Műemlékek közt Dél-Erdélyben – Marosillyéről fel a Retyezátra (4.)

Miután meglátogattuk a Veres-bástyát, azonnal délnek fordulva haladtunk utunk legtávolabbi pontja, a Retyezát valamelyik magaslata iránt.

Ismét áthajtottunk Déván, Vajdahunyadon, majd a Hátszegi-medencén át közelítettük meg a Zsil-völgyét, ahol jobbra fordulva nyugatnak haladtunk, át a mintegy 40 kilométer hosszan húzódó, egykor jobb sorsot megélt bányavárosokon: Petrozsény, Vulkány, Parosény, Lupény, Hobicaurikány, Valea de Brazi és Campu lui Neag, amelynek a császári és királyi időkben Kimpulunyág volt a neve.

Ezt az utolsó települést már nem a bányája, hanem az itt kiépült gátrendszer és a járulékos vízmű teszi jelentőssé, illetve stratégiailag fontos a helyzete, hiszen innentől kezdve – leszámítva a kiváló minőségű utat, amelyen haladtunk és a turistaösvényekre irányító táblákat – alig-alig látszik az emberi jelenlét nyoma.

Lassan visszakerültünk ismét a télbe. Odafönt fényes délutánban napfürdőztünk, a köd, pontosabban a felhők úgy 700 és 1100 méter között ülték meg alant Dél-Erdélyt. Ha egyáltalán fel is jutunk valamelyik nagyobb magaslatra – gondoltuk -, ezt a felhőréteget fotózhatnánk.

Talán úgy nézett volna ki, mintha repülőből fényképeznénk.

Megye- és projekthatár

Lemondtunk a csúcs-mászásról, de még reménykedtünk abban, hogy azért autóval eljuthatunk olyan magasságba, ahonnan ezt a képet elkészíthetjük. A megyehatárnál azonban véget ért a 66A jelű úton az aszfalt, s Krassó-Szörényben, immár a Cserna-völgyében, egyszerű makadámútként folytatódott. Látszott ugyan, hogy takarítják, s van rajta valamilyen forgalom, de amennyiben elindulultunk volna lefelé, átbukva a vízválasztón, csak mintegy 150 kilométeres kerülővel juthattunk volna vissza a Retyezát hegytömege északi lejtőihez.

Nem volt, a fotónak nem is lehetett így prioritása. A kép majd egy másik alkalommal fog elkészülni.

Kitartó gyaloglással, 4 óra alatt a Jorgován-kőre lehet feljutni,
ahol további izgalmas feladatok várják a turistákat és pazar látvány,
szépségek sokfélesége, amely számunkra most csak ajánlat és
szakirodalom maradt

Amint megfordultunk, immár nagy érdeklődéssel nézelődtünk a Kis-Retyezát karsztos vidékén, a Zsil nyugati ágát sok apró csermely és patak táplálja, amelyek a déli lejtőkön több helyen szurdokokat vágtak.

Egyik-másik szurdoknál eligazítótábla látszott és kiépített turistajelzések, amelyből arra következtettünk, hogy innen fel lehet jutni a csúcsokra, illetve a mögöttük elhelyezkedő tavakhoz.

A MOL Románia és PolgárTárs Alapítvány (itt: Fundatia Pentru Parteneriat) nem
vádolható irredentizmussal, hiszen csak román nyelvű eligazító-táblákat
helyeztetett ki – jó tudni, hogy a Retyezát-hegycsoportban nincsen minden
területnek magyar neve; Székely Árpád egyetemi tanár igyekezett ugyan egy két
éve elkészített útikönyvben minden magyar vonatkozást összesíteni, de sikertelen
és zavaró a magyar elnevezések meghonosítása, eröltetése, hiszen azok gyakran
csak a közismert román elnevezések tükörfordítását képezik és művies dolog,
hiszen kis létszámú közösség ismeri és használja – talán fonetikus magyar átírással
érdemes foglalkozni…

Tisztában voltunk azzal, hogy a Retyezát a Déli-Kárpátok legnyugatibb, s egyben legváltozatosabb része, s hegységcsoportjai párhuzamos láncolatokba szerveződnek. Megfelelő felszereléssel, komoly időráfordítással lehet a csúcsokat megközelíteni.

Max – nem mutatkozott be, de a nyakában levő
bilétáról leolvashattuk a nevét – egy ideig
velünk tartott a szurdokban, aztán egyet
gondolt és elszaladt az út túloldalán levő
ház felé – szokva volt a turistákhoz, látszott
rajta, hogy akár mentési feladatokat is képes
ellátni, ha felkérik rá; talán éppen a közeli
Campusel-vadásztanyáról szökhetett meg,
amely vendégfogadóként üzemel – egy ápolt és
jólnevelt, hibátlan huskyt ismerhettünk meg
személyében, biztos, hogy kiváló
a pedigréje…

Találkoztunk egy négyfős társasággal, akik – péntek lévén – egy hosszú hétvégét terveztek a hegyekben úgy, hogy még világosságban megközelítenek egy valódi menedék-házat, véfkunyhót, ahol éjszakáznak – több jól karbantartot ilyen épület létezik, amelyekben egyszerű priccs található, ezeket térítésmentesen igénybe lehet venni, csak az az elvárás, hogy tisztaságot hagyjanak a később érkezők, az ott menedéket keresők számára -, majd onnan szombaton és vasárnap kisebb, célzott túrákat tesznek a környékre és vasárnap estére térnek vissza a civilizációba. Autójukat ők is a szurdok bejáratánál hagyták.

A hegynek van szakszerűen elkészített magyar nyelvű honlapja is, www.retyezat.ro, amely naprakész információkat tartalmaz, bárkinek szívesen ajánljuk! Évente ide 35 ezer román, magyar, német, osztrák, cseh, szlovák, lengyel bakancsos turista érkezik – többnyire kárpáti népek fiai – akik civilizált körülmények között járhatják be a helyeket. Azt olvastuk, hogy nyáron itt soha nincs egyedül az ember, de mégsincs akkora turista-jelenlét, mint az Alpokban sok helyen, vagy a Tátrában.

A Retyezát Nemzeti Park egyébként az első ilyen rendeltetésű objektum az országban, már 1935-ben létrehozták. Állami és magánterületen jött létre, majd 1948 után elvették a Kendeffy-család részét is, amely aztán a rendszerváltás után – mint fontos nemzeti érték – nem került többé vissza az örökösökhöz.

Ha a Zsil-völgyét ökológiai szempontból nem rehabilitálják, ha nem is keresnek a létezett bányászatból kiesett embereknek és leszármazottaiknak egyéb foglalatosságot, azért ennek a 38 ezer hektárnak a fenntartását és megóvását legalább komolyan veszik a hatóságok, s ez már önmagában jelentős eredmény.

A Retyezátra mindenképp vissza fogunk térni a következőkben, hiszen itt állnak még a természet által épített csodák, és előbb-utóbb nekünk is részesülnünk kell belőle – fizikai jelenlét és vizuális élmények révén egyaránt.

A szerző felvételei.

Simó Márton