A júliusi kora reggeli hőségben Ábel kedvetlenül bámult kifelé a külvárosi vonat (na jó, HÉV) ablakán.
Bár az évek múltával egyre inkább csendpártivá vált, ezúttal hiányzott a diáksereg reggeli hangos ricsaja, amellyel előbb feltódulnak a kocsiba, majd néhány megálló után ugyanolyan zsivajjal le.
Ábel ilyenkor kedvtelve nézegeti és hallgatja őket, nincs benne egy fikarcnyi sem abból az ellenszenvből, netán irigységből, amit az idősebb korosztályok némely megkeseredettje rendszerint érez az ifjú nemzedékek iránt.
De hát miért is lenne?! Istenem, fiatalok és szépek (ok-okozat), élik a maguk világát s ez így van rendjén, éljék is teljes gőzzel, hiszen ez – úgymond – az „ő idejük”.
Az öregek gyakran használják a „mi időnk” szófordulatot, mondván: a mi időnkben nem így volt, vagy a mi időnkben ez meg az történt.
Lám, milyen csodálatos a nyelv, nemcsak azt kommunikálja, amit a beszélő mondani akar, hanem – értő hallgató számára – annál többet is. A „mi időnk” szókapcsolat ugyanis itt minden esetben az ifjúság mint életkor szinonimája, ami – továbbszőve a gondolatot – azt feltételezi, hogy az ember miután megöregszik nem a saját idejét éli, esetleg már „időn kívül” él. Nyilván a beszélő ilyenkor nem képtelenséget, hanem értékítéletet akar közölni, miszerint az élet legbecsesebb részének az ifjúságot tartja, végső soron – erős túlzással – az életet magával az ifjúsággal azonosítja.
E tekintetben Ábelnek is megvolt a maga „ideje”, s bár akkor gyakran „állni látszék az idő”, így utólag visszatekintve igencsak mozgalmasnak tűnik. De ami ennél is fontosabb, hogy hála a történelemnek és a szüleinek, felettébb gondtalannak (leszámítva a serdülőkor elkerülhetetlen lelki problémáit, amelyeket rendszerint egy szakképesítés nélküli barát vagy barátnő orvosolt)és biztonságosnak bizonyult. Sokkal inkább, mint a mai fiataloké, akik soha nem tudhatják, hogy melyik pillanatban tűnik fel a „Meki” ajtajában egy eszelős szörnyeteg gépfegyverrel a kezében, vagy egy „jégkrémes teherautó” a sétány végében.
Ábel elszoruló szívvel gondol ilyenkor a fiaira, s önvád gyötri, hogy lám, az ő nemzedéke felnőttként milyen „gyönyörű, szép új világot” hozott létre és hagy örökül a gyermekeinek. Hogy mennyire méltatlannak bizonyult mind arra, hogy a szülők örökségét tovább vigye, mind arra, hogy a gyerekei nemzedéke egyszer majd példaképnek tekintse.
Nézzünk szembe a tényekkel – a felelősség kérdése megkerülhetetlen. Mert a „mi időnk” valójában nem az ifjúság bohókás éveit jelenti, hanem a felnőtt életkort, azt a pár évtizedet, amikor egy nemzedék ereje teljében, érett fővel irányt szab, meghatározza a mögötte jövők életét.
És mi van most? Totális káosz, morális nihil, amelyben gyermekeinknek már a puszta életét sem tudjuk garantálni.
Ez van, uraim, nézzünk körül, mi tettük ezt! Nem a szüleink, nem a gyerekeink, mi, a felnőtt nemzedék! Van-e olyasvalaki közöttünk, aki nyugodtan, megbékélt lélekkel köszönne el ebben a pillanatban ettől a földi léttől, mondván: kötelességemet megtettem, egy élhető és élvezhető, biztonságos világot hagyok az utódaimra, az ösvényt megmutattam nekik, szilárd értékrenddel felvérteztem őket, most már csak emberi kvalitásaikon múlik, hogy méltó életet éljenek és adjanak tovább ők is?!
Fiatal felnőttekként éltük át, amint Jerikó falaihoz hasonlóan a kommunizmuséi is leomlottak (igaz, az elsők között fújtuk meg a kürtöt ’56-ban) s ölünkbe hullottak a szabadság kockái, hogy felépíthessük azt a világot, amelyről korábban álmodoztunk.
Nos, körülbelül úgy álltunk neki a feladatnak, mint a würzburgi baltás idióta: minden szabályt, minden értéket válogatás nélkül letaglóztunk magunk körül, hogy eljöhessen végre a totális szabadság, a káosz kora. El is jött. Itt van. Nem tetszik? Pedig mindent-mindent kiirtottunk, amiről úgy véltük, hogy picit is gátolja „szabad mozgásunkat”: a jóérzést, az illemtudatot, a tekintélytiszteletet, a tudás, az életkor és a nemi különbségek tiszteletét, a család, a családi élet szentségét, a társadalmi és nemi szerepek tiszteletét, legvégül pedig azt, amivel a sort kezdenem kellett volna: Isten tiszteletét. Merthogy mi mindent jobban tudunk, mint Isten, mert mi találtuk fel az internetet. Meg az X-boxot. Lám, milyen sokra vittük a tudományunkkal…
De a legnagyobbat akkor vétkeztük az utódainkkal szemben, amikor elhitettük velük, hogy ilyen az élet. A jó és igaz élet. A gyerekektől senki, de senki (beleértve a szülőket, nagyszülőket s az egész családi környezetet) nem követeli meg a minimális fegyelmet sem, ők tehát úgy nőnek bele az iskoláskorba, sőt úgy „nevelik” őket, hogy: „mindent szabad, jogaid vannak”.
Az önmaga paródiájává vált nyugati civilizációban már azért elvehetik tőled a gyereket, ha feljelent (!), hogy szófogadatlanságáért bevertél a fenekébe. (Az idiotizmus csúcsait döngető skandináv társadalmakban már azért is, ha kereszténynek neveled…)
A gyereknek tehát nem tanítják meg, hogy a társadalmi együttélést bizonyos szabályok betartása teszi lehetővé, s ha valaki vét ezek ellen, szankcióban részesül – a társadalom és saját érdekében is. Az iskolában ostoba módon kivettünk a tanárok kezéből minden fegyelmezési lehetőséget, a tanár (mint a tudás, a tapasztalat, életkorés a társadalom által ráruházott felelősség alapján követendő minta) iránti tiszteletnek az írmagját is kiirtottuk s akkor várjuk, hogy… Mit is? Hogy normatisztelő állampolgárrá cseperedjék a csemete? Csak úgy, ráolvasásra? Az a csemete, aki tegezheti a tanárt, akinek feleléskor nem kötelező felállnia (sőt, jelentkeznie sem), aki minden vitás esetben számíthat az igazgató részrehajló pártfogására (ha nem, ez utóbbit is menesztik), a családi „terrorelhárítókra”, s a legalpáribb kifejezésekkel illetheti büntetlenül oktatóját?! Egyszer valaki összeszámolhatná, hogy hány értékes tanárt távolítottak el a pályáról egy kiosztott, jól megérdemelt nyakleves miatt a megélhetési jogvédők, akik napjainkra olyan kikezdhetetlen kasztba tömörültek (nyilván a sajtó jelentős részének igen aktív tercelésével), amelyet csak a közeledő kataklizma fog tudni elsodorni. De az igen.
És lesz akkor fogaknak csikorgatása…
Ám ez alól sajnos a mi fogaink sem fognak mentesülni.
Lakatos Mihály