Blog

„Ismertem egy öregasszonyt, aki soha életében nem ivott alkoholt. Tudjátok miben halt meg? – nézett végig Ábel nagybátyja az asztaltársaságon. – Viszketegségben. Bizony. Véresre kaparta magát kínjában…” A férfiak elborzadva néztek egymásra. Lám, s azt hitte, hogy egészségesen él…

„Ugye, mondtam, hogy nem kell szentéletűsködni – pillantott diadalmasan asszonyára a nagybácsi. – Amit az élet ad, azt el kell fogadni. Ami jól esik, azt edd meg és idd meg, abból baj nem lehet.” Nem bizony, bólogattak a többiek, majd koccintottak s felhajtották poharaikat. Aki biztosra akart menni, az duplázott. Jöjjön bármi, csak az a viszketegség ne. 

Legutóbb a házasságról szóló rövidke traktátust azzal zártuk, hogy Ábelné a vegetáriánus étrend híveként robogott be Ábel életébe. Ez kissé meglepte ugyan, de összességében nem zavarta. Persze, hogy nem, hiszen kezdetben – a szerelem izzadságos erőfeszítéseinek köszönhetően – mindaz, amit a „rózsánk” és „galambunk” tesz, bármennyire is különbözzék attól, amit megszoktunk(értsd: amit a saját szüleinknél és tágabb családunkbanláttunk), „aranyos kis apróságnak” tűnik, s már-már a felfedező örömével konstatáljuk, hogy: „Nahát, de érdekes! Hát ezt így is lehet? De jó!” Nos, ezekből az „aranyos kis érdekességekből” lesznek a házasság későbbi éveiben azok az „idegesítő vacakságok, amikről már éppen ideje lenne leszokni”. Leszokni azonban senki nem akar semmiről, pláne nem a házastársa kedvéért, és akkor elkezdődik a harc. E harc célja azonban nem a győzelem, hanem a szintézis: az új család saját szokásrendjének kialakítása. Aki ebben a harcban ostoba módon győztes akar lenni, az nem érti a házasság lényegét, s hamarosan a bíróságon, majd a család sáncain kívül találja magát. Még ilyenkor is gyakran azt hiszi, hogy győzött. Holott nem, hiszen az elhagyott fél továbbra is ugyanazt teszi majd, amiről ő le szerette volna szoktatni (pl. kézmosáskor teleengedi a tenyerét folyékony szappannal, holott egy borsószemnyivel olcsóbban meg lehetne oldani), csak most szabadabban. És hát a válást követő kétes értékű szabadságot, meg a boldogtalanná tett családot is nehéz úgy kombinálni, hogy abból győzelmi jelentés szülessék.

Az okos ember viszont tudja, hogy a házasság ugyanolyan, mint minden egyéb szerződés:könnyebb megkötni, mint betartani. (Főleg akkor, ha úgy érzi: a másik betart.) Hogy a házasság nem úgy működik, hogy megkötjük, és attól kezdve csak úgy van (elvan magában). Azt bizony szívós és tudatos munkával,nap mint nap fenn kell tartani. Mert hát sok viszály- és veszélyforrás leselkedik rá. S hogy fogalmunk legyen arról, mennyire elképzelhetetlenül sok, lássunk néhány extrém esetet. Pszichológusok állítják például, hogy ha két különböző társadalmi státuszú ember házasodik össze (vö. egy arisztokrata és egy munkáscsalád sarja – ezt hívták régen „mésalliance”-nak), a szerelem elmúltával gyakran elkezdődik egy látens „osztályharc” a felek között, mindketten a saját „kasztjuk” értékrendjét, szokásait akarják érvényesíteni a családban (értsd: ráerőltetni a másikra).Sokszor nincsenek is tudatában annak, hogy a konfliktusok gyökerei milyen mélyre nyúlnak,csupán a marxi „nem tudják, de teszik” tézis érvényesül.

Még ennél is rosszabb jelenetek játszódhatnak le egy etnikailag vegyes házasságban. Pláne, ha a szóban forgó etnikumok hét fejjel jelennek meg egymás történelemkönyvében. Ábel rokonai meséltek egy székelyföldi kisvárosban élő házaspárról, akik között, ahogy teltek az évek, egyre több „határincidensre” került sor a nyelvi-kulturális törésvonalak mentén. A magyar asszonyka mind gyakrabban és ingerültebben kapcsolt át a román rádió adásáról a Kossuthra, míg a román férj éppen fordítva. Előfordult, hogy a két „rivális” adó ötpercenként váltogatta egymást. Kenyértörésre végül is 1990 vérzivataros tavaszán került sor. Egy márciusi napon, a városszerte terjesztett álhírre, miszerint Marosvásárhelyen magyar „program” zajlik a békés román lakosok ellen, a családfő fejébe csapta kucsmáját és – felesége könyörgésére fittyet hányva – felszállt a „bozgorok” megleckéztetéséreinduló hazafiak közé az autóbuszra. A pletyka szerint a kucsma elesett a csatában, ő pedig éjfél körül, feldagadt szemekkel tért meg a család kebelére. Illetve csak tért volna. Merthogy a kulcsa még megvolt ugyan, de már nem talált a zárba. Állítólag azokban a napokban igen jól kerestek a környékbeli lakatosok.

A fentiek természetesen csupán extrém példák, ezeknél nagyságrendekkel kisebb problémákon is gajra mehet egy-egy kapcsolat.

Azt, hogy Ábelné Eszter vegetáriánus csupán az első közös étkezésig (azaz megismerkedésük pillanatáig) lehetett titokban tartani. Ábel jót nevetett ezen az „aranyos különcködésen”, nem okozott számára különösebb traumát. Pedig okozhatott volna, mert a székely vegetarianizmus története a híresen vékony könyvek (vö. az arab demokrácia, vagy a tisztességes privatizáció története) közé tartozik. Amint írásunk nyitójelenete is jelzi, a székelység merőben más hozzáállást tanúsít az evés-ivás dolgaihoz, náluk az számít vegetáriánusnak, aki a húst zöldséggel és nem hússal eszi. De a magyarokat úgy általában közömbösen hagyta ez az „izmus”, pedig „már az ókori görögök is ismerték” a jelenséget. A Magyarországi Vegetárius Egyesület csak 1883-ban kezdi meg működését, s félévszázad múltán is csupán 90 taggal számolnak. Az első magyar „vegetár közösség” 1930-ban alakult meg Szentendre közelében, s vezetőjük emígy nyilatkozott a sajtónak: „Én vagyok a legöregebb közöttük és a legrégibb vegetárIzbégen. De van magyar eszmetársam, aki már 95 éves. Ötvenhat kiló vagyok, közel húsz kilóval kevesebb, mint a hozzám hasonló magasságú többi emberek, de ha belevetem magam a Dunába, meg sem állok, míg kétszer át nem úszom. Ha néha Pesten van dolgom, oda gyalog járok.”

Ábel érdeklődését felkeltette a magas életkor és ajobb fizikai teljesítmény ígérete, s egy adott pillanatban eljátszott a gondolattal, hogymaga is áttér a disznótorosról a szójafalatkákra s a grillezett padlizsánra, de aztán letett róla. Egyrészt azért, mert Ábelné Eszter vegetáriánus mentora, egy köztiszteletben álló öregúr, aki akkor már húsz esztendeje nem vett magához húsfélét, 61 éves korában váratlanul visszaadta lelkét a Teremtőjének, s Ábel úgy gondolta: ezt a kort talán akkor is megérheti, ha flekkenek és töltött káposzták szegélyezik az útját. Másrészt meg kiderült, hogy hiába lenne vegetáriánus, a Duna kétszeri átúszásában az sem segítene. Ábel ugyanis nem tud úszni.

Lakatos Mihály

Megjelent a Magyar Idők 2016. június 20-i számában.

Pénteken jelentős torlódás alakult ki Hegyeshalomnál a magyar oldalon, ahol az osztrák rendőrség – az illetéktelenek beszivárgásának megelőzése végett – szúrópróba-szerűen szigorított ellenőrzési módszereket léptetett életbe.

Közben az EU-Törökország megállapodás révén sikerült megállítani a Törökországon keresztül az Európai Unió felé irányuló menekülthullámot – jelentette ki az Európai Bizottság szomszédsági és bővítési ügyekért felelős tagja egy pénteki német lapinterjúban.

Johannes Hahn a Süddeutsche Zeitung című lapban megjelent interjúban hangsúlyozta, hogy nincs veszélyben a válság közös kezeléséről kötött megállapodás, és „Európának öntudatosan ki kellene mondania”, hogy a menekülthullám megállt.

Most a hárommillió menekült ellátásának pénzügyi terheit viselő Törökországnak kell segíteni – tette hozzá. Mint mondta, „udvariasan” szólva is „egész egyszerűen téves” Recep Tayyip Erdogan török államfő azon kijelentése, hogy az EU nem teljesíti a pénzügyi támogatásra tett vállalását.

Az EU elsősorban a menekülttáborokat és a legnagyobb terheket viselő helyi közösségeket támogatja, és már több mint százmillió eurót kifizetett, „csak éppen nem Törökországnak, hanem civil szervezeteknek” – mondta az osztrák konzervatív politikus.

Azzal kapcsolatban, hogy az EU nagyszabású humanitárius menekült-befogadási programról is megállapodott Törökországgal, elmondta: az a kérdés, hogy egyáltalán mennyi szíriai menekült akar az EU-ba menni, és kelet-anatóliai helyszíni tapasztalatai alapján úgy látja, hogy 50 százalék Törökországban akar maradni, 50 százalék pedig vissza akar térni hazájába a háború után. Hozzátette, hogy mindössze egy szíriai emberrel találkozott, aki Európába akart menni, ő is egészségi okokból.

Az uniós biztos hangsúlyozta, hogy a törökök és szírek kulturális és vallási háttere azonos, csak a nyelv választja el őket egymástól, ezért a hárommilliárd eurós támogatás egy részét nyelvtanfolyamokra kell fordítani, egy másik részéből pedig kisvállalkozások beindítását kell támogatni mikrohitelekkel.

Johannes Hahn a törökországi puccskísérlettel kapcsolatban hangsúlyozta: bár személyesen úgy véli, az ankarai vezetés tevékenysége „aránytalan”, és naponta felteszi magának azt a „jogos kérdést”, hogy lehet-e Törökország valaha is uniós tagállam, de „feketén-fehéren tények” kellenek ahhoz, hogy az EU bármilyen lépést tudjon tenni.

Hozzátette, hogy újabb csatlakozási tárgyalási fejezetek megnyitása a puccskísérlet ügyétől függetlenül sincs napirenden, az „európai perspektívát” – a tagság megszerzésének lehetőségét – pedig nyitva kell hagyni, mert az ösztönzi leginkább a demokratikus fejlődést Törökországban.

A címkép illusztráció, amely a www.origo.hu portálról származik.

Forrás: MTI

Hargita és Kovászna megye, illetve öt megyei jogú város összefogása révén, több tucat támogató és önkéntes segítségével 2016. augusztus 10-13-án tartják Székelyföld Kerékpáros Körversenyének tizedik kiadását.

Az eseményről július 29-én egyeztettek Székelyudvarhelyen.

A tanácskozást követően a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal tanácstermében szervezett sajtótájékoztatón beszélt erről a programról Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere és Csíki András versenyigazgató.

Az eseményen jelen volt Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere és Orbán Árpád, Székelyudvarhely alpolgármestere is.

Címképünk archív felvétel a tavalyi versenyről.

Élő Székelyföld Munkacsoport

Július 29-én és 30-án tartották a Helikoni Leszármazottak Találkozóját Marosvécsen. Idén Szilvássy Karola emléke kapott kiemelkedő szerepet a programban – személyiségét, életútját kiállítás idézi -, illetve hangsúlyozottan fontos volt a helikoni írótalálkozók létrejöttének 90. évfordulójára és a Tamási Áron halálának 50. évfordulójára való emlékezés. A rendezvény teljes programja ITT olvasható.

Ez a kiállítás, illetve az általa gyűjtött „kipróbált receptek” újrakiadása, az életútjáról készült kiadványok és filmek sokat segítenek az egyáltalán nem közönséges életút, egy varázslatos személyiség emlékének felidézésében.

Ezt az anyagot, egy többállomásos kiállítási program keretében hozták most el ide. A kiállítás tulajdonképpen hazaérkezett a marosvécsi Kemény-kastélyba.

Szilvássy Karoláról, munkásságáról ITT olvashat részletesebben.

 

A fiatal Tamási Áron 1923 és 1926 között – mai kifejezést használva – tulajdonképpen „migráns” volt. Az első marosvécsi találkozó előtt még kezdő író, aki földi javakért kelt át a Nagy Vízen, de az Új Világból nem dollárokat küldött és hozott haza, hanem írásokat, novellákat, elbeszéléseket, amelyek idehaza a Lélekinduláshoz kellettek (1925).

Báró Kemény János és Augusta Paton ifjú házasokként

A hazatérő Tamásit már a megújuló erdélyi irodalmi élet egyik nagy ígéreteként ünnepelhették Marosvécsen. Nyilvánvaló, hogy számára ekkor még nem jutott különösen fontos szerep, de az 55 fős helikoni írócsoportosulás tagja maradt mindvégig, akinek pályája e családias és összetartó csoport kebelén belül bontakozott ki a nemzet szeme láttára. tegyük hozzá: mindannyiunk örömére, máig sugárzó hatással és a jövendőbe kivetíthető tartással és tartalmakkal.

Farkaslakiak Marosvécsen

A farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület (TÁME) küldöttsége – egy hatfős értelmiségi csoport – a szülőfalu üzenetét hozta. Az író halálának évfordulóján háromnapos előadássorozatot szerveztek Farkaslakán. Major Ildikó tanárnő beszámolt a helikoni leszármazottaknak és jelenlevő „civileknek”, egyszerű látogatóknak arról, hogy milyen események zajlottak Tamási körül mostanában. Az évek óta nyilvánvaló és jól látható, hogy az ott élő értelmiségek egy csoportja mindent elkövet az életmű ápolásásáért. Nemcsak szellemi, nemcsak elhangzó emlékezés ez, hanem számos tárgyiasuló cselekedet is megfigyelhető. A TÁME kezelésében sikerült felújítani az író Ágnes nevű húgának házát. Ezt a hajlékot, amelyben szívesen tartozkodott az író – hiszen Ágnes néniéknek nem volt gyermekük -, ahol alkotott, ahova időnként meghívta jeles barátait – köztük Féja Gézát, Németh Lászlót -, eredeti, illetve az eredetihez hasonló bútorokkal rendezték be, Tamási-dokumentumokat gyűjtöttek; az utóbbi három évben LEADER-pályázat segítségével pótolták a hiányzó csűrt, amelynek helyére egy többfunkciós kulturális központot hoztak létre – Kultúr-csűr -, amely ettől az évtől beilleszkedik a községben működő intézmények közé, új lehetőséget teremtve a Tamási-életmű és Farkaslaka népszerűsítésére. Újabban a ház elé stílusában illő kerítést és kaput is állítottak, hogy az Ágnes néni-féle „életszer” teljes legyen. Apróbb hozzátoldások még következnek: sütőház és kemence is lesz majd, hiszen a régi maradványai megvannak…

Kántor Lajos irodalomtörténész a Kós-tervezte (1935) helikoni asztal mellett
– a kőlapot a kilencvenes években restuarálták, ekkor készült a kerítés is

A TÁME marosvécsi jelenléte tulajdonképpen egy kísérlet volt arra, hogy az irodalom és a kultúra mai művelői felvegyék a „diplomáciai kapcsolatot” a múltat képviselő hagyományápolókkal, báró Kemény János örököseivel, az általuk létrehozott alapítvánnyal, hogy újfajta szimbiózisban dolgozzanak az újabb időkben, az újabb kihívások közepette. Nagyon ránkférne. Jó lenne, ha a mai írótársadalom felismerné egy olyan „vállalkozói” összefogás fontosságát, mint amilyen az innen létrejövő és pártoló tagságot, több százezres olvasótábort szerző Erdélyi Szépmíves Céh néven, két évtizeden át működő és ma is sugárzó, a transzivanizmus gerinc-csigolyáit képező „kulturális vállalkozás” volt.

A kastély kertjében a helikoni kőasztalt az emlékezők Kántor Lajos irodalomtörténész és Benkő Mihály református lelkipásztor múltat idéző szavaitól áthatva állták körül. Nagyon jó érzés volt itt lenni, s így lenni együtt.

Egyébként a Kemény-kastély egyre otthonosabb.

Megfordultak itt az elmúlt két évben a visszaszolgáltatás óta a legmagasabb rangú hazai és magyarországi vezetők. Elhangzottak nagy szavak is, de tulajdonképpen nem történt jelentősebb előrelépés az igazi ingatlanvagyon visszaszolgáltatása terén. A reményt azonban nem adják fel soha a leszármazottak…

Az örökösök igyekeznek pótolni a széthordott bútorzatot, számos programot szerveznek itt és fogadnak be mások részéről, s bár közönséges, földön járó emberek, akik „sima” értelmiségikként keresik a kenyerüket, ma már mecénások is: próbálják visszaadni nekünk a transzilvanizmus rangját és azt az értéket, amelyet a létezett államszocializmus és az utána következő zavaros átmenet, a rosszindulatú másfajta nemzetépítés elvett tőlük és tőlünk.

Örvendünk, hogy jelenlétünkkel, s örvendek, hogy – végre – a magam és a magunk részéről, személyesen megvásárolt belépővel is segíthettem, segíthettük a „kastélylakókat”.

Az „élő klasszikusok” jelenléte – Kántor Lajost és H. Szabó Gyulát, a Kriterion Könykiadó igazgatóját és „helikoni unokát” leszámítva – jórészt elhanyagolható volt. Talán a pénteki konferencián többen lehettek esztéták és avatottak, azon nem voltunk ott. Enyhe szennyeződésként szombaton talán mi magunk is…

Arra gondoltam, hogy annak idején az erdélyi arisztokrácia és az írók elitje tulajdonképpen olyan volt, mint egy kisebbecske falu. Írók és arisztokraták között ekkor átfedések is voltak (példaként csak hármat említek: Bánffy Miklós, Kemény János, és Wass Albert alakját). Ők mind-mind rokonok voltak – testi és/vagy lelki/szellemi -, akik a megváltozohatatlan genetikai és felfogásbeli különbözőségek ellenére is képesek voltak itt elviselni egymást, és konstruktív gondolkodásmód mentén – ma úgy mondanánk, hogy kiváló marketingstratégiát alkalmazva – nemcsak a megmaradást és a továbblépés elméletét és módszertanát próbálták modellezni, hanem a folyamatot magát élték meg és generálták. Sok szeretettel, humánummal, egymás iránti megértéssel, s az erdélyi testvérnépekre is figyelve, lényegi transzilván mentalitással.

Úriember nem siet, nem fizet, nem csodálkozik. Úriembernek születni kell… – tartja a mondás. Most nem célom s nem is tisztem elemezni ennek a dzsentri vagy úri állításnak eredetét. Meg azt sem, hogy sokféle (női) változata (is) van. Annyit viszont leszögeznék, hogy úgy, ahogy van, elég csalós kijelentés…

Bevallom őszintén, úriemberekkel eleinte csak olvasmányaimban találkoztam. Falusi származásom is rásegített, hogy gyanakvással, kétkedve nézzek azokra, akik jól fésültek, kenyérre kenhetők, mint a vaj, hangjukat nem emelik fel, finom modorúak, mindig elengánsan öltöznek, kimérten járnak-beszélnek, lovagiasak és gavallérok a nőkkel szemben. 

Jelenet  a nem túl sikeres, Az utolsó angol úriember című angol filmből
(r. Susanna White, 2012) – Benedict Cumberbach és Rebecca Hall

A szentek tisztelete a késő antikvitástól a középkor végéig (s a katolicizmusban napjainkig) a kereszténység egyik legfontosabb kultuszformája. Történetét kutatva nemcsak a különböző korok vallásos világképéről kapunk színes képet, hanem az egész társadalomról, annak jogszokásairól, hétköznapi életéről, ideáljairól és hiedelmeiről, az egyházi és világi hatalom – a modern korban egyház és politika viszonyáról is.  Nem véletlen, hogy a történeti kutatás a rokon diszciplínákkal – művészettörténettel, irodalomtörténettel, vallástörténettel, régészettel, néprajzzal – karöltve megkülönböztetett figyelmet szentelt neki.

Az utóbbi évtizedekben, a történettudomány interdiszciplináris átalakulása során ez lett az egyik legnépszerűbb területe a művelődéstörténeti kutatásoknak mind Magyarországon, mind nemzetközi viszonylatban.

Néhány cím a tartalomból: Klaniczay Gábor: Új eredmények a szentkultusz középkori történetének kutatásában; Marton József: A szentté/boldoggá avatás elméleti megközelítése; Zsoldos Attila: A szent király; Bertényi Iván: Szent István és a heraldika; Magyar Zoltán: Szent László a magyar művelődéstörténetben; Bodó Márta: Árpád-házi szentek, az égi és földi hatalom letéteményesei; Liviu Jitianu: Szent és szentség a katolikus egyházban; Ifj. Bertényi Iván: IV. (Boldog) Károly; Németh László Imre: Boldog Apor Vilmos vértanú, püspök; Balogh Margit: Mindszenty József a boldogok között?; Virt László: Márton Áron és az emberi jogok; András István:  Horizontálódás, avagy a szent mai kultuszáról. 

Esterházy Péter olyan fénylő és saját pályáján ívelő csillag, emelkedő üstökös volt, akit „nem lehet és nem is szabad befogni” – hangsúlyozta Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát a Kossuth-díjas író gyászmiséjén kedden a Veszprém megyei Gannán, a család hagyományos temetkezési helyén.

Búcsúzik egy nemzet, egy nép a sorsával azonosuló írójától és gondolkodójától – mondta a pannonhalmi főapát a templomot és az előtte lévő parkot is megtöltő tömeg előtt tartott búcsúztató beszédében.

A gróf Esterházy-család mauzóleuma a római Pantheon kicsinyített
mása, amelynek altemplomában az író 52 elődje nyugszik 

A csíkszeredai Mikó-várban rendezett Csontváry Erdélyben című kiállítás meghaladta a huszontötezres nézőszámot – jelentette be kedden Gyarmati Zsolt, az intézmény igazgatója.

A huszonötezredik belépőt a marosvásárhelyi Egyed-Zsigmond család vásárolta meg. A népes családot a kiállítást szervező Csíki Székely Múzeum igazgatója személyesen is köszöntötte.

A kiállítás Csontváry Kosztka Tivadar 47 festményét és Munkácsy Mihály egyik művét mutatja be. A műveket hat magyarországi gyűjteményből szállították Csíkszeredába, ahol augusztus 20-ig lesznek kiállítva.

A múzeum látogatói egyebek mellett a Magányos cédrus című festményt is megtekinthetik és Csontváry számos, kuriózumként jegyzett portréját.

A legmodernebb klíma- és párásító berendezéssel ellátott térben kiállított művekhez egy Munkácsy-festmény, a Vihar a pusztán című kép is társult, így egy teremben tekinthető meg az eredeti Munkácsy-alkotás, valamint a róla átlényegített Csontváry-értelmezés is.

A székelyföldi Csontváry-kiállítás nem azonos a budai Várban rendezett A magányos cédrus – Csontváry géniusza cíművel, amelyet csaknem 115 ezren láttak.

Bár az erdélyi Csontváry-premier szervezői igazi életmű-kiállításra törekedtek, a csíkszeredai múzeum nyílászárói határt szabtak a válogatásának. Mivel a képek sérülékenyek, nem lehetett felcsavarni őket, így csak az olyan méretű képeket tudták fogadni, amelyeket bekeretezve is be lehetett vinni a termekbe.

Az Egyed-Zsigmond család és az intézmény vezetője

Az erdélyi Csontváry-kiállítást május 7-én Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Románia volt kulturális minisztere nyitotta meg.

A címkép a www.erdon.ro honlapról származik
Forrás: www.maszol.ro. MTI

Idén a természetben megvalósuló alkotó folyamatokat felkaroló Minimum Party alkotótábor az az idő ciklusainak megfigyelését tűzte zászlajára.

A július 27. és augusztus 7. között zajló tábor számos alkotóműhellyel és szakmai fórummal teszi élménydússá a kortárs művészetek iránt érdeklődő résztvevők nyári időtöltését a Tiszás patak közelében, Kászonaltíz község határában.

Az immár húsz éves Minimum Party műhelyeinek mindenike elkezdte tevékenységét a július 27-i táborkezdő napot követően, a 28-án megtartott műhelyvezetők bemutatkozója után.

A vizuális műhely a Londonból érkező Simon Gabriella irányításával a műhely résztvevőit saját terek kiválasztására ösztönzi, megfigyelve mindazt, ami a jelent kitölti a tábor helyszíneként szolgáló kászoni természeti környezetben – a cél maga az alkotófolyamat. A fotóműhelyt irányító marosvásárhelyi Fekete Zsolt azt vallja, hogy régies technikával az új képek visszamennek az időben, lyukkamerával, cianotípiával kísérletezve avatja be a résztvevőket a fényképezés művészetébe. A filmes műhely résztvevői a budapesti Fogarasi Gergely irányításával próbálkoznak az idő elkapásán, kísérletezve a filmen belüli idővel is.

A zeneműhely a Budapestről érkező Rimóczi István irányításával működik, kísérletezéseik eszköze a hang, amelynek időbeliségét hangi ciklusokra bontják, és eljátszanak ezen ciklusok mozaikszerű összerakásával és megszólaltatásával. A táncműhelyt a budapesti Nagy Csilla vezeti, aki alkotóként a táncban a lineáris és a ciklikus időszemlélet kapcsán a „folyamatos jelen” életre hívásán kísérletezik.  

Évről évre találkoznak a táborban környékbeli fiatal építészek, akiket idén a csíkszeredai Sánta László irányít a tájba simuló alkotások létrehozására.

Debrecenből érkezett az íróműhely vezetője, Adorján Beáta, aki játszani hívta az alkotóműhely résztvevőit.

A filozófia műhelyet immár tizennegyedik alkalommal vezeti Pálfalusi Zsolt esztéta, az ELTE előadója, akinek kérdésfelvetése arra irányul, hogy mit jelent a művészetben is integrálhatatlan műalkotás  és művész mibenléte, előadásain és szemináriumain az őrültség képi ábrázolásai és a mentálisan sérült művészek biográfiái kerülnek terítékre.

A székelyudvarhelyi Tank Erzsébet a kézműves műhelyben a nemezelésbe beépíthető szimbólumok létrehozásának technikáit tanítja műhelye résztvevőinek.

A már felsorolt alkotóműhelyeken kívül idén is jelen van az Élboy, a Miskolcról érkező Szabó Attila kísérleti színházi műhelye.

A dobolás rejtelmeibe Hána László vezeti be az érdeklődőket.

Egész táboridő alatt fotós dokumentációt vezet Kónya István; a mozgóképes dokumentációt Schneider Tibor irányítja.

Adorján Beáta az eddig történtekről a következő gondolatokat fogalmazta meg: „Más táborban is azt tapasztaltam, hogy az írás iránt van a legkisebb érdeklődés. Talán ez azért van, mert ennél a tevékenységnél lehet a legnehezebben feloldani a gátlásokat, görcsöket, talán az írás kapcsán van leginkább a résztvevőkben az az érzés, hogy itt egyből „irodalmat” kell produkálni. Ezért is merült fel bennem pár nap után a Láthatatlan Íróműhely ötlete, ami itt annyit jelent, hogy nincs látható és időkorlát közé szorított műhelytevékenység, hanem bármikor bárhol bárki bármit írhat. Titkos levelezés indult, melybe bármelyik táborlakó becsatlakozhatott. Dramaturgként próbáltam betársulni más műhelyekbe, hogy együtt dolgozzunk ki helyzeteket, illetve ha ott szükség lenne szövegre, akkor segítsek annak kialakításában.” Az építészműhely ötletéből kiindulva, hogy egy ösvényt szeretnének építeni, melyet bejárva különböző stációkon mennénk keresztül, kértem meg őket, hogy járjuk be együtt a lehetséges helyszíneket. A helyszíneken közösen ötleteltünk, mi történhetne ott, melyik műhellyel lehetne az adott helyen együttműködni, illetve milyen más helyszín építésére lenne még szükség az út bejárása során. Így született a Fenyő-figyelő, melyet az építészműhely tagjai egy korábbi szeméttelepből alakítottak ki, eltüntetve onnan az üvegtörmelékeket és konzervdobozokat, amiből terveik szerint installációt készítenek majd. A Fenyő-figyelő színházként is működik: a néző az év bármely napjának bármely órájában bekapcsolódhat A Fenyő család életébe. Akárcsak egy szappanopera esetében, nem kell attól tartani, hogy lemaradunk valamiről. A táncműhely résztvevőivel egy jeleneten dolgozunk közösen, melyet egy korábban épített helyszín, a szentély inspirált. Itt az erdei tünkányok szertartása lesz majd látható. Aki nem ismerné a tünkányokat, Lázár Ervin nevezte így azt a lényt, aki egyszerre tündér és boszorkány. Tervben van még, hogy a tábor végére megírjuk a Minimum Party himnuszát.”