Meg sem lepődünk, ha azt mondják valakiről, hogy betöltötte a negyvenet, az ötvenet. A 60. életév határán aztán úgy siklanak át az emberek – gondolom, mert még innen vagyok magam is e mezsgyén -, hogy egy ideig be sem vallják. Sem magukban, sem másokban nem tudatosítják, hogy lassan egy fontos életszakasznak vége. Csakhogy néhány év múltán aztán óhatatlanul bekövetkezik a nyugdíjkorhatár. Mondják, hogy nyugállományú íróvá, nyugállományú szerkesztővé, nyugállományú irodalmárrá vedlik az alkotó. Fenét! Ezek olyan foglalatosságok, amelyeket nem lehet, s nem szokás abbahagyni, holmi életjáradék vagy végkielégítés fejében. Vári Attila esetében sem észleltünk ilyent. Mozgékonyabb és termékenyebb, mint valaha. Hogy hetvenkedik? Az az ő dolga, jól teszi. Különben semmi baja.
Vári Attila Sáromberkén született 1946. március 3-án. Gyermek- és ifjúkora azonban Marosvásárhely azóta eltűnt sajátos és magyar polgári-értelmiségi világához köti, amely írói munkásságát és habitusát életreszólóan meghatározta. A vásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán, majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudányegyetemen folytatott felsőfokú tanulmányokat, végül Bukarestben szerzett filmrendezői diplomát (1968). Egy évtizeden át újságíróként és televíizós szerkesztőként dolgozott (Megyei Tükör, Új Élet), majd szabadfoglalkozású íróvá vált (1978). Több alkalommal is összetűzésbe került a pártállami rendszerrel, mígnem 1981-ben eltiltják a publikálástól.
.jpg)
1983-ban települt át Magyarországra, ahol egy ideig a Film Színház Muzsika, később a MAFILM Rendezői Iroda munkatársa, 1985-től kerül a Magyar Televízió állományába. Televíziós szakemberként országos és nemzetközi ismertséget, elismertséget az 1989-es decemberi forradalmi események közvetítésekor és azok értelmezési folyamatában szerez. A továbbiakban főosztályvezető, főszerkesztő az MTV-ben, az ezredfordulót követően két éven át a magyar kulturális minisztériumban dolgozik (akkor NKÖM), majd 2006-ig a bukaresti Magyar Kulturális Központ intézeti titkára. Bár költészettel is foglalkozik, frissen napvilágot látott műve is költeményeket tartalmaz, versei mennyiségileg kevésbé meghatározóak életművében: húsznál is több prózakötetet – regényt és novellát – publikált 1967-es debütálása óta. 1977-ben és 1980-ban a Romániai Írószövetség díját kapta, 1986-ban Artisjus, 1989-ben József Attila-, 1993-ban rendezői nívódíjjal ismerték el munkásságát, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét vehette át.
A napokban több helyszínen is megemlékeztek az író 70. születésnapjáról, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi és kolozsvári napilapokban olvashattunk méltató sorokat a régi író és újságíró-kollégáktól és harcostársaktól. A Csíkszeredában megjelenő Székelyföld című havilap kiemelt helyen, több publikációval is köszönti a hetvenéves Vári Attilát.
Ferenczes István az alábbi verset ajánlja a közeli barátnak, akivel sok helyen megfordultak együtt, vagy sem, illetve álmodoztak, mígnem megszületett az alábbi költemény.
Kalamajka
A hetvenkedő Vári Attilának
Harmadnapja dühöngött már a hóvihar Bukarestben,
mintha lerohanta volna a tajga, rázúdult a Bărăganra
valami levantei átok, a Gara de Nordon tébláboltam,
keringtem a csattogva fel-felpörgő menetrend nagy
pannója körül, késtek az érkezők, el sem indultak a
menetrendszerintiek, a tudakozóban az egyik hölgy
csak a vállát vonogatta, amikor arról érdeklődtem,
hogy mikor indul a nagybányai vagy a szigeti gyors,
hat-hét, talán tíz óra múlva, kínomban a hóvihar szüneteiben
a pályaudvar körüli utcák kocsmáiban csatangoltam,
egy pohár forralt bor után továbbálltam a következőbe, aztán
arra gondoltam, hogy beülök egy moziba, emlékeztem
is egyre, alig száz méternyire a Nord Hoteltől, egy utca-
sarkon állott, de a vészhelyzetre való tekintettel ez is
zárva volt, a kurva mindenit, dühöngtem magamban,
amikor a hátam mögött megszólalt egy ismerős hang,
csak nem a kuplerájban akarja tiszteletét tenni az úr,
szólt rám Vári Attila, aki tudálékos részletességgel
elkezdte magyarázni az épület homlokzatán lévő
márvány dombormű elég egyértelmű mibenlétét,
Mária Terézia meghágatását a délceg magyar testőrök
paripái által, úgy álltunk ott, mintha lassított lónézésben,
a kavargó havazásban, mintha valóban mozogtak volna
a domdormű alakjai, örvendezve találkozásunknak,
indultunk vissza az állomás felé, de én már akkor tudtam,
hogy mindezt álmodom, mert Vári Attilával én sohasem
találkoztam egy bukaresti utcasarkon, különösen télen,
hóviharban, legfennebb csak vendéglőben,
talán a Berlinben, de ebben sem vagyok biztos, gyere,
elviszlek egy igazi, számunkra otthonosnak tűnő kis-
vendéglőbe, Ca la maica a neve, mint otthon, anyánk-
nál, innen jön a kalamajka szavunk, székely szolgalegények,
inasok, iparosok, cselédlányok szoktak ide járni, azt hiszem,
a tulaj is székely, magyarázott kifogyhatatlanul, miközben
valamerre a Ferentari felé gyúródtunk a térdig érő hóban,
látni is alig láttunk, amikor felszusszant három világító ablak
előtt, talán megérkeztünk, kivágódott a bejárati
ajtó, a gomolygó párafelhőben egy atyafi bukfencezett ki,
talán kidobták, talán olyan részeg volt, hogy csak
így tudott hazafelé indulni, bent furcsán néztek ránk, talán
a két háború közötti idők elevenedhettek meg, mert a legények
ölében ülő cselédlányok népviseletben voltak, zsebkendőjükkel
legyezték, törülgették kedveseik izzadtságtól gyöngyöző
homlokát, furcsán néztek felénk, de
már hozták is asztalunkra a forralt borokat, egész-
ségünkre, az úrfiak egészségére, koccintottak a kocsma
székely vendégei, akik a szokásostól eltérően nem mecseregtek,
hanem halkan, de tisztán danolásztak, kísérték az egyszál cigány
hegedűs muzsikáját, mi pedig hallgatagon ittuk a bort, valami
határtalan mélabú telepedett ránk, szinte megkövülten hallgattuk
a „Csillagos ég, merre van a magyar hazám” hajlongva, jajongón
fonódó dallamait… Hát ez az, nézett rám Attila, tényleg, merre van?
Fizetünk, szólt a pultos felé, aztán kiléptünk a vaksötétbe. Talán
a budapesti Király utca valamelyik kocsmájából.
Élő Székelyföld Munkacsoport
