Figyelem, hogy milyen svunggal, lejtmenetben haladunk a posztmodernség útján. Az még csak hagyján, hogy a kilencvenes évek elején végre kiszabadultunk a kommunista bezártságból és nyakunkba vettük a világot, hogy tanuljunk valami jót, szépet a nyitott társadalmaktól, amelyektől itthon eltiltottak, vagy amit tabuként kezeltek. Az angol világnyelvvel egyszerre mindenütt megértethettük magunkat, és szélesedett a látókörünk.
Azt is észrevettük, hogy bizony az angolszász meg egyéb kultúrkörökben másként gondolkoznak, mást jelent ugyanaz a szó, másképpen fogalmazzuk meg érzéseinket és gondolatainkat magyarul. Egy idő után aztán rájöttünk, hogy a számítógépes világnyelv teljesen idegen a mi felfogásunktól. Persze a nagy igyekezetben ezt inkább szégyelltük, nehogy valamiről lemaradjunk. Így hát, ha nyögvenyelősen is, de tudomásul kellett vennünk, hogy ezt a bikkfanyelvet meg kell tanulni, mert ez hozza nekünk a pénzt. A fogyasztás, a verseny kényszere pedig diktálta az iramot, és könnyebb volt feladnunk saját nyelvünk képi világát, filozófiáját, csakhogy a nyugatiakkal egyenrangúként mozoghassunk a brandek és applikációk, a tenderek és a ménsztrím piaci porondján.
Lassan már nem is zavart, hogy a számítógépünk „süteményeket” használ, adatvédelem céljából, az amerikaiak a tévét, az angolok a metrót nevezik tub-nak, s így az ingyenes videómegosztó a te dobozod (You Tube) lesz, amelynek biztonságában az egész világot nézheted és az is nézhet téged. A puskázásra nincs angol szó, ezért inkább csalásnak (cheating) nevezik, nekünk azonban a fair play játék elve katasztrófát jelentett volna. Lopni nem, de kijelölni és kimásolni, azaz copy pastelni lehet… Azt is nehezen szoktuk meg, hogy egy-egy szó más nemzeteknél mást jelent: kiss – angolul csók, svédül vizelés gift – angolul ajándék németül méreg, air – angolul levegő, indonézül víz, no – angolul nem, lengyelül pedig igent jelent, fika – svédül kávé, a kaka pedig sütemény…
A nagyobb gond azonban ott kezdődik – s ez már valósággal jelenséggé vált, hogy nyelvünk kifejezőereje gyengül, hanyatlik, satnyul, megbicsaklik, amikor minden helyzetre az angolszász, globális média szajkózta szavakat kezdjük ráerőltetni. Eltűnnek a helyi nyelvjárások, az eredetiség, az íz, a hangsúly, s marad az egy kaptafára, a városi menő divatra alapuló közbeszéd, írás. A mindenáron megfelelni akarás szellemi immunrendszerünket is ripityára töri. Nem teszünk már erőfeszítést, hogy igényesek legyünk beszédünkben, nem olvasunk; sms-stílusban írunk, nyökögünk, ö-zünk, és egy bővített mondatot sem vagyunk képesek kisebb-nagyobb közösségeink előtt elmondani, megfogalmazni. Nemhogy még le is írni.
Olyan szomorú, amikor az újságírók csak hűvös, tárgyiasított, személytelen műmondatokat képesek összerakni, amikor a rádió- és tévébemondók felszínes klisékkel elnevetgélik vagy elhadarják mondandójukat – tisztelet a kivételnek. De az is szomorú tapasztalat, amikor a riportalany minden második mondata úgy kezdődik, hogy igazából… Ööö…
Érdemes szemügyre venni a szabadelvű világ gyökértelenné tevő, érzékenyítő abszurditásait is, amikor nem szabad nevén neveznünk a dolgokat, a személyeket, a valóságot. Olyannyira megszállta ez a felfogás a verbális teret, hogy szinte foglyai lettünk. Már nem mondhatjuk ki valamire azt, ami. Amikor nem beszélhetünk családról, férfiról, nőről, amikor a kismama helyett terhes embert kell mondani, s az iskolai bukás helyett késleltetett sikert, amikor valakinek a népcsoportját, származását nevén nevezed, akkor rasszista vagy. A történelemhamisításig fajuló nyelvi és szellemi „mítosztalanítás” már attól sem riad vissza, hogy átfesse a festményeket, átírja a klasszikus verseket, regényeket, zenei műveket, nehogy valakik érzékenységét sértsék.
Nemrég a flamand turisztikai hivatal nem is hagyta ezt szó nélkül, hiszen az NGO-k már Rubens Krisztus levétele a keresztről c. festményt is el akarták távolítani, mert az úgymond szexista és túl meztelen. Erre aztán a turisztikai hivatal munkatársai készítettek egy zseniális videót, amelyben a „közösségi média rendőrei” kizavarták a kiállító teremből a „meztelenség nézőket”. Ott tartunk, hogy feketekávé helyett tej nélküli kávét kérhetünk, és a Miatyánkot is Anyánkkal kell kicserélnünk, mert így elnyomó, paternalista szellemet tükröz…
Egész listát lehetne készíteni azokról a szavakról, kifejezésekről, amelyeket hovatovább nem használhatunk, vagy kicsavart logikával egész mást jelentenek, a mai elvárásoknak megfelelően. Ami eddig pozitívum volt, most elátkozott, megbélyegző. Ami eddig szégyen volt, arra most büszkék.
A teljesség igénye nélkül, íme néhány: hazafias: most náci. Ha szereted hazádat, kirekesztő vagy. A kozmopolita persze nem az…
szabadság: – e „vezérgondolatokat” szándékosan írjuk itt kisbetűkkel! – most törvény és Isten nélküli szabadosság. Nem függök senkitől és semmitől. S ha igen, azt párbeszéddel „lekommunikálom”. Érdekes, hogy levegőt venni senki sem kényszerít…
A pénzt, a bankokat, a tőzsdeindexet személyiségi jogokkal ruháztuk fel – és ez a nyelvezetünkből is kitűnik. Úgy beszélünk róla, mint valami érzékeny nagy istenről, aki megköveteli tőlünk, hogy figyeljük a kamatlábait, akit az infláció érzékenyen érint, akit egy kormánybukás megvisel, aki az olajválság után már ébredezik. A pénznek hangulata van, érzései, a betétesek helyzete őt sem hagyja közömbösen… De a liberális média szereti a szavakat úgy is használni, hogy azok az ellenkezőjét jelentsék, vagy legalábbis sugallják. Annyira betegesen, szolgalelkűen meg akar felelni a posztmodern politikai korrektségnek, hogy az embert a hányinger környékezi.
Ha valaki az államtól vásárol vagyont és privatizál, akkor: befektet. Akinek nem jutott, vagy nem ért oda idejében, annak a szemében ez szabad rablás. Ha az állam teszi ugyanezt: centralizál, monopóliumot akar.
Ugyanígy korrupció, ha lefizetsz vagy megvásárolsz valakit, hogy elintézzen neked egy ügyet, stb. De figyelmesség, ha csak bizonyos érték alatt teszed ezt. Ha kihasználod a kapcsolataidat, előremeneteled érdekében, akkor az már protekcionizmus.
Elkenés, félremagyarázás, a szavak kiüresítése, nyelvünk elárulása történik minden nap. Ugyanígy Istent nem hiszi, nem imádja: de imádja a fagyit, a tengerpartot, a piros Ferrarit, a másik ember kék szemét, a gügyögő gyermeket vagy éppen a pénzcsörgést a zsebében. A média tálalásában észrevétlenül felerősödnek az ellenszenvek és a rokonszenvek, legyen szó a bűnözésről, a csalásról, a hazugságról, csak „jól” kell tudni adagolni és megjeleníteni. Sokszor és folyamatosan.
Az egyház is éppen ezért szálka a szemükben, sőt mondhatjuk gerendának is. Akár megrontás, akár pénzügyek, akár Ferenc pápa, akár a többi egyházfő legyen kiszemelve. Vagy azért, mert nem határolódik el valamitől, vagy azért mert kiáll valamiért. Holott már százszor nyilatkoztak a pápák a homoszexualitás és az abortusz ellen is. Meg ott a tíz parancs, ott a katekizmus.
Jellemző eset volt XVI. Benedek pápa idején,[1] amikor egy német fórumon történelmi tényeket említett, amelyek rossz fényt vetettek a muszlim világra. A sajtó azonnal felhördült, perrel fenyegetőzött. Pedig tudhatták volna, hogy a Szentatyának volt igaza. Aztán eltelt fél év, s a tényt az arabok elismerték. Igaz, csak egyetemi szinten, de azt legmagasabb fokon (al-Azar, Kairó).
Ezért mondja a mi Urunk: Beszédetek legyen: Igen, Igen, Nem, Nem!
SEBESTYÉN PÉTER