Műemlékek közt Dél-Erdélyben – bányavárosok (5.)

Kétségtelen, hogy a monoindusztriális kisvárosokat erősen érintette a rendszerváltozás, hiszen amikor megszűnik az egyetlen megélhetési lehetőség, igen nehéz egy új gazdaságsági szerkezet kialakítása.

A Zsil-völgyében elhelyezkedő kis bányavárosok 1950 után indultak fejlődésnek, amikor a szocialista nehéziparnak egyre több vasra és acélra volt szüksége.

A növekedés az 1960-as és 1970-es években volt igazán látványos, de a „tehetetlenség” áthatolt az 1989-es rendszerváltozás pillanatán, a lélekszám itt is 1992-ben tetőzött, mint oly sok romániai településen, utána aztán elkezdődött a szocialista nagyipar lebontása és a lakosság kiáramlása a külföldi diaszpórák felé.

Pusztakalán és Vajdahunyad közelsége generálta a kibontakozást, valamint az a tény, hogy 1948 után kezdődött a mezőgazdaság ellehetetlenítése, sokan a kulákosítás elől menekültek ide, a viszonylagos jólétért, amelyet a bányászmunkáért járó biztos és kimagasló bérezéssel lehetett elérni. Nem veszélytelen üzem a szénbányászat, de az állam akkor kiemelt szektorként kezelte és nyugdíj-korkedvezményt is adott a dolgozóknak. Huszonöt ledolgozott év után, 50 éves korban nyugállományba lehetett vonulni.

A felívelés után nem következik semmi

A két településből egybeolvadt Hobicaurikányban 1850-ben 461 román élt. A kitermelés megkezdése idején, 1880-ban 1243 lakosból csak 17 a magyar. Egyébként az őslakos momorlánok nem értettek a bányászathoz és nem is szívesen vállalták a földalatti munkát, s mivel mezőgazdaságilag hátrányos helyzetű a vidék, nem sanyargatták őket a kollektivizálással, így megmaradtak a betelepülők kiszolgálóiként. Többnyire juhászattal és marhatartással, ritkábban famegmunkálással foglalkoztak. A két világháború között többnyire lengyel, német, szlovák, cseh és cipszer bányászok érkeztek más bányavárosokból. Székelyek 1950 után telepedtek ide, főleg a téeszesítés elől.

Az én szüleim, de a rokonságból többen is, 1960 körül kerültek ide, amikor végéhez közeledett a mezőgazdaság szocialista átalakítása.

1966-ban a 3306 lakosból 592 (18%), 1977-ben az 5997 lélekből 596 a magyar, de ez a szám jelentékenyen már nem növekszik, hiszen 1966 után a székely városokba is kezdtek ipari létesítményeket telepíteni, és ezt követően már csak elvétve érkeztek onnan fiatal bányászok. 1992-ben 11546 fő az összlakosság, ebből magyarajkú 634; egy 2011-es adat szerint 8081-en élnek itt, közülük 407 fő magyar.

Akárcsak a többi szomszédos bányaváros, Urikány is erős szociáldemokrata (PSD) fészek. A vezetés megpróbál ugyan néhány presztízsberuházással tenni valamit, de ezek halvány eredmények: egy-egy sportcsarnok, művelődési központ épül EU-s forrásokból, hőszigetelnek néhány épületet. És nagyjából ennyi.

Amit ezzel a várossal ls a szomszédos településekkel is demonstrálni akarok, az nem más, mint az a fajta igénytelenség, amely talán a románok ama frusztráltságából származik, hogy nem illeszkednek egyik nyugat-európai kultúrtörténeti korszakhoz sem, s ha nem az övék, akkor nem kezelik kellő empátiával. Kultúrtörténetükből kimaradt a román, a reneszánsz, a barokk, a klasszicizáló stílus, mint ahogyan nem létezik eklektika és szecesszió sem. Ami historizáló építészetként megjelent 1859 után az Egyesült Fejedelemségekben az egyrészt a szomszédos Osztrák-Magyar Monarchia hatásának, illetve a német és francia kultúrán nevelődött elit ízlésvilágának köszönhető. Erdélyben viszont a szászokkal, székelyekkel és magyarokkal való együttélés során a román etnikum is átélhette ezeket a nyugat-európai korszakokat. Igaz ugyan, hogy Erdély markáns épületeit, a települések kialakult összképét szervezőerőként jobbára a magyar királyi és az erdélyi fejedelmi, illetőleg később az osztrák és az osztrák-magyar állam alakította, irányította olyán formák felé, amelyeket jól ismerünk, de ezek az értékek az itt élő románságéi is. A társnépekkel együtt, de nem külön. Nem lehet ezeken a korszakokon átugrani, és semmi értelme annak, hogy tetszetős elméletek mentén képzelve el az etnogenézist, a latin öntudatot szajkózva, hazugságokkal tömjük, úton-útfélen az idelátogató agyát.

 
Ahhoz, hogy a korszerű Európához illeszthető miliő jöhessen itt létre, olyan környezetet kellene kiépíteni és karbantartani, amely esztétikai, ökológiai és gazdasági értékeivel szervesen kapcsolódik egy értékelvű világhoz.

Sajnálatos módon azonban semmilyen szinten nem látszik kivitelezhetőnek az a szándék, hogy ez a kisrégió átálljon a bányászatról az idegenforgalomra. Itt minőségi idegenforgalomra gondolok. A huszonhét esztendővel ezelőtt végetért államszocializmus kliséi még mindenütt ott vannak. Nem látszik sem a tőke, sem a rendelkezésre álló uniós források révén megtestesülő szervezőerő, amely jóízléssel, empátiával és stílusosan lenne képes a keretek megépítésére. 

Egyébként abban is lenne némi fantázia, ha a sztálini korra emlékeztető – az 1950-es évek elején épült – bányász-tömbházak egy részét konzerválnák, s ami újat építenek, azt stílusában, hangulatában illeszteni lehetne e megvénült „újvároshoz.” Esetleg.

Brancusi nem kárpótol Európáért

Hobicaurikány vezetése a közeli Zsílvásárhelyen található Constantin Brancusi szobrokból másoltatott le kettőt – a Hallgatás asztala és a Csók kapuja – azzal a céllal, hogy a helyiek akkor is láthassák ezeket az „értékeket”, ha nincsen pénzük arra, hogy megtekintsék az eredetit. Azt is kilátásba helyezték, hogy a fílinget növelendő – ha lesz pénz rá -, el fogják készíttetni a Végtelen oszlop kicsinyített mását is, hogy legyen kéznél…

Hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ezek a kisvárosok a helyi turizmus hátországát jelentő bázisokká változzanak. Hiábavaló a központi kormányzat odafigyelése, ha mindez nem párosul kellő helyi akarattal és ízléssel.

A déli órákban tartózkodtunk Urikányban, aztán Lupényban is. Megfigyelhető volt, hogy többnyire nyugdíjas korúakat és fiatalokat láttunk az utcákon. A középgeneráció hiányzott. Nem azért, mert éppen dolgozott, hiszen napjainkban az egész Zsil-völgyében mindössze mintegy 2000 ember foglalkozik szénbányászattal, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy az aktív generációk jelentős része az év nagy részét Nyugat-Európában tölti.

Ismerősök szerint bányamunkára is járnak – nem túl jelentős számban – Spanyolországba, de a háztartásoktól kezdve, a szolgáltatásokig, az építőiparig és a mezőgadaságig, minden ágazatban találni zsil-völgyi illetékességűeket Nyugat-Európában. Az EU-konform jólét abban nyilvánul meg, hogy viszonylag új autóik vannak a népeknek, s ha tehetik, szívesen építenek olyan családi házakat, amelyeket soha nem tudnak kihasználni. Ez azonban nem csak itt, hanem Románia-szerte másutt is általános.

A szerző felvételei

Simó Márton