Titus Maccius Plautust általában a napjaink színházaiban is időről-időre műsorra tűzött A hetvenkedő katona című kiváló komédia szerzőjeként ismerik. Az már kevésbé közismert, hogy a nomen est omen szállóige is az ő egyik színművéből (A perzsa) származik. Bár többféleképpen fordították le, a lényege az, hogy a név hatással van viselőjének sorsára. De vajon így van-e ez?
Mint minden ilyen örök igazság, ez is csak részben igaz.
Ábel esete erre jó példa, hiszen nevének jelentése: lehelet, múlandóság. Ez utóbbi teljesen rendben van, tekintve, hogy minden emberi lény múlandó, amiként az egyszeri tiszteletes is megállapította egy temetésen, mondván: „Kedves híveim, egyszer mindenkinek meg kell halni. Talán még nekem is.”
A „lehelet” megfejtése azonban már keményebb dió. Persze, bizonyos áttételekkel ez is összefüggésbe hozható hősünk sorsával, amennyiben a légzés az élet alapvető attribútuma, de lássuk be: ebben semmi személyre szabott nincs, ilyen alapon tulajdonképpen mindenki Ábel lehetne.
Ettől függetlenül a névadás egy igen jelentős, aktus,olyan ősi rituálé, amely a beszéd megjelenésével egyidős. Világteremtő gesztus. Amiként a Teremtés könyvében az Úr elválasztotta a világosságot a sötétségtől, a szárazföldet a vizektől, és nevet adott nekik, úgy a szülő is elválasztja gyerekét a gyermekek nagy halmazától, és nevet ad neki. Hogy milyet, az több tényező függvénye, de mindenképp a szülők döntése. Ábel ezért úgy tartja, hogy a gyerek neve nem annyira a viselőjéről, mint inkább a szülők jelleméről, képzettségéről, pillanatnyi elmeállapotáról árulkodik. És nemcsak róluk, hanem igen gyakran arról a korról is, amelyben éltek/élnek.
A múlt század hatvanas éveiben például az anyakönyvező román hatóságok még bőkezűen osztogatták a magyar ékezeteket, így Ábel neve is szabályos helyesírással kerülhetett be az anyakönyvbe. A hetvenes évek elejére azonban a készlet kimerülhetett, mert ettől kezdve a Dezső már Dezideriuként, a Mihály Mihai-ként, a Kálmán Colomanként jelent meg a hivatalos iratokban. Ez különösen a Székelyföldön váltott ki nagy felháborodást, s mivel a székely ember nem az a fajta, akivel kukoricázni lehet, a hivatalt elárasztották az olyan ősi magyar nevek, amelyeknek nincs román megfelelőjük: Abod, Előd, Csenge, Attila, Álmos, Emese stb. Ha valaki áttanulmányozza a kor székelyföldi névadási szokásait, azt tapasztalhatja, hogy ezek a keresztnevek túlmutatnak önmagukon: egy olyan láthatatlan, a felszín alatt vívott, elkeseredett „háború” mementói is egyben, amelynek tétje az identitás megőrzése volt. Aztán ütött a szabadság órája, s a Melchiorok visszavedlettek Menyhárttá, az Arcadiuk Árpáddá, az Ileanak Ilonává stb.
Ábel joggal hihette, hogy végre beköszöntött a józan ész szívrepesve várt korszaka.
Tévedett.
Az etnikai homogenizációnál sokkal alattomosabb ellenség jelent meg a láthatáron s ezúttal nem volt pardon.
Az ellenség neve: szappanopera. (A szappanopera az a műfaj, amikor a lány nem mehet hozzá imádott kedveséhez, mert kiderül, hogy az valójában az apja. Vagy a testvére. Vagy mindkettő.) Csapatai a szélrózsa minden irányából érkeztek, de főként angolszász és hispán nyelvterületekről.
A keleti blokkban éppen csak megmelegedett kereskedelmi tévék képernyőin szende tekintetű, szűzies, bájos, ámde szerencsétlen sorsú hősnők, és megmentésüket életcéljukká avató, jóképű, igaz férfiúk garmadái tárták igazságtalan nyomorukat a Kárpát-medence lélegzetvisszafojtva figyelő lakói elé.
A hatás nem maradhatott el. (Addig vadászták, míg el nem ejtették.) A magyarok megnyitották előttük könny- és szívkamráikat. Azt persze nem vették észre, hogy közben a cselédsorba jutott józan észszipogva, Hamupipőkeként mosogat a konyhában. Titokban arról ábrándoztak, hogy nekik is lesz majd egy Isaurájuk vagy Rosalindájuk, akiket hősként megmenthetnek. Hogy mitől, az mindegy is. S tettek róla, hogy legyen.
Az anyakönyvi hivatal pedig ostoba módon a kezükre játszott. Röpke tíz esztendő alatt a Juliók, Enricó-k, Rosalindák, Jenniferek, Yvettek stb. bevették a Kárpát-medencét, s jelentem: mára a Székelyföld is elesett. Még a viszonosságra sem figyeltek. Mert mindeközben vajon hány angol vagy spanyol atyafi keresztelte csemetéjét olyan gyönyörű magyar nevekre, mint: Attila, Árpád, Botond, Gyöngyvér, Réka stb.? Na, ugye? De hát mi nem exportálunk szappanoperákat, azt itthon, barátok közt rendezzük le.
A névadást szabályozó hivatal zavarodottságát mutatja, hogy utóbb (nyilván bűntudatból) mindezt azzal tetézték, hogy magyaros írásmódot követeltek meg. S ugye mennyivel jobban mutat a Dzsesszika a Jessicánál? Hanem az, hogy már beceneveket is be lehet jegyeztetni önálló névként, végképp azt jelzi, hogy a Mónika-show szintjére züllött az ügy.
Ábel zsebében kinyílt az otthoni bicska, amikor a felesége szóba hozta, hogy ismerőseik ikreit nem Mihály és Henrietta, hanem Misi és Heni néven jegyezték be ama könyvbe. És akadt olyan ismerőse, aki váltig erősítette, hogy a Gergő névnek semmi köze a Gergelyhez, az egy másik név! Az utca népe ezért nem hibáztatható, hiszen azt tapasztalja, hogy agyonliberalizált világunkban – a „színesség” jegyében – a legőrültebb elképzelések is polgárjogot nyernek. Bízzunk benne, hogy húsz év múlva – méltó büntetésként – a hivatalban már Zotyák, Micik és Fricik fogják intézni ügyeinket. S egy napon majd Petya lesz a köztársasági elnökünk. Vagy Misi.
Végül pedig hadd említsük meg, hogy nemcsak a nevek vándorolnak az etnikumok között, de az etnikumok is rátelepedhetnek egy-egy névre.
Amikor például Ábel legkisebb fiacskája megszületett, Ábelné egyik barátnője gratulált neki az utcán, majd megjegyezte: „Ugye, ez a Levente olyan tipikus román név?”
Ábelben lefagyott a szoftver: „Ezt hogy érted…?!!” „Hát úgy, hogy van egy román ismerősöm, akit ugyanígy hívnak…” „És román?” „Igen, Romániából jött át.”
„Tehát aki a rendőrség épületéből kijön, az mind rendőr?” „Hát…”
A barátnő később panaszkodott Ábelné Eszternek, mondván: nem gondolta, hogy a férje ilyen indulatos ember…
De nem járt jobban Ábel a szomszédjával sem, aki egy békés sörözgetés alkalmával elpanaszolta, hogy a házuknál dolgozó kőműves csapatból az egyik ukrán „ráhajtott” az asszonyára. „A feleséged tud ukránul?!” „Nem, magyarul beszéltek.” „S hogy hívták az ukránt”? „Bíró György.”
Ábel söre szisszenve csapott ki a palackból: „Ember, az nem ukrán, hanem kárpátaljai magyar! S lehet, hogy több magyar van a felmenői között, mint neked, akit Tóthnak hívnak!” „Na jó, de akkor is…” Ez viszont igaz.
.jpg){kind=small}
.jpg)
.jpg)