Az ember a maga fizikai állapotában húsz éve nincs köztünk. Majdhogynem hihetetlen. Ha elgondolkodom, hogy mindössze 41 esztendőt élt 1959 és 2000 között, azon csodálkozom, minek köszönhető, hogy mégis azt érzem: igencsak sok minden fért bele a szűkre szabott földi pályába…?
Már középiskolás korában – ahol három évvel járt fölöttem – kitűnt sokoldalúságával és érettségével. Az csak egy keskeny pászma volt, ami akkor látszott kiváló képességei közül, a matematika tudása és szeretete. Ilyen szakirányban tanult aztán tovább Kolozsváron, de mindenben benne volt, ami akkortájt meghatározta az életünk kereteit, kezdve a táncház-mozgalommal, s befejezve azzal a polgári engedetlenséggel, amelyet – a múlt század nyolcvanas évei elején – titokban gyakorolhattunk. Mindig olyan barátai kerültek – írók, zenészek, történészek –, akikkel meggyűlt a rendszer baja. Mivel képtelen volt elviselni a sötétséget, ami az itteni fénykorszakot uralta, 1984-ben Magyarországra telepedett. Akkor sokan vágytak oda, és távolabbi országokba is, de teljesen természetes módon ő a közelben érezte jól magát. Befogadta, elfogadta élőhelyéül Budapestet. És Budapest is befogadta. A maradék Magyarország meg úgyszintén.
A Házsongárdban (1987 k.)
Nem volt csonka-magyar, ott is úgy élt, hogy belakja/ belássa az egész Kárpát-medencét. Mivel hivatalos úton távozott, nem szakadtak meg kapcsolatai az itthoniakkal. Talán ki sem csomagolta a konténerét, amikor már bekapcsolódott a Kádár-éra végén szárba szökő ellenzéki csatározásokba. Ott volt a Katalizátor Iroda munkacsoportjában, amely földalatti és félhivatalos mozgalmat indított az 1956-os elítéltek rehabilitálásáért, a demokratikus nyitásért. Ami még nagyobb merészség volt, néhány barátjával 1987 és 1989 között működtette, szerkesztette, terjesztette a Határ/ Idő/ Napló – erdélyi figyelő szamizdat-folyóiratot, amely hírt adott a falurombolásról és a minket ért megaláztatásokról. A lap körül olyan szerkesztőgárda csoportosult, akik közül később mindannyian könyves emberek voltak, jelentős életművet hoztak létre: Nóvé Béla történész, író, műfordító, Kulcsár Árpád történész, egyetemi oktató, Szűcs György művészettörténész, Mátay Mónika történész, szociológus, egyetemi oktató, Nagy Zsolt szociológus, egyetemi oktató és Tóth István Gábor könyvtáros.
előszóval, kísérőtanulmánnyal jelentette meg
a szamizdat-füzetek gyűjteményét kötet formájában
– Szűcs György és Nóvé Béla szerkesztésében
Már a rendszerváltozás előtt részt vett segélyakciókban, amelyekkel honfitársaink gyógyítását, továbbtanulását, munkavállalását, kinti beilleszkedését támogatták. A fordulat után pedig ugyancsak tevékeny szerepet vállalt a kétoldalú kapcsolatépítésben, írókat, kiadói csoportokat, könyvkiadókat, nyomdákat támogatott jó tanácsokkal, és olyan megvalósítható célkitűzésekkel biztatott mindenkit, amelyekről egyedül maga is csak álmodni mert. Kapcsolatrendszere a magyar glóbusz minden rétegére kiterjedt. És érdekes módon a kapocs-emberek hatására szívesen keresték egymás társaságát. Ilyen ma már gyakorlatilag elképzelhetetlen.
Az egykori holdudvar jórészt ma is él és működik. Ezért sugárzik át példája, rokonszenves integrátori alakja a mába. Távozása óta húsz év telt el. Amikor veszekszünk, amikor nem értjük egymást, gondoljunk barátságos mosolyára, mindenen átütő érveire. És akkor nem lesznek szellemi lövészárkok magyar és magyar között. Sem itt. Sem ott.
Simó Márton