyik indító ok. A telepesek nem akartak adót fizetni a királynak. Ezen kívül a vallási környezet is meghatározó volt. Olyan értelemben, hogy megoszlott a népet. Volt aki a hagyományos keresztény elvek szerint akart élni tovább is az új világban, és volt aki ezen változtatni kívánt. Volt azonban a csatán és a vallási irányzatokon túl is egy közös vonás: itt van Isten országa. Hihetetlennek tűnt, hogy Isten egy ilyen szép világot teremtett az akkor ismert világ, Európa határán túl. Hogy ezt az ember fölfedezte, ez azt is jelenti, hogy kapott még egy esélyt arra, hogy még itt a földön boldog legyen!
A beszélgetéshez és az evéshez is hozzátartozott a történet. A testvérkapcsolat története. Ennek az a lényege, hogy a felszólalók közül többen is megjegyezték, hogy nem csak egy emberről szól.
1989 decemberének végén nagy volt az öröm, elég ahhoz, hogy egy álom újra életre kellejen, valósággá váljék, és még mindig éljen a testvérkapcsolat formájában egy erdély és egy amerikai gyülekezet között.
Ez a harmadik, és a legtovább tartó kapcsolat az 1900-as években kezdődő kezdeményezés folytatása. Akkor a világháború szólt bele, majd az ötvenes években a kommunizmus, s most újabban a forradalom. Mindenképpen puskapor szagja van a dolognak. És nem véletlen, hogy itt, Concordban is még mindig puskapor szag van, az 1775- ös szabadságharc miatt.
Akkor, 1990 első napjaiban a küldöttség Keresztúron találkozott a gimnázium diákjaival is. És természetesen Báró Jóska bácsi és Gabi néni, az akkori lelkész es felesége ugyancsak részesei voltak a történetnek. Ez volt a hőskor, amiből még mindig él a mai kapcsolat.
Tény viszont, hogy itt vagyunk, és nem először. Annyira erősek a szálak, hiszen vigyáznak rájuk, nagyon sok ember dolgozik még mindig azon, hogy itt Concordban legyen sajt, pálinka, szalámi az asztalon, ha idejövünk, mert tudják, hogy mi mit szeretünk.
Holnap vasárnap, találkozni fogunk a gyülekezettel.
Talán mégis van egy új fejezet, egy apró részlet, amire mostanig nem figyeltem föl.
Otthonról mindenki okostelefonnal vagy táblagéppel jött. Ezeken a masinákon van Google-fordító. Csak bele kell beszélni, s a gép elkezd tolmácsolni. A nyelvi korlátok átjárhatóbbak. A beszéd nem könnyebb, csak szórakoztatóbb.
temploma
A mítosztalanítás korszakát éljük. Nem is csoda, ha akarjuk tudni a valóságot egy olyan korról, amelyben sokat eltitkoltak az emberektől.
Vagy ki tudja? Nem értelmezés kérdése ez is?
Arra kért egy nő, hogy tudjam meg, mi történt az általuk támogatott diákkal, mert az ösztöndíjat nem kaphatja, hiszen megszakította a tanulmányait, de ők mégis aggódnak érte. Sok diákot támogattak.
Vajon mikor nővünk fel oda, hogy a valóságot mondjuk? Hogy tényleg az kapjon ösztöndíjat, aki rászorul! És milyen kevés elég annak, aki segíteni akar! Nem vár el szinte semmit. Mégis, azért csak el kellene várni valamit azoktól a gyermekektől, akik ösztöndíjakban részesülnek. Vagy mégsem?
Sokszor az az érzésem, hogy nem mindenkinek való az unitarizmus. Fel kellene nőni hozzá.
Két dologban biztosan megváltozott a kapcsolat. A technológia és a globalizáció erősen közbeszólt. Egy nagy falu lettünk. Két perc alatt már eljön a hír, ha valakinek gyermeke születik. Nem kellenek már a hosszú levelek, mert az arckönyvön (facebook) minden nap lehet csetelni (csevegni). Nem kellenek a hosszú írások, mert minden nap közlünk híreket magunkról. Igazából nincsenek is nagy történések, mert nem telik el elég idő a hírváltások között. A nagy történesekhez idő kell. Úgy vagyunk ezzel, mint a gyermek növekedésével. Akit látunk minden nap, azon nem vesszük észre a változást. Pedig az idő múlik minden nap.
Tény, hogy a kapcsolat felnőtté vállt. Áll a lábán. Járni akar, és időnként visszaszól.
A címképen az érkezés pillanata: Boston Logan Airport. A szövegközi felvételeket a székelykeresztúriak és amerikai vendéglátóik készítették. Az achív képeknél pedig külön megjelöliük azok forrását.
Tódor Csaba