Gyakran érzem, hogy nem jó helyen állok. Nem értek bizonyos történéseket. Szembenézek az embertársakkal, hallgatom, ízlelgetem, értelmezem a szavaikat, de nem jön át a világos, a klasszikus jelentés, amelyre várok.
Az utóbbi években minden erősen kifordult önmagából ezen a fertályon. Hosszú ideig nem éltem életvitelszerűen itt, majd amióta visszatértem, folyamatosan komoly tandíjat kell fizetnem a reintegrációért. Vissza kell szoknom ehhez a helyhez, amelytől elidegenedtem. Vagy a táj idegenedett el tőlem? Esetleg vissza kellene vadulnom vagy szelídülnöm?
Egyik barátom, aki a maga viszonylag biztos és jórészt a szürkegazdaságban működtethető vállalkozásában köszöni szépen, jól megvan, figyelmeztetett annak idején, hogy megváltozott a város, a környék, az emberek sem olyanok, mint voltak korábban. Láttam aztán én is, hogy a keretek ugyan megvannak, csakhogy manapság teljesen egyéb tölt ki odabentről mindent és mindenkit.
Először is: ott van az a kurva pénz, amely meg- vagy nemlétével olyannyira meghatározza ezt a percet. Az átkosban nagyjából mindenkinek megvolt a maga kétezer leje havi fizetés gyanánt, amit – ismerve az akkori viszonyokat – nyugodt lelkiismerettel beállíthatunk úgy, hogy akkora volt a vásárlóereje, mint manapság ötszáz eurónak. Más kérdés, hogy nem mindig volt, amit megvenni, de azért jól éltünk. A rendszer rákényszerített, hogy összefogjunk, hogy egymást segítve verjük át, játsszuk ki a zsarnokságot. Volt minden. Még szeretet és szolidaritás is. Barátságos kisvárosokban és olyan falvakban éltünk, amelyekbe átszivárgott egy s más a hagyományos értékrendből, a kalákás egymásra figyelés idejéből, az ántivilágból, ha tetszik, ha nem: a Monarchia korából, amelyet anno úgy szétbarmoltak a békecsinálók, hogy csak. Akkor még időnként a kasztenekbe rejtett ruhákkal öltöttük magunkra azt a méltóságtudatot, amelyet jóérzés volt birtokolni, s amely által kicsit különbnek és felsőbbrendűnek érezhettük magunkat, olyannyira, hogy sokszor képesek voltunk gyarló önmagunknál magasabbnak lenni egy-egy fejjel. Néha sikerült is!
Másodszor: az a rengeteg hatás, amely manapság ér minket idebent, ha odakintről visszajövünk. A múltkor összeszámoltam, hogy egy 1998 fős község 20 és 60 életév közötti munkaképes lakosságából 947 lélek 24 országban dolgozik szerte a nagyvilágban. Nyilvánvaló, hogy ez az adat nem hiteles egészen és tudományosan „nem megalapozott”. De mégis feltevődik a kérdés, hogy mi van vajon azon sokak fejében, akik évek óta úgy élnek, hogy sem itt, sem ott vagy amott sincsenek otthon? Mivé lesz az ember, ha ezer kilométereket kell utaznia, hogy havonta összeszedje azt a fizetésnyi pénzt magának és a családnak?
Harmadszor: itt a nyakunkon az állami forma, amelyben élünk, amely körülvesz és fojtogat minket. Mint a sörreklámban. De ez valóban vérre és lélekre megy. A romanizálás ma is dúl és sikertörténeteket szül. Nekik. Azoknak, akik falkába rendezetten állnak körülöttünk. Az önszerveződés oly sokat hangoztatott szubszidiáris formáinak semmi nyoma. Maszlag volt csak, amit az EU velünk megetetett. Itt minden másképp van. Ide az eszmék önmagukból kifordultan, önmaguk ellentéteként jutnak el, ha kell. Ha a gazdaság nem is dübörög, de a demokráciának álcázott aljasság annál inkább. Ez az állam képes hadjáratot viselni a saját polgárai ellen, mint Sztálin idejében. És házi szövésű, saját fejlesztésű székely farkasa van ismét a székelynek. Pénzért, szakmai megfontolásból képes az igazságszolgáltatás helyi bírája kimondani – hivatalos állami nyelven, a törvény betűje szellemében -, hogy a Székelyföld „mint olyan” nem létezik. Miért is lenne? Ki az az őrült, aki ilyent állít? Miközben…
Azt hiszem, én soha nem mentem el innen igazán, hiszen feszt vissza akartam jönni, s ide álmodtam magam folyton, a gyermekkor utcáin sorakozó házakat figyeltem, a hazai naplementét és a saját pirkadatot. Magamban őriztem ezt a földet, a helyet és ennek szellemét. Másképp nem tudtam volna túlélni és visszatérni. Akik látszólag idehaza maradtak azonban, vagy nagyon sokan közülük, határozott mozdulattal vágták el a belső köldökzsinórokat, s ingázva az itt-ott meg a sehol között, elveszítették önmagukat, s még inkább a ragaszkodást. És odalett a hely is. Már nem létezik, csak álmokban olykor, vagy józan pillanatokban, s néha dalokban.
Mind forgolódhatunk a fene-nagy konzumidiotizmussal, Audiban, okostelefonnal, EU-konform rongyokban. Valaminek örökre vége. Elvegyültünk a tömegben önmagunkkal. Korpa között. Bár azt hisszük botorul, hogy idehaza vagyunk. Hogy ez jó. És vajon eszünkbe jut-e néha, hogy a disznók is mi vagyunk magunk?
Simó Márton