A Székelykeresztúri Unitárius Egyházközség nyolc képviselője a Boston melletti Concord városában levő testvérgyülekezetet látogatja meg a november 25. és december 6. közötti időszakban.
„Tíz napra mentünk vendégségbe – írta levelében Tódor Csaba lelkész –, az egyházközség különböző testületeit lépviseljük, tehát a nőszövetség, a keblitanács, az ifjúsági egylet, a kórus, a testvérgyülekezeti bizottság, a valláserkölcsi nevelési bizottság, valamint a lelkész-házaspár utazott most az Egyesült Államokba.
Tódor Csaba lelkipásztor másfél évvel ezelőtt – aki akkor még Homoródszentpálon szolgált –, amikor indiai hittestvéreikhez utaztak, egy igen érdekes és értékes útinaplóban számolt be ottani élményeiről, amely aztán a világhálós közlés után napvilágot látott az Élő Székelyföld Füzetek egyik tematikus számában is. Most, az amerikai utazás előtt arra kértük a lelkészt, hogy már a kint való tartózkodás idején próbáljon időt szakítani ránk, azaz az írásra, és számoljon be azon frissiben a látottakról-hallottakról.
Ha minden a tervek szerint halad, akkor két-három napos késéssel, de még az élmények közvetlen hatása alatt osztja meg benyomásait az Élő Székelyföld olvasóival.
2016. november 25., péntek
Reggel van, Münchenben vagyunk a reptéren. Megyünk Concordba testvérgyülekezeti látogatásra. Az este 11 órakor indultunk el Keresztúrról. Úgy tudtuk, és ahhoz voltunk szokva a készülés alatti gondolataink által, hogy ma hajnalban indulunk Bukarestbe, mert délkor van repülőjáratunk. Ezt már augusztus óta így tudjuk, amióta elküldték a concordiak a foglalási kódot…
A héten azonban a német pilóták sztrájkoltak. Béremelést kértek, s nagyon sok járatot töröltek emiatt. Ennek ittuk mi is a levét…
Sztrájk van, ember, s Bukarestbe kell menni!
Nos, a mi kis csapatunk az indulás előtt kellett online becsekkoljon, hogy legyen jegyünk is, s a nagy táskáink is rendben legyenek. Ezt a Lufthansa szerint az indulás előtti utolsó 24 órában kell megtenni. Be is gyűltünk Keresztúron az irodába, mindenkinek a pasaportja/ útlevele kitéve az asztalra, de hát egy utolsó pillantást azért mégiscsak vetettünk rá mindannyian; többek számára ekkor jött az első transzatlanti repülés izgalmával járó készülődés, de azért mi, a rutinosabbak is kissé feszültek voltunk. S hát, azt írja a gép – mármint a kompjúter –, hogy nem indul. – Ember, holnap nem indul a járatunk Amerikába. A piloták sztrájkolnak, s ezek a németek nem piskóták! Ezek kérik a 3.6%-os fizetésemelést, s euróban, ember, s az nem kicsi pénz. Mert azok nem annyit keresnek, mind maga – mondta egyik izguló társam ott az irodában, az asztal mellett. Abban a pillanatban egyet is értettünk a német pilótákkal, hogy hát akkor ne hagyják magukat, és hadd mutassák meg, hogy velük nem azt csinálnak, amit akarnak. – Sok pénzről van szó, ember, s nem is lehet, hogy ne kapják meg! Hát ott nem olyan menet van, mint itthon, ott minden más! Ne is hagyják, ami az övék, az az övék, s mutassák is meg, hogy velük nem nyeletnek le akármit, mint velünk. Na, hát holnap nem megyünk, mert igazuk is van…
Erre írja az e-mailt Rodger, aki foglalta a jegyeket, a testvérkapcsolat-tartó, hogy hát, ember, nezd milyen a ‘thanksgiving day’ (a hálaadás napjának) reggele, hogy az ember arra ébred, hogy a járat, ami le volt foglalva, nem indul az erdélyi testvérekkel! Hamar egy szkájpos beszélgetés, s meg kell oldani a dolgot. Az irodában nagy csend lett, mert fölöttünk döntenek. Meg kell oldani a dolgot. Belépett Rodger a vonalba, s mondja, hogy várjunk, mert a papot is felkölti, s őt is bekapcsolja a videokonferenciába. Bekapcsolódik a pap is. Én mondom neki mindjárt, hogy jó reggelt, s kérdem, hogy vajon láttak-e jó nagy pulykát álmukban? Hát miért? – kérdi Rodger. A pap vigyorog. Hát, mondom, hogy ma van a thanksgiving, ember. Erre Rodger azt mondja, hogy most nem tud rám figyelni, mert telefonon közben beszél az utazási ügynökkel is, hogy valamit csinálni kell, mert holnap az egyórás nem indul Bukarestből. – Hát mi mit csináljunk? –, kérdik a bajtársak… Inkább elmegyünk, s keresünk egy nagyobb táskát, mert a képkeretet az asztalos elmérte, és most nem fér belé a táskába az ajándék. Pedig a kocsi es meg volt próbálva. Olyan kocsival megyünk hajnalban, amelyikbe a nagy táska a képkerettel beléfér. – Pedig megmérte, ember, hogy nem figyelt oda, hogy ne szabjon akkora nagy keretet. Tudhatta volna, hogy a repülőre akármekkora csomagot nem lehet felvinni. Hát most akkor táska kell, más táska kell, egy nagyobb! De most kinek van akkora nagy marha táskája? Pedig meg volt mondva – hangzanak el ezek a fölöslegesnek látszó mondatok, de pótcselekvésnek kiválóan megfelelnek, hogy a nagyobb gondról eltereljék a figyelmet… – Na, lehet csekkolni, mondja egy idő után Rodger. A travel agent (utazási ügynök) azt mondta, hogy 6:05-kor kapott egy járatot, s oda áttett minket.
Próbálom. Nem megy. Hajít ki a reptéri rendszer. Még egy szkájp, nem megy ez, Rodger! Nem gond – mondja – még beszél valakivel, de kell mennie a dolognak… A Lufthansa nem válaszol. Hívták a bostoni irodát, az ottani gép hangja azt mondta, hogy ez a szám nem fogad hívásokat. Németországban nem állnak velünk szóba. Itthon sem. Szeben, sem Kolozsvár nem fogad. Vásárhelyen fapad sincs már… Csak ez a 6:05-ös járat lesz, van, s mást nincs mit tenni. Hamar veszem a telefont, s hívom a csapat legfiatalabb tagját, aki Kolozsváron elsőéves egyetemi hallgató, s aki az egyezség értelmében estére érkezik haza Keresztúrra, mert úgy tudja hogy (csütörtök) reggel indulunk. Hívom hát, s mondom neki, hogy a pilóták sztrájkolnak, a mi járatunk nem indul, úgyhogy mi éjjel tizenegykor már megyünk le Bukarestbe, hogy hallám mit tudunk intézni. Közben vacakol a vonal – Halló, ott vagy-e? – kérdem. Nagy a csend túloldalt. Rövid szünet után, elcsukló hangon mondja, mint egy kiábrándult zarándok, hogy még Kolozsváron van, s egy óra múlva indul haza valami online szervezett stoppal.
Úgyhogy tizenegykor jöttünk el otthonról. Az út csúszott, és köd volt a ház előtt, le a Gagy pataka mellett végig. Mentünk ahogy lehetett, azért nem olyan gyorsan, de kicsit szorongva, mint akik nem tudják, hogy reggel mi vár rájuk. Valóban nem tudtuk pontosan, hogy mi lesz, de esélyt kellett adnunk magunknak, hogy mindent elkövettünk az ügy érdekében.
A reptérre megérkezve rögtön megkerestük a Lufthansa elhagyatott pultját. – Itt szoktak lenni, mondja egy egyenruhás.
Útlevél, pasaport és ima éhgyomorra
A nyolcból kettőnknek volt román vízuma. A többiek magyar útlevéllel és esztával jöttek. Olyan megható volt az eskü Csíkban (!), s most hirtelen ráerősített másik oldalról ez az élmény… Ketten voltunk renegátok, román vízummal, román útlevéllel. Amikor az autonómia, a zászlóügyek, a denea, s akkor mi a román vízummal…
Rodger közben odaát nekifogott imádkozni éhgyomorra. Írta, hogy közben a kezét is széttárta, a szívét is felnyitotta. Mindannyian tudtuk, hogy ez így is van. Már augusztusban tisztázva volt, amikor a foglalási kódot elküldte. Megjárta a fejünket, hogy itt a magyar útlevéllel van a gond. Meg volt mondva, s el volt beszélgetve, hogy magyar útlevéllel Bukarestbe nem szabad jönni! Még. Jobb lett volna, ejsze, ha Pestről szállunk fel. Immá’ mindegy. De vaj mind menyünk, vaj egy sem!
Közben kérdi Rodger, hogy haladunk-e? Aztán úgylehet, az imának is megjött az ereje az indulás előtt negyed órával. Lett jegy is, s mindenhol előre kérezkedtünk, hogy ne késsük le a gépet. Amikor átmentünk az útlevél-ellenőrzésen, azt kérdi Misitől az egyik tiszt, hogy maga itt mit csinál? Misi pihent, hogy átjutott az ellenőrző ponton. Levetkőzött, s visszaöltözött. Most pihen. Az egy dolog, mondja a másik, de még van két perce az indulásig. Úgy megfutamodott a csoport, hogy Misi lemaradt. Mindannyian szaladtunk önmagunk elől. Az új világba talán. Jegy nélkül. Azt mondja az utaskísérő a gépen, miután megtudta, hogy egyházi küldöttség vagyunk, hogy legalább közelebb járunk Istenhez.
Most itt ülünk Münchenben a reptéren. Várjuk a csatlakozást. A zsíroskenyér, s az árdé átjárta már a gyomromat, és pihenünk. Álmosak vagyunk mind ebben a nagy üvegdobozban. Kint pontosság és tisztaság. Mozdonyok nem püfögnek. Pisiszag sincs, a fényes padlócsempén zokniban állok.
Tódor Csaba