A tizenötéves kapitány

Van egy csatorna a magyar köztévén, amelyet szinte mindennap nézek, a többi sportcsatorna mellett, és ez az M4 Sport. Délután, vagy ha jobb napom van, este – mikor már belefáradtam a mások által rótt betűk ösvényein való kóborlásba, és a számítógép monitorjának látszólag szűz havában baktatok, és hagyok csapássá összeálló nyomokat –, már kevésbé vágyom újabb és újabb betűnyalábra. Mindegy, mi, csak mozogjon, mondta egy barátom. Nekem ez kevés. Mozoghatnak filmfigurák is a házimoziban. Megesik, hogy a világhálóról kiválasztható, vagy a nem is tudom hány csatorna ontotta film helyett is inkább választok sportot. Az ÉLŐ sportközvetítést.

Ez lett a mániám. Hogy most történik, amit látok, valós időben. Lehet női kézilabda mérkőzés, amely keményebb, mint egy férfi jéghoki meccs. Mindegy hanyad osztályú, én nézem. Egy élő sportközvetítésben több a megtisztulás, mint sok rossz filmben. Színház ez is, csak itt ritkábban szólalnak meg a szereplők.

Az ember győzni akaró állat. Győzz, ha tudsz, veszíts, ha muszáj, de sose add fel. Nem veszítettünk, csak kifutottunk az időből. Ez a helyes hozzáállás. Hinned kell magadban, akkor is, amikor senki más nem hisz benned. Ezt teszi a győztes.

Jack Dempsey, a bokszoló mondta volt, a múlt század huszas éveiben: Bajnok az, aki föláll, amikor nem tud. Nem vagy vesztes, míg tovább próbálkozol. “Több mint kilencezer dobást elhibáztam életemben. Vagy háromszáz meccset elveszítettem. Huszonhatszor hibáztam, amikor rám bízták a meccset eldöntő dobást. Újra és újra, életemben kudarcot vallottam. És ezért tudtam diadalmaskodni.” Michael “Air” Jordan véleménye ez, ma már kosárlabda legenda ő is.

A gyöngét mindenki szánja, az irigységet ki kell érdemelned, mondta Arnold Schwarzi, mielőtt színész lett volna.

Az idők hajnala óta, ha az ember dobhat, üthet vagy rúghat valamit, passzolhatja, cselezhet vagy lőhet vele, meg is akarja tenni. Azt mondani annak a nem túl sok embernek, aki ma meccsre jár, és azért fizet, hogy megnézze, huszonkét ember miként kerget egy bőrgolyót, olyasvalami, mintha a koncertre járóknak azt mondanánk, a hegedű csak száraz fa és húrok, a színházba járóknak meg azt, hogy a Hamlet meg csak tinta és papír.

A foci a nép operája – érted, nem érted, így van.

ZÁRÓJEL. Ebben a hibrid, felemás módszerekkel vívott asszimetrikus háborúban – ami most zajlik – gyakran még frontvonalak sincsenek. A pálya mégis az a hely, ahol látjuk, ha valaki sunyi módon betart a másiknak, könyökkel torkon vágja, víz alá nyomja, vagy hátulról felrúgja. A játékosok nevük és számuk alapján azonosíthatók. Mindkét fél azonos létszammal vesz részt az az összecsapásban, és meghatározott szabályok szerint játszanak. Nem a semmiből bukkannak elő civilruhás játszók símaszkban, kezükben géppisztollyal, derekukon kézigránáttal, vagy robbanószerkezettel. Aki mégis durván szabálytalankodik a pályán, azt kiállítják a játékból. ZÁRÓJELBE ZÁRVA.

A sportsiker a legjobb hangulatkeltő, hatásosabb minden hírverésnél. Egy gól többet ér több tízezer plakátnál. Még a himnusz is másként hangzik, ha egy magyar sportoló áll a dobogó legfelső fokán. A reklámot persze itt sem úszhatjuk meg a pályák mentén, vagy a közvetítések szüneteiben, de utóbbi esetben legalább levehetjük a hangot. Én ilyenkor egy villám sakkpartit játszom a földgolyó valamely másik helyén élő, másik amatőrrel az okostelefonon. A telefonom már nagyon okos. Nekem csak a magamhoz való eszem van meg. Én elsősorban olyan sportágak közvetítéseit nézem, melyeket én is űztem boldogult úrfikoromban: kézilabda, kosárlabda, foci, úszás, vízilabda, kajak. Az atlétika azért is kedvencem, mert nem a bírók döntenek. Mérhetőek az eredmények.

Most csak a magyar sportolók tavalyi eredményeiből említek néhányat, hogy világos legyen, miről is beszélek. 

 
Először is, a magyar fociválogatott negyvennégy év után kijutott a kontinensviadalra. Lehet fanyalogni, hogy milyen nehezen, de akkor is. Bennünket elkényeztettek az ötven évvel ezelőtti magyar focisták, akik nem Európa, hanem a világ élvonalához tartoztak, mi mégis cikiztük őket. Bár lenne ma egy Albert, aki derekára teszi a kezét! Aztán: jégkorongválogatottunk, történelme során másodszor bejutott a világ élvonalába. Az első ízben megrendezett Európa Játékokon 18 érmet szereztek a magyarok. A rövidpályás vizes világbajnokságon tizenötöt, ebből tizenegy volt az arany. Nem is tudtam, hogy gyorskorcsolyázóink is vannak: EB-ről, Vb-eről ezüst. Szilágyi Áron kardozó EB-n szerzett aranyat, a párbajtőröző Imre Géza VB-n. A kajak-kenu válogatott 13 éremmel és sok olimpiai indulóhellyel lett gazdagabb tavaly. A junior teniszezők közt egy Gálfi Dalma nevű lány nyerte a US Opent. Ennél jóval több győzelmünk volt, de most csak szemezgettem.

A sport az, ahol az “én”-ből a legkönnyebben válik “mi”. És nem csak azért, mert jó a nyertesekhez tartozni. Falunk, városunk, hazánk legjobbjaival vagyunk egyek, győzelemben, vereségben.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, ha egy futball vagy baseball meccset nézünk, hogy mi is részt veszünk benne, mondta Kennedy, amerikai elnök, aki nem csak jóképű volt, de okos is, ezért is ölték meg.

Az újságok sportoldalán arról olvashatsz mit értek el az emberek. A címoldalon az emberek bukásai vannak. Ott csak a rossz hír a hír.

Idén minden sportszerető az olimpiát várja. A vízilabdás lányok idei Európa bajnokként már ott vannak, a bronzot szerző fiúk ott lesznek. Körülbelül másfélszáz magyar sportoló indulhat Rióban.

És még valami: veretlenül lett tornagyőztes a magyar U16-os jégkorong válogatott. A kanadai tornán, amikor a technika csütörtököt mondott, egy tizenötéves, gólokat ütő, gólpasszokat adó hokis, Horváth László énekelte el gyönyörűségesen a magyar himnuszt. Mert zeneiskolába járt. Persze. Bezzeg a besúgónak állt popcsávókámnak megakadt a gigájában a levegő anno, élőben, a Népstadionban.

Így megy ez.

Temesi Ferenc