Cs. Kovács Katalin nem tartja magát írónak. A Kolozsváron élő szerző nyugalmazott irodalomtanár; Ditróban, Buzában és Kolozsváron tanított. Saját vallomása szerint már egyetemi hallgató korában voltak irodalmi próbálkozásai, a karcolat és a novella műfaja vonzotta, de a későbbiekben valahogy elhalványult benne az alkotási kedv, hiszen a szenvedélyes pedagógus életét kitölti a nevelői munka, úgy bele lehet feledkezni a tanításba, mint valamely művészeti ágba.
Egyfajta szerepvállalás a tanári lét (is), s aki nagy beleéléssel végzi, az teljes értékű életet élhet ezáltal.
Hogy az írói szerep is lehetősége is ott lappangott Cs. Kovács Katalin tudatában és tudatalattijában, mi sem bizonyítja jobban, hogy ‘menet közben’ is írt, majd az aktív – a társadalmi szinten is fontos, nyilvános, látható és szakmailag kötelező – pályaív befutása második felében visszatért az írás szenvedélye is. A szerzőnek ez a harmadik kötete. És nyomon követhető a fejlődés, ahogyan a pedagógiai jellegű írásoktól, a monografikus művelődéstörténettől, a novellán és elbeszélesen át közeledik a regényhez.
Az irodalomtanár élete során számos művet olvas el, azokat elemzi, értelmezi diákjaival – mondotta Murányi János aktív szerkesztő, fordító és nyugalmazott irodalomtanár, Cs. Kovács Katalin méltatója -, feladatokat ad fel saját magának, hiszen a jó tanár is holtig tanul, úgyhogy számos alkalma van arra, hogy megismerkedjék a regények szerkezetével, azokkal a stílusbravúrokkal, amelyeket a ‘profi’ írók alkalmaznak. Szerzőnk annak idején, amikor még egyetemi hallgatók voltunk, az átlagosnál élénkebben érdeklődött az alkotás folyamatai iránt, hiszen gyakori vendége volt a kolozsvári Gaál Gábor Körnek, az élveboncolás tanműhelyének, ahol ifjú és kevésbé ifjú titánok szedték ízekre egymást, még mielőtt feljutottak volna az erdélyi Parnasszusra (vagy épp azért, hogy feljuthassanak?!), ami akkortájt az Utunkban és az Igaz Szóban való publikálást jelentette, ami már-,ár az írói-költői mesterség előszobája volt…
Tehát a szándék Katalinban megvolt. Tudtam, hogy a lehetőség tovább él benne. És megmaradt köztünk a barátság, az egymásrafigyelés is. Majdhogynem természetes volt, hogy olvasójává váltam, amikor kezdtek megjelenni a kötetei. Én magam úgy voltam ezzel a könyvvel, az Arc(mások) árnyékban című regénnyel, hogy amikor kézbevettem a tiszteletpéldányt és felkérést is kaptam, hogy majd mutassam be a hallgatóságnak, s beszélgessek is véle a könyv bemutatásakor, nem olvastam el első nekifutásra. Tizenkét rövid fejezetből áll, de sűrű szövetű, nem tagolják párbeszédek, nem szellős, úgyhogy nehéz vele haladni. Aztán pár hét múltán belevetettem magam, s kiderült, hogy teljesen rendben van – bizony -, 40-50 oldal után már erősen olvastatja magát.
író-olvasó találkozón
Anélkül, hogy elárulnánk a bővebb részleteket, annyit elmondhatunk Cs. Kovács Katalin könyvéről, hogy tipikus erdélyi regény, tipikus támáról, amelyet nem szokványos módon ír meg. A történet hetvenes-nyolcvanas évektől napjainkig követi a főhős sorsát, aki fiatal értelmiségiként nem találja a helyét a létezett szocializmus korában, abban a Romániában, ahol a magyarok léte elég szűk keretek és folyamatos megaláztatás, hatósági vegzálások közepette zajlik. Disszidenssé lesz, Ausztriában teremt magának egzisztenciát, de családi kjörülményei úgy alakulnak, hogy egyedül marad. Ebben a sorshelyzetben ébred rá, hogy a magányt lehet ‘fejleszteni’, úgy megélni, úgy alakulni általa, szellemileg és intellektuálisan is fejlődni, hogy ott, úgy szülessenek meg azoknak a cselekedeteknek a kezdeményei, amelyek további célok felé viszik. Amikor már (látszólag) nincsen út, s visszaút sem, mégiscsak meglátja a lehetőségkeresés értelmét, s ha saját gyermekekkel már töltheti fel az örökségként üresen maradt házát, olyanokat fogad be, akik elárvultak vagy az anyagi és társadalmi lét perifériáira szorultak. Ily módon az önfeladás – hiszen Jánosnak Johannként, Hanziként kellene boldogulnia – helyett intellektuálisan, erkölcsileg is kárpótolja önmagát és közvetlen környezetét, közösségét, amelyből az egzisztenciáért, az anyagi érvényesülésért vívott harc kiragadta.
méltatóvá avanzsált
Cs. Kovács Katalin regénye a hazatérés könyve is. Üzenet azoknak, akik világgá rettennek. És üzenet, biztatás az itthomaradottaknak. Nem olyan rossz ez a hely, s a miénk – mondhatnánk. Egyébként a szerző bevallotta, hogy soha nem vágyott el innen, s ha ki is jutott idegen nyelvű és kultúrájú környezetekbe, az mindig megerősítette benne a hazavágyást, értékessé és teljessé növelte ezt a szűk, másokkal megosztott, de kedves hazát. Egyébként az az érzése az embernek, hogy a szerzőben megfoganhatott egy olyan ötlet is, amellyel egy következő erdélyi és külföldi generáció útvesztését és hazatérését, felszívódását, újabb és újabb próbálkozásait, vergődését, révbejutását használja majd támái kereteként. Talán. De az már egy másik regény.
Ami mégis kárpótolhat: a könyv megvásárlása és elolvasása lehet.
A szerző eddig megjelent kötetei:
Szamosújvári örmények. Armenia Kiskönyvtár, 1998
Időringató vizek. Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2009
Arc(mások) árnyékban. Avalon Kiadó, Kolozsvár 2015.
Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport