„A zádokfa kürt különös portéka a világon. Nem igen ismeri csak a havas népe, de az aztán jól ismeri. Tavasz táján, mikor a majorok a juhokkal felvergődnek a havasba, minden valamire való bojtár első dolga, hogy a zádokfa háncsából minél nagyobb kürtöt kavarintson. Aztán amíg meg nem unják, minden este visszhangzik a havas a hangjától. Később, igaz, mind ritkábban kerül elé s főként akkor, ha valami hír van a havason, vagy rossz, vagy jó. Mert a zádokfa kürt a havasi élet híradója. Van úgy, hogy a majoroknak valami megbeszélni valójuk akad egymással, nem küldözgetik az apró bojtárokat majorházról majorházra, hanem egyik előveszi a zádokfa kürtöt, megadja a jól ismert hívójelt, a többiek visszafelelgetnek s a mondott időre pontosabban összegyűlnek, mintha levélbeli hívót kaptak volna. Ugyanúgy, ha bajba jut valaki, háza körül gonosz ember settenkedik, csorda-farkas, vagy valami nagyobb baksi medve támad a nyájára, a zádokfakürtön felhangzik a vészjel s szinte pillanatok alatt érkezik segítség éjjel-nappal. Közös a baj, hát közös a segítség is.”
Donáth László (Etéd, 1883. április 5. – 1967. december 2., Nyárádszentsimon) novelláiból elkészült a második válogatás. Az író emlékét élesztgetve jelent meg 2013-ban a Kriterion Kiadó gondozásában A pap tehene című kötet, amelynek előszava (Egy későn érkezett utasról) felvázolja a szerző küzdelmes életét, amint „későn érkezett utasként” mindannyiszor hiába próbál felkapaszkodni a szépirodalom vonatára, valójában mindenhonnan lemarad, a szerkesztőségekben és kiadóknál afféle írogató falusi papbácsiként könyvelik el, és akként is bánnak vele. A könyvet Kolozsvárott és Marosvásárhelyen is bemutatták. A szerzőről a Kriterion Könyvkiadó igazgatója ezt mondotta: „Áprilisban múlt 130 éve, hogy megszületett. Kötetei 1928-tól kezdődően láttak napvilágot. Életében öt könyvet adott ki, és ez az első, amely halála után jelenik meg. Falusi történetek, soknak lelkész a főhőse, drámai és humoros elbeszélések kaptak helyet benne.” Az igazgató kitért arra is, hogy amikor válogatták a kötetbe kerülő írásokat, előkerültek azok a levelek is, amelyeket Donáth László Szentimrei Jenő íróval, költővel (H. Szabó Gyula anyai nagyapjával) folytatott az 1950-es években, egy Donáth-színmű kiadása kapcsán; ami aztán nem valósult meg. „Azért adtuk ki ezt a könyvet (…), mert a falusi közösség leírása, a novellák cselekményszövése, a falusi élet közelsége miatt figyelemre tarthat igényt. Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót” – összegezte ismertetőjét H. Szabó Gyula.
Az író unokája és jogutódja, az 1955. május 30-án született, Marosvásárhelyen élő Nagy Donáth Katalin a családja segítségével próbálta feltárni hagyatékát. Segítségére sietett a kiadó, és ennek a keresgélésnek, kutatásnak az eredménye a mostani novelláskötet.
Kökényszüret című önéletírásának befejezéséhez közeledve keserűen fakad ki Donáth László: „Bizony bizony, kökényt szüreteltem!” Majd ezzel zárja: „Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik. Valaki tán feljegyzi, ami még itt hátra van?…”
A kötet utolsó írása tanúsítja, hogy mindvégig érdeklődéssel figyelte a művészeti élet változásait, kísérletező kedve sosem lankadt. – Valamikor színésznek és színműírónak készültem – vallja egy helyütt –, a népszínmű újjáteremtéséről is álmodoztam. Asztal-fiókomban halommal áll a sok régi, félben maradt „műalkotás”… Az „új rend” harsogó propagandáját gyanakodva fogadta ugyan, de (legalábbis az elején) a kisemmizett szegények esélyeit mérlegelve úgy vélhette, hogy valóságosan is felépíthető az igazságon és egyenlőségen alapuló rend, ha szív és lélek emberek küzdenek érte. Nem kárhoztatható hát, ha igyekezett összehozni egy olyan történetet is, amely némiképp ennek az új világnak az igazolása lehetne. Nem kárhoztatható, hiszen nála nagyobb tehetségek, élvonalbeli alkotók is benyelték az édes maszlagot, és létrehozták a proletkult máig szégyellnivaló „csúcsait” –, irodalomban, képzőművészetben, még a zenében is.
A Szegény király! című írás, ha kihagyásokkal is, olvasható a könyvben; irodalomtörténeti adalékként, a krónika számára, mintegy érzékeltetve, hogy ami idegen a művész lelkületétől, abból nem válhat igazi időálló alkotás. A megfelelési kényszer minduntalan a más irányba terelné a szöveget.
A tehetség azonban nem hagyja becsapni magát
Becsületére váljék Donáth Lászlónak: vázlatot írt regény helyett, nem volt türelme a hamis munkához, egy-kettőre összecsapta a fejezeteket, megkanyarinttva a végüket; hogy olyan legyen minden, amilyen az elvárás. A toll rakoncátlakodásából érezte: a történet nem az ő becsületes lelkéből fakad, az út pedig nem az ő tisztességben megfáradt lábainak való.
A hatalom akkor már osztályellenségként kezelte a papságot. Esélye sem lehetett volna a megjelenésre.
Az Úr gyakran tette próbára. Igehirdető pennás szolgája mindig kiállta a próbát.
Ezúttal nyíltan a pártjára állt. A Szegény király! ebben a kiadványban lát nyomdafestéket először, és talán utoljára.
Erdély és az irodalom azonban visszanyerte egyik, már-már elfeledett íróját.
Bölöni Domokos
