Farsang farkán, a Házasság Hetének végén történeteket olvasok. Épp Bruno Ferrero van soron. Beleolvasztva mindennapjaimba továbbpörgetem esszenciájukat, és meglepő következtetések, tanulságok szűrődnek le belőlük. Adva van egy család, két házastárs, vagy egy hivatásszerűen „összezárt” közösség, esetleg „csak” egy sima párkapcsolat, ahol évek telnek el együtt, egymásra utalva a közös fedél alatt. Már azt hinnénk, ki-(meg)ismertük egymás rigolyáit, kipuhatoltuk egymás természetét, hazulról hozott szokásait ismerjük, és megtanultunk elnézőnek lenni iránta.
A kölcsönös bizalom, a megbocsátás, az „egyfelé húzzuk a szekeret”-elv összecsiszolt, mert együtt könnyebb a család terhét cipelni, így több az örömünk, a bánat megosztható, a fájdalom elviselhetőbb, szeretni kötelesség és egyébként is: így szép ez az életre szóló kaland. Közben évek, évtizedek telnek el, és a (meg)szokás hatalma is nagy úr lesz, a figyelem is csökken, kialakul a „nekem jó így” érzés, rutinossá válnak a mozdulatok, gesztusok, már egy pillantásból értjük egymást, minek változtatni, vagy erőltetni a változást, főleg magunkon. Hisz a másik így is elfogad, jó ő úgy is nekünk, ahogy van. És el kell jönnie jobb esetben az ezüstlakodalomnak vagy a boldoggáavatásnak, nemritkán pedig a mennykőnek kell belecsapnia, hogy észrevegyük: a szeretett társam egy titok. És nekem eszem ágában sem volt megfejteni őt. Még csak meg sem próbáltam. Talán egy nem várt helyzet, fájdalmas élmény deríti ki: bizony mekkora hős, szent mellett éltük ki a magunk laza természetességét, jottányit sem mozdítva, hogy talán neki is könnyebb legyen. Mekkora türelem kellett neki hozzám, fel sem fogni ép ésszel…
Pedig sokszor elég lenne egy zsebkendőnyi figyelem, beleérzés, vagy a másik által nyújtott tükör, hogy észrevegyük magunkat, és jobban szeressünk.
Első felvonás: Jenő és Joli
Jenő és Joli lelkesen beszélgettek, amikor Jenő egy pillanatra elhallgatott, elővett egy fehér zsebkendőt a nadrágzsebéből. Kihajtogatta, majd kifújta az orrát. Joli zavartalanul beszélt tovább. Néhány erőteljes fújás után, az élek mentén gondosan visszahajtogatta a zsebkendőt, míg végül eredeti formájába nem került, majd visszatette a zsebébe.
Kis Szent Teréz nagyon ellenszenvesnek találta egyik nővértársát, akit anélkül, hogy megnevezett volna, ekképpen írt le: „Van a közösségben egy nővér, akinek megvan az az adottsága, hogy mindenben visszatetszik nekem; a szokásai, a szava, egész lénye nagyon kellemetlen hatással vannak rám.” Ahelyett, hogy kerülte volna, Teréz állandóan kereste őt, és úgy bánt vele, mintha ő lenne az, akit a legjobban szeret. Ez olyan jól sikerült, hogy a nővér egy nap megkérdezte: „Lenne olyan szíves, és mondaná meg, hogy mi az, ami annyira vonzza énfelém? Valahányszor csak rám néz, mindig mosolyogni látom.”
Csak tizenhárom évvel később tudta meg, hogy ő volt az a legkevésbé rokonszenves nővér, akit Teréz az írásaiban megemlít.
A káplán vallotta be neki az igazságot, végső elkeseredettségében…