Vízkereszt napján múlt harminchárom éve annak, hogy bevonultam a román néphadseregbe. Nem most volt, 1983. január 6-án történt.
Az alapkiképzés három hónapig tartott, közben – az első hat hét után – volt az eskütétel, de eltávozásról, szabadságolásról még ezt követően sem nagyon lehetett egyezkedni.
Első és addig egyetlen nagy szerelemem két hónapig szorgosan küldte a leveleket, aztán a harmadik hónapban megírta, hogy férjhez megy. Én végső elkeseredésemben rövid eltávozást, úgynevezett permissziót kértem, de a tizedesünk szerint az nem járt csak úgy, meg kellett érte küzdenem. Összerakott egy böhöm olténiaival, hogy verekedjünk meg. Valahogy legyőztem, de felhasadt a karom, be kellett kötözni.
A következő reggelen közös zárkában ébredtem az oltyánnal, egyazon priccsen. Közös bűnünk az volt, hogy mind a ketten haza akartunk néhány napra menni. Belépett egy bugris sorkatona és kopaszra nyirt mindkettőnket. Az az egy centi hajam volt az utolsó relikviája civil életemnek. A hadnagy megkérdezte, hogy végül melyikünk győzött? Az oltyán szemlesütve reám mutatott. Én büszkeségemben éppen csak nem hajlongtam a kétcsillagos közönségnek. Erre kaptam három nap eltávozást.
A vonaton úgy elaludtam, hogy Segesvár helyett Medgyesen ébredtem fel. Leszálltam, és vártam a következő vonatra, amelyik visszavinne. Megint elaludtam. Ekkor Brassóban ébredtem. Eltelt egy nap az eltávozásomból mire hazakecmeregtem.
Odahaza láttam először magam tükörben kopaszon. Mégse mehetek így ki a cimborák közé – gondolkodtam -, pláne akkor, ha vissza szeretném hódítani a szerelmemet. A kacatok és elfelejtett holmik között találtam egy borjúbőrből készült sapkát. Elő a feslett farmerrel, dzsekivel, félkarom pólyában, fejemen ezzel a dísszel, amelyet apámtól kaptam volt valamikor, nehogy megtudják, mennyire kajla a fülem.
Szerelememmel nagyon rövid volt a találkozás, és nem hangzottak el részéről jövőre vonatkozó biztatások.
A belvárosi kocsmában, amelynek cégérén a nagyzoló Café Bar felírat éktelenkedett, a haverok pukkadtak meg a röhögéstől, amikor megláttak ebben a szerelésben. Ahelyett, hogy könnyezve a keblükre öleltek volna, hogy babusgassák a fáradt és szerelme által mellőzött bakát, mind a furcsa sapka miatt ironizáltak. Baráti körben szólássá lett attól kezdve, hogy „olyan se vagy, mint Pista a borjúbőr sapkával”.
Bosszút esküdtem a sapkára. Fogadkoztam, hogy soha nem fogom viselni, de valamiért nem dobtam kukába… Talán azért, mert néhai apámtól kaptam.
Az évek teltek, sokat költöztem, sok lakásban megfordultam, megannyi értékem odaveszett, de a sapka megmaradt mindig valamelyik dobozban. Hogyha ennyire ragaszkodik hozzám megaláztatásaim jelképe, akkor most már nem akarok megszabadulni tőle, amíg élek.
Pintér D. István